divat

Gesztenye bankett és Lucrezia Borgia

Posted on Updated on

Lucrezia Borgia (1471. április 18. Subiaco (Rómához közel) –1519. június 24, Ferrara spanyolul Borja), aki éppen 500 éve távozott az élők sorából, spanyol-olasz származású nemes asszony volt, a Borgia ház tagja, VI. Sándor pápa és Vanozza dei Cattanei leánya.

A jólétben felcseperedett lányka élete csendes mederben zajlott, egészen addig, míg apját, 1492-ben VI. Sándor néven meg nem választották pápának. Mert bár apja korábban két férjet is kiszemelt neki, tizenhárom évesen a nagyhatalmú, Milánót uraló Sforza család sarjához, Giovannihoz kényszerítette, hogy szövetségest szerezzen Észak-Itáliában. Két évvel a fényűző esküvő után aztán fordult a kocka, mert VIII. Károly francia király megtámadta Itáliát, és a Sforzák az ő oldalára álltak. Cesare Borgia immár terhessé vált sógora meggyilkolására készült, de Giovanni Sforza, -miután Lucrezia figyelmeztette,-koldus ruhában Milánóba menekült. Elválni azonban nem akart, így a pápa végül azon az alapon bontotta fel a házasságot, hogy Giovanni képtelen volt elhálni a nászt. Az impotensnek titulált férj persze válaszul azzal rágalmazta meg a nejét, hogy vérfertőző viszonyban él az apjával és a bátyjával. – Ezt a történetet aztán az évszázadok során szaftos részletekkel megtoldották, Lucrezia szeretőiről, akiket elcsábított, majd egy gyűrűbe töltött méreg segítségével meggyilkolt. Az első, kidobott férj aggatta tehát rá a femme fatale, a végzet asszonya címet, ennek köszönhető, hogy a későbbi korokban sok műalkotás, regény és film is ilyennek ábrázolta Lucreziát.

Lucrezia első házassága semlegesítése után egy kolostorba vonult vissza, ahol nem sokáig élvezhette a nyugodt életet. Apja és immár a pápai állam katonai vezetőjévé előlépett bátyja ugyanis újabb férjet szemeltek ki számára. Ezúttal aragoniai Alfonso, a franciákkal szemben ellenséges nápolyi király, törvénytelen fia személyében. A tizennyolc éves Lucrezia és a tizenhét éves, a kortársak szerint rendkívül vonzó Alfonz menyegzőjét 1498-ban tartották meg a Vatikánban. A hatalmi érdekekből összeboronált fiatalok között igaz szerelem szövődött. Lucrezia 1499-ben fiúgyermeknek (Rodrigo lett a neve) adott életet. Boldogságuknak azonban ismét a politika vetett véget, amikor a pápa hirtelen a franciákkal szövetkezett Nápoly ellen, s ezzel Alfonso politikailag kényelmetlenné vált a Borgiák számára. Ráadásul az sem volt titok, hogy aragóniai Alfonso, a nápolyi király illegitim fia. Cesare tehát bevált módszerével, 1500-ban bérgyilkosokat küldött húga férjére, de Alfonso túlélte a merényletet. A legenda szerint Cesare ekkor azt suttogta a betegágyán fekvő sógora fülébe: “Ami nem történt meg délben, az megtörténhet este.” És szavai beigazolódtak: hiába állíttatott őrséget Lucrezia, férje ajtaja elé, és hiába ápolta személyesen, a férfit 6 héttel később megfojtva találták ágyában, sokak szerint maga Cesare Borgia végzett vele.

Lucrezia családjának a férfitagjai még gyászolni sem hagyták a húszéves özvegyet, mert még ugyanabban az évben harmadszorra is kiházasították. Ezúttal Ferrara hercege lett a kiszemelt áldozat. Alfonso D’Este érthető módon nem repesett az örömtől (nem akart Lucrezia előző férjeinek a sorsára jutni), egészen addig, amíg személyesen nem találkozott Lucreziával. A 20 éves szépség azon nyomban rabul ejtette. A Borgia lány aztán harmadik esküvője után, 1502-ben végleg elhagyta Rómát. Apja a következő évben meghalt, az ellenségeitől üldözött Cesare Borgia Spanyolországba menekült, ott esett el egy ütközetben 1507-ben. Apja és Cesare halála után Lucrezia élete csendesen folydogált, ragyogó udvart tartott, amely a reneszánsz egyik szellemi központja lett, festőkkel, írókkal, tudósokkal vette körül magát, akik egymással versengve magasztalták szépségét és ragyogó szellemét. Újabb kutatások szerint kiváló üzletasszony is volt, aki csinos vagyonra tett szert vállalkozásaival. A szóbeszéd is elült körülötte, közmegbecsülésnek örvendve hunyta le szemét 1519. június 24-én, -éppen 500 évvel ezelőtt,-nyolcadik gyermekének (egy kislány volt) születése után.

