Hónap: március 2019

A világ legdrágább és legritkább ételei, italai

Posted on

Kerti sármány: A sármány egy elég kicsi madár, és arról nevezetes, hogy minden része ehető, még a csontjai is. A francia konyha kedvence. Régen az emberek titokban ették, hogy Isten meg ne büntesse őket, a nagy élvezet miatt. Napjainkban a sármány populáció száma olyan rohamosan csökken, hogy az Európai Unió betiltotta ennek a “madár ropogósnak” a fogyasztását.

Wasabi: Nincs sushi wasabi nélkül, ami valójában nem más, mint egy ízesített, színezett torma. Azért drága, mert maga, a wasabi növekedéséhez és a betakarításához is ideális feltételeket kell biztosítani. Japánban természetesen már csak négy helyen nő, és egyre kevesebb helyen az országon kívül.

Su Filindeu: Ha soha nem hallottál erről a tésztaféléről, ne csodálkozz, a világon ugyanis csak három nő tudja, hogyan kell csinálni, és mindannyian ugyanannak a családnak a tagjai. Ez az ételféleség szinte embertelenül vékony tésztából áll, mely úgy készül, hogy két személy egymással szemben állva, egymásra helyezve rétegezi. A végeredmény egy “gézszerű” tészta. Elég vicces, hogy csak ezek a nők képesek megcsinálni. Pedig már pár sztár szakács bejelentkezett hozzájuk tanulónak, mint pl. Jamie Oliver, de a séf pár óra múlva feladta, mert a tésztát olyan nehéz volt húzogatni, nyújtogatni.

Fecskefészek leves: Ez az étel Indonéziában, Thaiföldön, Malajziában népszerű, s mint a neve is jelzi, fecskefészek hozzáadásával készül. Nem tudni, hogy miért gondolják az emberek azt, hogy jó ötlet egy madár köpetéből levest készíteni? Mindenesetre akik szeretik, borsos árat fizetnek érte.

Pule sajt: Rengeteg ritka sajt létezik a világon, de egyik sem drágább, mint a szerb pule sajt, ami szamártejből készül. A szamártej, tulajdonképpen számunkra sem ismeretlen. A pule sajt esetében azonban az a különleges, hogy csak egy bizonyos fajta szamárnak a tejéből lehet készíteni, amelyből már csak 100 van a világon. Ezek a ritkaságszámba menő szamarak egy meghatározott természetvédelmi területen élnek Szerbiában. A pule sajttal kapcsolatban még egy adat: Három liter tejből nyernek ki egy kiló pule sajtot, így nem csoda, hogy annyira drága!

Fehér szarvasgomba: Olyan ritka, mint a wasabi. Egyesek szerint a szarvasgomba olajjal ízesített tészták univerzumunk legfinomabb ételei. Nos, ezzel nem mindenki ért egyet, annak ellenére, vagy éppen azért, mert 1 kg szarvasgomba több, mint 2000 euróba kerül (így nem csoda, hogy a legtöbben ki sem próbálják).

Fekete szarvasgomba: A Franciaországban termő fekete szarvasgomba túlszárnyalja a fehér szarvasgombát. Ráadásul a Perigordból származóról azt tartják, hogy afrodiziákum! Talán ezért kerül 2500 euróba kilója!

Nyers lunda szív: A lunda, ez a cuki madár az Atlanti óceán északi részén levő szigeteken él. A tengerek elszennyeződése és a fő táplálékának számító homoki angolna túlzott halászata azonban veszélybe sodorta ezeket az alka féléket; így egyes kolóniái ki is pusztultak (Magyarországon az elmúlt 50 évben nem fordult elő, korábban is csak alkalmi vendégnek számított nálunk). És milyen különleges csemege készül belőle? A dobogó, nyers lunda szív. Hogy Nyugat-Izland lakói mióta eszik a hakarl nevű erjesztett cápával együtt arról nem szól a fáma, de mivel náluk több régióban még mindig hatalmas a lunda populáció, így nem meglepő, hogy előbb-utóbb a tányérukon végzik ezek az aranyos, kis lények.

Casu marzu: a szardíniai féreg sajt, melynek különlegessége, hogy a tipikus erjedés/bomlás egy szakaszában, szándékosan bejuttatják a sajtba
a lufila casei nevű lárvákat, amik előmozdítják a fermentációs szintet és a sajtzsírok lebontását. A lárvák emésztési folyamata során a sajt textúrája nagyon puha lesz, plusz némi ún. lagrima nevű folyadék szabadul fel, amit szardíniai nyelven “könnycseppnek” neveznek. Ez az “élő” sajt annyira szörnyű, hogy végül az Európai Unió betiltotta.

Almas kaviár: A világ legdrágább kaviár márkája, mert kb. 20.000 dollárba kerül 1 kg belőle. Igaz, hogy ez csak egy halikra, de egy ritka fajta, ami csak az ún. albinó tokhalban található. Főként a Kaszpi-tengerben halásszák. Iránban kedvelt csemege.

Sáfrány: Kleopátra kedvence volt, aki sáfrányágyban szeretett aludni. Manapság mindenki kóstolt már sáfrányos rizottót, vagy sáfrányos paellát, de mint a receptekből is látszik, hogy ezt a növényt főként a mediterrán országokban kedvelik. A sáfrány azért a legdrágább fűszer a világon, mert egy kiló sáfrányhoz 50,000 sáfrány bibe szükséges. Egyébként túl lehet adagolni, így elég egy ici-pici mennyiségű sáfrány, ahhoz, hogy megbolondítsuk az ételt!

Kobe marha: Amerikában minden jobb étterem azt állítja, hogy ők készítik a legjobb kobe marhát. Ez legtöbb esetben nem igaz, mert egy sztárszakács utána nézett, hogy kobe marhát kevesebb, mint 10 étteremben árusítanak Amerika-szerte. A hús olyan omlós, hogy szó szerint elolvad az ember szájában.

