A világ legfurcsább téma vendéglői Tokióban

Tokió a Mekkája az ún. téma vendéglőknek, ezt a cikket csak azoknak ajánlom, akik elsősorban nem a japán látványkonyhára kíváncsiak.

Az idei Mindenszenteket Tokióban töltöttem a kisebbik öcsémnél. Mivel Japánban nyáron tartják a Halottak napját, így nem számított szentségtörésnek, amikor október 31.-én este elindultunk éjszakai zarándokutunkra, Shizuka, öcsém japán feleségének az idegenvezetésével. 25 éves sógornőm előzetesen ellátott minket néhány jótanáccsal, pl. hogy némelyik vendéglőbe csak egy pár fotó erejéig érdemes bekukkantani, mint pl. a harcművészet rajongói számára életre hívott Nindzsa Akaszakába, vagy az R&B énekesről elnevezett, Luther Vandross bárba, az 54 éves korában elhunyt énekes-dalszerző nemrég létesített szentélyébe (The closer I get to you Beyonce).

Először az Akihabara negyedbe mentünk, ahol az ún. cuddle cafék, azaz a kényeztető típusú kávéházak a legnépszerűbbek. A tetőtől-talpig felöltözött nők, főként egyedülálló, magányos férfiakat etetnek itt jó pénzért.-mondta Shizuka, majd hozzátette, hogy az étel szenzációs, egyik ilyenben ette a legfinomabb Kunoichi tálat és Vegetáriánus tálat. -Majd legközelebb együtt kipróbáljuk!-mondta, de szívből örültem, amikor tovább mentünk, mert egy kicsit perverz dolognak tartottam volna, hogy úgy etessenek, mintegy egy csecsemőt. A következő fotózásra a Ninja Akaszaka vendéglőben került sor. A harcos témájú étkezde már sokkal jobban tetszett, a hangtalanul csapódó ajtók, a láthatatlanul közlekedő nindzsa pincérek és a Nindzsa mester varázs show műsoráról készült képek is sokat ígérőnek tüntek (master ninja magician show). Az Akiharaba városrész legnemnormálisabb vendéglője szerintem az Alice Csodaország volt, iskolai napközi otthonokra emlékeztető berendezésével, nem túl higiénikus benyomást keltő élő állataival, (kutyák, macskák, kaméleonok), melyek miközben a vendégek ettek, össze-vissza rohangáltak az asztalokon. Amikor már kb. úgy az ötödik téma vendéglőnél tartottunk, eszembe jutott az az elterjedt nyugat-európai vélemény, mely szerint Japán egy furcsa, bolondos ország. Az igaz, hogy Japánnak, mint minden országnak megvan a különös, egyedi hangulata, de szerintem őrültség mértékében nem szárnyal túl némely európai országot. S mivel Tokió 32 millió lakosával a világ legsűrűbben lakott fővárosa, így szerintem egy csipetnyi excentrikusság majdhogynem kötelező.