Lucrezia és a hírhedt Gesztenye bankett

Lucreziát egyrészt rendkívül intelligensnek tartották (Spoleto kormányzójaként uralkodott, mely posztot általában bíborosok töltötték be a saját jogukon, öt különböző nyelven beszélt) elbűvölő hölgynek, másrészt romlottnak, erkölcstelennek. De hogy mi volt az igazság azt megtudhatjuk Maria Villavecchia Bellonci: Lucrezia Borgia című mesterművéből. Az olasz történész és újságírónő ugyanis a korabeli dokumentumok felhasználásával nem csak a Borgiákról, de a reneszánsz kor domináns családjairól is hiteles képet fest ( D ‘Estekről, Gonzagákról és Sforzákról). Bellonci különös élvezettel beszél a reneszánsz kor nőalakjairól, központba állítva Lucreziát, akinek életét szerinte álszent kora határozta meg, s hogy önmaga lehessen, kilátástalan ellenállásba kezdett. Az örök asszony szép és szomorú életét a pompázatos XVI. század történetének ragyogásában élhetjük át. Idézet a könyvből:

„A 13 éves Lucrezia kedves, jó megjelenésű, ártatlan lányka volt. Súlyos szőke haja a térdéig ért, gyönyörű hamvas bőre csodálat tárgyát képezte, mogyorószínű szeme, ami aszerint változott, hogy milyen ruhát viselt, megigézte a férfiakat, szép keblét mindig sállal fedte be, különleges, de természetes járása olyannak tűnt, mintha a levegőben sétálna”. E fizikai tulajdonságokat Olaszországban nagyra értékelték abban az időben. Egy másik leírás szerint “a szája meglehetősen nagy volt, a fogai ragyogóan fehérek, a nyaka karcsú és tiszta, az alkata csodálatosan arányos. Valójában az apjához hasonlított, szőke kiadásban, mert éppolyan elmosódott volt az álla, ami viszont annyira bájossá tette, hogy az örökös serdülés kedvességét kölcsönözte neki”.

Bámulatos ruháinak csodájára jártak (200 hímzett blúzt kapott kelengyeként első házassága során). Kedvenc színe a morello (lilába hajló sötétbarna szín) a kárminvörös, és a barna volt. Szerette a brokátot, a fekete atlaszselymet, a sávos, aranyszövésű, hermelinnel bélelt aranyköpenyeket. Haját legtöbbször kiengedve hordta, könnyed franciásan, aranyozott főkötővel befedve, vagy pápai frizurát fésültetett magának, homlokát egy igazgyönggyel vagy gyémánttal díszítve. De apja kedvéért a nagyobb ünnepségek alkalmával magára öltötte a pápa színeit, a sárgát és a vöröset. Számtalan gálaruhái közül kiemelkedő mestermunka egy fekete bársony öltözék, X formájú arany díszekkel kiverve, fehér pöttyös selyemövvel kiegészítve. 1500-ban a farsang idején arany számjegyekkel gazdagon zsúfolt ruhában jelent meg, máskor csíkos morelló és arany, bő ujjú, vagy szeder fekete atlaszselyemben pompázott. Első gyermeke, a kis Rodrigo keresztelőjén arannyal hímzett szövetet öltött magára, újévkor arany levelekkel kivarrt, fekete bársonyban fogadta a vendégeket. Élete vége felé divatba hozta a fehér színt. A kor divathölgyeivel ellentétben arcápolásra sohasem használta a mérgező ún. Simító pomádét, ami szublimátot tartalmazott, hanem helyette desztillált vízbe áztatott illatos füvekből készült tonikkal mosta az arcát!

De térjünk vissza a pompás, extravagáns partikra. Az egyik ilyen volt a Gesztenye bankett néven elhíresült, ahol állítólag vérfertőzés, mérgezés és gyilkosság történt; azonban ezeknek a rágalmaknak egyáltalán nincs és soha nem is volt történelmi alapja, az erősen túlzó állításokat valószínűleg a Borgia család riválisai terjesztették el.

A gesztenye ünnepét Rómában (gesztenye balett vagy bankett) minden évben október 31-én tartották. Ebből az alkalomból, Cesare Borgia a pápai palota egykori bíborosa nagy mulatságot rendezett, apja és Lucrezia elnökletével. A bankettről való beszámoló a pápa ceremóniamestere Johann Burchard latin nyelven írott naplójából (címe Liber Notarum) maradt fenn, melynek hitelessége azonban alaposan vitatott. Burchard szerint ugyanis a lakomára Cesare, Palazzo Apostolico lakosztályában került sor 50 prostituált és kurtizán részvételével, ők gondoskodtak a vendégek szórakoztatásáról. Burchard így számol be az eseményről:

„1501. október utolsó napjának estéjén, Cesare Borgia bankettet rendezett a Vatikán termeiben -50 becsületes prostituált, nevezzük kurtizánoknak őket- részvételével, akik arra voltak hivatottak, hogy táncoljanak a vendégekkel, először ruhában, később meztelenül. A vacsora után az égő gyertyákat a padlón helyezték el, és gesztenyéket szórtak szét a keleti szőnyegeken, amelyeket a meztelen kurtizánoknak kellett összeszedniük, térden kúszva a nagy karos gyertyatartók között, amit a pápa, Cesare és húga, Lucrezia páholyból szemlélt. Végül díjakat osztottak ki a legügyesebb kurtizánoknak, úgymint tunikát, selymet, cipőt, szőrméket és egyéb értékes dolgokat.”

