divat

Lengyel szárnyas huszárok és a krakkói betlehem

Posted on

A “Krakkói betlehem” (Kraków szopka=krakkói bölcső) lengyel karácsonyi hagyomány a 19. század óta. A “szopka” a város leghíresebb épületeiből álló kompozíció/makett, egy szokatlan és sajátos ábrázolása Jézus születésének, mely a bibliai történet háttereként Krakkó történelmi épületeit használja fel. Ez a hagyomány 2018-tól az UNESCO világörökség része lett.

Jézus születését a 13. század óta ünneplik, és assisi Szent Ferencnek köszönhetően a betlehem állítás kultusza hamar elterjedt Lengyelországban is. Már a középkorban egy sajátos stílusú betlehem, a Jasełka felbukkanása figyelhető meg, a nagyobb lengyel városokban néhány utcai előadóművész az eleinte mozgatható bábfigurákat, rögzített fafigurákkal helyettesítette. Ezek a szereplők aztán minden korban változtak, az aktuális, híres vagy hírhedt személyekkel kiegészítve az eredeti, “Jézus a bölcsőben” témát. Így elevenedtek meg a betlehemeken a lengyel legendák, történelmi események, mint pl. a rettenthetetlen szárnyas huszárok, aztán a legendás 16. században élt boszorkánymester, Pan Twardowski, a nemzeti hős, Tadeusz Kościuszko, végül Krakkó város eredete, a wáweli sárkány történetén keresztül. A 18. században az ilyen nem vallásos tartalmak ábrázolása azonban a krakkói betlehemek betiltásához vezetett, mert több, merész, betlehemes jelenetet a lengyel egyház botrányosnak ítélt meg; de persze minél jobban tiltották, a művészek annál inkább úgy érezték, hogy a mondanivalójukat közölniük kell. A tilalom nyomán aztán a “szopka” a népművészetben teljesedett ki.

A Szopka egy, hordozható betlehem, ami mai formátumában a 19. században terjedt el, amikor Krakkó kézművesei, kőművesei, fafaragói, hogy extra jövedelemhez jussanak, dekorációt kezdtek készíteni karácsonyra. A 2 évszázad során termékeik népszerűsége egyre nőtt, napjainkban olyan keresett cikkek, hogy a lengyel polgárok képesek borsos árat fizetni egy-egy műalkotásért (a különböző magánzók és művészeti egyesületek háztól-házig szállítást is vállalnak). Ennek a figyelemre méltó szokásnak korai pártfogói, Lengyelország leggazdagabb nemesi családja, a Potockik voltak.

Miután Lengyelország 1918-ben ismét visszanyerte függetlenségét, a krakkói szopkát emléktárgyként kezdték árusítani. A város önkormányzata 1937 decemberében úgy döntött, hogy a jövőben támogatni fogják ezt a hagyományt, ezt az első verseny bejelentésével tették közhírré. Azóta, kivéve a második világháború időtartamára, a krakkói szopka verseny minden évben, december első csütörtökén zajlik, Krakkó fő piactéren, az Adam Mickiewicz emlékmű mellett. A legjobb szopká-t a Krakkói történelmi Múzeumban állítják ki.

A krakkói bölcső

Ezek a díszes épületek legfeljebb két méter magasak és 3 méter szélesek lehetnek. Az épület modellek leggyakrabban használt inspirációi Krakkó történelmi épületei, mint a Szent Mária-bazilika, Krakkó könnyen felismerhető tornyai. Más népszerű téma közé tartozik a Wáweli kastély, a Sukiennice kereskedelmi csarnok és a Barbican erőd. A műalkotásokban a betlehem gyakran a második emeleten kap helyet, míg az első emeletet történelmi figurákkal népesítik be.

A wáweli sárkány története

Wáwel, Krakkó régi vára. A Visztula mellett épült egy magaslaton. Három oldalról szelíd emelkedő visz fel a tornyokhoz, a zömök bástyák közé, a folyó felől azonban zegzugos szakadékok tátonganak, cserje benőtte mélyedésekkel, barlangszerű lyukakkal.

Régen, sok évszázaddal ezelőtt félelmetes lakója volt ezeknek a barlangoknak. Egy hatalmas sárkány tanyázott bennük, s mindent elnyelt, amit csak meglátott, embert, állatot egyaránt. Ha jóllakott rettenetes bűzt árasztva szuszogott bent a sötétben, de ha éhes volt, úgy üvöltött, hogy az egész hegy reszketett tőle. Ilyenkor aztán nem volt tanácsos a közelében maradni! Menekült is mindenki, amerre látott. Az emberek barmaikkal együtt más vidékre költöztek. Segítség azonban sehonnan sem érkezett, mert senki sem tudta, hogyan pusztítsák el a sárkányt. Kard nem fogja vastag bőrét, bot nem zúzza be koponyáját, torkát kéz meg nem fojthatja, villám tüze el nem éri, víznek habja el nem nyeli.

Ebben az időben Krak volt a király. Szomorúan ült fenn a várban, tekergette ősz szakállát, s csak bámult maga elé. Azon töprengett, hogyan pusztíthatná el a szörnyeteget. Gondolkodott egy hónapig, gondolkodott egy másikig, gondolkodott harmadikig: sírva tördelte a kezét, a sárkány közben egyre bőgött, és falta a népet. Hétszer telt meg a hold, hétszer ragyogott fel az égen, amikor a király hívatta Skubát, a szolgáját.

-“Kedves szolgám, tedd, amit mondok: vágj  le egy ökröt, ölj le egy juhot! Belsejüket dobd a vízbe, aztán keríts forró szurkot, izzó szenet, égő ként! Tömd ki szénnel és szurokkal azt az ökröt és juhot, s dobd a sárkánybarlang elé, amikor a szörnyeteg üvölt éhségében!”

Skuba meg is tette mindjárt, amit a bölcs király parancsolt neki. Ökröt és juhot ölt le, szenet, ként és szurkot tömött beléjük s a barlanghoz hurcolta azokat. A gonosz sárkány nyomban el is nyelte az állatokat, de aztán akkorát ordított, hogy még a vár is megingott tőle, mert a tűz marta a belsejét. Kidugta a lyukból a fejét, lerohant a Visztulához, és vedelte a vizet, hogy szörnyű fájdalmát csillapítsa. Annyit ivott, hogy egyszer csak nagyot üvöltött, és szétpukkadt. Ekkor Krak lejött a várból, levágta a fejét, és egy magas karóra szúrta.

-“Ide nézz, kedves népem, véget ért a szenvedésetek!”

Madarak vitték az örömhírt a bujdosóknak, erdőkbe, hegyekbe:  szántóvető, menj a földre, pásztor, hajtsd ki a nyájat, gyerek, eredj a mezőre: a sárkány nincs többé! Ettől kezdve Krak békésen uralkodott kővárában a sárkány barlangja fölött s a nép munkáját sem háborította több ilyen veszedelem. Hamarosan város is épült azon a helyen, amelyet a bölcs király nevéről Krakkónak neveztek el. A sárkány barlangjai azonban mindmáig ott láthatók a Wáwel oldalában a Visztula partján.

Szárnyas huszárok

A 16. században, Báthory István, erdélyi fejedelem, lengyel király, Lengyelországban, magyar mintára, egy huszárcsapatot szervezett, melyben csakis lengyel főnemesek fiai lehettek szárnyas huszárok. A fiatal férfiak tetőtől-talpig keleti mód szerint vértezetten, nehéz lovakon, súlyos lándzsákkal harcoltak; minden egyes úri lovast négy könnyű lovas (pacholek) kísért a harctérre.