Ámbrás cet-ambergris: ez a cet egy nagyon különleges állat, mely különleges körülmények között él. Az ámbra úgy keletkezik, hogy a cet képtelen megemészteni a tintahal “csőrét” és vagy kihányja vagy székletként távozik belőle (az ámbrás ceteknek csak 1%-a termel ámbrát és évekig tart, amíg képződik. A tenger felszínén úszik (Atlanti óceán, Madagaszkár, Bahama) onnan halásszák le). Állítólag II. Károly, angol király kedvenc reggeli csemegéje volt az édeskés ámbrakrém. Valóban királyi étek, mert Welszben legutóbb 1 kg, 11000 fontért kelt el.

Densuke, a fekete dinnye: Hokkaidóban, Japán legészakibb szigetén termesztik. Annyira ritka, hogy évente körülbelül 70 darab terem, ezekből a jellegzetes fekete, rögbi labda alakú dinnyékből. 2008-ban 1 db 6000 $-ért kelt el egy aukción.

Caffe raro: Valójában ez a kávé egy kombinációja a két legritkább babkávénak a világon. Az első a jamaicai Blue mountain kávébab, mint a nevéből is kiderül, Jamaicában a Blue mountain régióban terem, de ott is csak korlátozott mennyiségben. A második még ritkább kávécserje a Kopi Luwak, amiről lehet, hogy többen hallottak már, nevezetessége, hogy a cibet macska nagyon szereti, s miután megeszi, a gyomor-bélrendszer enzimjei révén állítólag megváltoztatja a kávé szerkezetét. A magot nem tudja megemészteni, így kikakilja. Ezt az emberek összegyűjtik, lemossák és ha összerakjuk a jamaikai Blue montain kávébabbal, akkor a világ legritkább kávé keveréket nyerjük el. 550 euró kilója.

Matsutake gomba: Annak ellenére, hogy a neve japán, ez a gombafajta nem csak Japánban terem, hanem Európában, illetve Észak-Amerikában is. Azért drága, mert nagyon ritka, mivel a termesztéséhez különleges környezet kell. Régen sokkal több matsutake termett Japánban, de az elmúlt 50 év során egy bizonyos parazita faj elkezdte pusztítani, így az ára drámaian megemelkedett.

Kocka alakú görögdinnye: Ez nem vicc tényleg létezik a kocka alakú görögdinnye. Talált, süllyed, nem egy ritka fajtájú dinnyéről van szó, hanem egy technológiáról, miszerint Japánban kitalálták, hogy a normál görögdinnyét egy dobozban termesztik, így nyeri el a gyümölcs a kocka formát, 300 euróba kerül belőle 1 kiló.

Komlórügy: A komlórügyek, más néven komló spárgák bizonyítják, hogy néha még viszonylag közönséges növények, esetünkben a komló, amely számos ital fő összetevője, is rendelkezhet ritka tulajdonságokkal. A hajtások, rügyek összegyűjtése idegölő kézimunka. Gondolom ezt vették figyelembe, amikor több, mint 1000 dollárért árusították az Amerikai Egyesült Államokban.

Yubari dinnye: vagy Yubari király egy hibrid dinnyefajta, ami két különböző cantaloupe (mézízű dinnye) fajta keresztezéséből jött létre. Mi teszi olyan ritkává? Az hogy csak a japán városban, Yubariban található (ismét Hokkaido szigetén). Nagyon, finom, édes és zamatos, feltehetően a vulkanikus talaj miatt (tényleg isteni volt, tanúsíthatom fél évet éltem Szapporoban).

Amabito no moshio: Úgy is ismert, mint hínár só, vagy ősi tengeri só. Az amabito no moshio ismét azt bizonyítja, hogy Japánban nincs hiány ritka, élelmiszerekből. Napjainkban már csak a Seto beltengernél található ez a hínár delikát, ahol a betakarítási folyamat során a só átitatja a hínárt. Az amabito no moshio viszonylag olcsó, csak 45 dollárba kerül kilója.

Csoda gyümölcs: Állítólag a kis, piros gyümölcs azért csoda gyümölcs, mert
még a súlyos rákbetegeknek is vissza hozza az étvágyukat. A tudományos vizsgálatok azonban ezt még nem bizonyították be. A gyógyhatástól függetlenül a csoda gyümölcs azért is olyan drága, mert rendkívül ritka. Csak Nyugat-Afrika néhány régiójában őshonos.

Édeskömény pollen: Édeskömény pollen. Szóval nemcsak a sáfrány drága fűszer, hanem az édeskömény pollen is. Az édeskömény nem ritka zöldség sok ital alapanyaga, mint a görög Ouzoé vagy a francia Pisangé, nálunk mostanában kapták fel. A pollenje viszont azért olyan drága, mert kézzel kell összegyűjteni, hogy megtartsa az állagát, azonkívül a termelés hozama igen alacsony. A nagy tisztelet miatt kulináris tündérpornak is nevezik. Halételekhez kiváló, ha meg tudjuk fizetni.

Jávorboci sajt (moose): Jávorszarvas sajt. Ehhez a sajthoz csak egy módon juthatunk hozzá, ha elmegyünk Bjurholmba, az Elk nevű farmra Svédországba, ahol Christer és Ulla Johanssontól vásárolhatjuk meg. A farmjukon három szarvas 660 kg sajtot termel nekik évente, melynek darabja 400 és 1000 dollárba kerül. 3 félét készítenek a camembert-típusút, a kéksajtot és a feta-szerűt. Nyitottak egy vendéglőt is Älgens Hus’ néven Bjurholmban közvetlenül a farmjuk mellett.

Pappy van Winkle: Talán a világ legritkább bourbonja, a Pappy van Winkle Family Reserved, a cég évente csak 7000 palackot bocsát ki. 250-dollárba kerül 1 üveg belőle. Jó hír a bourbon rajongóknak, hogy 2025-re megduplázzák a gyártását és 50 dollárról indítanak.