Ami érdekes, hogy ez az ún. gesztenye bankett csak Burchard emlékirataiban szerepel, egyetlen kortársa sem említi meg a nevezetes eseményt, sőt mi több többségük, tudomást szerezvén Burchard naplójáról vagy megkérdőjelezte a történetet, vagy elutasította azt nyílt hazugság címén.

A 20. században a Vatikán főmunkatársa, Monsignor Peter de Roo (1839 –1926) már egyenesen cáfolta az “50 kurtizán ” történetet. Míg egyetértett azzal, hogy Cesare Borgia ünnepséget rendezett a Vatikánban, azt viszont cáfolta, hogy a pápa és Lucrezia is részt vett volna ilyen szabados bacchanálián. Ezt azzal indokolta, hogy a pápa ugyan élvhajhász volt, de sokkal diszkrétebb annál, hogy nagy nyilvánosság előtt így viselkedjen. Roo úgy véli, hogy az állítólagos “orgia ” egy későbbi interpoláció, melyet a Borgiák ellenséges pártjai közül valamelyik talált ki, hogy minél jobban befeketítse a családot.

Hogy állítását alátámassza,-mely szerint VI. Sándor ellenségei terjesztették el a Borgiákról a perverzitásokat,-megemlít egy bizonyos Thuasnét, aki lényegében változtatja meg a Burghard által lejegyzett történetet. Thuasné ugyanis Burchard kurtizánjait és lakájait udvarhölgyekkel és urakkal cserélte fel. Továbbá azt állítja, hogy Cesare Borgia volt, aki meghívta az alacsony származású örömlányokat, de beszámolójából kihagyta Lucrezia és a pápa jelenlétét. Megemlíti azt is, hogy a kurtizánokat csak vacsorára hívták meg a palotába, és hogy a nők döbbentek meg legjobban, amikor a gesztenye “hadműveletre” kényszerítették őket”. William Manchester: The World lit Only by Fire, 1992 (A földet csak a tűz világítja meg) című könyvében, mely a Borgiákról szól, a következőket írja a gesztenye bankettről: “A szolgák pontozták minden férfi orgazmusát, a pápának hízelegve, aki nagyon csodálta a férfiasságot és mérni akarta a macsóizmust, az ejakulációs kapacitást…. Miután mindenki kimerült, Őszentsége előterjesztette a díjakat.”

A hivatásos történészek azonban számos ténybeli és fordítási hibára hívják fel a figyelmet a Gesztenye bankettel kapcsolatban, mellyel a Középkori Amerikai Akadémia folyóirata a Speculum is egyetértett…..

(A Gesztenye bankett a Borgiák TV sorozat 4. szezon, 3. epizódjában látható. A Borgia család nincs jelen)

Reklámok

Napóleon, a nőgyűlölő

Posted on

Germaine de Staël-Holstein és Juliette Récamier (a Direktórium szellemének és csodájának asszonya) bárónő barátnők voltak. Egyikőjük korának talán leghíresebb írónője, míg a másik ugyanezen kor bálványozott szépségideálja volt. Ami közös volt bennük, hogy a 19. század eleji irodalmi és politikai körök vezető egyéniségei lettek, szalonjaikban a kor hatalmi és intellektuális nagyságai kivétel nélkül „törzsvendégek” voltak; és, ki nem állhatták Napóleont!

Napóleon és a nők

A nagy hadvezért erős és csökönyös asszonyok vették körül, akiket gyakran nehezebb volt kormányozni, mint egész birodalmát. A félelmetes anya, a kedvenc nővére, Paulina, kinek szexuális perverzitásait, kicsapongásait képtelen volt megfékezni, és a felesége, „Josephine”, az egyetlen személy Napóleon életében, aki képes volt irányítani kérlelhetetlen, akaratos személyét (de ő meg rendszeresen csalta a férjét).

Az előbb említett erős nők iránt érzett szeretete ellenére Napóleon nőgyűlölő volt, különösen utálta a forradalom utáni Franciaország emancipált, felvilágosult gondolkodású asszonyait, akik előtérbe kerülve beleavatkoztak a politikába. Ilyen volt a két barátnő, Juliette Récamier és Germaine de Staël-Holstein bárónő, mert mindketten rendelkeztek a császár által nemkívánatosnak tartott tulajdonságokkal. Politikai és irodalmi körök vezetői voltak, szalonjaik a felvilágosult gondolatok melegágyai, így maguk a Napóleonnal szembeni ellenállás irányítói. A fiatal Alphonse Lamartine francia költő annyira csodálta mindkét asszonyt, de főként Madame de Staëlt, hogy egyszer végre látni szerette volna. Amikor megtudta, hogy merre vezet az útja, leült egy padra és várt, míg ráesteledett. Ekkor porfelhőben hintó közeledett, melyben ketten ültek: a legangyalibb arc, kit a költő valaha látott; a másik azonban kissé nehézkes, túl színes, férfias, heves gesztusokkal beszélt, napellenzőül fűzfaágat tartva arca elé. Így látta Lamartine elhaladni maga előtt a női szépséget és a női gondolatot: Madame de Récamier-t és Madame de Staëlt

