A szajha, a szent és az írónő

A Belle epoque idején (1870-1914-ig), a Szép században eluralkodott az optimizmus, beköszöntött a regionális béke, a gazdasági jólét, a gyarmati terjeszkedésnek köszönhetően ömlött Nyugat-Európába a pénz, a technológiai, tudományos és kulturális újítások soha nem látott aktivitásra serkentették az embereket. Franciaország kulturális és művészeti légkörének e korszakában (különösen Párizsban) a művészetek jelentős virágzásnak indultak, különösen az irodalom, a zene, a színház, és a képzőművészetek. Megindult a női emancipáció, megnőtt a férfiak és nők szexuális étvágya, (egyetlen városban sem volt annyi prostituált és szexszimbólum, mint Párizsban), akiknek útitarsai az alkohol és ópiumfüggő századvégen az európai arisztokrácia krémjei lettek, az értelmiségiek, a drámaírók, az élvhajhászok, a romlott színésznők és az obszcén pletykák újságírói.

Liane de Pougy, a szajha

“Az évszázad legszebb nője!” Ezzel a címmel illette Edmond de Goncourt -író és az azonos nevű irodalmi díj alapítója –Liane de Pougy-t, a híres párizsi kurtizánt, táncosnőt, a szépség megtestesítőjét, számára ő egy ante litteram volt (olyan, aki megelőzte korát).

Liane de Puogy, a franciaországi La Flèche-ben (Sarthe) született Anne-Marie Chassaigne néven Pierre Blaise Eugène Chassaigne és spanyol-francia felesége, Aimée Lopez lányaként. Volt egy idősebb testvére, Pierre (1862-1921). Zárdában nevelkedett. 16 éves korában megszökött Joseph Armand Henri Pourpe tengerésztiszttel, aki miután teherbe ejtette, feleségül vette. A gyermek a Marc Pourpe nevet kapta. Pougy szörnyű anyaként jellemezte magát, mondván: “A fiam olyan volt nekem, mint egy élő baba, amit egy kislány kapott a szülinapjára”. Azt is bevallotta, hogy jobban szerette volna, ha lánya születik, “a ruhák és a göndör haja miatt” .

Anne-Marie házassága nem volt boldog, később memoárjában úgy emlékszik vissza erre az időszakra, hogy a férje a nászéjszakájukon megerőszakolta, és később is bántalmazta,- a verések hegét élete végéig viselte a mellén. Amikor Armand Pourpe haditengerészeti karrierje miatt Marseille-be került, Anne-Marie szeretője lett, Charles-Marie de Mac-Mahon, Éguilly 5. márkinak. Amikor a férje együtt találta őket az ágyban, revolverrel rálőtt a feleségére, de csak a csuklóját találta el.

Anne-Marie ekkor úgy döntött, hogy végleg elhagyja a férjét. Eladta rózsafa zongoráját egy fiatalembernek, aki 400 frankot fizetett készpénzben a hangszerért. Egy órán belül Párizsban találta magát, kisfiát az apjánál hagyta, aki viszont a gyereket a nagyszüleihez küldte, Szuezbe. Anne-Marie először színésznőnek állt, majd prostitúcióba kezdett, praktikáit erős kokain- és ópiumfogyasztással fokozta.

Karrier

Miután Párizsba költözött, a Folies-Bergère-ben kapott állást, és pozíciójának hála híres félvilági nő lett belőle, akinek a bájaiért megőrült a közönség. A kor szokása szerint a vezetéknevét egyik szeretője, Vicomte de Pougy után vette fel. Mikor ráunt a táncos szerepre úgy döntött, hogy kurtizán lesz. Mestere Valtesse de la Bigne grófnő volt, ő tanította meg a szakmára (a közismert nevén Valtesse de La Bigne grófnő eredeti neve: Émilie-Louise Delabigne volt (1848. Párizs -1910. július 29. Ville-d’Avray) Bár párizsi munkáscsaládba született, később kurtizán lett, a társadalmi ranglétrán hamar felemelkedett, támogatta a festőket, miközben gyűjtőmunkája és szalonja révén teret nyitott a nők részvételének a művészvilágban). Liane de Pougy saját véleménye szerint nem volt túlságosan okos, “hiú voltam, de nem bolond”- vallotta később emlékirataiban. Érdeklődött a festmények, a könyvek és a költészet iránt, de kerülte az intellektuális elmélyülést, mert azt unalmasnak tartotta. A kávéházi koncerteket és a népszerű dalokat jobban kedvelte William Shakespeare-nél vagy Richard Wagnernél. Szépsége miatt kisebb fellépésekre szerződtették a Folies Bergère tánckarába Szentpétervárott is, valamint a római és a francia Riviéra kabaréklubjaiban.