Báthory modellje, ugye kitalálták már, hogy Hunyadi Mátyás híres, fekete serege volt. A legtöbbet ünnepelt, lengyel szárnyas huszár Towarzysz, pl. 1670-ben leopárd, tigris vagy jaguár bőrbe öltözve harcolt a törökök ellen, mert a farkas, medve, hiúz mentét csak a nagyon gazdag nemesek vagy vezérek viselhettek.

Pan Twardowski egy 16. században élt boszorkánymester volt, aki a legenda szerint eladta lelkét az ördögnek. (Hasonlít Goethe: Dr Faustus drámájához) Twardowski nemesi családból származott (szlachcic), egyes források szerint Nurembergben született, majd Wittenbergben tanult, ahol latin nevén Laureutis Dhurként vált ismertté és csak később került Krakkóba. Nos a történet szerint, egy nap eladta a lelkét az ördögnek, hogy cserébe nagy tudásra tegyen szert és a mágikus erőket hatalmában tudja tartani. Szerencsére Twardowski az ördöggel kötött szerződésbe beletett egy záradékot is, amely kimondta, hogy az ördög csak akkor viheti a lelkét a pokolba, ha Rómába látogat,-arra a helyre, ahova a varázsló soha sem akart elzarándokolni. Más változat szerint Twardowskit az apja adta el gyerekkorában az ördögnek.

Nos, az ördög támogatásának hatására, Twardowski gyorsan emelkedett a gazdagság és a hírnév ranglétrán, mert hamarosan nem más, mint Sigismund Augustus lengyel király és litván herceg tanácsadója lett, aki maga is járatos volt az asztrológiában. A király abban a reményben bérelte fel a boszorkánymestert, hogy az majd segít neki visszahozni imádott feleségét, Barbara Radziwiłł-t, a túlvilágról, mert a 30 éves korában meghalt asszony halálát soha sem tudta kiheverni. Twardowski meg is idézte a néhai királynőt, egy mágikus tükör segítségével, így vigasztalódott meg a gyászoló király. Később két könyvet is írt, melyeket az ördög diktált neki – egy varázslással kapcsolatos könyvet és egy enciklopédiát.

Miután a tudós éveken át kijátszotta az ördögöt, végül az egy “Róma” nevű fogadóban kapta el. De miközben az ördög azon dolgozott, hogy Twardowski lelkét magával vigye, a boszorkánymester imádkozni kezdett Szűz Máriához, aki megjelent előtte, Twardowskit a pokolba vezető úton kiragadta az ördög kezei közül. A mestert a Holdra repítette, ahol az a mai napig él. Egyetlen pajtása, egy pók; akit időről-időre leküld a földre egy pókhálón, hogy hozza a híreket.

Andrzej Tadeusz Bonawentura Kościuszko (magyarosan Tádé Koscsusko, Mereczowszczyzna, Fehéroroszország 1746. febr. 4.– Svájc, Solothurn, 1817. október 15.) hadmérnök volt, lengyel és amerikai tábornok, az amerikai függetlenségi háború résztvevője, a nemzeti fegyveres erők főparancsnoka a nevét viselő, az Orosz Birodalom ellen indított 1794-es nagy felkelés idején (Kosciuszko felkelés), a lengyel, litván, a fehérorosz és az amerikai nemzetek hőse.

Kosciuszko az amerikai függetlenségi háborúban ezredesként harcolt George Washington oldalán. Az Egyesült Államokban hónapokon át dolgozott a kontinentális hadsereg különböző katonai táborainak a megerősítésén, mint Philadelphiában, New York államban, Ticonderoga erődjén és a Saratoga melletti sáncépítésben, ahol később győztes csatát vívtak az amerikaiak. Kosciuszko nemcsak az építkezéseknél, de a csataterek kiválasztásánál és a helyszínek hadászati elemzésénél is kamatoztatta mérnöki ismereteit, számos győzelemhez segítve az amerikaiakat. Tehetsége elismeréseként 1778-ban megbízták a Hudson folyó melletti West Point erőd megtervezésével.

1779-ben megkapta az amerikai állampolgárságot, s egyidejűleg kb. 200 hektár földbirtokot adományoztak neki azzal a feltétellel, hogy letelepedik. Több éven át egyik szárnysegédje a fekete Agrippa Hull volt, akit barátként kezelt az egyenlőség elve alapján. Philadelphiában találkozott Kis Teknős (angolul: Little Turtle) algonkin indián vezetővel, akinek pisztolyt adományozott azzal, hogy védelmezze meg a népét.

Hazájába visszatérve részt vett az 1792. évi lengyel-orosz háborúban, amelyben az oroszok háromszoros számbeli fölényben voltak a lengyelekkel szemben. A lengyelek győzhettek volna, ha a litván hadsereg parancsnoka, Württembergi Lajos nem árulta volna el őket, úgy, hogy nem vette fel a harcot a támadókkal, akik így ellenállás nélkül tudtak előre törni. A hadsereg nem volt képes megakadályozni az Ukrajnába való behatolást, Kosciuszko mindössze annyit ért el, hogy jelentősebb veszteségek nélkül meg tudott hátrálni. A visszavonulás során, június 18-án Zielence mellett a lengyelek mégis váratlan győzelmet arattak az oroszok felett. Bár katonailag nem volt jelentősége a sikernek, azonban ő megmutatta, hogy lehetséges a győzelem. Ekkor hozták létre a legmagasabb lengyel háborús kitüntetést, amelyet Kościuszko kapott elsőként. Július 7-én, majd július 18-án Dubienkánál is jelentős harci érdemeket szerzett, miután a Bug folyónál visszaverte a többszörös erőfölényben lévő orosz hadsereget, 1792. augusztus 1-jén előléptették altábornaggyá.

1794-ben felkelést szervezett, melynek élére állt. A zendülést azonban az oroszok leverték és Kosciuszkot, mint főbűnöst börtönbe zárták. Pár hónap múlva azonban a cár amnesztiát adott neki amikor győzelmei elismeréseként Franciaország tiszteletbeli állampolgárrá nyilvánította. Ezt követően Kosciuszko csalódottan, háborús sérülései következtében betegen Svájcba, Solothurnba költözött egy barátjához, ott is halt meg 1817-ben.

1818-áprilisában átszállították a testét a krakkói Szent Flórián templomba. Június 23-án helyezték örök nyugalomra a waweli székesegyházban a lengyel királyok és nemzeti hősök panteonjában. A temetés alatt ágyúk dörögtek és a Zsigmond harang szólt. Nálunk Magyarországon utca lett róla elnevezve! (Tádé Kosciuszko)

Mátyás király huszárjai, korabeli német és olasz írók szerint: nemes ifjak és urak által vezényelt tizedeket, századokat, ezredeket képeztek, és fürge, apró, de rendkívül kitartó lovakon, másfél ember hosszúságú kopjákkal, szablyákkal és fokosokkal harcoltak. Öltözetük jól cserzett bőrökből készült. Sarukat viseltek, melyekre a sarkantyúkat szíjakkal csatolták fel; fejüket csúcsban végződő, orrvédő rúddal ellátott sisak, vagy vastag nemezből vagy báránybőrökből készített kucsmákkal, felső testüket némelyek sodronyinggel, mások a vállra vetett báránybőrökkel bélelt, cserzett bőrökből készített rövid felső ruhával mente s egy e fölött viselt farkasbőrrel védték. A nyilazó magyar lovasokat nem hívták huszárnak, hanem jászoknak. Mátyás király huszárcsapatai a jobbágytelkek után kiállított, telek-katonák, tehát nem zsoldba fogadott kóborló, hanem földműves családok fiai voltak, s jobbára szerb eredetűek.

