A szajha, a szent és az írónő

Posted on 2022. június 26. vasárnap Updated on 2022. június 26. vasárnap

A Belle epoque idején (1870-1914-ig), a Szép században eluralkodott az optimizmus, beköszöntött a regionális béke, a gazdasági jólét, a gyarmati terjeszkedésnek köszönhetően ömlött Nyugat-Európába a pénz, a technológiai, tudományos és kulturális újítások soha nem látott aktivitásra serkentették az embereket. Franciaország kulturális és művészeti légkörének e korszakában (különösen Párizsban) a művészetek jelentős virágzásnak indultak, különösen az irodalom, a zene, a színház, és a képzőművészetek. Megindult a női emancipáció, megnőtt a férfiak és nők szexuális étvágya, (egyetlen városban sem volt annyi prostituált és szexszimbólum, mint Párizsban), akiknek útitarsai az alkohol és ópiumfüggő századvégen az európai arisztokrácia krémjei lettek, az értelmiségiek, a drámaírók, az élvhajhászok, a romlott színésznők és az obszcén pletykák újságírói.

Liane de Pougy, a szajha

“Az évszázad legszebb nője!” Ezzel a címmel illette Edmond de Goncourt -író és az azonos nevű irodalmi díj alapítója –Liane de Pougy-t, a híres párizsi kurtizánt, táncosnőt, a szépség megtestesítőjét, számára ő egy ante litteram volt (olyan, aki megelőzte korát).

Liane de Puogy, a franciaországi La Flèche-ben (Sarthe) született Anne-Marie Chassaigne néven Pierre Blaise Eugène Chassaigne és spanyol-francia felesége, Aimée Lopez lányaként. Volt egy idősebb testvére, Pierre (1862-1921). Zárdában nevelkedett. 16 éves korában megszökött Joseph Armand Henri Pourpe tengerésztiszttel, aki miután teherbe ejtette, feleségül vette. A gyermek a Marc Pourpe nevet kapta. Pougy szörnyű anyaként jellemezte magát, mondván: “A fiam olyan volt nekem, mint egy élő baba, amit egy kislány kapott a szülinapjára”. Azt is bevallotta, hogy jobban szerette volna, ha lánya születik, “a ruhák és a göndör haja miatt” .

Anne-Marie házassága nem volt boldog, később memoárjában úgy emlékszik vissza erre az időszakra, hogy a férje a nászéjszakájukon megerőszakolta, és később is bántalmazta,- a verések hegét élete végéig viselte a mellén. Amikor Armand Pourpe haditengerészeti karrierje miatt Marseille-be került, Anne-Marie szeretője lett, Charles-Marie de Mac-Mahon, Éguilly 5. márkinak. Amikor a férje együtt találta őket az ágyban, revolverrel rálőtt a feleségére, de csak a csuklóját találta el.

Anne-Marie ekkor úgy döntött, hogy végleg elhagyja a férjét. Eladta rózsafa zongoráját egy fiatalembernek, aki 400 frankot fizetett készpénzben a hangszerért. Egy órán belül Párizsban találta magát, kisfiát az apjánál hagyta, aki viszont a gyereket a nagyszüleihez küldte, Szuezbe. Anne-Marie először színésznőnek állt, majd prostitúcióba kezdett, praktikáit erős kokain- és ópiumfogyasztással fokozta.

Karrier

Miután Párizsba költözött, a Folies-Bergère-ben kapott állást, és pozíciójának hála híres félvilági nő lett belőle, akinek a bájaiért megőrült a közönség. A kor szokása szerint a vezetéknevét egyik szeretője, Vicomte de Pougy után vette fel. Mikor ráunt a táncos szerepre úgy döntött, hogy kurtizán lesz. Mestere Valtesse de la Bigne grófnő volt, ő tanította meg a szakmára (a közismert nevén Valtesse de La Bigne grófnő eredeti neve: Émilie-Louise Delabigne volt (1848. Párizs -1910. július 29. Ville-d’Avray) Bár párizsi munkáscsaládba született, később kurtizán lett, a társadalmi ranglétrán hamar felemelkedett, támogatta a festőket, miközben gyűjtőmunkája és szalonja révén teret nyitott a nők részvételének a művészvilágban). Liane de Pougy saját véleménye szerint nem volt túlságosan okos, “hiú voltam, de nem bolond”- vallotta később emlékirataiban. Érdeklődött a festmények, a könyvek és a költészet iránt, de kerülte az intellektuális elmélyülést, mert azt unalmasnak tartotta. A kávéházi koncerteket és a népszerű dalokat jobban kedvelte William Shakespeare-nél vagy Richard Wagnernél. Szépsége miatt kisebb fellépésekre szerződtették a Folies Bergère tánckarába Szentpétervárott is, valamint a római és a francia Riviéra kabaréklubjaiban.