De térjünk vissza a mesterére, madam Valtesse-re, aki megtanította, hogy hogyan lehet minél nagyobb gyönyört okozni a klienseknek. Valtesse mindkét nemet szerette, mert hol leszbikus volt, hol III. Napóleon szeretője, arról híresült el, hogy Nana, Zola könyvbeli karakterének ő volt az ihletője. Liane-t, a tehetséges tanítványt azonnal a szárnyai alá vette. Nem csak értékes tanácsadója lett a fiatal nőnek, hanem még szerelmi viszonyt is ápolt vele. Részben neki köszönhetően aztán félelmetes kapuk nyíltak meg Liane előtt, akit Párizs legbefolyásosabb embereinek alkóvjaiban mutattak be. Gigantikus áron kelt el, ő, akit csak a “le passage des Princesse”-nek neveztek (átmenet a hercegnőhöz), mert tizenöt perc Liane-nal 120.000 frankba került, akkor, amikor egy szakácsnő keresete havi 200 frank volt. Az elbűvölő és gátlástalan teremtés tehetséges volt a gazdag és előkelő “ügyfelek” kielégítésében. Nem utasította vissza az arisztokrata társaságok unatkozó hölgyeit sem, akik az erotika megszokott formáin túl keresték az élvezeteket, ez tette őt gazdaggá (kiváló könyvelő hírében állt). Állítólag Miatlef pétervári herceg egy “különleges” praktikáknak szentelt éjszaka jutalmául másfél millió értékű mesés ékszert adott neki. Liane titka az volt, hogy nem fitogtatta szexuális preferenciáit, kétértelműen és ügyesen válaszolt a kényes kérdésekre, kerülte az érzelmeket, és irigylésre méltó lazasággal váltott egyik kapcsolatból a másikba, amit mindkét nem szerelmesei bőkezűen jutalmaztak. Hírneve átlépte Franciaország határait, és Moszkvától Washingtonig Liane de Pougy felébresztette a nagyvilág szexuális étvágyát, amelynek képviselői kolosszális vagyonokat tettek a lábai elé. A sok imádó, egyedi és különleges, felbecsülhetetlen értékű ékszereket adományozott szépségének adózva, őrültségeket követtek el miatta (párbaj, öngyilkosság). A kor legjelentősebb képviselői közül számos rajongójának ő jelentette a vágy megtestesítőjét: köztük Jean Lorrain, Lord Carnarvon, Tutanhamon fáraó sírjának felfedezője, Henri Bernstein – Liane szerint a nagy betűs szerető,-Maurice de Rothschild volt – és talán még a felesége is-, a második helyen Roman Potocki lengyel gróf végzett, őt követték ismeretlen számú grófok, hercegek és hercegnők az európai királyi családokból.

Az 1900-as években a La Belle Oteróval (ő egy másik celeb volt) való rivalizálása még tovább fokozta az izgalmat körülötte, hamarosan az őrült szexualitás jelképe lett, minden férfi vágyálma. A pletyka mellesleg jót tett mindkettőjük karrierjének. Liane olyan áttetsző volt, mint a borostyán, míg Belle Otero a totál ellentétje, egy andalúz cigánylány jelmezében hódított (az egyik legismertebb ruhája, a kebleire, felragasztott ékkövekkel volt kirakva. Erről mintázták az 1912-ben épült Cannes-i Carlton Szálloda kupoláit is.) 