Ehető arany: Ha szükség van bizonyítani azt, hogy az emberiség mennyire sznob, arra jó példa az ehető arany. Az ára 33.000-110.000 dollárba “fáj” kilogrammonként. Az, hogy egyáltalán nincs íze, se tápértéke is azt bizonyítja, hogy szó szerint a legdrágább, értelmetlen dolog, amit meg lehet enni, mindenesetre jól mutat a hagymakarikán vagy a hamburger tetején.

Chocopologie: A Chocopologie egy dán cukrászda, Fritz Knipschildt birodalma. Ő az egyik leghíresebb csokoládé készítő mester a világon, a Chocopologie csokik az ő büszkeségei. A truffeles csokija 3000 dollárba kerül kilónként. És hogy mit tartalmaz? Hát fekete szarvasgombát és Valrhona kakaót. Népszerű még a karamellás-fügés, toffee fee-tengeri sós-pereces, fehércsokis-kávés csokija.

Kona Nigari víz: a Hawaii Kona Nigari víz messze a legdrágább víz a bolygónkon. 25 ml 402 dollárba kerül belőle. S hogy miért? Mert állítólag a Csendes óceánból, 2000 méter mélyről hozzák fel, egy olyan helyről, ahol a vizet semmiféle szennyezés nem éri.

Kolikof fehér gyöngy, albinó kaviár: Számos rendkívül drága, és ritka kaviár létezik. Ezek egyike a Kolikof nevű, fehér gyöngy albínó kaviár. Egy kilogramm 9100 dollárba kerül (James Bond csak a vacak Beluga kaviárt eszi). Bár a Kolikof nem olyan drága, mint az Almas kaviár, de ritkább, mivel az albínó tokhalból nyerik. Ez a halfajta az egyik legrégebbi halfaj, egészen a dinoszauruszokig, azaz, több mint 200 millió évvel ez előttre vezethető vissza kialakulásuk. Élőhelyük jellemzően a szubtrópusi tengerek É-Amerikában, Kelet-Európában, és Ázsiában. Vándorformák, hiszen több tengeri faj a folyókba vándorol ívni. A húsuk és az ikrájukból készített értékes kaviár miatt gazdasági haszonnal kecsegtetnek, akár orvhorgászat révén is. Ez azt eredményezi, hogy több faj állományszáma olyan mértékben lecsökkent, hogy a kihalás fenyegeti őket. A legnagyobb tokpopuláció a Kaszpi-tengerben él. A 2001-es fogási adatok és becslések szerint a világállomány a 20. század folyamán legalább 70%-kal fogyott, 13 tokfaj veszélyeztetett státuszba került, kettő pedig a kihalás szélén áll.


Reklámok

Bizarr étkezési szokások: Michelle, a vérivó

Posted on Updated on

Akik nem hisznek abban, hogy a vámpírok léteznek, akkor biztosan nem hallottak még az Amerikában élő Michelle-ről, aki nem tudja abbahagyni a vérivást. Még mielőtt felfordulna a gyomrunk, gondoljunk arra, hogy míg az emberek többsége nem tudja megkezdeni a napját kávé vagy cigaretta nélkül, Michelle ugyanígy van a vérrel, ami számára olyan fontos, mint másnak a vízivás. S hogy honnan szerzi be ezt a sok vért? Na nem a vámpírfilmek szcenáriója szerint, éjszaka egy sötét sikátorban ólálkodik, áldozatra várva. Nem, ez az asszony a helyi piacon vásárol állati vért.

Michelle-nek, a 35 éves tetováló mesternek minden nap szüksége van minimum 1 liter vérre. Ha valamilyen oknál fogva nem jut hozzá, fejfájástól szenved, ingerlékeny lesz, hasonlóan ahhoz, ahogy a legtöbb ember érzi magát a napi adag kávé-cigi-csoki-alkohol megvonásakor. A kaliforniai tetováló-művész saját bevallása szerint már annyi vért ivott meg az elmúlt 10 évben, hogy meg tudna vele tölteni 23 fürdőkádat! (hetente 7 liter vért, havonta cirka 36 liter disznó vért fogyaszt).- “Vért iszom, miközben olvasok, pihenek, vagy tetoválok”.-mondja. -“Vérrel főzök, leveseket sűrítek be vele. Kisütöm, mint egyes faluhelyeken a csirkevért, és amikor Bloody Mary-t csinálok, valódi vérrel keverem ki a koktélomat”.-teszi hozzá.

Hogy milyen állati vért szeretek a legjobban? Mert emberi vérhez sajnos hetente csak egyszer jutok hozzá, így inkább disznó vért használok, mert a marhavérnek erős vadszaga van. Igaz, hogy az sósabb, és ugyanolyan sűrű, mint egy jó vörös bor”. Az igazi ünnep azonban számára, amikor emberi vérhez jut. „Próbálok annyi emberi vért inni, amennyit csak tudok.”-mondja. Ezzel kapcsolatban megjegyzi, hogy „a férfiak vérének az íze más, mint a nőké, a férfiaké határozottan sűrűbb.”

A kezdetek

Mint minden abnormális dolog mögött, így Michelle vérivás-evés megszállottsága mögött is egy trauma áll. A fiatal nő, amikor tinédzser volt, depresszióba zuhant és elkezdte késsel vagdosni magát. “Az első alkalommal, amikor megvágtam magam a vér patakokban folyt le a karomon, kíváncsi lettem, hogy milyen ízű és megkóstoltam. Nagyon ízlett. Hát így kezdődött.”
Michelle az önsanyargatást később abba hagyta, de a vérivás vágya megmaradt, melynek azóta is szenvedélyes rabja. “Mindig van a mélyhűtőmben fagyasztott sertés vér, kiolvasztásra várva.”-mutatja a riporternek. -“Bárcsak emberi vér lenne!- sóhajt egy nagyot, miközben bezárja a hűtő ajtaját. “Mellesleg minden ember vére más ízű.”