De térjünk vissza a mesterére, madam Valtesse-re, aki megtanította, hogy hogyan lehet minél nagyobb gyönyört okozni a klienseknek. Valtesse mindkét nemet szerette, mert hol leszbikus volt, hol III. Napóleon szeretője, arról híresült el, hogy Nana, Zola könyvbeli karakterének ő volt az ihletője. Liane-t, a tehetséges tanítványt azonnal a szárnyai alá vette. Nem csak értékes tanácsadója lett a fiatal nőnek, hanem még szerelmi viszonyt is ápolt vele. Részben neki köszönhetően aztán félelmetes kapuk nyíltak meg Liane előtt, akit Párizs legbefolyásosabb embereinek alkóvjaiban mutattak be. Gigantikus áron kelt el, ő, akit csak a “le passage des Princesse”-nek neveztek (átmenet a hercegnőhöz), mert tizenöt perc Liane-nal 120.000 frankba került, akkor, amikor egy szakácsnő keresete havi 200 frank volt. Az elbűvölő és gátlástalan teremtés tehetséges volt a gazdag és előkelő “ügyfelek” kielégítésében. Nem utasította vissza az arisztokrata társaságok unatkozó hölgyeit sem, akik az erotika megszokott formáin túl keresték az élvezeteket, ez tette őt gazdaggá (kiváló könyvelő hírében állt). Állítólag Miatlef pétervári herceg egy “különleges” praktikáknak szentelt éjszaka jutalmául másfél millió értékű mesés ékszert adott neki. Liane titka az volt, hogy nem fitogtatta szexuális preferenciáit, kétértelműen és ügyesen válaszolt a kényes kérdésekre, kerülte az érzelmeket, és irigylésre méltó lazasággal váltott egyik kapcsolatból a másikba, amit mindkét nem szerelmesei bőkezűen jutalmaztak. Hírneve átlépte Franciaország határait, és Moszkvától Washingtonig Liane de Pougy felébresztette a nagyvilág szexuális étvágyát, amelynek képviselői kolosszális vagyonokat tettek a lábai elé. A sok imádó, egyedi és különleges, felbecsülhetetlen értékű ékszereket adományozott szépségének adózva, őrültségeket követtek el miatta (párbaj, öngyilkosság). A kor legjelentősebb képviselői közül számos rajongójának ő jelentette a vágy megtestesítőjét: köztük Jean Lorrain, Lord Carnarvon, Tutanhamon fáraó sírjának felfedezője, Henri Bernstein – Liane szerint a nagy betűs szerető,-Maurice de Rothschild volt – és talán még a felesége is-, a második helyen Roman Potocki lengyel gróf végzett, őt követték ismeretlen számú grófok, hercegek és hercegnők az európai királyi családokból.

Az 1900-as években a La Belle Oteróval (ő egy másik celeb volt) való rivalizálása még tovább fokozta az izgalmat körülötte, hamarosan az őrült szexualitás jelképe lett, minden férfi vágyálma. A pletyka mellesleg jót tett mindkettőjük karrierjének. Liane olyan áttetsző volt, mint a borostyán, míg Belle Otero a totál ellentétje, egy andalúz cigánylány jelmezében hódított (az egyik legismertebb ruhája, a kebleire, felragasztott ékkövekkel volt kirakva. Erről mintázták az 1912-ben épült Cannes-i Carlton Szálloda kupoláit is.) 

Liane, mint kurtizán, írónak, és színésznőnek is tekintette magát-összebarátkozott Sarah Bernhardt-tal, aki színészkedni tanította, de állítólag azt tanácsolta neki, hogy amikor a színpadon van, a legjobb lenne, ha “a szép száját befogná”. Modell és pin-up girl lett, Marcel Proust, Odette és Colette (Gigi írója) múzsája. Húsz év alatt Párizs csábító ikonjává vált, csak akkor esett ki az előkelő társaság kegyeiből, amikor túlzásba vitte a szexualitást. 1899-ben, amikor Natalie Clifford Barney amerikai írónő megpillantotta Pougyt egy párizsi táncteremben, azonnal beleszeretett, s hogy megszerezze magának pajzán jelmezbe öltözött, majd bekopogott Pougy öltözője ajtaján. Amikor kinyílt az ajtó úgy mutatkozott be, hogy ő egy “szerelmes pajzán”, akit egyenesen Szapphó küldött hozzá. Pougy-t lenyűgözte ez a “pofátlan rámenősség”, így szeretőjévé fogadta. Leszbikus viszonya Natalie írónővel nagy botrány lett. De Pougy-n, aki mindig is jobban kedvelte a férfiakat, nem uralkodott el a szenvedély, és amikor Natalie megcsalta őt más nőkkel, Liane talán, hogy bosszút álljon a csapodár nőn, a viszonyukról rögtönzött egy könyvet, és “Idylle saphique” (“Szapphói idill”) címen kiadta 1901-ben, amely azonnal átütő sikert aratott (később Spanyolországban Luis Antonio de Villena költő fordításában jelent meg). Kapcsolatukról később Pougy így nyilatkozott: -“Ez még az ő amazon fiatalságának és az én fiatalságomnak az idején történt. Szenvedélyesek voltunk, lázadók a női sors ellen, érzéki és agyas kis apostolok, meglehetősen költői illúziókkal és álmokkal tele. Szerettük a hosszú hajat, a szép kebleket, a duzzogást, az együgyűséget, a bájt, a kecsességet; nem a fiús, George Sandos kinézetet.” Viharos szerelmi kapcsolatuk kevesebb, mint egy évig tartott. Állítólag még életük hátralévő részében is mély érzelmeket tápláltak egymás iránt, bár kapcsolatuk nem volt mentes a hullámvölgyektől.