Japán karácsony és a karácsonyi torta

Posted on Updated on

Amikor huzamosabb ideig Japánban éltem (Szapporóban), megdöbbentem azon, hogy a japánok milyen könnyedén vesznek át európai szokásokat, mint pl. a karácsonyt, mindenféle tartalom, vagy történelmi háttér nélkül. Nemrég kapóra jött nekik, hogy a jelenlegi császár, Akihito születésnapja december 23-ára esik. Mindenesetre ez munkaszüneti nap az egész országban, viszont sem 24-e, sem 25-e, 26-a nem az. Ez is azt mutatja, hogy a japánok mennyire nincsenek tisztában az európai hagyományok eredetével.

Pedig a kereszténység a három fő vallás egyike Japánban, mégis, a lakosság csak pár százaléka vallja magát hívőnek. A hatása azonban jelentős, ezt bizonyítja a “karácsony-mánia” is, amire valószínűleg a nyugati civilizációk felé nyitással egy időben figyeltek fel. A karácsony azonban japán sógornőm, Shizuka szerint,-csak egy ünnepnap, egy ürügy arra, hogy az emberek megajándékozhassák egymást, de a karácsony és Jézus Krisztus közötti összefüggésről sokan mit sem tudnak. Pedig Xavéri Szent Ferenc 1549-ben érkezett Japánba, az ő nevéhez köthető a karácsony behozatala is Japánba, az első írásos bizonyíték annak megtartásáról az 1552-es évből való (1612-ben viszont betiltották a kereszténységet, azután nem merték megünnepelni a hívők).

Szóval, amit ma japán karácsonyként emlegetnek, az az 1960-as években jött divatba, de mivel nem volt meg a hitbéli háttér, ezért nem lett kifejezetten családi ünnepként számon tartva. Szerintem a karácsonyozás legfőképp az amerikai tv-drámáknak köszönheti elterjedését. A legtöbb japán számára részt venni rajta olyan, mint bármely más, japán ünnepen. Az 1970-es-80-as évektől kezdett “romantikussá” válni az amerikai szerelmes dalok és sorozatok hatására.

Ma a japánok többsége ezen a napon szórakozni megy, vagy a családjával, vagy a szerelmével, kuriszumaszu uinbia-t (bécsi sört) iszik, ami a japán reklámok szerint “Ausztriából” származik. Karácsony éjjel az a kevés keresztény japán templomba megy, ahol az istentisztelet mellett, a gyerekek bevonásával betlehemes előadást is tartanak. A karácsonyfa “felöltöztetése” is nagyon japános, fő díszei a legyezők, és lampionok. Ezután az emberek összeülnek teázni és nem feledkeznek el a “karácsonyi tortáról“, melynek hagyománya nagyjából egyidős a karácsonyfa állítással Japánban (kb. a hatvanas évek óta tart). Az Újév a japánok számára azonban sokkal fontosabb ünnepnek számít a karácsonynál. Ezt bizonyítja, hogy már december 25-én az összes karácsonyi dísz lekerül a fáról, hogy átadja helyét az újévieknek.

Kumamon, karácsonyi macitorta

Amikor az egyik barátunk, Yasuo ellátogatott hozzánk karácsonykor, megdöbbent az élő fenyőfa láttán, és hogy fel is van díszítve, s miközben énekeltük a “Mennyből az angyalt”, ő mosolyogva csápolt rá, mint ahogy a rock koncerteken szokás. A lányaim nem bírták ki kuncogás nélkül.

A japán karácsonyi torták lehet, hogy külsőre csodálatosak, de ízvilágukban meg sem közelítik az európai, karácsonyi édes süteményeket!

Anglia-Németország karácsonyi holtverseny

Posted on Updated on

A betlehem már a 10. században ismert volt Rómában. Később, pontosan 1223-ban Assisi Szent Ferenc népszerűsítette, így mondhatjuk azt, hogy neki köszönhetően terjedt el Európa-szerte. A különböző típusú dekorációk a keresztény világban aztán függtek a helyi hagyományoktól és a rendelkezésre álló forrásoktól. Eszerint változott a csak egyszerű bölcsőből álló betlehem, a sokkal bonyolultabb, sok szereplős betlehemig, ahol a jászolt, állatokkal, emberekkel, komoly jelenetekkel népesítették be. Ezek közé a hagyományok közé tartozik pl. Lengyelországban a színes “Krakówi Szopka”, amely nem más, mint Krakkó történelmi épületeinek kicsinyített mása. Aztán az olasz “presepi” (nápolyi, genovai és bolognai), mely Szicíliában, Szent Ferenc hagyományát követve élőszereplős Betlehem, népszerű alternatívája a statikus, csak bölcső+Kisjézus kompozíciónak. De a provençali betlehemek is híresek, Dél-Franciaországban, ahol kézzel festett, terrakotta figurákkal teszik látványossá azokat. A franciák, akik egyébként nem nagy karácsonyozók, csak egyszerűen “szenteknek” nevezik őket.

Az első kereskedelmileg előállított dekorációk Németországban jelentek meg az 1860-as években, a híres üvegfúvó üzemeknek köszönhetően (Drezda, Lauscha stb.). Mivel a németek nagy adventezők, ezért a betlehemek készítése is náluk vált először hagyománnyá. A német embereket a mai napig arra ösztönzik, hogy megpróbálják a lehető leghitelesebben ábrázolni a bibliai történetet. Így válik néhány jól sikerült darabból értékes, családi örökség.

A hagyományos karácsonyi dekorációk színei: a piros, a zöld és az arany. A piros/vörös, Jézus vére, míg a zöld az örök életet szimbolizálja, különösen a fenyőfa, amely nem hullatja le a leveleit télen sem, az arany a három király ajándékát és a gazdagságot szimbolizálja.

A karácsonyfa állítás szokása egyrészt a keresztény hitre épül, ugyanakkor a téli napfordulóhoz is kapcsolódik, amely tartalmazta az örökzöld ágak használatát, és egyfajta adaptációját a pogány kor fa imádásának. A nyolcadik században élt Æddi Stephanus, egy német misszionárius papnak, Szent Boniface (634-709)-nak tulajdonítja a fenyőfa állítást, melynek a története a következő volt: Boniface egy fejszével a kezében az erdőbe ment a híveivel. Először Thor szent fájára, a tölgyre emelte rá, majd amikor meglátott a közelében egy fenyőfát, így szólt: ez a fa háromszög alakú és csúcsos, a háromszög a Szentháromságot szimbolizálja, a csúcs meg a Menyországot. Így lett a fenyőfa a karácsony szimbóluma.

A karácsonyfa állítás történetének folytatását később angol-német holtversenyként jellemezhetjük. Először ugyanis az angolok állítottak fel fenyőfát, Londonban 1489-ben, amikor ráadásul minden házat és az összes plébániatemplomot is feldíszítették, borostyánnal, örökzöldekkel és egyáltalán a szezon nyújtotta zöldnövényekkel. Az anglikán egyház szerint a szív alakú borostyán levelei Jézus földre szállását szimbolizálták, míg a Holly a pogányok és boszorkányok elleni védelem miatt voltak szükségesek, a tövis és vörös bogyók pedig Jézus tövis koronáját jelképezték, amit a keresztre feszítésekor viselt és a kicseppent vérét.