Amikor elmélkedésemben idáig jutottam, Shizuka egyik kedvenc téma vendéglőjéhez értünk a kb. egy évtizede alapított Alcatraz E.R-hoz. Miközben beléptünk az étterembe, a sógornőm elmondta, hogy a témavendéglők között ez az Alcatraz E.R volt az első kórház témájú vendéglő, a kórházi vagy börtönkoszt kedvelők számára. -És azonnal divatot csinált!-tette hozzá feldobva. Csinos, japán lányok, kedves nővérkéknek öltözve, (mellesleg úgy néznek ki, mint Benny Hill szexi nőcskéi japán változatban) azonnal “kezelésbe vettek” minket. Először megbilincselték a csuklónkat, majd egy hatalmas gumi injekciós tűvel úgy tettek, mintha beadtak volna egy nyugtatót a hátsó felünkbe. Ezután egy magánzárkába kísértek, ami félelmetes volt, hogy a rácsot is ránkzárták. Shizuka azonban, mivel már járt itt, azonnal tudta mit kell tenni, felkapta az asztalon lévő pálcikát, és csörömpölni kezdett a rácson, így jelezve, hogy rendelni szeretnénk. Hívásunkra azonnal megjelentek az “ápolónők”, kezükben az étlappal, ami csupa morbid ételből állt, mint a döglött csirke (a csirke lábai békés halotti pózba összekulcsolva), pénisz kolbász (péniszhez hasonlóan dizájnolva) és vastagbélként tekergő kolbász (kolbász, furcsa belsőségekkel megtöltve, Tokió milliónyi jakitori vendéglőjében sokkal finomabbat ettem). A koktélokról annyit, hogy fecskendőből spriccelt színes löttyök voltak, vagy infuzió palackból csorgatott borzalmas kotyvalékok. És hogy mi volt a show műsor? Nos, miközben “ártatlanul” kóstolgattuk a különböző fogásokat, 2 férfiápoló ránktört, majd kiválasztotta az öcsémet, akinek egy tolószékben üvöltözve kellett végignyargalnia az étteremben, úgy, hogy a többi “kezelt” a rácson keresztül, nehogy magához tudja rántani tolószékestül. Egy biztos, hogy ezt az élményt nem fogom egyhamar elfelejteni.

Hasonló témájú vendéglő volt a forgalmas Shibuya metró megállónál a The Lockup (mellesleg ilyen börtöntémájú restaurant nemcsak itt van, hanem Tokió több negyedében) is. A metróból kiszállva, vaksötétben tapogatózva egy horror könyvesbolton keresztül jutottunk le a pincében-tavernában berendezett vendéglőbe. Épphogy beléptünk, amikor a főbejáratnál egy angolul beszélő pincérlány, fehér parókával a fején nekünk szegezte a kérdést, hogy ki volt a bűntény kitervelője-mastermindja? Mire felfogtam, hogy miről is van szó, az ugratásra mindig kész öcsém rám mutatott, mire a bírónő bilincset csatolt a jobb csuklómra, majd odavezetett egy előre megterített asztalhoz. Mindez a bűnöző kinézetű teremőrök szeme előtt, akik a nagyobb show kedvéért, félelmetes morgások közepette felém suhintottak a gumibotjaikkal. Amikor az asztalunkhoz értünk végre levették a kezemről a bilincset és a fülsiketítő heavy metal zene hangjaira gyengéden a tatamira löktek (Nagyobb csoportokat börtöncellákba taszítják be). Ezután lehetett rendelni, mi a menüt választottuk, ami egy teljesen hagyományos, mondhatni sztandard, gyorséttermi kajának felelt meg—takoyaki (polip golyócskák), és csirke brosett stb — európaiasított változattal, olvasztott sajttal, semmi egyedi nem volt benne, csak közepesen gyenge, univerzális ízek. Hozzá borzalmas, ragasztószerű kotyvalékokat hoztak, cukorédes likőröket, petri csészékben vagy kis lombikokban felszolgálva. Az én koktélom egy gumicukorból készült szemgolyót is tartalmazott. Amint elrágtam a “szememet”, Shizukáé elgurult, mire hangosan felnevettünk, elvégre aznap volt Halloween. Ennyit a The Lockup-ról, ami valahol a  “horror” és “börtön” témájú vendéglők között foglal helyet Tokióban, egyébként átélve élvezetesebb volt, mint így elmesélve.