Otero

Liane, mint kurtizán, írónak, és színésznőnek is tekintette magát-összebarátkozott Sarah Bernhardt-tal, aki színészkedni tanította, de állítólag azt tanácsolta neki, hogy amikor a színpadon van, a legjobb lenne, ha “a szép száját befogná”. Modell és pin-up girl lett, Marcel Proust, Odette és Colette (Gigi írója) múzsája. Húsz év alatt Párizs csábító ikonjává vált, csak akkor esett ki az előkelő társaság kegyeiből, amikor túlzásba vitte a szexualitást. 1899-ben, amikor Natalie Clifford Barney amerikai írónő megpillantotta Pougyt egy párizsi táncteremben, azonnal beleszeretett, s hogy megszerezze magának pajzán jelmezbe öltözött, majd bekopogott Pougy öltözője ajtaján. Amikor kinyílt az ajtó úgy mutatkozott be, hogy ő egy “szerelmes pajzán”, akit egyenesen Szapphó küldött hozzá. Pougy-t lenyűgözte ez a “pofátlan rámenősség”, így szeretőjévé fogadta. Leszbikus viszonya Natalie írónővel nagy botrány lett. De Pougy-n, aki mindig is jobban kedvelte a férfiakat, nem uralkodott el a szenvedély, és amikor Natalie megcsalta őt más nőkkel, Liane talán, hogy bosszút álljon a csapodár nőn, a viszonyukról rögtönzött egy könyvet, és “Idylle saphique” (“Szapphói idill”) címen kiadta 1901-ben, amely azonnal átütő sikert aratott (később Spanyolországban Luis Antonio de Villena költő fordításában jelent meg). Kapcsolatukról később Pougy így nyilatkozott: -“Ez még az ő amazon fiatalságának és az én fiatalságomnak az idején történt. Szenvedélyesek voltunk, lázadók a női sors ellen, érzéki és agyas kis apostolok, meglehetősen költői illúziókkal és álmokkal tele. Szerettük a hosszú hajat, a szép kebleket, a duzzogást, az együgyűséget, a bájt, a kecsességet; nem a fiús, George Sandos kinézetet.” Viharos szerelmi kapcsolatuk kevesebb, mint egy évig tartott. Állítólag még életük hátralévő részében is mély érzelmeket tápláltak egymás iránt, bár kapcsolatuk nem volt mentes a hullámvölgyektől.

(Nathalie Clifford Barney is írt a szenvedélyes, keserédes romantikus rivalizálásukról a Női szeretők című könyvében, amelyben “Barney, a daliás olasz bárónő, Mimi Franchetti és a gyönyörű francia kurtizán, Liane de Pougy minden tabut felrúgó erotikus viszonyban élnek. A regény végén váratlanul felbukkan a “harmadik nő”. A regény nagy bukás lett.  A paradoxon az, hogy míg Barney írónőnek hitte magát a regényét sohasem adta ki egy kiadó sem, míg Liane könyvét 70-szer nyomtatták újra!)

Pougy később a Kék jegyzőkönyvek című könvyében úgy jellemezte a kapcsolatukat, hogy az évek során egyre távolabb kerültek egymástól. 1934-ben, amikor Toulonban véletlenül összefutottak már egy szót sem váltottak egymással.

Bár Pougy leginkább az Idylle Saphique és a posztumuszban megjelent Kék jegyzőkönyvek című műveiről vált ismertté, számos kisregényt is írt, amelyeket a kritikusok az “autofikció” kategóriába soroltak.