(Nathalie Clifford Barney is írt a szenvedélyes, keserédes romantikus rivalizálásukról a Női szeretők című könyvében, amelyben “Barney, a daliás olasz bárónő, Mimi Franchetti és a gyönyörű francia kurtizán, Liane de Pougy minden tabut felrúgó erotikus viszonyban élnek. A regény végén váratlanul felbukkan a “harmadik nő”. A regény nagy bukás lett.  A paradoxon az, hogy míg Barney írónőnek hitte magát a regényét sohasem adta ki egy kiadó sem, míg Liane könyvét 70-szer nyomtatták újra!)

Pougy később a Kék jegyzőkönyvek című könvyében úgy jellemezte a kapcsolatukat, hogy az évek során egyre távolabb kerültek egymástól. 1934-ben, amikor Toulonban véletlenül összefutottak már egy szót sem váltottak egymással.

Bár Pougy leginkább az Idylle Saphique és a posztumuszban megjelent Kék jegyzőkönyvek című műveiről vált ismertté, számos kisregényt is írt, amelyeket a kritikusok az “autofikció” kategóriába soroltak.

Első két regénye: a L’Insaisissable (A csalóka,1898) és a Myrrhille, ou la Mauvaise part (Myrrhille, avagy a rosszabbik rész, 1899) című “kurtizánregények“, a népszerű regényirodalom alműfajai közé tartoznak, amelyet a második birodalomtól, a Belle Époque-ig tartó Franciaországban az ún. neves „félistenek” (Simone de Beauvoir, Jean Paul Sartre) írtak. Ők voltak azok, akik regényeikben támadták Alexandre Dumas: Kaméliás hölgy (1848) című művében szereplő Marguerite ábrázolását, azt állítva, hogy a könyv nemcsak irreális, hanem káros sztereotípiákat közöl a kurtizánokról. A L’Insaissississable (A rejtőzködő), Pougy első regénye egy Josiane de Valneige nevű kurtizán gyors párizsi felemelkedését mutatja be, -“sok hencegést tartalmaz” erről a “nagy kurtizánról”, aki “nem találja meg a szerelem általi boldogságot.”- Második regényében Pougy már egy fáradt, félvilági nőt ábrázol, aki sokkal kevésbé arrogáns és magabiztos, mint Josiane, és sokkal érzékenyebb az előítéletekre, nemcsak a kurtizánokkal, hanem általában a nőkkel szemben. Azt állítja, hogy a nőknek ‘la mauvaise part’ (a rosszabb rész) jut az életben, mert a férfiak kihasználják őket, lelkileg és fizikailag is megtörik őket.” Pougy következő két regénye, az Idylle saphique (1901) és a Les Sensations de Mlle de la Bringue (1904) Madam de la Bringue érzései, intertextuális utalásokat tesz Émile Zola: Nana (1880) című regényére. De Pougy mindkét művében élénken ábrázolja a szexmunkások elszenvedett sérelmeit, a veszélyeket, zaklatásokat, megaláztatásokat és lelki traumákat, egy olyan fontos, de kemény valóságot, amelyet Zola és társai soha sem írtak le műveikben. Az Idylle-ben megjelenő ellenbeszéd mellett de Pougy írása egyfajta terápiaként is szolgál a trauma feldolgozására. A Sensations-ban de Pougy elmeséli alteregójának, a félvilági nőnek a csúcsra jutását és az azt követő bretagne-i nyugdíjazását. A könyv befejezése optimista, mivel kurtizán hősnőjének lehetővé teszi, hogy elkerülje a halált és a prostitúció fáradalmaitól is megmenekül. Jean Chalon kritikus szerint Pougy, az amerikai leszbikus írónő Nathalie Clifford Barney révén megismerkedett egy Eva Palmer nevű amerikai színésznővel, (gyönyörű vörös hajzuhataga volt, Eva, Barney leszbikus élettársa volt egy kis ideig) és az Yvée Lester (1906) és az Yvée Jourdan (1908) című regényeinek a főhősnőjét Palmerről mintázta, de a témája nem a félvilági nők sorsa, Jean Chalon a két regényt inkább Ségur grófnő, több, gyermekeknek szánt meseszerzőjének a könyveihez hasonlítja. A Francia Nemzeti Könyvtár katalógusában megtalálható Pougy L’enlizement (A beilleszkedés vagy felzárkózás) című egyfelvonásos színdarabja (1900) és az Ecce homo! D’ici et de là (Ecce homo, innen és onnan) című, 1903-ban megjelent novellagyűjteménye is.