Karácsonyfát Németországban, először német evangélikusok állítottak, 1539-ben a strassburgi székesegyház előtt, a protestáns reformátor, Martin Bucer vezetése alatt (Ezek a német evangélikusok vitték magukkal az Egyesült Államokba is ezt a hagyományt). Azon kívül a karácsonyfára a protestánsok kezdtek gyertyát helyezni. Németországban, sok helyen egy csillag is került a karácsonyfa tetejére, mely az üstököst jelképezte. Ezt a tényt 1897-ben, az Oxfordi Egyetem professzora, David Albert Jones, a The School Journal újságban állapította meg, továbbá kifejtette, hogy miért vált olyan népszerűvé az angyal (mert megvitte a hírt az embereknek, Jézus születéséről).

Az angol “karácsonyfa ” szó első rögzített változata 1835-ből származik, melyet az angolok valószínűleg a német nyelvből vettek át, mint ahogy a karácsonyfa állítás szokását is. Angliában, először Charlotte királynő, III. György felesége, majd Viktória királynő férje, a német Albert terjesztette el a karácsonyfa dekorálást. Amikor 1840-ben, Londonban több újságban is megjelent a királynő és családja a feldíszített örökzöld fa előtt, azon nyomban divattá vált a fenyőfa állítás a gazdagabb családoknál. Egy évvel később, 1841-ben már az egész országban elterjedt ez a szokás. Az Egyesült Államokban csak 1870-től vált általánossá a karácsonyfa állítás szokása.

Dekorációk

Fák, virágok: Már a 16. században megjelent a mikulásvirág Európában, ami egyébként Mexikóból származik, mert összefüggésbe hozták a betlehemi csillaggal. Spanyolul a „Szent éj virágaként” ismert. Más, népszerű növények közé tartozik még a repkény, a fagyöngy, a vörös Amaryllis, a karácsonyi kaktusz. Ezen kívül népszerű a boróka, a rozmaring ág, az eukaliptusz, a babér, az olajbogyófa ága, egyszóval valamilyen örökzöld növénynek mindenképpen jelen kell lennie a lakásban. A karácsonyi koszorúk (4 vagy 5 gyertyával) célja viszont, hogy a keresztényeket előkészítse az Advent szezonra. A gyertyák gyújtása 4 hétvégén, a kereszténységnek arra a hitére utal, mely szerint Jézus Krisztus a fényességek ura.

A fagyöngy, már az Európai mítoszokban és folklórban is szerepel (például Baldr istenről szóló, fríz legendában). Ez az örökzöld parazita, amely a fákon, különösen az alma és nyárfán képződik, amikor kiszárad, a bogyói arany színűvé válnak. Skandináviában és angol nyelvterületeken szokás a fagyöngyöt, a bejárati ajtó fölé akasztani, s karácsonykor alatta megcsókolni valakit. Az angolok a fagyöngy ragadós, fehér bogyós „gyümölcseinek” egy részét letörik, amikor valaki megcsókol valakit. Ez a szokás valószínűleg egy termékenységi rituálé volt még a pogány időkben, mivel a fagyöngy bogyójának a leve hasonlít a spermához.

A karácsonyfával együtt később az emberek elkezdték a lakásukat is kívül-belül feldíszíteni, így került az ablakokba, asztalra koszorú, örökzöld növény. A karácsonyi falvak megjelenítése ma már számos országban hagyomány (állítólag a zágrábi a legszebb). A házakat kívülről is megvilágítják, szánkókat, hóembert, Télapót, angyalokat helyeznek el a kertben, és más karácsonyhoz köthető figurákat, illetve tárgyakat (zokni, harang, gyertya, erdei állatok).

A sok gonddal feldíszített karácsonyfát aztán általában a “tizenkettedik éjszakán” (január 6-án) szokás lecsupaszítani, ezzel jelezve az ünnepi szezon végét.

Toboz és makk díszek karácsonyra

Posted on

Toboz a művészetben

A fenyőtoboz az ókori asszír művészetben a termékenység szimbóluma volt. A keresztény szimbolizmusban viszont szorosan kapcsolódik az élet fája motívumhoz. A toboz, később az évszázadok folyamán része lett a művészeteknek és a kézműves kultúráknak, főként azokon a helyeken, ahol gyakoriak voltak a tűlevelű fák. Ennek köszönhetően napjainkban rengeteg dekoráció, tárgy készül tobozból, melyek széles skálája magában foglalja a szezonális koszorúkat, tűzjelző berendezéseket, madáretetőket, fejtörő játékokat stb. Egy érdekes kirakó játék (fából) pl. 1890-ből származik, amely kihasználja azt a tényt, hogy a fenyőtobozok a szárazság foka szerint nyitnak vagy csuknak. Egy másik játék, egy palack kijelzős játék, szintén ezen a tulajdonságon alapul: egy keskeny szájú üvegre egy megfelelő méretű dugót/zárat szerelnek, nedves tobozból, amely csak akkor nyit ki, amikor a toboz kiszárad.

A tobozból készült állatkák hagyományos, házi készítésű játékok, dekorációk Skandináviában. A legtöbb figura luc-vagy fenyőtobozból készül. Napjainkban persze a készen kapott, drága játékok kiszorították az otthon gyártott toboztárgyakat, legalábbis a tehetős országokban, Skandináviában viszont a toboz állatkák gyártása még mindig nagy népszerűségnek örvend a gyerekek és a felnőttek körében. Finnországban Käpylehmä-nak nevezik, Svédországban, Kottkor vagy Kottdjur a neve.

Finnországban van egy toboz vásár is, ahol akkorák a toboz szobrok, hogy a gyerekek lovagolni tudnak rajta. Svédországban, egy video játékban, a játékos virtuális módon toboz teheneket gyárthat. A svéd művész, Lasse Åberg is egy toboz szobor (tehén) által vált híressé, amely szerepel egy ábécés könyvben és a svéd postai bélyegzőn is, azon kívül további klasszikus játékokban.

A tobozok alkalmanként családi címerként is felbukkannak.

A toboz és a termékenység

A toboz vagy tudományos nevén conus a nyitvatermő növények csoportjára jellemző, női jellegű, sajátos alakú, egyszerű fürtös virágzat. Fásodott tengelyén szórt állású, szintén fás termőlevelek (termőpikkelyek vagy tobozpikkelyek) ülnek, ezekre meddő fedőpikkelyek borulnak. A tobozpikkelyek hónaljában helyezkednek el a magkezdemények (számuk jellemzően pikkelyenként kettő-kettő). A fő toboztermők a tűlevelűek (Pinopsida) osztályába tartozó araukáriafélék, ciprusfélék, mocsáriciprusfélék és a fenyőfélék fajai. A toboztermők sajátos virágzata a nyitvatermő ősfák (Cordaitopsida) virágzatából vezethető le, erre utal a virágzati tengely megrövidülése, illetve a fedőpikkelyek ellaposodása és összenövése. A tobozok és pikkelyeik mind alakjukat, mind nagyságukat tekintve rendkívül változatos megjelenésűek. A fenyőfélék (Pinaceae) családjába tartozó erdeifenyő-formák (Pinoideae) tobozpikkelyei csúcsuk felé kiszélesednek, míg a jegenyefenyő-formákéi (Abietoideae) éppen ellenkezőleg, elkeskenyednek. A fedőpikkelyek a toboz növekedése során nem változtatják méretüket, egyes fajoknál el is tűnnek.