A bemelegítőnek szánt látogatások után másnap Shizuka, úgyis, mint a híres Inomata szamurájok kései leszármazottja, a Shinjuku állomástól nem messze lévő hírhedt Kabukicho szórakoztató negyedbe vezetett. Amikor kiszálltunk a metróból az öcsém lazán megjegyezte, hogy ez a negyed a bűnözés melegágya itt Tokióban, de később azzal nyugtatgatott, hogy higgyem el, hogy a Robot Restaurant megéri a kockázatot! Ez a vendéglő 2012 júliusában nyitotta meg kapuit, ha hihetünk az adatoknak ¥10-billió jenbe került ($107-millió dollár). Már a vendéglő megnyitása is felért egy világszenzációval-folytatta az öcsém,-amikor a fembotoknak nevezett, (hibrid szó, a femina női- a robot szó bot-ra rövidített változatából lett a fembot szó) női robotok teljes harci díszben végigvonultak Tokió belvárosában. A híres Hummers vontatók robbanó cukrokat lövöldöztek ki magukból, népszerű technozenét sugározva, így toboroztak szereplőket az azóta világhírűvé vált show műsorokhoz. Ezek hallatán aztán már a kíváncsiságtól, felgyorsulva követtem az előttem haladó Shizukát. A vendéglőt már messziről kiszúrtam, ami nem volt nehéz, mert a bejáratnál, egy ember vezérelte brontoszaurus robot tornyosult az épület fölé, mellette különböző kosztümbe öltözött kiszolgáló személyzet konyicsiwázott, vékony hangon. Amint a pincérek megláttak minket, azonnal készen álltak egy közös fotóra-s miközben az öcsém buzgón kattingatott, Shizuka odasúgta, hogy akkor is megengednék, hogy lefotózzuk őket, ha nem térnénk be a vendéglőbe. Később a bejárat és a színházhoz vezető, glitterrel teleszórt folyosón haladva, a csillogó tükrök, fényjátékok a vidám parkok elvarázsolt kastélyait idézték fel elém, de a Disney Land-es hangulatot később kettévágta az őrjítő, futurisztikus zene, melynek célja az volt, hogy fokozza, a már amúgyis emelt hangulatot–kb. ennyi volt, amit az első öt percben fel tudtam fogni. Csak amikor ismét magához tértek az érzékszerveim, vettem észre, hogy a Shinjuku Robot vendéglő berendezése is lélegzetelállító. A színpad mindkét oldalán, mint a színházban, minden egyes sorban 100 ember nézett farkasszemet egymással, s a sorok közötti futószalagon ment körbe-körbe az étel. Korán érkeztünk, de így is csak a harmadik sorban kaptunk helyet, (nem lehet előre rezerválni), ami viszont remek volt, mert magasabb helyen ültünk, mint az első sorban helyet foglalók. Shizuka még a show műsor megkezdése előtt megemlítette, hogy a Shinjuku Robot vendéglő, az utóbbi 2 év legszenzációsabb étterme, annak ellenére, hogy pocsék a konyhája, mert itt nem a gasztronómiai élményen van a hangsúly, hanem a show műsoron-üvöltötte a fülembe. Minden este 3 vagy 4  (7-kor, 8.30-kor és 10-kor) különböző témájú előadásra kerül sor, mindez ¥5,000, vagy $43-ba kerül személyenként, amibe a vacsora (bento-box és hideg tea) is beletartozik, tehát a vacsora-zene-ének-és-táncfellépések, testhezálló öltözékben. Evés közben az ezer decibeles techno és pszeudo rock gondoskodott az adrenalin szintünk állandó fenntartásáról. És pontosan 7 órakor elkezdődött a műsor. Mivel nem rajongok túlzottan a 70-es évek nyálas diszkóstílusáért, így az első felvonás nekem totál nem jött be, mintahogy a neonszínű disco színpad sem, ahol ezek az anti-utópisztikus játékok zajlottak. De amikor egy arcára fagyott mosolyú fiatal nő, bikinibe öltözve hozzám lépett, és a kezembe adott egy neonszínű pálcát, ami azt jelentette-fordította Shizuka, hogy táncolnom kell, egy animatronic masinával, melynek a neve King Roboto volt, a koreai sláger hitre a Gangnam Style-re, egyből megváltozott a véleményem. A gigantikus animatronic (állati robotok) lényekkel és az élő táncosokkal, akik szintén robot öltözéket viseltek, a közönség nagy örömére egy igazi show műsort “rögtönzünk”. Mielőtt újra elfoglaltam volna a helyemet még részt kellett vennem néhány képregényekből adaptált történetben is. Az utolsó fellépő előtt aztán visszakísértek, mert ekkor következett az óriás robot amazon száma, amely a 4 méter magas Shinjuku Robot körül, fémbikinibe öltözve táncolt, pontosan úgy, mint amilyeneket a japán képregényekben, mangákban és video játékokban rajzolnak a tinédzser fiúk számára. A többi élő szereplő a robot merev mozgását utánozva, rezzenéstelen arccal, hátborzongató jeleneteket adott elő, miközben a melleik egyfolytában ugráltak a zene hangjára. -Ők legalább szexesen néznek ki- mondta az öcsém Shizukának, aki egyetértett vele, mert ugye a robotnő erre képtelen volt. A show műsor nézése közben később rájöttem, hogy valahonnan olyan ismerős volt ez az egész. A Crazy Horse revűszínháznak van hasonló jellegű produkciója, a különbség csak annyi, hogy a Robot vendéglőben nemcsak nők, hanem robotok is táncoltak, éppolyan őrülten, mint a félmeztelen, francia nők Párizsban.