Ahogyan Bonaparte hatalma nőtt, úgy lett egyre vonzóbb a nők szemében, a császár viszont végre elérkezettnek látta az időt arra, hogy bosszút álljon rajtuk. Napóleon undoksága, rossz modora legendás volt, különösen, ha talált olyan nőt, akit megfélemlíthetett. Egyszer pl. azt mondta egy újonnan bemutatott vendégnek: „Hölgyem, nekem azt mondták, hogy ön csúnya. Nyilván nem túloztak”.

Madame de Staël 1796. decemberében találkozott először Napóleonnal. Akkor még lelkesedett magáért a férfiért, de a konzuli kormányzás módjáért nem, így az utóbbit csak fokozatosan kezdte bírálni. Napóleon elutasító magatartása és hatalmi törekvései azonban hamarosan ellenállást váltottak ki belőle, s a császár politikájának elszánt ellenfelévé vált. Gondolatai borotvaélesek voltak, úgyhogy a férfiúi hiúság, a képzelt fölény ritkán képes ellenállni egy ilyen rendhagyó női kihívásnak. Nem meglepő hát, hogy a császár, mint férfiasan eszes asszonyt szívből utálta. Egy „üzenetváltásuk” erre a legjobb példa:
„Arról nem tehet ön, hogy csúnya, (egyáltalán nem volt az) de arról igen, hogy intrikus.”­-Mire Madame de Staël válasza a következő volt: „Bonaparte, lám, nem is olyan mindenható, ha tart tőlem, egy védtelen asszonytól. Ez büszkeséggel tölt el, de rettegéssel is.”

Hogy Madame de Staël bárónőnek Franciaországból mennie kellett, az a napnál világosabb volt. A felügyeletével megbízott csendőrtisztnek,–aki gentleman volt, 48 órát engedélyezett neki, amíg a császári parancshoz híven elhagyja Párizst­,–nos a bárónő pakolás közben ennyit jegyzett meg hangosan, hogy: ”Látja, uram, hova vezet, ha egy asszony szellemes (jelentése éleseszű)”.

Juliette Récamier a gazdag bankár felesége, aki Párizsban még továbbra is sokat érintkezett a császár politikai ellenfeleivel, 1811-ben Napóleon immár másodjára száműzte. Ezúttal Itáliába utazott és csak Napóleon bukása után, 1815-ben tért vissza ismét a fővárosba. Mindeközben Germaine de Staël megírta monumentális, hatkötetes művét „Németországról” címmel, melynek első kiadását 1810-ben, Napóleon utasítására megsemmisítették.

„Nők! A legnagyszerűbb ajánlattevők közé tartoznak. A hatalom az, amit szeretnek. Ez a legjobb afrodiziákum -akárcsak számomra. Megszerzem, majd el is felejtem őket.” A paradoxon az, hogy Napóleon ezt a szúrós, de annál nagyképűbb megjegyzést Szent Ilona-szigeti száműzetésének (mert ugye ő is ellenfelei sorsára jutott) idején teszi. Nem lehet meglepő, hogy az eredetileg „Európa kemény emberének tartott” Bonaparte azzal erősítette meg önnön férfias mítoszát, hogy a körülötte lévő nők befolyását csökkenteni, hírüket pedig befeketíteni próbálta.

Utóirat

Juliette Récamier családja Lyon tehetős rétegéhez tartozott. Apját, Jean Bernard királyi jegyzőt 1786-ban Párizsba helyezték. A konzulátus idején leváltották posztjáról, mert azzal gyanúsították, hogy a royalistákkal áll kapcsolatban. Felesége, értelmes és kacér asszony, szintén gazdag családból származott. 1793-ban, amikor a terror javában dúlt, Juliette-et férjhez adták a szülők egyik barátjukhoz, a gazdag párizsi bankárhoz. Gyöngéd, de plátói kapcsolatban élt a házaspár, mert Juliette valószínűleg Récamier házasságon kívül született lánya volt, de Juliette erről csak jóval később szerzett tudomást. A szép és kedves fiatalasszonyt számos rajongó vette körül. Szinte elsőként bútorozta be rezidenciáját etruszk stílusban. Antik görög ruhákat hordott a Direktórium idején, és ezzel jelentősen hozzájárult a császárság alatt uralkodó antik stílus népszerűsítéséhez.