A toboz a Pinophyta (tűlevelűek) fenyő szerve, amelyen jól nyomon követhető a szaporodás menete. A fenyőtoboz az a női toboz, amely a magokat termeli, a hím tobozok pollent termelnek, általában lágyszárúak és sokkal kevésbé feltűnőek, mint a női párjuk. A név, “cone ” onnan származik, hogy a toboz hasonlít a geometriai kúphoz. A hímivarú tobozok szerkezetileg minden tűlevelűnél csak kis mértékben különböznek. A nőstény toboz petekulákat tartalmaz, amelyekből, ha a pollen által beporozódik, lesznek a magok. A toboz szerkezete markánsan különbözik a különböző tűlevelű családokban, ezért gyakran döntő fontosságú lehet a sok tűlevelű faj azonosíthatóságának szempontjából.

Érlelés után, a nyitó, nem szerotinosus fenyőtoboz jól mutatja a nedvességtartalmat, mert ha nedves a toboz, zárva van, ha száraz, akkor nyitva. Ez biztosítja, hogy akár egy kis szél által a magok szétszóródjanak a viszonylag száraz időjárásnál is. A fenyőtoboz sok nyitó-és zárási cikluson megy keresztül élettartama alatt, sőt még azután is, amikor a mag szétszóródása befejeződött. Ez a folyamat a régebbi tobozokkal való érintkezéssel történik és még azután is, hogy a régebbi tobozok az avarra lehullanak. Az elhullott fenyőtobozok állapota a föld nedvességtartalmát kitűnően mutatja, ami a tűzveszély jelzésére alkalmas. A zárt kúpok nedves körülményeket mutatnak, míg a nyitott tobozok a szárazságot jelzik.

A fenyőtobozokat gyakran használják a mérsékelt éghajlatú országokban a száraz és esős idő jóslására. A fenyőtobozokat általában fonálra kötve fellógatják, így mérik a levegő nedvesség tartalmát.

A tobozmirigy nevű szervünk névadója is a fenyőtoboz, amit harmadik szemnek, Hórusz szemének, vagy a lélek székhelyének is neveznek. Ez egy kis fenyőtoboz alakú szerv az agyban, mely hormonokat választ ki, mint a melatonint, a szerotonint és a DMT-(Dimethyltryptamine)-t, a lélek molekuláját.

Gesztenye bankett és Lucrezia Borgia

Posted on Updated on

Lucrezia Borgia (1471. április 18. Subiaco (Rómához közel) –1519. június 24, Ferrara spanyolul Borja), aki éppen 500 éve távozott az élők sorából, spanyol-olasz származású nemes asszony volt, a Borgia ház tagja, VI. Sándor pápa és Vanozza dei Cattanei leánya.

A jólétben felcseperedett lányka élete csendes mederben zajlott, egészen addig, míg apját, 1492-ben VI. Sándor néven meg nem választották pápának. Mert bár apja korábban két férjet is kiszemelt neki, tizenhárom évesen a nagyhatalmú, Milánót uraló Sforza család sarjához, Giovannihoz kényszerítette, hogy szövetségest szerezzen Észak-Itáliában. Két évvel a fényűző esküvő után aztán fordult a kocka, mert VIII. Károly francia király megtámadta Itáliát, és a Sforzák az ő oldalára álltak. Cesare Borgia immár terhessé vált sógora meggyilkolására készült, de Giovanni Sforza, -miután Lucrezia figyelmeztette,-koldus ruhában Milánóba menekült. Elválni azonban nem akart, így a pápa végül azon az alapon bontotta fel a házasságot, hogy Giovanni képtelen volt elhálni a nászt. Az impotensnek titulált férj persze válaszul azzal rágalmazta meg a nejét, hogy vérfertőző viszonyban él az apjával és a bátyjával. – Ezt a történetet aztán az évszázadok során szaftos részletekkel megtoldották, Lucrezia szeretőiről, akiket elcsábított, majd egy gyűrűbe töltött méreg segítségével meggyilkolt. Az első, kidobott férj aggatta tehát rá a femme fatale, a végzet asszonya címet, ennek köszönhető, hogy a későbbi korokban sok műalkotás, regény és film is ilyennek ábrázolta Lucreziát.

Lucrezia első házassága semlegesítése után egy kolostorba vonult vissza, ahol nem sokáig élvezhette a nyugodt életet. Apja és immár a pápai állam katonai vezetőjévé előlépett bátyja ugyanis újabb férjet szemeltek ki számára. Ezúttal aragoniai Alfonso, a franciákkal szemben ellenséges nápolyi király, törvénytelen fia személyében. A tizennyolc éves Lucrezia és a tizenhét éves, a kortársak szerint rendkívül vonzó Alfonz menyegzőjét 1498-ban tartották meg a Vatikánban. A hatalmi érdekekből összeboronált fiatalok között igaz szerelem szövődött. Lucrezia 1499-ben fiúgyermeknek (Rodrigo lett a neve) adott életet. Boldogságuknak azonban ismét a politika vetett véget, amikor a pápa hirtelen a franciákkal szövetkezett Nápoly ellen, s ezzel Alfonso politikailag kényelmetlenné vált a Borgiák számára. Ráadásul az sem volt titok, hogy aragóniai Alfonso, a nápolyi király illegitim fia. Cesare tehát bevált módszerével, 1500-ban bérgyilkosokat küldött húga férjére, de Alfonso túlélte a merényletet. A legenda szerint Cesare ekkor azt suttogta a betegágyán fekvő sógora fülébe: “Ami nem történt meg délben, az megtörténhet este.” És szavai beigazolódtak: hiába állíttatott őrséget Lucrezia, férje ajtaja elé, és hiába ápolta személyesen, a férfit 6 héttel később megfojtva találták ágyában, sokak szerint maga Cesare Borgia végzett vele.

Lucrezia családjának a férfitagjai még gyászolni sem hagyták a húszéves özvegyet, mert még ugyanabban az évben harmadszorra is kiházasították. Ezúttal Ferrara hercege lett a kiszemelt áldozat. Alfonso D’Este érthető módon nem repesett az örömtől (nem akart Lucrezia előző férjeinek a sorsára jutni), egészen addig, amíg személyesen nem találkozott Lucreziával. A 20 éves szépség azon nyomban rabul ejtette. A Borgia lány aztán harmadik esküvője után, 1502-ben végleg elhagyta Rómát. Apja a következő évben meghalt, az ellenségeitől üldözött Cesare Borgia Spanyolországba menekült, ott esett el egy ütközetben 1507-ben. Apja és Cesare halála után Lucrezia élete csendesen folydogált, ragyogó udvart tartott, amely a reneszánsz egyik szellemi központja lett, festőkkel, írókkal, tudósokkal vette körül magát, akik egymással versengve magasztalták szépségét és ragyogó szellemét. Újabb kutatások szerint kiváló üzletasszony is volt, aki csinos vagyonra tett szert vállalkozásaival. A szóbeszéd is elült körülötte, közmegbecsülésnek örvendve hunyta le szemét 1519. június 24-én, -éppen 500 évvel ezelőtt,-nyolcadik gyermekének (egy kislány volt) születése után.