Szajhából szent

Liane-t sokáig nem érdekelte, hogy bukott nőnek tartják, mivel meg volt győződve róla, hogy az élete messze nem triviális, sőt fantasztikusan érdekes, azonban, amikor 1910. június 8-án hozzáment egy George Ghika nevű román herceghez, felhagyott ledér életmódjával és tisztességes asszonyként pazar partikkal gondoskodott a maga és mások szórakoztatásáról. Megtehette, egyrészt mert a pénzével mindig jól gazdágolkodott, másrészt gazdagabb és híresebb volt, mint a férje. Ghika azonban tizennyolc évi házasság után elhagyta egy Manon Thiebaut nevű nő miatt (aki Liane korábbi szeretője volt), de a következő évben visszatért hozzá. Pougy életrajzi regényében nem tér ki a visszatérés körülményeire, de mivel Liane és a férje házasságkötésükkor egy nagyon különös egyezséget kötöttek, melyben Liane megígérte Ghikának, hogy amíg távol van a szeretőjével, nem fekszik le férfiakkal, csak nőkkel. Egyszóval a maga módján, Liane megígérte, hogy hűséges lesz hozzá. A férj visszatért hozzá, de ezután a kapcsolatuk már sosem volt olyan idilli, mint korábban.

1914-ben Liane, az első házasságából származó egyetlen fiának bekövetkezett halála miatt sokkos állapotba került, ekkor a miszticizmus és a katolikus vallás felé fordult (Marc önkéntes repülős lett az első világháborúban, és 1914. december 2-án esett el Villers-Brettoneux közelében). Miután férjével 1928-ban Savoyán átutazva belebotlottak a Szent Ágnes Menedékházba, mélyen elkötelezte magát ebben a születési rendellenességgel született gyermekek gondozásával foglalkozó intézményben. Pougy adománygyűjtő erőfeszítéseinek köszönhetően később Coco Chanel lett az intézet “vezető jótevője”. A házaspár a II. világháború alatt a svájci Lausanne-ba költözött, ahol újra kapcsolatba kerültek Rzewuski atyával, egy domonkos pappal, aki “Liane bizalmasa lett, tőle remélt segítséget lelki életének helyrehozásához”. Pougy végül a férje halála után a Szent Domonkos Rendbe költözött és a rend terciáriusa lett Anne-Marie de la Pénintence néven. A svájci Lausanne-ban halt meg 1950. december 26-án. A Saint-Martin-le-Vinoux-i Sainte-Agnès menedékház nővéreinek zárkájában temették el. Emlékiratait Mes cahiers bleus (Kék jegyzetfüzeteim) címmel Diana Athill fordította le angolra, és André Deutsch adta ki.

A végzet asszonyai: Cléo De Merode és II. Lipót állítólagos afférja

Posted on 2022. június 24. péntek

1860 és 1910 között a Belle Epoque (a századforduló 1890-től max.1914-ig terjedő időszakát nevezik Belle epoque-nak)fénykorában a végzet asszonyai téma nagyon népszerű volt. Sok előkelőség, mint pl. II. Lipót, belga király, és Sissi tragikus sorsú fia, Rudolf, -csak hogy a legismertebbeket említsem, -prédái lettek a félvilági nők ellenállhatatlan bájainak.

Leopold, magyarul II. Lipót, belga király és Cleo de Merode, a lenyűgöző szépségű, francia balett-táncosnő sokat emlegetett viszonya, akit állítólag fél országot érő ajándékokkal, köztük egy autóval ajándékozott meg a nem éppen adakozásáról híres király, nos, a jóképűnek egyáltalán nem mondható, ráadásul végtelenül kegyetlen uralkodó egyes nőknek mégsem tudott ellenállni, és nem csak azért, mert állítólag rendkívül nagy libidóval büszkélkedett. Pedig választékban nem volt hiány, ugyanis ebben az időben, csak Brüsszelben 20.000 prostituált tevékenykedett (II. Lipót Belgiumon kívül a Kongói Szabadállam néven ismertté vált afrikai gyarmat megszerzése és könyörtelen kizsákmányolása révén vált hírhedtté). A nagy építtető, II. Lipót igencsak kedvelte a női szórakozás kevésbé hétköznapi formáit. A halálos ágyán vette feleségül kurtizán szeretőjét, de mielőtt meghatódnánk a történeten tudni kell, hogy az igazi oka az volt, hogy így kitagadta az örökségéből 3 lányát, köztük Rudolf trónörökös feleségét, Stefániát is.