Hamarosan Juliette szalont nyitott, amely egy kiválasztott társaság találkozóhelye lett, ez azonnal felkeltette a rendőrség gyanúját. Bankár férje 1805-ben nagy anyagi veszteségeket szenvedett el Napóleon miatt, nem sokkal később a gyanakvó császár feloszlatta a túl sok royalista által látogatott fényes szalonjukat is, őket pedig vidékre száműzte. A császári rendőrség végül a házaspárt Franciaország elhagyására kényszerítette. Mivel Madame de Staelt 1803-1815 között a Genfi-tó melletti Coppet-ban élt száműzetésben, a sorsában osztozó barátnője Madame Récamier oda költözött hozzá.

Forrás: Napóleon és a nők, Múlt-kor – Lászlóffy Csaba: A száműzött és Kollát Gyula írása

Egy brilliáns nap Bokrijkben

Posted on Updated on

A bokrijki szabadtéri múzeum Flandria lenyűgöző néprajzi gyűjteményével nemcsak a tipikus flamand vidékek, falvak történetét mutatja be, hanem mivel egy fontos botanikus kert, -arborétum is tartozik hozzá,- az élővilágát is. Flandria legnagyobb szabadtéri játszótere meg csak egy ráadás.

Bokrijk története

A Skanzen 1958 óta a Midden-Limburgi nemzeti parkkal együtt az UNESCO világörökség része. A történetéről annyit olvashatunk a múzeumban, hogy 1252. március 9-én IV. Arnold, Loon grófja, (Jeanne de Chinyvel kötött házassága révén, egyben Chiny grófja is) a mai Genk, Zonhoven, Hasselt közötti bükk erdőkben fekvő birtokát, a herkenrode-i apátságnak adományozta. A birtok neve eleinte ‘Buscurake’ vagy Buksenrake volt, ami magyarul Bükköst jelent (buk-bükk+ rake: gereblye). Az évszázadok során azonban a különböző dialektusok miatt végül Bokrijk lett a neve.

P1160504

A herkenrode-i ciszterci apátság a hatalmas területen farmokat, halastavakat létesített és erdőgazdálkodásba kezdett. Az eleinte csak a laikus testvérek által művelt földet 1447-től a szerzetesek bérbe adták, de továbbra is az apátság tulajdona maradt egészen a francia forradalom kitöréséig. 1797-ben Bokrijket a forradalmárok lefoglalták, majd még ugyanebben az évben eladták egy maastrichti magánbefektetőnek. Ezt követően 1890-ig a birtok rengetegszer cserélt gazdát. Amikor 1890-ben a Maris-Vanhese család megvette, a romos lakóépületeket lebontották és a legszebb helyen egy neo-klasszicista kastély építésébe kezdtek, amit azonban pénz hiányában nem tudtak befejezni. 1896-ban Bokrijket eladták egy bizonyos de Meeus grófnak, végül ő fejezte be a kastély építését. A gróf, a közelben lévő bányáját is innen működtette az I. világháború kitöréséig. A háború alatt De Meeus a földet eladta egy Németországból érkezett zsidó családnak, amit azonban 1919-ben a belga állam lefoglalt, majd Bokrijket eladta a Central Credit Bank of the Farmer’s Union-nak, akik a gyönyörű területen egy minta gazdaságot akartak létrehozni. A háború és a mezőgazdaságban bekövetkezett reformok miatt azonban a modell farm sikertelennek bizonyult. 1938. március 21-én Limburg tartomány polgármesterének, Hubert Verwilghennek sikerült megszereznie Bokrijket. 1938. október 6-án a limburgi tartományi tanács végre eldöntötte, hogy egy szabadtéri múzeumot hoz létre Bokrijkben. A polgármester terve azonban csak pár évvel később valósult meg egy másik, dinamikus tartományi kormányzó, Louis Roppe vezetése alatt. Amikor Roppe a kezébe vette az ügyet egy 18.-19.-ik századba süppedt, elvadult erdőkkel és mezőkkel körülhatárolt Bokrijket talált. Ez azonban csak még inkább doppingolta abban, hogy Belgium egyik leggazdagabb kultur örökségét megmentse. A félelme az volt, hogy az ipari forradalom, valamint a különböző fejlesztési projektek következtében Flandria élő környezete drasztikusan meg fog változni. Tisztában volt vele, hogy a mezőgazdasági épületek, fontos kulturális, történelmi értékek, a flamand tájjal együtt, amit meg kell őriznie az utókor számára. Dr. Jozef Weyns professzort bízta meg a projekttel. A múzeum, végül az 58-as brüsszeli világvásárral egy időben, 1958. április 12-én nyitotta meg kapuit a nagyközönség előtt.

P1160514

A mai Bokrijk egy lombos erdők által határolt területen, mintegy 5.5 négyzetkilométeres birtokon mutatja be Flandria régióinak tájházait, és élővilágát. A 4 néprajzi tájegységben mintegy 148 tájház megtekintése során megismerkedhetünk a flamand, falusi és mezővárosi népek különféle rétegeinek lakáskultúrájával és életmódjával a 17. század végétől egészen a 20. század közepéig (egy egész házsort, a régi városház épületet idehozták Antwerpenből). Bár a hangsúly a gazdaságon, gazdálkodáson van, a falusi élethez tartozó foglalkozásokkal is megismerkedhetünk. Van itt kovácsműhely, tipró malom, kötél készítő mester háza, sörfőzde, pékség, bolt, a különböző tájegységek udvarai, pincéi, istállói, farmgazdaságai, igazi, élő állatokkal.