Lucrezia és a hírhedt Gesztenye bankett

Lucreziát egyrészt rendkívül intelligensnek tartották (Spoleto kormányzójaként uralkodott, mely posztot általában bíborosok töltötték be a saját jogukon, öt különböző nyelven beszélt) elbűvölő hölgynek, másrészt romlottnak, erkölcstelennek. De hogy mi volt az igazság azt megtudhatjuk Maria Villavecchia Bellonci: Lucrezia Borgia című mesterművéből. Az olasz történész és újságírónő ugyanis a korabeli dokumentumok felhasználásával nem csak a Borgiákról, de a reneszánsz kor domináns családjairól is hiteles képet fest ( D ‘Estekről, Gonzagákról és Sforzákról). Bellonci különös élvezettel beszél a reneszánsz kor nőalakjairól, központba állítva Lucreziát, akinek életét szerinte álszent kora határozta meg, s hogy önmaga lehessen, kilátástalan ellenállásba kezdett. Az örök asszony szép és szomorú életét a pompázatos XVI. század történetének ragyogásában élhetjük át. Idézet a könyvből:

„A 13 éves Lucrezia kedves, jó megjelenésű, ártatlan lányka volt. Súlyos szőke haja a térdéig ért, gyönyörű hamvas bőre csodálat tárgyát képezte, mogyorószínű szeme, ami aszerint változott, hogy milyen ruhát viselt, megigézte a férfiakat, szép keblét mindig sállal fedte be, különleges, de természetes járása olyannak tűnt, mintha a levegőben sétálna”. E fizikai tulajdonságokat Olaszországban nagyra értékelték abban az időben. Egy másik leírás szerint “a szája meglehetősen nagy volt, a fogai ragyogóan fehérek, a nyaka karcsú és tiszta, az alkata csodálatosan arányos. Valójában az apjához hasonlított, szőke kiadásban, mert éppolyan elmosódott volt az álla, ami viszont annyira bájossá tette, hogy az örökös serdülés kedvességét kölcsönözte neki”.

Bámulatos ruháinak csodájára jártak (200 hímzett blúzt kapott kelengyeként első házassága során). Kedvenc színe a morello (lilába hajló sötétbarna szín) a kárminvörös, és a barna volt. Szerette a brokátot, a fekete atlaszselymet, a sávos, aranyszövésű, hermelinnel bélelt aranyköpenyeket. Haját legtöbbször kiengedve hordta, könnyed franciásan, aranyozott főkötővel befedve, vagy pápai frizurát fésültetett magának, homlokát egy igazgyönggyel vagy gyémánttal díszítve. De apja kedvéért a nagyobb ünnepségek alkalmával magára öltötte a pápa színeit, a sárgát és a vöröset. Számtalan gálaruhái közül kiemelkedő mestermunka egy fekete bársony öltözék, X formájú arany díszekkel kiverve, fehér pöttyös selyemövvel kiegészítve. 1500-ban a farsang idején arany számjegyekkel gazdagon zsúfolt ruhában jelent meg, máskor csíkos morelló és arany, bő ujjú, vagy szeder fekete atlaszselyemben pompázott. Első gyermeke, a kis Rodrigo keresztelőjén arannyal hímzett szövetet öltött magára, újévkor arany levelekkel kivarrt, fekete bársonyban fogadta a vendégeket. Élete vége felé divatba hozta a fehér színt. A kor divathölgyeivel ellentétben arcápolásra sohasem használta a mérgező ún. Simító pomádét, ami szublimátot tartalmazott, hanem helyette desztillált vízbe áztatott illatos füvekből készült tonikkal mosta az arcát!

De térjünk vissza a pompás, extravagáns partikra. Az egyik ilyen volt a Gesztenye bankett néven elhíresült, ahol állítólag vérfertőzés, mérgezés és gyilkosság történt; azonban ezeknek a rágalmaknak egyáltalán nincs és soha nem is volt történelmi alapja, az erősen túlzó állításokat valószínűleg a Borgia család riválisai terjesztették el.

A gesztenye ünnepét Rómában (gesztenye balett vagy bankett) minden évben október 31-én tartották. Ebből az alkalomból, Cesare Borgia a pápai palota egykori bíborosa nagy mulatságot rendezett, apja és Lucrezia elnökletével. A bankettről való beszámoló a pápa ceremóniamestere Johann Burchard latin nyelven írott naplójából (címe Liber Notarum) maradt fenn, melynek hitelessége azonban alaposan vitatott. Burchard szerint ugyanis a lakomára Cesare, Palazzo Apostolico lakosztályában került sor 50 prostituált és kurtizán részvételével, ők gondoskodtak a vendégek szórakoztatásáról. Burchard így számol be az eseményről:

„1501. október utolsó napjának estéjén, Cesare Borgia bankettet rendezett a Vatikán termeiben -50 becsületes prostituált, nevezzük kurtizánoknak őket- részvételével, akik arra voltak hivatottak, hogy táncoljanak a vendégekkel, először ruhában, később meztelenül. A vacsora után az égő gyertyákat a padlón helyezték el, és gesztenyéket szórtak szét a keleti szőnyegeken, amelyeket a meztelen kurtizánoknak kellett összeszedniük, térden kúszva a nagy karos gyertyatartók között, amit a pápa, Cesare és húga, Lucrezia páholyból szemlélt. Végül díjakat osztottak ki a legügyesebb kurtizánoknak, úgymint tunikát, selymet, cipőt, szőrméket és egyéb értékes dolgokat.”

Ami érdekes, hogy ez az ún. gesztenye bankett csak Burchard emlékirataiban szerepel, egyetlen kortársa sem említi meg a nevezetes eseményt, sőt mi több többségük, tudomást szerezvén Burchard naplójáról vagy megkérdőjelezte a történetet, vagy elutasította azt nyílt hazugság címén.

A 20. században a Vatikán főmunkatársa, Monsignor Peter de Roo (1839 –1926) már egyenesen cáfolta az “50 kurtizán ” történetet. Míg egyetértett azzal, hogy Cesare Borgia ünnepséget rendezett a Vatikánban, azt viszont cáfolta, hogy a pápa és Lucrezia is részt vett volna ilyen szabados bacchanálián. Ezt azzal indokolta, hogy a pápa ugyan élvhajhász volt, de sokkal diszkrétebb annál, hogy nagy nyilvánosság előtt így viselkedjen. Roo úgy véli, hogy az állítólagos “orgia ” egy későbbi interpoláció, melyet a Borgiák ellenséges pártjai közül valamelyik talált ki, hogy minél jobban befeketítse a családot.

Hogy állítását alátámassza,-mely szerint VI. Sándor ellenségei terjesztették el a Borgiákról a perverzitásokat,-megemlít egy bizonyos Thuasnét, aki lényegében változtatja meg a Burghard által lejegyzett történetet. Thuasné ugyanis Burchard kurtizánjait és lakájait udvarhölgyekkel és urakkal cserélte fel. Továbbá azt állítja, hogy Cesare Borgia volt, aki meghívta az alacsony származású örömlányokat, de beszámolójából kihagyta Lucrezia és a pápa jelenlétét. Megemlíti azt is, hogy a kurtizánokat csak vacsorára hívták meg a palotába, és hogy a nők döbbentek meg legjobban, amikor a gesztenye “hadműveletre” kényszerítették őket”. William Manchester: The World lit Only by Fire, 1992 (A földet csak a tűz világítja meg) című könyvében, mely a Borgiákról szól, a következőket írja a gesztenye bankettről: “A szolgák pontozták minden férfi orgazmusát, a pápának hízelegve, aki nagyon csodálta a férfiasságot és mérni akarta a macsóizmust, az ejakulációs kapacitást…. Miután mindenki kimerült, Őszentsége előterjesztette a díjakat.”

A hivatásos történészek azonban számos ténybeli és fordítási hibára hívják fel a figyelmet a Gesztenye bankettel kapcsolatban, mellyel a Középkori Amerikai Akadémia folyóirata a Speculum is egyetértett…..