Cléopâtre-Diane de Mérode nem egy egyszerű prosti volt, hanem az 1800-as évek végén élő dívák legnagyobbika, akit Emilienne d’Alençont –nal és– Liane de Pougy-val, két kurtizánnal együtt a Belle Epoque nagy hármasának neveztek.

Cléo francia táncosnő volt, akit a 19. századvég “első igazi ikonjaként” és az “első modern hírességként” emlegetnek. Ő volt az első nő, akinek fényképei/képeslapjai – különösen Nadar és Léopold-Émile Reutlinger fotósoknak köszönhetően – világszerte elterjedtek.

Cléopatra de Mérode 1875. szeptember 27-én született Párizsban, Vincentia Maria Cäcilia Catharina de Mérode (1850-1899) bécsi bárónő törvénytelen lányaként. Cléo nagybátyját, Carl von Mérode (született Carl Johann Joseph Vitus de Mérode, 1853-1909) tájképfestőt; bár gyakran őt nevezik meg Cléo édesapjának, a férfi valójában édesanyja, Vincentia öccse volt. Vincentia hamar elhidegült Cléo apjától, aki nem volt más, mint Theodor Christomannos osztrák bíró, ügyvéd és a turizmus úttörője. A kis Cléót édesanyja katolikusnak nevelte, és csak “Lulunak” becézte. Nyolcéves korában a Saint-Vincent-de-Paul nővérekhez küldte táncot tanulni, így nem csoda, hogy már tizenegy éves korában debütált a párizsi Opéra színpadán, de később Cleo de Mérode inkább szépségéről, mint tánctudásáról vált híressé. Arcképe már 16 éves korában képeslapokon és játékkártyákon tűnt fel, ekkor debütált először jellegzetes frizurájával, a chignonnal, amely a párizsi nők körében először beszédtéma lett, majd hamarosan divatőrületté vált (a chignon a francia chignon du cou kifejezésből származik, ami tarkót jelent. Úgy készül, hogy a hajat a tarkónál csigába tekerik, de a stílusnak számos változata terjedt el. Általában kiegészítőkkel, például hajcsatokkal vagy hajtűkkel rögzítik. A chignont gyakran viselik különleges alkalmakra, például esküvőkre és hivatalos bálokra, de az alap chignont hétköznapi alkalmi viselethez is hordják). Ugyanakkor a frizuráról, amely eltakarta a fülét, olyan pletykák is elterjedtek, hogy de Mérode-nak hiányzik az egyik vagy mindkét füle. A csodaszép lány portréját 1895-ben Henri de Toulouse-Lautrec, Charles Puyo, Alfredo Müller, Edgar Degas, Manuel Benedito, Georges Clairin, Friedrich August von Kaulbach (aki kétszer is megfestette), Rippl-Rónai József, François Flameng, Carlos Vázquez Úbeda, Einar Nerman, Henri Gervex és Giovanni Boldini is megfestette. Olyan művészek vésték kőbe, mint Alexandre Falguière (aki kétszer is megformálta), Mariano Benlliure, Alphonse Mucha, Ernst Seger és Eugène-Denis Arrondelle. Egy névtelen művész által készített szobra a Galerie Tourbillonban található, Georges Despret róla készült viaszmaszkját pedig a brüsszeli Musée Fin-de-Siècle Múzeumban őrzik. Georges Goursat több karikatúrát is rajzolt de Mérode-ról az 1900-as években. Arcképét a kor legnevesebb fotográfusai készítették, köztük Nadar és fia és utódja, Paul Nadar, Léopold-Émile Reutlinger és fia, Jean Reutlinger, Charles Ogerau, Henri Manuel és Otto Sarony.

1895 őszén az a pletyka terjedt el, hogy Cléo de Mérode a végtelenül kegyetlen, II. Lipót belga király legújabb szeretője, a sajtó csak egyszerűen “Cléopoldnak” nevezte őket. Mivel a királynak két gyermeke született egy prostituálttól, (aki viszont nem de Mérode volt) de Cléo hírneve szenvedett csorbát, akit ettől kezdve “kurtizánnak” vagy “demimonde-nak, félvilági nőnek” bélyegeztek, és ez annyira megragadt a köztudatban, hogy még ma is így hivatkoznak rá. A pletykák eloszlatására tett kísérletként Cléo de Mérode édesanyja levelet írt a Le Figaro szerkesztőjének, amelyet le is közöltek, de később a rossz helyesírása miatt alaposan kigúnyoltak. A francia ügynök, Xavier Paoli 1911-ben megjelent: „Őfelségeik, ahogy én ismertem őket” című könyvében kifejtette, hogy szerinte a belga király sohasem találkozott Cléo de Mérode-dal, és nem is látta őt fellépni, így nem érti, hogy mire alapozták a pletykát.