Sok parasztházban múzeumi dolgozók mutatják be a régi, hagyományos foglalkozásokat, korhű ruhákban színészek biztosítják az interaktív élményt, például a régi, 19. századi iskolában bepillanthatunk a tanárok és diákok életébe.

A 148 tájház mellett (a legrégebbi épület 1507-ból való sok történelmi épületet téglánként hordtak ide Limburg megye különböző kis falvaiból, városaiból) szintén a gyűjtemény része, mintegy 30.000 darab, mindennapi élethez tartozó használati tárgy, úgymint bútorok, háztartási eszközök, szerszámok a 17. századtól 1950-ig.

A múzeumot a földrajzi régiók szerint a következő módon osztották fel:

1.”Kempen régió”: Kempen, Flandriában Scheldt polders és Maaskant között található. A múzeum reprodukálta a régió jellegzetes, hagyományos fakitermelésre alapozott gazdaságát. Ez a terület azt mutatja be, hogy az emberek hogyan éltek, dolgoztak ezekben a sötét időkben (petróleum lámpa!). A régi falusi házakat, pajtákat, templomot az eredeti helyükről hozták ide Flandriából, majd archív képek, festmények, térképek alapján újra felépítették azokat a múzeum területén.

2.”Kelet és Nyugat Flandria“: Ezt a tájegységet képviselő területen nincs falu. Ehelyett számos olyan épület található, amelyek a foglalkozásokat reprezentálják. A kovács műhely, a pékség, a vízi és szélmalom, a sör és kötélkészítő mester háza, a kerékgyártó, és egyéb kézműves épületek gondoskodnak a látványosságról.

3.”Haspengouw és Maasland“: Limburg 2 békés régiója a gyümölcs termesztéséről és hagyományos, szögletes tanyáiról ismert Belgiumban. A jobb megértés érdekében a szabadtéri múzeumban felépítették Ulbeek falu hiteles másolatát. A 19-ik századi házakat úgy rendezték el, mint ahogy a valóságban is állnak, két hársfákkal körülvett tó között. Még a kender, a sárga mustár és a dohány termesztést is újrakezdték, a projekt hitelesebbé tétele érdekében.

4. A múzeumot, fennállásának 60. évfordulója alkalmából, az idén megtoldották egy negyedik zónával, melyet a Hatvanas éveknek szenteltek. Erről a részről csak annyit mondanék, hogy zenerajongók számára kötelező.

Bokrijk

A bokrijki skanzenben tehát látnivaló van bőven, és tapasztalatból mondom, hogy kortól és nemtől függetlenül itt mindenkit magával ragad a régmúlt idők hangulata. A műemlék házak mellett olcsó és drágább vendéglők, kávézók állnak az éhes látogatók rendelkezésére. Extra 4,50 euróért, 30 perc alatt lovaskocsival is be lehet járni a skanzent, ezen kívül kisgyerekes családok számára, óránként, 1 euróért talicska bérelhető. A múzeum boltja mellett profi fotós mindössze 5 euróért (1 kép ára) képet készít a családról, melyhez korhű jelmez viselése kötelező! A belépő felnőtteknek 12,50 euró, gyerekeknek 4 éves kortól 2 euró!

Bécsi álarcosbálok

Posted on Updated on

dekoráciok 020Hóvirág, tigrisliliom, tulipán, rózsa és frézia illat a szalonban, tollas kalapok, cilinder, flörtölés a budoirban, álarc mögé rejtett nők és férfiak hajladoznak a bálteremben! Vigyázat nosztalgia veszély!

Éppen 140 éve történt, hogy Erzsébet a Bécsi Zeneakadémia álarcosbálján beleszeretett Fritz Pacher von Theinburg miniszteri alkalmazottba. A romantikus történetet így örökítette meg Hubert Wittenbach osztrák regényíró:

“Bécsben minden év legkiemelkedőbb eseménye a Zeneakadémia álarcosbálja volt. Ez számított a legelőkelőbb körök báljának, a lapok januárban naponta több cikkben is beszámoltak róla, így nem csoda, hogy a városban mindenki az álarcosfők felvonulásáról és a szezonnyitó bálról beszélt.