Első két regénye: a L’Insaisissable (A csalóka,1898) és a Myrrhille, ou la Mauvaise part (Myrrhille, avagy a rosszabbik rész, 1899) című “kurtizánregények“, a népszerű regényirodalom alműfajai közé tartoznak, amelyet a második birodalomtól, a Belle Époque-ig tartó Franciaországban az ún. neves „félistenek” (Simone de Beauvoir, Jean Paul Sartre) írtak. Ők voltak azok, akik regényeikben támadták Alexandre Dumas: Kaméliás hölgy (1848) című művében szereplő Marguerite ábrázolását, azt állítva, hogy a könyv nemcsak irreális, hanem káros sztereotípiákat közöl a kurtizánokról. A L’Insaissississable (A rejtőzködő), Pougy első regénye egy Josiane de Valneige nevű kurtizán gyors párizsi felemelkedését mutatja be, -“sok hencegést tartalmaz” erről a “nagy kurtizánról”, aki “nem találja meg a szerelem általi boldogságot.”- Második regényében Pougy már egy fáradt, félvilági nőt ábrázol, aki sokkal kevésbé arrogáns és magabiztos, mint Josiane, és sokkal érzékenyebb az előítéletekre, nemcsak a kurtizánokkal, hanem általában a nőkkel szemben. Azt állítja, hogy a nőknek ‘la mauvaise part’ (a rosszabb rész) jut az életben, mert a férfiak kihasználják őket, lelkileg és fizikailag is megtörik őket.” Pougy következő két regénye, az Idylle saphique (1901) és a Les Sensations de Mlle de la Bringue (1904) Madam de la Bringue érzései, intertextuális utalásokat tesz Émile Zola: Nana (1880) című regényére. De Pougy mindkét művében élénken ábrázolja a szexmunkások elszenvedett sérelmeit, a veszélyeket, zaklatásokat, megaláztatásokat és lelki traumákat, egy olyan fontos, de kemény valóságot, amelyet Zola és társai soha sem írtak le műveikben. Az Idylle-ben megjelenő ellenbeszéd mellett de Pougy írása egyfajta terápiaként is szolgál a trauma feldolgozására. A Sensations-ban de Pougy elmeséli alteregójának, a félvilági nőnek a csúcsra jutását és az azt követő bretagne-i nyugdíjazását. A könyv befejezése optimista, mivel kurtizán hősnőjének lehetővé teszi, hogy elkerülje a halált és a prostitúció fáradalmaitól is megmenekül. Jean Chalon kritikus szerint Pougy, az amerikai leszbikus írónő Nathalie Clifford Barney révén megismerkedett egy Eva Palmer nevű amerikai színésznővel, (gyönyörű vörös hajzuhataga volt, Eva, Barney leszbikus élettársa volt egy kis ideig) és az Yvée Lester (1906) és az Yvée Jourdan (1908) című regényeinek a főhősnőjét Palmerről mintázta, de a témája nem a félvilági nők sorsa, Jean Chalon a két regényt inkább Ségur grófnő, több, gyermekeknek szánt meseszerzőjének a könyveihez hasonlítja. A Francia Nemzeti Könyvtár katalógusában megtalálható Pougy L’enlizement (A beilleszkedés vagy felzárkózás) című egyfelvonásos színdarabja (1900) és az Ecce homo! D’ici et de là (Ecce homo, innen és onnan) című, 1903-ban megjelent novellagyűjteménye is.

Szajhából szent

Liane-t sokáig nem érdekelte, hogy bukott nőnek tartják, mivel meg volt győződve róla, hogy az élete messze nem triviális, sőt fantasztikusan érdekes, azonban, amikor 1910. június 8-án hozzáment egy George Ghika nevű román herceghez, felhagyott ledér életmódjával és tisztességes asszonyként pazar partikkal gondoskodott a maga és mások szórakoztatásáról. Megtehette, egyrészt mert a pénzével mindig jól gazdágolkodott, másrészt gazdagabb és híresebb volt, mint a férje. Ghika azonban tizennyolc évi házasság után elhagyta egy Manon Thiebaut nevű nő miatt (aki Liane korábbi szeretője volt), de a következő évben visszatért hozzá. Pougy életrajzi regényében nem tér ki a visszatérés körülményeire, de mivel Liane és a férje házasságkötésükkor egy nagyon különös egyezséget kötöttek, melyben Liane megígérte Ghikának, hogy amíg távol van a szeretőjével, nem fekszik le férfiakkal, csak nőkkel. Egyszóval a maga módján, Liane megígérte, hogy hűséges lesz hozzá. A férj visszatért hozzá, de ezután a kapcsolatuk már sosem volt olyan idilli, mint korábban.

1914-ben Liane, az első házasságából származó egyetlen fiának bekövetkezett halála miatt sokkos állapotba került, ekkor a miszticizmus és a katolikus vallás felé fordult (Marc önkéntes repülős lett az első világháborúban, és 1914. december 2-án esett el Villers-Brettoneux közelében). Miután férjével 1928-ban Savoyán átutazva belebotlottak a Szent Ágnes Menedékházba, mélyen elkötelezte magát ebben a születési rendellenességgel született gyermekek gondozásával foglalkozó intézményben. Pougy adománygyűjtő erőfeszítéseinek köszönhetően később Coco Chanel lett az intézet “vezető jótevője”. A házaspár a II. világháború alatt a svájci Lausanne-ba költözött, ahol újra kapcsolatba kerültek Rzewuski atyával, egy domonkos pappal, aki “Liane bizalmasa lett, tőle remélt segítséget lelki életének helyrehozásához”. Pougy végül a férje halála után a Szent Domonkos Rendbe költözött és a rend terciáriusa lett Anne-Marie de la Pénintence néven. A svájci Lausanne-ban halt meg 1950. december 26-án. A Saint-Martin-le-Vinoux-i Sainte-Agnès menedékház nővéreinek zárkájában temették el. Emlékiratait Mes cahiers bleus (Kék jegyzetfüzeteim) címmel Diana Athill fordította le angolra, és André Deutsch adta ki.