A második show műsor főszereplője a pterodactyls, a denevérszárnyú ősmadár volt, melyre egy 21. századi japán ősleány ült fel, majd a bőrszárnyú dinoszauruszok között egyensúlyozva egy sztegosauruson landolt…Amennyire az első előadás egy idő után idegesítővé vált, így ez a 2. show volt az állunk leeső show. Humorral teli, mint pl. a gépesített szex paródia, a zajártalmat azonban továbbra is garantálták. A harmadik felvonás előtti szünetben kimentünk, hogy ismét kedvünkre pózolhassunk a főszereplőkkel. Az olcsó bárban colát, egyéb dobozos italt, rágcsálnivalót és szuvenírt lehetett vásárolni.

Ezután következett a harmadik rész, amit úgy lehetne jellemezni, hogy az akció és őrjöngés keveréke, egy totál zűrzavar, robotok harca, táncoló lányok, gépek és egyéb herkentyűk kavalkádja, fülsértő zene, speciális effektusok. Éjfél körül, az állandó vibrálástól megvakulva távoztunk a Shinjuku Robotból.

Másnap az öcsém azt ígérte, hogy egy kevésbé zajos helyre visz, mégpedig a Zaou vendéglőbe, ami egy másik új tokiói fenomén, az a fajta étterem a téma vendéglők közül, ahol az étel is kitűnő. A restaurant nevének a jelentése egyébként ülő hal (“sit fish”), amelyből könnyű kitalálni, hogy a vendéglő témája a horgászat. Amikor beléptünk, az étterem közepén egy hatalmas hajó horgonyzott, melyben egy óriási medence volt, különféle halakkal benépesítve, fajták szerint elkülönítve. A vendéglős koncepciója egyértelmű és világos volt: a kedves vendég horgássza ki a saját vacsoráját. Ha nincs türelme hozzá vagy éppen nagyon éhes, akkor persze rendelhet a hagyományos módon, ha nem beszél japánul csak rá kell mutatni a menü ajánlatban feltüntetett képekre, de ha ki akarja valaki élni a horgász szenvedélyét, akkor a mozdulatlanul mellette álló pincértől kap 4 tízcentes nagyságú tigrisrákot egy papírpohárban, ez a csali, amiért 1 dollár 07 centet kell fizetni. Én egy barna lapos halat fogtam ki, fogalmam sem volt, hogy milyen fajtájút. Amikor a horgomra akadt, egy hálóval ügyetlenül kimertem a szegény állat rángatozó testét. Ekkor a pincér azonnal odarohant hozzám, odacsődítve az egész vendéglő személyzetét, én meg csak vigyorogtam értetlenül, miközben ők egy kis dalocskát énekeltek gratulációként, szerény teljesítményemhez. Ezután a halat egy mérlegre tették,- mert gramm után fizet itt az ember-, majd isteni finoman elkészítették.

Az egy hét Tokióban, félelmetes gyorsasággal telt el. Az utolsó este az öcsém végül a Manhattan Table hotel éttermébe invitált, azzal, hogy onnan csodálatos kilátás nyílik Shinjuku felhőkarcolóira. Ott vettem búcsút a felkelő nap országától.