Masks 0051873. január végén, a 36 éves Erzsébet nagyon unatkozott Bécsben. Csúnya, esős tél köszöntött az osztrák fővárosra, igaz hó nem esett, de a rossz idő miatt kilovagolni sem lehetett, és a császárnő nem utazhatott el addig, amíg Ferenc József vissza nem tér a fővárosba. Így hát Sissi úgy érezte magát, mintegy szobafogságra ítélt kamasz, majd szétvetette a vágy egy jó kis táncmulatság után. Ahogy így vergődött egszercsak megakadt a szeme a Bécsi Hírlap egyik hírdetésén, mely a Zeneakadémia aznapi bálját reklámozta, ezen aztán teljesen felvillanyozódott. Az újságot lobogtatva a kezében a mellette varrogató magyar társalkodónőjének, Ferenczy Idának csak annyit mondott, hogy-” Ida készülődj, ma bálba megyünk”. Ida eleinte megpróbálta lebeszélni Szisszit a veszélyesnek látszó kalandról, de végül Erzsébet meggyőzte, hogy álarcot öltve senkisem fogja felismerni őket. Idát erre beadta a derekát. Megkezdték az előkészületeket, amihez be kellett avatni még egy személyt, a fodrásznőt, Schmidlnét. Ügybuzgalma következtében Erzsébet hamarosan sárga brokátból készült, dominó kockás ruhát öltött magára, amihez a fodrásznő egy vörösesszőke parókát helyezett pompás hajkoronájára, arcára pedig fekete csipkés álarcot illesztett, hogy semmit ne lehessen látni, védjegyéből, hosszú hattyúnyakából. Ferenczy Ida piros dominóba öltözött, és fekete parókát vett fel. A két hölgy a kaland gondolatától kipirulva készen is állt az indulásra. Eddig minden zökkenőmentesen ment, mégis az izgalmuk csak akkor hagyott alább, amikor fél órával később feltünés nélkül besurrantak a Zeneakadémia nagytermébe. Természetesen a karzaton foglaltak helyet és onnan nézték egy darabig a jókedvű, bálozó tömeget. Erzsébet gyönyörű jelmezében izgatottan várta, hogy valaki felfedezze, de amikor éjfélig nem történt semmi teljesen lehangolódott, végül azt mondta Idának, hogyha már eljött a bálra, akkor táncolni is akar, hozzon fel hát neki valakit. Már a bál elején kiszemelt magának egy, jó kiállású, szőke férfit, aki éppen egy pásztorlánnyal flörtölt. Szisszi leküldte Idát azzal, hogy tudja meg kicsoda. Mint később kiderült, a férfi a 26 éves Fritz Pacher von Theinburg miniszteri tisztviselő volt, aki készségesen követte a társalkodónőt titokzatos úrnőjéhez. Pár udvarias szó után, Pacher, Erzsébet kérdéseiből, viselkedéséből, azonnal kitalálta, hogy a nagyvilági nő, nem lehet más, mint a császárné. Ahogy a fejét tartotta, ahogy megvárta, hogy kitérjenek az emberek az útjából, amikor táncba kezdtek, minden jel arra mutatott, hogy egy nem akármilyen arisztokrata hölggyel van dolga.

imagesCAVGJDZLAmikor szerelmük később Pacher lakosztályán be is teljesedett, a császárnő azt hitte, hogy Pacher nem tudja, hogy kit tart a karjaiban. A kapcsolat 3 hónapig tartott, s Erzsébet mindvégig elhitette magával, hogy senki sem tud apró félrelépéséről, pedig a viszony nem maradt titokban, mert Fritz Pacher von Theinburg nem volt túl diszkrét ember, még egy versben is megörökítette a császárnővel való kalandját, amiből Erzsébet, ha valaha olvasta volna, megtudhatta volna az igazat, hogy Theinburg egyáltalán nem volt fülig szerelmes belé, és mégcsak le sem hengerelte szépségével etc. A császárnő azonban volt annyira okos, hogy a vers olvasása nélkül is hamarosan észrevette, hogy a férfi nem lángol érte, s hogy megelőzze, hogy vele szakítsanak, 3 hónap múlva ő adta ki a férfi útját (a férfi nem úgy táncolt, ahogy Erzsébet akarta, mert az évődő-flörtölő levelezgetés csak az unatkozó császárnét szórakoztatta a fiatal férfit azonban egyáltalán nem)”.

imagesCA8E5P46Sok víz folyt le a Dunán Erzsébet szerelmi afférja óta, sok ember esett szerelembe azóta is a bécsi bálokon, de egészen 1992-ig kellett várni arra, hogy ismét Bécsre figyeljen a világ a báli szezon idején. Richard Lugner, osztrák bevásárlóház tulajdonos, befektető iparosmágnás, 1992 óta rendez minden évben jótékonykodással egybekötött bált a Bécsi Operában, amelyen világhírességek keringőznek Strauss zenéjére, és minden évben az a szenzáció, hogy ki lesz a díszvendég (az idén február 7.-én lesz a bál és Kim Kardashian lesz a díszvendég).