“Vérszomjas Michelle” ugyanis szereti a vért közvetlen forrásból megkóstolni, így a barátja, John, nemcsak az élettársa, de egyben donor is számára (az ő “tiszta” vérében bízik meg legjobban).

Mondjuk el tudom képzelni, hogy nehéz lehet meggyőznie ismerősöket, vagy idegeneket, hogy adjanak vért, mert főzéshez, vagy a kávéjához kell.

A Crazy Obsession amerikai TV show forgatókönyvéhez az is mindig hozzá tartozik, hogy egy szakértő meglátogatja a bizarr szokásnak hódoló alanyt és megpróbálja kigyógyítani belőle. Michelle-t egy orvos kereste fel az otthonában, aki azt tanácsolta neki, hogy hagyja abba a vér ivást. Olyan betegségek kockázatával próbált érvelni, mint a hepatitis, HÍV-fertőzés, mert ezeknek a veszélyeknek Michelle szinte nap, mint nap ki van téve. De Michelle válasza erre csak annyi volt, hogy: “Nem vagyok vámpír, sem elmebeteg, csak egyszerűen egy olyan valaki, aki élvezi a vér ízét és ha megbetegszem tőle, ha nem, akkor sem tudok leszokni róla!”

Furcsa szenvedélyek: a Répa szerelmese

Posted on Updated on

Zizi Howell-re, a My Crazy Obsession (megszállottságom-őrületem!) című amerikai valóság-showban figyeltem fel. Ez a reality TV sorozat olyan emberekről szól, akik a normálistól eltérően vonzódnak dolgokhoz, tárgyakhoz, megszállottjai valaminek vagy egyéb furcsa szokásaik vannak (egy 31 éves férfi csecsemőként éli az életét, pelenkát hord, cumizik stb). A kaliforniai Zizi Howell például megőrül a sárgarépáért! Az egész eddigi életét (50+os nő) a répa iránti szenvedélye határozza meg. 35 sárgarépa-témájú tetoválás van a testén, napjait a több mint 1000 darab sárgarépa tárgy tisztogatásával, rendezgetésével tölti. Ezek közé tartozik a hűtő mágnesek, a sárgarépa mintázatú teáskannák stb. elmosása, karban tartása. Több megmosolyogtató jelenete volt az epizódnak, ezek közül a legmulatságosabb számomra az volt, amikor Mrs Howell elmesélte, hogy egy rock koncerten ismerte meg a férjét, ahol feldobott a levegőbe egy sárgarépát, és véletlenül egy férfit talált vele homlokon. Nos, ez az úriember lett a férje. Más bizarr pillanata a “Répa kultos” résznek még az volt, amikor Mrs Howell meghívta a stábot egy répa témájú rock koncertre, a „Carrot Top” (Répa Csúcs) nevű punk metál zenekar egyik fellépésére és előtte 600 kis sárgarépát rögzített egy övre, azt viselte a koncert alatt, hogy ne legyen hiányérzete. Mint már említettem a testén több mint 35 répa tetoválás van, beleértve egy óriásit elöl a hasán. Sárgarépák az ujjai között, csillámporos répa matricák a szemhéján stb. Mrs Howell lakásában mindenhol dominál a répa tematika: például csináltatott egy 4000 $ értékű sárgarépa komódot, amiben nemcsak a narancsszínű, répamintás ruháit tartja, de az anyja hamvait is- egy répa alakú urnában!- Nos, ha már a divatról van szó, Zizi Howel hajcsavarók helyett répával göndöríti be a haját. A rózsaszín hajú nő! (miért nem narancssárga, érthetetlen) konyhája olyan, mint egy Répa szentély. Üveg vitrinben tartja a répa tematikájú játékait, amikkel minden nap játszik. Az edények, evőeszközök mind répával díszítettek vagy alakúak. Zizi Howell természetesen a terítésnél sem tudja nélkülözni a répa motívumokat, répa alakú, narancssárga tányérból eszik és répa pohárból iszik, répaszínű és alakú gyertyákkal díszíti az asztalt. Bármerre néz az ember, minduntalan felfedez még egy újabb répa használati tárgyat. S hogy mi a magyarázata a megszállottságának? A válasza egyszerű: „Csak azt akarom, hogy nekem legyen a legtöbb répám a világon!” Hm, azt hiszem, én megmaradok a répa hagyományos használatánál, kizárólag levesben vagy köretben szeretem!

A sárgarépa Perzsiából származik, és a mai Afganisztán és Irán területén kezdték el termeszteni és fogyasztani leghamarabb. Ráadásul eredetileg nem is a gyökerét, hanem a leveleit ették. Európába a mórok hozták be a 8. században, és gyorsan elterjedt az egész kontinensen. Ekkor a répa gyökerének színe többnyire lila vagy bíbor volt, néha felbukkantak mutáns, citromsárga és fehér példányok, amelyekből hiányzott a lila színt adó pigment (ettől az anyagtól kapja például a színét a padlizsán is).

Hogy ki és miért nemesítette ki először a sárga sárgarépát, azt már homály fedi, annyi látszik biztosnak, hogy a mutáns, fehér répát (nem összekeverendő a fehérrépával, ami a petrezselyem gyökere) keresztezték vadon élő répafajtákkal a Németalföldön, mígnem megjelent a zöldség ma ismert, narancssárga verziója. Ebben a béta karotin adja a színt.

Napjainkban egyébként Kína a világ legnagyobb répatermelője, évi 16 millió tonnával.