(A Gesztenye bankett a Borgiák TV sorozat 4. szezon, 3. epizódjában látható. A Borgia család nincs jelen)

Napóleon, a nőgyűlölő

Posted on

Germaine de Staël-Holstein és Juliette Récamier (a Direktórium szellemének és csodájának asszonya) bárónő barátnők voltak. Egyikőjük korának talán leghíresebb írónője, míg a másik ugyanezen kor bálványozott szépségideálja volt. Ami közös volt bennük, hogy a 19. század eleji irodalmi és politikai körök vezető egyéniségei lettek, szalonjaikban a kor hatalmi és intellektuális nagyságai kivétel nélkül „törzsvendégek” voltak; és, ki nem állhatták Napóleont!

Napóleon és a nők

A nagy hadvezért erős és csökönyös asszonyok vették körül, akiket gyakran nehezebb volt kormányozni, mint egész birodalmát. A félelmetes anya, a kedvenc nővére, Paulina, kinek szexuális perverzitásait, kicsapongásait képtelen volt megfékezni, és a felesége, „Josephine”, az egyetlen személy Napóleon életében, aki képes volt irányítani kérlelhetetlen, akaratos személyét (de ő meg rendszeresen csalta a férjét).

Az előbb említett erős nők iránt érzett szeretete ellenére Napóleon nőgyűlölő volt, különösen utálta a forradalom utáni Franciaország emancipált, felvilágosult gondolkodású asszonyait, akik előtérbe kerülve beleavatkoztak a politikába. Ilyen volt a két barátnő, Juliette Récamier és Germaine de Staël-Holstein bárónő, mert mindketten rendelkeztek a császár által nemkívánatosnak tartott tulajdonságokkal. Politikai és irodalmi körök vezetői voltak, szalonjaik a felvilágosult gondolatok melegágyai, így maguk a Napóleonnal szembeni ellenállás irányítói. A fiatal Alphonse Lamartine francia költő annyira csodálta mindkét asszonyt, de főként Madame de Staëlt, hogy egyszer végre látni szerette volna. Amikor megtudta, hogy merre vezet az útja, leült egy padra és várt, míg ráesteledett. Ekkor porfelhőben hintó közeledett, melyben ketten ültek: a legangyalibb arc, kit a költő valaha látott; a másik azonban kissé nehézkes, túl színes, férfias, heves gesztusokkal beszélt, napellenzőül fűzfaágat tartva arca elé. Így látta Lamartine elhaladni maga előtt a női szépséget és a női gondolatot: Madame de Récamier-t és Madame de Staëlt

Ahogyan Bonaparte hatalma nőtt, úgy lett egyre vonzóbb a nők szemében, a császár viszont végre elérkezettnek látta az időt arra, hogy bosszút álljon rajtuk. Napóleon undoksága, rossz modora legendás volt, különösen, ha talált olyan nőt, akit megfélemlíthetett. Egyszer pl. azt mondta egy újonnan bemutatott vendégnek: „Hölgyem, nekem azt mondták, hogy ön csúnya. Nyilván nem túloztak”.

Madame de Staël 1796. decemberében találkozott először Napóleonnal. Akkor még lelkesedett magáért a férfiért, de a konzuli kormányzás módjáért nem, így az utóbbit csak fokozatosan kezdte bírálni. Napóleon elutasító magatartása és hatalmi törekvései azonban hamarosan ellenállást váltottak ki belőle, s a császár politikájának elszánt ellenfelévé vált. Gondolatai borotvaélesek voltak, úgyhogy a férfiúi hiúság, a képzelt fölény ritkán képes ellenállni egy ilyen rendhagyó női kihívásnak. Nem meglepő hát, hogy a császár, mint férfiasan eszes asszonyt szívből utálta. Egy „üzenetváltásuk” erre a legjobb példa:
„Arról nem tehet ön, hogy csúnya, (egyáltalán nem volt az) de arról igen, hogy intrikus.”­-Mire Madame de Staël válasza a következő volt: „Bonaparte, lám, nem is olyan mindenható, ha tart tőlem, egy védtelen asszonytól. Ez büszkeséggel tölt el, de rettegéssel is.”

Hogy Madame de Staël bárónőnek Franciaországból mennie kellett, az a napnál világosabb volt. A felügyeletével megbízott csendőrtisztnek,–aki gentleman volt, 48 órát engedélyezett neki, amíg a császári parancshoz híven elhagyja Párizst­,–nos a bárónő pakolás közben ennyit jegyzett meg hangosan, hogy: ”Látja, uram, hova vezet, ha egy asszony szellemes (jelentése éleseszű)”.

Juliette Récamier a gazdag bankár felesége, aki Párizsban még továbbra is sokat érintkezett a császár politikai ellenfeleivel, 1811-ben Napóleon immár másodjára száműzte. Ezúttal Itáliába utazott és csak Napóleon bukása után, 1815-ben tért vissza ismét a fővárosba. Mindeközben Germaine de Staël megírta monumentális, hatkötetes művét „Németországról” címmel, melynek első kiadását 1810-ben, Napóleon utasítására megsemmisítették.

„Nők! A legnagyszerűbb ajánlattevők közé tartoznak. A hatalom az, amit szeretnek. Ez a legjobb afrodiziákum -akárcsak számomra. Megszerzem, majd el is felejtem őket.” A paradoxon az, hogy Napóleon ezt a szúrós, de annál nagyképűbb megjegyzést Szent Ilona-szigeti száműzetésének (mert ugye ő is ellenfelei sorsára jutott) idején teszi. Nem lehet meglepő, hogy az eredetileg „Európa kemény emberének tartott” Bonaparte azzal erősítette meg önnön férfias mítoszát, hogy a körülötte lévő nők befolyását csökkenteni, hírüket pedig befeketíteni próbálta.

Utóirat

Juliette Récamier családja Lyon tehetős rétegéhez tartozott. Apját, Jean Bernard királyi jegyzőt 1786-ban Párizsba helyezték. A konzulátus idején leváltották posztjáról, mert azzal gyanúsították, hogy a royalistákkal áll kapcsolatban. Felesége, értelmes és kacér asszony, szintén gazdag családból származott. 1793-ban, amikor a terror javában dúlt, Juliette-et férjhez adták a szülők egyik barátjukhoz, a gazdag párizsi bankárhoz. Gyöngéd, de plátói kapcsolatban élt a házaspár, mert Juliette valószínűleg Récamier házasságon kívül született lánya volt, de Juliette erről csak jóval később szerzett tudomást. A szép és kedves fiatalasszonyt számos rajongó vette körül. Szinte elsőként bútorozta be rezidenciáját etruszk stílusban. Antik görög ruhákat hordott a Direktórium idején, és ezzel jelentősen hozzájárult a császárság alatt uralkodó antik stílus népszerűsítéséhez.

Hamarosan Juliette szalont nyitott, amely egy kiválasztott társaság találkozóhelye lett, ez azonnal felkeltette a rendőrség gyanúját. Bankár férje 1805-ben nagy anyagi veszteségeket szenvedett el Napóleon miatt, nem sokkal később a gyanakvó császár feloszlatta a túl sok royalista által látogatott fényes szalonjukat is, őket pedig vidékre száműzte. A császári rendőrség végül a házaspárt Franciaország elhagyására kényszerítette. Mivel Madame de Staelt 1803-1815 között a Genfi-tó melletti Coppet-ban élt száműzetésben, a sorsában osztozó barátnője Madame Récamier oda költözött hozzá.

Forrás: Napóleon és a nők, Múlt-kor – Lászlóffy Csaba: A száműzött és Kollát Gyula írása

Egy brilliáns nap Bokrijkben

Posted on Updated on

A bokrijki szabadtéri múzeum Flandria lenyűgöző néprajzi gyűjteményével nemcsak a tipikus flamand vidékek, falvak történetét mutatja be, hanem mivel egy fontos botanikus kert, -arborétum is tartozik hozzá,- az élővilágát is. Flandria legnagyobb szabadtéri játszótere meg csak egy ráadás.