Új évre New York look

Posted on Updated on

New York a világ legdinamikusabb városa, az egyedüli, ahol minden állandó változásban van, így a divat is! S míg általában minden városnak megvan a maga stílusa, karaktere, New Yorkra nem lehet sztereotípiákat felállítani, mint USA más vagy Európa némely híres városára Pl. Los Angelesben napbarnított, sztár külsejű emberek alkotják a tömeget, ragyogó fehér fogpaszta reklám mosollyal korzóznak az utcákon. Az öltözködési trend a dél-kaliforniai divat szerinti, tehát jeans, retró rock trikó, hoodie, kalap, flip-flop papucs. Ezzel szemben, ha az ember Berlin főutcáján, az Unter den Linden hársfa sétányon vonul végig, az impozáns és grandiózus épületek lábánál fekete bőr lakkcsizmás, fekete jeanszes (ami korábban szubverzívnek számított) tömegre számíthat, Milánó, nemhiába a divat fővárosa, mert az általános trend a tetőtől-talpig tökéletes, utolsó divat szerinti öltözék, Párizsban szűk cigaretta nadrágot, és breton topot viselő nők a divatkreátorok,  Dallaszban viszont a cowboy kalap szinte kötelező és így tovább, NYC-ben viszont az ember sohasem tudja, hogy mire számíthat, mert New Yorkban nincs uniformis. Az egyik sarkon egy dandy bukkan fel, háromrészes elegáns öltönyben, mellénnyel, mintha egy divatlap képei elevenednének meg, míg egy utcával odébb egy görkoris nyír el mellettem, rövid jeansben és kosaras ellenzővel a fején, majd egy csapat techno nerdbe ütközöm….és így tovább..amikor legutóbb arra jártam, néhány ott élő ismerősömet kifaggattam new yorki divat ügyben, s a kérdésemre, hogy mi a tipikus, egyedi, csak new yorki a következő válaszokat kaptam:

Xmas 2012 Belgium 050Elsőként Luigi Tadinival beszéltem meg találkát a legdivatosabb Sprinkles nevű cupcake kávézóban, (az olasz Luigi napjainkban a new yorki Paper magazine szerkesztője):

“19 évesen nagyon élveztem New Yorkot! A bárokat, klubokat, a Sao Paolo club utcájában lévő butikokat, ahol Grace Jones, Calvin Klein, Isabella Rossellini, Andy Warhol cuccait árulták. Azóta persze kicserélődött az utca képe, a mai New York már teljesen szabad stílusú, ezért végül is nehéz meghatározni, hogy milyen”.

Xmas 2012 Belgium 049Szóval nem lettem okosabb, de a londoni Bill Gentle fotográfus barátom véleményével nagyjából egyet értettem, aki szerint New York, Londonhoz képest, -ami mellesleg elsősorban a fiatalok városa-tette hozzá, -a new yorki divat egyedi és sármos, ugyanakkor skizofrén, mélabús-emós. Egy biztos, hogy senki sem tudja lekoppintani a másik stílusát, mivel nincs általános trend. A metrón figyeltem meg, hogy volt, aki egyik nap élénk rikító színekbe öltözött, míg másnap gótikus stílusban adta elő magát, vagy sikkes jogging cuccban virított, melyet viszont felismertem, hogy a Gentle-ből szerzett be, aztán rengeteg Raue centeres dolog volt a király (oliva zöld öltöny, rózsaszín övvel).

Lin, újságíró barátnőm (egy divat magazin rovatvezetője) szerint ma az már a múltté, hogy követni kell a designerek által előírt homokóra vagy egyéb divat vonalakat, a mai ember elutasítja a divat diktátorok által előírt trendeket, mert különbözni akar, nem sorozatcuccban járni, szóval “fuck” és “leave me alone” azaz hagyják őt békén. Majd összeválogatom a sneekeremet és a többi holmit az ízlésemnek megfelelően csakúgy, mint az 5 szereplője a Szex és New Yorknak. Lin, mellesleg azt is elmondta, hogy ő speciel a szuperszexiség-nőiesség híve, de szerinte mivel minden egyén öltözködési stílusa egyben személyiségének tükre, így kifejezi azt is, ahogy éppen, milyen az aznapi hangulata. Bennfentesként még annyit tett hozzá, hogy a legutóbbi divatkörképe szerint New Yorkban jelenleg a gótik, hipszter, dead heads, gooneys, hippies, hip-hopper, nerds, punk, skater, tomboys, és még rengetegféle divatstílusból válogathat az ember, ezenkívül olyanokat is magára ölthet, amelyekről még senki sem hallott. Egy fő jellemzője viszont van a new yorki stílusnak, mégpedig, hogy mindig tudatosan összeválogatott, sohasem spontán! Végül csak annyit mondanék kiegészítésképpen a bevezető sorokhoz, hogy New York nemcsak az amerikai álom megtestesítője, de a vad, kreatív emberek paradicsoma is. Csak néhány kedvenc new yorki fasonisztám: Edith Wharton, Woody Allen, Salinger, Updike, Capote, Donna Karan, Vera Vang etc.

És hogy mik a pillanatnyi divat trendek? A barokkos (fekete-arany), Anna Del Russo, a Hamupipőkés stílus, sportos, modern retro: fekete-fehér, absztrakt mintás (lsd Lenka Apps reklám Everything at once) vad és glamourous, a divatszínek: arany, bronz és ezüst (így ünnep kapcsán nem is rossz ötlet) és a méreg-mohazöld meg a sárga és a piros csizma! A nadrág divatról annyit, hogy rövidebb lett, és a harsány, rikító színek, vadállat mintás, vagy futurisztikus jeansek vannak topon.