A petrezselyem mészárlás

Posted on Updated on

A Dominikai Köztársaság és Haiti

1697-ben Haiti (akkori nevén Saint-Domingue) gazdag francia gyarmat volt, amelynek lakossága a 18. század végére négyszeresen múlta felül a Dominikai Köztársaság (Santo Domingo) spanyol gyarmati lakosságát. Ez a különbség később komoly konfliktushoz vezetett a 2 ország között.

Az 1930-as években a Dominikai Köztársaság elnöke Rafael Leónidas Trujillo lett. Az “El Jeffe,-a Főnök” vaskézzel uralkodott az országban, ami azt jelentette, hogy mindenféle ellenzéket üldözött. Igaz, hogy az 1961-ig tartó kényuralma alatt számottevő gazdasági fejlődés következett be, (modernizálta a kórházakat, iskolákat, laktanyákat építtetett, lakásépítési projekteket kezdeményezett, valamint kiépíttette az autópályát a főbb városok felé) de hozzá kell tennünk, hogy ennek hasznát a diktátor és rezsimjének támogatói fölözték le. Mint általában az egyeduralkodók sok várost és tartományt családtagjairól nevezett át, beleértve a fővárost, Santo Domingót, aminek új neve Ciudad Trujillo (Trujilló város) lett.

Az 1930-as évek közepétől Trujillo anti-haitianizmusa egyre erősödött, olyannyira, hogy egy táncestet követő beszédben nyíltan meghirdette a faji tisztogatást a “feketék,” a haitiak ellen. A gyűlölet politikai háttere abban kereshető, hogy Haitiban a nagy népsűrűség és a túlzottan erodálódott talajon való gazdálkodás miatt egyre problematikusabbá vált a megélhetés, melynek következtében egyre több haiti paraszt a határmenti dominikai területekre költözött, ahol a földéhség kisebb volt. A haitiak hamarosan profitálni kezdtek az így szerzett földből, míg a dominikaiak a nem megfelelően kiépített összekötő utak miatt áruikat a nagyobb városokba nem tudták eljuttatni. A kereskedelmi többlet lassan kezdett átvándorolni Haitiba. Ezt látva az elnök attól félt, hogyha a nagy létszámban érkezett bevándorlók elkezdik elfoglalni a kevésbé sűrűn lakott dominikai határvidéket, a haiti kormány majd át akarja venni ott a hatalmat. Félelme nem volt alaptalan, ráadásul a laza határellenőrzés miatt a fegyvercsempészet is prosperált, egyre nagyobb hatalmat adva a Trujillo rezsim ellen forradalmi csoportoknak.

A mészárlás

1937-ben Trujillo, (aki maga is negyedrészt haiti származású volt), parancsot adott a hadseregnek, hogy a határ dominikai oldalán gyilkoljanak le minden haitit. Ez a véreskezű leszámolás később a petrezselyem-mészárlás néven vált ismertté –a Dominikai Köztársaságban a mai napig csak az El Corte (a mészárlás) néven említik.

1937. október 2. éjszakájától október 8-ig, nagyjából öt nap alatt különböző becslések szerint mintegy 17 000–35 000 (a dominikai történész Bernardo Vega szerint 35 ezer) haiti származású embert öltek meg a katonaság halálosztagai, akik áldozataikat bozótvágó késekkel fejezték le a Dominikai Köztársaság északnyugati határánál, valamint a szomszédos Cibao régió egyes részein. (Ez a módszer volt később a legfőbb eszköz a ruandai népírtásnál 1994-ben). Trujillo katonái minden sötét bőrű embert felszólítottak arra, hogy mondja ki a perejil (petrezselyem) szót, mert a haitiak, akik franciául vagy haiti kreol nyelven beszéltek, a szó „r” hangját másképp ejtették, mint a spanyol anyanyelvű dominikaiak. Ekkor 17 000 ember esett áldozatul a néptisztogatásnak.

És ezzel még nem fejeződött be a vérengzés. 1938 tavaszán
Trujillo egy újabb kampányt indított a haitiak ellen. Ezúttal a déli határvidéken, az el desalojo (a kilakoltatás) nevű hadművelet több hónapon keresztül tartott. A vérengzéseknek újabb tízezrek estek áldozatul, ezrek voltak kénytelenek menekülni. Bár a dominikai újságok egyszerűen csak kilakoltatásról számoltak be, több száz dominikai katona tetteire, -akiket az ország más területeiről rendeltek ide, hogy minél előbb befejezzék a faji tisztogatást,-hamarosan fény derült. Az ENSZ megfigyelők, és külügyi képviselők szerint a mészárlás során Trujillo az északi határon 20 000 haitit öletett meg vagy még többet, az áldozatok számát ugyanis nehéz volt pontosan megállapítani, mert Trujillo módszere az volt, hogy a gyilkosságokat a legtöbb esetben tömegektől elszigetelt területeken hajttatta végre. Sok áldozat a tengerben, a cápák gyomrában végezte, vagy tömegsírokban, ahol a savas talaj miatt hamar oszlásnak indultak, így a később kirendelt törvényszéki nyomozók nem tudták őket azonosítani. De a holttestekben talált golyók analizálása után kiderült, hogy a Krag nevű fegyverekből származtak, ehhez a típusú puskákhoz viszont csak dominikai katonák férhettek hozzá. Az amerikai követségi informátoroknak később a katonák maguk beismerték, hogy a mészárlást Trujillo parancsára követték el, de ezekre a borzalmakra csak holt részegen voltak képesek.
“A gyermekeket feldobtuk a levegőbe, majd a szuronyainkra szúrva elkaptuk, vagy sziklákhoz és fatörzsekhez csapkodva öltük meg őket. Mások menekülés közben haltak meg, belefulladtak az Artibonite folyóba, amely gyakran a két ország közötti véres konfliktus helyszínéül szolgált”.