Amikor végül találkozott személyesen is a belga király Cléo de Mérode-dal, miután a pletykák már elterjedtek, bocsánatot kért tőle: -“Engedje meg, hogy sajnálkozásomat fejezzem ki asszonyom- mondta neki -,ha az a szerencse, amit az emberek nekem tulajdonítanak, mármint, hogy az ön szimpátiáját elnyertem, bármiben is megbántotta önt. Sajnos, már nem olyan korban élünk, amikor egy király kegyét nem tekintik kompromittálónak! Különben is, én csak egy kiskirály vagyok.”- Cléo de Mérode később így írt önéletrajzában erről a pletykáról:- “Teljesen megzavartak azok a méretek, amelyeket ez a történet öltött. A Léopolddal való kapcsolatomról szóló pletyka végigszáguldott Franciaországon, Európán és az egész világon. Karikatúrák, pletykalapok, trágár dalok jelenetek meg, amelyek a királyról és rólam szóltak, olyan képek készültek, amin összebújunk, pezsgőt bontunk a Maximban, vagy egy hajóúton, egy Pullmanban ülünk, és így tovább….nem tudtam, mit kezdjek ezzel a mértéktelen nyilvánossággal; de mindenesetre megdöbbentett.”  Michael Garval, de Mérode életrajzírója azt állítja, hogy a pletykák azután kezdődtek, hogy a király megszólította de Mérode-ot a párizsi Opéra Foyer de la Danse-jában. De állítólag maga a király azért rendezte meg ezt a véletlen találkát, mert lábra kelt a pletyka tényleges kapcsolatáról Émilienne d’Alençonnal (1870. július 17.– 1945. február 14.), aki francia kurtizánként híresült el. (Mellesleg ez az asszony számos viszonyba keveredett, többek között Étienne Balsan iparmágnással. Végül 1895-ben feleségül ment Percy Woodland zsokéhoz). Garval azt is elmondta, hogy bár Cléo de Mérode kurtizánnak adta ki magát, hogy hírnevét növelje, soha nem dolgozott kurtizánként.

Cléo, épp hogy kiheverte a rosszindulatú pletyka okozta lelki traumát, amikor 1896 tavaszán egy második botrány robbant ki Alexandre Falguière: La Danseuse című szobrának a Salon des Artistes Française-on való kiállítása kapcsán. A szobor egy életnagyságú, fehér márványból készült akt volt, amelyet Cléo de Mérode testének gipszmintájából öntötték ki. Annak ellenére, hogy a gipszen látható szőrszálak az “élő öntvény” tényét bizonyították, de Mérode azzal vádolta Falguière-t, hogy botrányos művet alkotott azzal, hogy a szobor testét egy másik női modellről formázta, miközben ő csak a szobor fejéhez állt modellt. A botrány végigkísérte egész pályafutását; majdnem egy évtizeddel később, 1904-ben a The Sketch így írt róla:- “Cléo de Mérode természetesen szépsége és a Falguière-szobor miatt vált világhírűvé, nem pedig táncosnői kvalitásai miatt, mert az utóbbiak nem túl figyelemre méltóak.” Bár de Mérode hevesen tagadta, hogy valaha is pózolt volna a szoborhoz, később a sztorit beépítette egy színpadi produkcióba, amelyben ő maga is szerepelt. A szobor ma a Musée d’Orsay-ban látható.

1896 nyarán Cléo de Mérode ismét a címlapokra került, mert egy meztelennek álcázott jelenetben szerepelt a Royan tengerparti üdülőhelyen található Casino Municipalban bemutatott háromfelvonásos balett-pantomimban: „Phrüné”, athéni hetéra címszerepében.  A színdarab Phrüné híres perét dolgozta feI, amikor is i.e. 340 körül a sikereire féltékeny hetérák biztatására az egyik visszautasított udvarlója, Euthiasz feljelentette azzal, hogy fellépésével kigúnyolta az eleusziszi misztériumokat és az isteneket. A vád igen súlyos volt, halálbüntetés járt érte. Phrünét a kor egyik neves athéni szónoka, Hüpereidész védte a bíróság előtt (aki szintén Phrüné szeretői közé tartozott). Ékesszólása azonban nem járt sikerrel és a bíróság már készült kimondani az ítéletet. Athenaiosz szerint ekkor Hüpereidész lerántotta Phrüné khitónját (a történet egy másik verziója szerint ügyvéde intésére a nő maga dobta le) és derékig lemeztelenítve őt, felkiáltott: “Ez a nő tagadná meg az isteneket, akik őt ilyennek alkották, és akiről magát az istenasszonyt mintázták?” A bírák szent borzadályukban nem merték elítélni Aphrodité papnőjét, felmentették őt a vádak alól.