Bokrijk története

A Skanzen 1958 óta a Midden-Limburgi nemzeti parkkal együtt az UNESCO világörökség része. A történetéről annyit olvashatunk a múzeumban, hogy 1252. március 9-én IV. Arnold, Loon grófja, (Jeanne de Chinyvel kötött házassága révén, egyben Chiny grófja is) a mai Genk, Zonhoven, Hasselt közötti bükk erdőkben fekvő birtokát, a herkenrode-i apátságnak adományozta. A birtok neve eleinte ‘Buscurake’ vagy Buksenrake volt, ami magyarul Bükköst jelent (buk-bükk+ rake: gereblye). Az évszázadok során azonban a különböző dialektusok miatt végül Bokrijk lett a neve.

P1160504

A herkenrode-i ciszterci apátság a hatalmas területen farmokat, halastavakat létesített és erdőgazdálkodásba kezdett. Az eleinte csak a laikus testvérek által művelt földet 1447-től a szerzetesek bérbe adták, de továbbra is az apátság tulajdona maradt egészen a francia forradalom kitöréséig. 1797-ben Bokrijket a forradalmárok lefoglalták, majd még ugyanebben az évben eladták egy maastrichti magánbefektetőnek. Ezt követően 1890-ig a birtok rengetegszer cserélt gazdát. Amikor 1890-ben a Maris-Vanhese család megvette, a romos lakóépületeket lebontották és a legszebb helyen egy neo-klasszicista kastély építésébe kezdtek, amit azonban pénz hiányában nem tudtak befejezni. 1896-ban Bokrijket eladták egy bizonyos de Meeus grófnak, végül ő fejezte be a kastély építését. A gróf, a közelben lévő bányáját is innen működtette az I. világháború kitöréséig. A háború alatt De Meeus a földet eladta egy Németországból érkezett zsidó családnak, amit azonban 1919-ben a belga állam lefoglalt, majd Bokrijket eladta a Central Credit Bank of the Farmer’s Union-nak, akik a gyönyörű területen egy minta gazdaságot akartak létrehozni. A háború és a mezőgazdaságban bekövetkezett reformok miatt azonban a modell farm sikertelennek bizonyult. 1938. március 21-én Limburg tartomány polgármesterének, Hubert Verwilghennek sikerült megszereznie Bokrijket. 1938. október 6-án a limburgi tartományi tanács végre eldöntötte, hogy egy szabadtéri múzeumot hoz létre Bokrijkben. A polgármester terve azonban csak pár évvel később valósult meg egy másik, dinamikus tartományi kormányzó, Louis Roppe vezetése alatt. Amikor Roppe a kezébe vette az ügyet egy 18.-19.-ik századba süppedt, elvadult erdőkkel és mezőkkel körülhatárolt Bokrijket talált. Ez azonban csak még inkább doppingolta abban, hogy Belgium egyik leggazdagabb kultur örökségét megmentse. A félelme az volt, hogy az ipari forradalom, valamint a különböző fejlesztési projektek következtében Flandria élő környezete drasztikusan meg fog változni. Tisztában volt vele, hogy a mezőgazdasági épületek, fontos kulturális, történelmi értékek, a flamand tájjal együtt, amit meg kell őriznie az utókor számára. Dr. Jozef Weyns professzort bízta meg a projekttel. A múzeum, végül az 58-as brüsszeli világvásárral egy időben, 1958. április 12-én nyitotta meg kapuit a nagyközönség előtt.

P1160514

A mai Bokrijk egy lombos erdők által határolt területen, mintegy 5.5 négyzetkilométeres birtokon mutatja be Flandria régióinak tájházait, és élővilágát. A 4 néprajzi tájegységben mintegy 148 tájház megtekintése során megismerkedhetünk a flamand, falusi és mezővárosi népek különféle rétegeinek lakáskultúrájával és életmódjával a 17. század végétől egészen a 20. század közepéig (egy egész házsort, a régi városház épületet idehozták Antwerpenből). Bár a hangsúly a gazdaságon, gazdálkodáson van, a falusi élethez tartozó foglalkozásokkal is megismerkedhetünk. Van itt kovácsműhely, tipró malom, kötél készítő mester háza, sörfőzde, pékség, bolt, a különböző tájegységek udvarai, pincéi, istállói, farmgazdaságai, igazi, élő állatokkal.

Sok parasztházban múzeumi dolgozók mutatják be a régi, hagyományos foglalkozásokat, korhű ruhákban színészek biztosítják az interaktív élményt, például a régi, 19. századi iskolában bepillanthatunk a tanárok és diákok életébe.

A 148 tájház mellett (a legrégebbi épület 1507-ból való sok történelmi épületet téglánként hordtak ide Limburg megye különböző kis falvaiból, városaiból) szintén a gyűjtemény része, mintegy 30.000 darab, mindennapi élethez tartozó használati tárgy, úgymint bútorok, háztartási eszközök, szerszámok a 17. századtól 1950-ig.

A múzeumot a földrajzi régiók szerint a következő módon osztották fel:

1.”Kempen régió”: Kempen, Flandriában Scheldt polders és Maaskant között található. A múzeum reprodukálta a régió jellegzetes, hagyományos fakitermelésre alapozott gazdaságát. Ez a terület azt mutatja be, hogy az emberek hogyan éltek, dolgoztak ezekben a sötét időkben (petróleum lámpa!). A régi falusi házakat, pajtákat, templomot az eredeti helyükről hozták ide Flandriából, majd archív képek, festmények, térképek alapján újra felépítették azokat a múzeum területén.

2.”Kelet és Nyugat Flandria“: Ezt a tájegységet képviselő területen nincs falu. Ehelyett számos olyan épület található, amelyek a foglalkozásokat reprezentálják. A kovács műhely, a pékség, a vízi és szélmalom, a sör és kötélkészítő mester háza, a kerékgyártó, és egyéb kézműves épületek gondoskodnak a látványosságról.

3.”Haspengouw és Maasland“: Limburg 2 békés régiója a gyümölcs termesztéséről és hagyományos, szögletes tanyáiról ismert Belgiumban. A jobb megértés érdekében a szabadtéri múzeumban felépítették Ulbeek falu hiteles másolatát. A 19-ik századi házakat úgy rendezték el, mint ahogy a valóságban is állnak, két hársfákkal körülvett tó között. Még a kender, a sárga mustár és a dohány termesztést is újrakezdték, a projekt hitelesebbé tétele érdekében.

4. A múzeumot, fennállásának 60. évfordulója alkalmából, az idén megtoldották egy negyedik zónával, melyet a Hatvanas éveknek szenteltek. Erről a részről csak annyit mondanék, hogy zenerajongók számára kötelező.

Bokrijk

A bokrijki skanzenben tehát látnivaló van bőven, és tapasztalatból mondom, hogy kortól és nemtől függetlenül itt mindenkit magával ragad a régmúlt idők hangulata. A műemlék házak mellett olcsó és drágább vendéglők, kávézók állnak az éhes látogatók rendelkezésére. Extra 4,50 euróért, 30 perc alatt lovaskocsival is be lehet járni a skanzent, ezen kívül kisgyerekes családok számára, óránként, 1 euróért talicska bérelhető. A múzeum boltja mellett profi fotós mindössze 5 euróért (1 kép ára) képet készít a családról, melyhez korhű jelmez viselése kötelező! A belépő felnőtteknek 12,50 euró, gyerekeknek 4 éves kortól 2 euró!