USA néhány hónappal később véget vetett a terrornak, gyilkosságoknak (Roosevelt volt az elnök), az az Amerika, amely a Trujillo által vezetett dominikai kormányt hosszú ideig támogatta (rajtuk kívül még a katolikus egyház és a dominikai elit is támogatta Trujillo kampányát, egészen a petrezselyem mészárlásig)

Folyt köv. A Mirabál lányok a Trujillo rezsim ellen, a Pillangók ideje című film alapján Salma Hayek főszereplésével.

Egy ezüst dolláros palacsinta

Posted on

Amerikában és Kanadában a palacsintát (hotcakes-forró torta, griddlecakes-serpenyős vagy flapjacks néven is ismert) rendszerint reggelire fogyasztják 2 vagy 3-féle adalékkal ízesítve, mint pl. juharsziruppal, földi mogyoróvajjal stb. Sós változatban sült, ropogós bacon csíkokkal, rántottával, kis kolbászkákkal (Hawaiiban-Waikikiben ettem ilyet a hotelban).
Ha desszertként kínálják, akkor lekvárral, nutellával, mézzel, tejszínnel, cukornád sziruppal, fahéjjal, vagy barna, karamellizált cukorral, csokoládé öntettel és fagylalttal szervírozzák.

Az amerikai palacsinta tésztája a magyar palacsintához hasonlóan készül, tehát tojást, lisztet, Amerikában sütőport, tejet adnak hozzá, de olajat nem csorgatnak bele. Sok államban kedvelik az áfonyás, banános, almás, epres palacsintát, míg másutt csokoládé chipset, vagy sajtot adnak hozzá az alap tésztához. A palacsinta leggyakoribb ízfokozói az USA-ban a fahéj, vanília és a szegfűszeg vagy szerecsendió. Én ma kipróbáltam, hogy fele tej, fele joghurtot adtam hozzá az amerikai alaprecepthez, így még lágyabb lett a palacsintám. 

Amerikai, kanadai és egyéb palacsinta variánsok

Kezdjük a bannock-kal, a kovásztalan, zabliszt lepénnyel, ami gyakorlatilag az összes észak-amerikai nép kedvenc palacsinta fajtája. Az európai változatát Skóciában zabpehelyből készítik. Az észak-amerikai őslakosok viszont a bannockot a mai napig kukoricából, dió, mandula és egyéb növényi lisztből készítik. Minden régiónak megvan a saját változata, a lényeg a kukoricaliszt és valamilyen gyümölcs hozzáadása, ezen kívül ami extra finom ízt ad neki, hogy a bannockot leggyakrabban kemencében sütik ki.

A következő palacsinta fajta a Jonnycake, (journey cake vagy Johnny Bread-lepény) szintén egy kukoricalepény-palacsinta fajta, mely a legrégebbi amerikai alap élelmiszer volt. Észak-Amerikában, Nyugat-Indiában, Bermudában még mindig az ősrégi recept szerint készítik. A modern Johnny cake lényege, hogy sárga kukorica liszt és fehér búzalisztből készüljön, egy csipet só hozzáadásával, majd forró vízzel vagy tejjel elkeverve, gyakran egy kevés cukorral ízesítve.

A Dominikai Köztársaságban a johnnycake neve Yaniqueques vagy yanikeke, ahol forró olajban sütik ki, így sokkal inkább kenyér vagy lángos-szerű lesz az állaga. A tengerparton street food-ként apró bodegákban árulják.

A kovászos vagy élesztős palacsinta az aranyásók, cowboyok, szerencsevadászok által kitalált palacsinta fajta, akik az élesztőt szárított formában vitték magukkal, amihez csak liszt és víz kellett. Ennek a fajta élesztős palacsintának létezik egy alaszkai specialitása, amely napjainkban oly népszerű az USA-ban, hogy sok palacsinta házban, étteremben is helyi különlegességként szerepel az étlapon.

A silver dollar pancake: az egy ezüst dollár palacsinta a méretéről kapta a nevét, mert ezek a mini palacsinták kb. 2-3 cm átmérőjűek, talán egy kicsit nagyobbak, pont akkorák, mint az 1979-ben kibocsátott ezüst dollár érmék. Speciális, teflonos serpenyőben sütik ki. Öt-tíz darab “ezüst dolláros palacsinta” készül el benne egyszerre. Csoki öntettel vagy gyümölcs sziruppal, és fagylalttal tálalják.

A német vagy holland baba nevű palacsinta nem más, mint az amerikai palacsinta tölcsér alakban tálalt változata. Citromkrémmel, porcukorral, lekvárral vagy karamellizált almával kínálják.

A David Eyre palacsinta a német palacsinta egy változata, nevét az amerikai író, szerkesztő David W. Eyre-ről kapta.

Végül létezik még egy toutons nevű kicsi, de vastag palacsinta, ami Új-Foundlandon népszerű. Sötét melasz cukorral kínálják.


Napóleon, a nőgyűlölő

Posted on

Germaine de Staël-Holstein és Juliette Récamier (a Direktórium szellemének és csodájának asszonya) bárónő barátnők voltak. Egyikőjük korának talán leghíresebb írónője, míg a másik ugyanezen kor bálványozott szépségideálja volt. Ami közös volt bennük, hogy a 19. század eleji irodalmi és politikai körök vezető egyéniségei lettek, szalonjaikban a kor hatalmi és intellektuális nagyságai kivétel nélkül „törzsvendégek” voltak; és, ki nem állhatták Napóleont!

Napóleon és a nők

A nagy hadvezért erős és csökönyös asszonyok vették körül, akiket gyakran nehezebb volt kormányozni, mint egész birodalmát. A félelmetes anya, a kedvenc nővére, Paulina, kinek szexuális perverzitásait, kicsapongásait képtelen volt megfékezni, és a felesége, „Josephine”, az egyetlen személy Napóleon életében, aki képes volt irányítani kérlelhetetlen, akaratos személyét (de ő meg rendszeresen csalta a férjét).