De Merode később így emlékezett vissza a szereplésére: -“Sötét szürkéskék drapériába burkolózva jelentem meg a közönség előtt. Ebben a jelmezben táncoltam, a gesztusaim szépen hullámoztatták a hosszú köntöst. Alatta halvány rózsaszínű maillot-t viseltem, amelyet egy világosrózsaszínű géz tunika fedett, szorosan rátapadva a testemre, kihangsúlyozva az alakomat. Amikor eljött a pillanat, hogy elcsábítsam a bírákat, a védőmet alakító táncos egyetlen mozdulattal lerántotta rólam a köpenyt. Ekkor sötét alapon rózsaszín sziluett volt látható, távolról, a hússzínű jelmezem a meztelen test illúzióját keltette a közönség nagy megrökönyödésére.” A siker nem maradt el, mert abban az évben a L’Illustration újság olvasói Cléot 7000 szavazatból 3000-rel megválasztották “Szépségkirálynőnek”. Közel 1000 szavazattal többet kapott, mint más ünnepelt sztárok, köztük Sarah Bernhardt és Gabrielle Réjane.

A botrányok ellenére Cléo de Mérode hamarosan nemzetközi sztár lett, aki Európa-szerte és az Egyesült Államokban is fellépett. 1897-ben pl. New Yorkba érkezett, ahol egy hónapig a Koster & Bial’s-ban lépett fel. New York-i tartózkodása alatt riporterek ostromolták, tömegek követték az utcán, akik autogramért könyörögtek. Érthető, hogy Cléo de Mérode fellépését nagy várakozás előzte meg, de csalódást okozott, mert a sajtó csak a szépségét dicsérte, azt állítván, hogy táncolni bizony nem tud. A Munsey’s Magazine így írt róla:- “Cléo de Mérode visszatérhet a párizsi Opéra balett-táncosai között elfoglalt, feltűnésmentes helyére, megkoronázva azzal az amerikai kitüntetéssel, hogy az évad legsikeresebb bukását produkálta.

Az amerikai kritikusok és a közönség kórusban szidták Cléot a Koster & Bialban való első fellépése után, mégis új divatot teremtett személyes megjelenésével, fantasztikus ruháival, ahol csak megjelent nagy közönség gyűlt össze, mert mindenki látni akarta. Cléo De Mérode így reagált a kritikákra:- “Az újságok azt terjesztették rólam, hogy rosszul táncoltam, kudarcot vallottam, de hazudtak, mert az amerikaiak semmit sem tudnak a táncról, és nem szeretik a balettet”. A csalódás ellenére de Mérode a szokásos havi párizsi fizetésének több mint negyvenszeresét kapta, ami persze újabb negatív kritikákat váltott ki a tengeren túl, végül de Mérode-t ledegradálva “article de Paris”-nak –azaz csábító, de értéktelen párizsi terméknek nevezték az amerikaiak. 1898-ban de Mérode a New York-i Camera Club kiállításán első díjat nyert, mint Párizs legszebb nője.

1900-ban az Exposition Universelle kiállításon szenzációt keltett hamis kambodzsai táncával. Két filmben is szerepelt, amelyek közül az egyiket kézzel színezték; és mindkettőben táncolt. Népszerűsége csúcsán Cléo úgy döntött, hogy a Folies Bergère-ben fellép a Lorenza című, háromfelvonásos pantomimben, és ezzel olyan kockázatot vállalt, amit a balett más elitjei még soha nem tettek meg. Előadása új rajongótábort szerzett neki, népszerűsége tovább nőtt.

1902-ben Cléo de Mérode a londoni Alhambrában lépett fel, ahol előadását szintén gyengének minősítették. Ezzel szemben Svédországban agyon dicsérték, ahol 1903-ban és 1904-ben tett látogatást. 1904-ben az Olympia színpadán, Párizsban ismét eljátszotta Phrüné, az athéni hetéra szerepét. 1906-ban arról számoltak be, hogy 50 000 000 fényképet adtak el de Mérode-ról, és hogy egyetlen berlini cég évente 4 000 000 darabot gyártott belőle. A következő évben az Everybody’s Magazine Szűz Máriához hasonlította. Jean Cocteau pedig ezt írta róla: -“Ő a szépek szépe, a szűz, aki nem az, a preraffaelita hölgy, aki lesütött szemmel járja a világot […] Cléo profilja olyan kecses, olyan isteni, hogy a karikaturisták sehogy sem boldogulnak vele”.