Az előbb említett erős nők iránt érzett szeretete ellenére Napóleon nőgyűlölő volt, különösen utálta a forradalom utáni Franciaország emancipált, felvilágosult gondolkodású asszonyait, akik előtérbe kerülve beleavatkoztak a politikába. Ilyen volt a két barátnő, Juliette Récamier és Germaine de Staël-Holstein bárónő, mert mindketten rendelkeztek a császár által nemkívánatosnak tartott tulajdonságokkal. Politikai és irodalmi körök vezetői voltak, szalonjaik a felvilágosult gondolatok melegágyai, így maguk a Napóleonnal szembeni ellenállás irányítói. A fiatal Alphonse Lamartine francia költő annyira csodálta mindkét asszonyt, de főként Madame de Staëlt, hogy egyszer végre látni szerette volna. Amikor megtudta, hogy merre vezet az útja, leült egy padra és várt, míg ráesteledett. Ekkor porfelhőben hintó közeledett, melyben ketten ültek: a legangyalibb arc, kit a költő valaha látott; a másik azonban kissé nehézkes, túl színes, férfias, heves gesztusokkal beszélt, napellenzőül fűzfaágat tartva arca elé. Így látta Lamartine elhaladni maga előtt a női szépséget és a női gondolatot: Madame de Récamier-t és Madame de Staëlt

Ahogyan Bonaparte hatalma nőtt, úgy lett egyre vonzóbb a nők szemében, a császár viszont végre elérkezettnek látta az időt arra, hogy bosszút álljon rajtuk. Napóleon undoksága, rossz modora legendás volt, különösen, ha talált olyan nőt, akit megfélemlíthetett. Egyszer pl. azt mondta egy újonnan bemutatott vendégnek: „Hölgyem, nekem azt mondták, hogy ön csúnya. Nyilván nem túloztak”.

Madame de Staël 1796. decemberében találkozott először Napóleonnal. Akkor még lelkesedett magáért a férfiért, de a konzuli kormányzás módjáért nem, így az utóbbit csak fokozatosan kezdte bírálni. Napóleon elutasító magatartása és hatalmi törekvései azonban hamarosan ellenállást váltottak ki belőle, s a császár politikájának elszánt ellenfelévé vált. Gondolatai borotvaélesek voltak, úgyhogy a férfiúi hiúság, a képzelt fölény ritkán képes ellenállni egy ilyen rendhagyó női kihívásnak. Nem meglepő hát, hogy a császár, mint férfiasan eszes asszonyt szívből utálta. Egy „üzenetváltásuk” erre a legjobb példa:
„Arról nem tehet ön, hogy csúnya, (egyáltalán nem volt az) de arról igen, hogy intrikus.”­-Mire Madame de Staël válasza a következő volt: „Bonaparte, lám, nem is olyan mindenható, ha tart tőlem, egy védtelen asszonytól. Ez büszkeséggel tölt el, de rettegéssel is.”

Hogy Madame de Staël bárónőnek Franciaországból mennie kellett, az a napnál világosabb volt. A felügyeletével megbízott csendőrtisztnek,–aki gentleman volt, 48 órát engedélyezett neki, amíg a császári parancshoz híven elhagyja Párizst­,–nos a bárónő pakolás közben ennyit jegyzett meg hangosan, hogy: ”Látja, uram, hova vezet, ha egy asszony szellemes (jelentése éleseszű)”.

Juliette Récamier a gazdag bankár felesége, aki Párizsban még továbbra is sokat érintkezett a császár politikai ellenfeleivel, 1811-ben Napóleon immár másodjára száműzte. Ezúttal Itáliába utazott és csak Napóleon bukása után, 1815-ben tért vissza ismét a fővárosba. Mindeközben Germaine de Staël megírta monumentális, hatkötetes művét „Németországról” címmel, melynek első kiadását 1810-ben, Napóleon utasítására megsemmisítették.

„Nők! A legnagyszerűbb ajánlattevők közé tartoznak. A hatalom az, amit szeretnek. Ez a legjobb afrodiziákum -akárcsak számomra. Megszerzem, majd el is felejtem őket.” A paradoxon az, hogy Napóleon ezt a szúrós, de annál nagyképűbb megjegyzést Szent Ilona-szigeti száműzetésének (mert ugye ő is ellenfelei sorsára jutott) idején teszi. Nem lehet meglepő, hogy az eredetileg „Európa kemény emberének tartott” Bonaparte azzal erősítette meg önnön férfias mítoszát, hogy a körülötte lévő nők befolyását csökkenteni, hírüket pedig befeketíteni próbálta.

Utóirat

Juliette Récamier családja Lyon tehetős rétegéhez tartozott. Apját, Jean Bernard királyi jegyzőt 1786-ban Párizsba helyezték. A konzulátus idején leváltották posztjáról, mert azzal gyanúsították, hogy a royalistákkal áll kapcsolatban. Felesége, értelmes és kacér asszony, szintén gazdag családból származott. 1793-ban, amikor a terror javában dúlt, Juliette-et férjhez adták a szülők egyik barátjukhoz, a gazdag párizsi bankárhoz. Gyöngéd, de plátói kapcsolatban élt a házaspár, mert Juliette valószínűleg Récamier házasságon kívül született lánya volt, de Juliette erről csak jóval később szerzett tudomást. A szép és kedves fiatalasszonyt számos rajongó vette körül. Szinte elsőként bútorozta be rezidenciáját etruszk stílusban. Antik görög ruhákat hordott a Direktórium idején, és ezzel jelentősen hozzájárult a császárság alatt uralkodó antik stílus népszerűsítéséhez.