1912-ben de Mérode az Opéra-Comique balettkarának tagjaként szerepelt a La Danseuse de Pompeii című operában. A következő évben, június végén a londoni Operaházban a Come Over Here című revüben lépett fel. Az első világháború alatt sebesült katonákat szórakoztatott. Negyvenes évei végéig folytatta a táncot; Rupert Doone 1924-es társastánc-bemutatója, amelyen de Mérode partnere volt állítólag Frederick Ashtont is táncos karrierre ösztönözte. A sikeres visszatérés ellenére de Mérode 1924-ben visszavonult a franciaországi Biarritz (Pirenneusok) tengerparti üdülőhelyre. A Lauwick családnál, a Château de Rastignac kastélyban is sok időt töltött. Henri Varna színházigazgató felkérésére 1934 júniusában újra színpadra lépett az Alcazarban a La revue 1900 című darabban George Skibine táncos partnereként. Cléo de Mérode később így emlékezett vissza a fellépésére: -“Egy rózsaszín szaténruhát viseltem, derékban halcsontos fűzőbe fűzve, nagyon hosszú, alul fodros szoknyarésszel megtoldva. Öt keringőt táncoltunk egymás után; végül egy nagy örvényléssel fejeztük be, és Skibine a karjaiban vitt ki a színpadról.” Cléo később balettet tanított egészen 1965-ig, 90 éves koráig, akkor nyugdíjba vonult. Hobbiból táncosokat, pásztorokat és pásztorlányokat ábrázoló figurákat készített klasszikus stílusban, amelyeket aztán eladott.

1923-ban de Mérode sikertelenül perelte be a Pávautca (1922) című film tulajdonosait százezer frank kártérítésre, azt állítva, hogy a film megsértette a jó hírnevét, mivel karrierjének eseményeit burleszkszerűen ábrázolta.

1950-ben de Mérode rágalmazásért beperelte Simone de Beauvoir-t, ötmillió frank kártérítést követelve. Simone de Beauvoir: A második nem című nagy visszhangot kiváltott könyvében Cléot tévesen prostituáltként ábrázolta, aki ráadásul paraszti származású, és csak önreklámozás céljából vett fel arisztokratikus hangzású művésznevet!” De Mérode megnyerte a pert, és a szöveget kivették a könyvből. De Mérode azonban csak egy frank kártérítést kapott, mert “a bíró úgy találta, hogy Cléo karrierje során ezeket a híreszteléseket azok reklámértéke miatt megengedte.”

Cléo 1955-ben kiadta önéletrajzát: Le Ballet de ma vie (Életem tánca) címmel.

De Mérode soha nem ment férjhez és nem született gyermeke, ami miatt egyes életrajzírók leszbikusnak tartották. Paul Klee, aki személyesen ismerte de Mérode-ot, egy 1902-es naplóbejegyzésében “valószínűleg a legszebb élő nőnek” nevezte, és azt mondta, hogy “aszexuálisnak tűnt”. Félicien Champsaur francia író állítólag megszállottja lett de Mérode-nak, és többször is megkérte a kezét. A La ballet de ma vie című önéletrajzában de Mérode azt vallotta, hogy életében mindössze két férfival volt kapcsolata. Közel tíz évig volt jegyese egy francia arisztokratának, mielőtt a férfi 1904-ben tífuszban meghalt. 1906-tól 1919-ig Luis de Périnat spanyol szobrász és diplomata márki társa volt. A férfi elhagyta őt Ana Maria Elío y Gaztelu spanyol bárónőért, akitől egy fia született. De Mérode közeli barátságban volt Reynaldo Hahn zenésszel, akivel tizenhét éves korában ismerkedett meg. 1964-ben Cecil Beaton fotózta de Mérode-t, és a Vogue 1964. február 15-i számában szerepelt.

Cléo mindig imádott édesanyjával élt, annak 1899-ben bekövetkezett haláláig. Vegetáriánus volt. Mérode 1966. október 17-én halt meg a Rue de Téhéran 15. szám alatti párizsi lakásában, és a Père Lachaise temető 90. körzetében temették el, sírkövét Luis de Périnat szobra díszíti, amint édesanyját gyászolja, aki ugyanebben a parcellában nyugszik.

Lipót gyarmata a Kongói Demokratikus Köztársaság, több mint 2 millió km² -es területe 70-szer nagyobb volt, mint Belgium. Legfőbb termékeinek, a gumi és az elefántcsont kitermeléséhez kényszermunkára kényszerítették az őslakosokat, a kvóták be nem tartása testcsonkításokhoz és gyilkosságokhoz vezetett. A Szabadállam 1908-ban megszűnt, amikor a belga állam annektálta a területet, de becslések szerint Lipót addigra a gyarmat korábbi lakosságának 50%-át kiírtatta, mintegy 15 millió ember halt meg politikájának köszönhetően (a becslések alsó határa 3 millió, felső határa 30 millió áldozat).