Hamarosan Juliette szalont nyitott, amely egy kiválasztott társaság találkozóhelye lett, ez azonnal felkeltette a rendőrség gyanúját. Bankár férje 1805-ben nagy anyagi veszteségeket szenvedett el Napóleon miatt, nem sokkal később a gyanakvó császár feloszlatta a túl sok royalista által látogatott fényes szalonjukat is, őket pedig vidékre száműzte. A császári rendőrség végül a házaspárt Franciaország elhagyására kényszerítette. Mivel Madame de Staelt 1803-1815 között a Genfi-tó melletti Coppet-ban élt száműzetésben, a sorsában osztozó barátnője Madame Récamier oda költözött hozzá.

Forrás: Napóleon és a nők, Múlt-kor – Lászlóffy Csaba: A száműzött és Kollát Gyula írása

Őrült farsangi szezon Münchenben

Posted on Updated on

A karnevál szezonnak többféle elnevezése van Németországban: Kölnben és Düsseldorfban “Karnevál”, Mainzban “Fasenacht”, más régiókban “Fasnet” vagy “Fosnat” néven ismeretes, Münchenben: “Fasching”.

“Mi az a mulatság?”-kérdezi Sisi Andrássy Gyulától, a Sisi filmben. Ami elgondolkodtató, ugyanis Sisi bajor volt, és a bajor emberek mindig tudták, hogy hogyan kell jól mulatni (Sisi édesapja, Miksa beceneve “Citera Maxl volt, mert mestere volt a citerának).

Jelmezbálok, táncmulatságok

A müncheniek minden évben alig várják, hogy beköszöntsön a farsangi szezon. Február és március hónapban meg is kezdődnek a jelmezes felvonulások, a táncos-zenés mulatságok. A böjtöt megelőző nagy dorbézolás utolsó szakasza a legfontosabb, amit csak úgy lehetne jellemezni, hogy a három napig tartó eufória (rózsa hétfő, zsíros kedd és hamvazó szerda). Húshagyókedden a legtöbb bolt bezár, az orvosi rendelők, a bankok is stb. csak az élelmiszer boltok vannak nyitva. A különböző profi szervezetek felvonulásokkal, álarcos bálokkal tarkított programokkal teszik emlékezetessé a farsangot, -megjegyzem, itt több mint 1000 eseményről van szó,- tehát a farsangi szezon igazából nem csak erre a 3 napra korlátozódik, hanem 2 teljes hónapra, melyhez a nagyobb színházak, és a müncheni sörfőzdék biztosítanak terepet. A farsang nyitánya a farsang előtti hétvégén kezdődik. Vasárnap (az idén március 3-án) az érdeklődő tömeg a híres Marien platzon gyűlik össze, de a “megdicsőülés” kedden, a Viktualien markt piactéren a kofák/árusok táncával ér véget. Ez egy fantasztikus esemény, amin az érettebb korú asszonyok, gyümölcsökkel, zöldségekkel teleaggatott fantázia ruhákban táncolnak, énekelnek a nagy nyilvánosság előtt. A tömegnyomor ellenére egyszer érdemes megnézni!

Az idén a farsangi szezon február elsejétől március 6-ig tart. Ez alatt az idő alatt több mint 800 báli rendezvényre kerül sor Münchenben. Többségében jelmezes bálok, melyek közül a klasszikus gála bálok a legkiemelkedőbbek (nőknek estélyi ruha, férfiaknak öltöny kötelező). A legnagyobb felhajtás a több ezer embert vonzó, híres Schwarz-Weiss-Bälle (Fekete-Fehér bál). Csak hogy legyen némi fogalmunk a müncheni farsangi divatról, érdemes ellátogatni a Deutsches Theater (Színház) egyik hagyományos báli rendezvényére (Deutsches Theater az első jelmezes bálját 1897-ben rendezte meg), a második helyen a Bayerischer Hofban rendezett jelmezbál áll, ahol a hotel dísztermében kerül sor a pazar, kosztümös estre. A harmadik helyszín a Löwenbräu keller (a sörfőzde tavernája), ahol részt vehetünk a “Damischen Ritter” azaz az Őrült Lovagok bálján. A mulatság eredete pár száz évre nyúlik vissza, lényege a középkori, bajorországi élet kigúnyolása. Az eseménynek komoly koreográfiája van, mely úgy kezdődik, hogy egy csomó vicces lovagnak öltözött “őrült” végig vonul a Sonnenstrassen, majd a Hofbräu dísztermébe érve megszólalnak a fanfárok, harsonák, melyek a bál kezdetét jelzik.
Legendás hírű még a “Weissen Feste” (a Fehér bál), melynek színhelye egy másik sörfőzde, a Max-Emanuel-Brauerei. Ennek a kultikussá vált farsangnak a története a következő: eredetileg München, Schwabing nevű negyedében élő stand up művészek találták ki, több mint 50 évvel ezelőtt (1967-ben). A bálon a fehér jelmez viselése kötelező. A fény, a különleges neon csövek, az úgynevezett “bikaszemek” miatt az emberek hátborzongató, kísérteties látványt nyújtanak.
Tavasz ébresztés
A “Narrisch” a kofák tánca a piactéren, ebben az évben március 5-re esett. Erre az alkalomra a Marienplatz körüli sétálóutcák hatalmas szabadtéri koncert területté alakultak át. Az emberek minden zónában élő zenére ropták a csűrdöngölőt, a gyalogosok, a turisták, egyszóval mindenki jelmezben feszített. A fasching/farsang csúcspontját a Viktualien markton, 10.30-kor érte el. A kofák ezúttal “A virágok, lepkék és méhek”, azaz a Tavasz ébredésének a táncát igazi vaskos humorral adták elő.

A müncheni farsanghoz tehát nem kellett drága ruha. Ahogy elnéztem a tömeget kevés volt a luxus jelmez, annál több a vicces. A bajoroknál ugyanis létezik egy mondás, miszerint a farsanghoz mindössze jó hangulatra és egy hatalmas Schweine Bratenre (malacpecsenyére) van szükség!


A középen álló hölgy egy híres német színésznő