művészet

2018 Szilvesztere a világ leghosszabb várában

Posted on Updated on

Burghausennek,-a világ leghosszabb várkastélyának végtelennek tűnő falai, harangjai, tornyai és kápolnái-1051 méteren keresztül egy keskeny hegykorongon keresztül vezetnek a romantikus Wöhr tó és a csillogó Salzach között Ausztria alpesi határáig. A burghauseni vár, amely több mint ezer éves történelem tanúja, hogy hogyan lett 2018 Szilveszter napján az érzékek és a történelem festői ünnepe számomra, nos íme a történet:

A vár már i.e. 2.-1. században lakott volt, feltételezhetően kelta, szekciós erődítményként működött. A 8.-9. században az Agilolfingian herceg vette birtokba, aki Burghausenben hivatalos bíróságot állított fel a sókereskedők védelmére. A kastély első bővítése X. Sighard (Aribone család) uralkodása alatt történt. 1090 körül Oroszlán Henrik birtokába került. 1180-tól a burghauseni grófok székhelye lett, tovább építése azonban csak a Wittelsbachok idején folytatódott.

1255-től a várhoz teljesen új szárnyat építtetett XIII. Henrik, bajor herceg, aki annyira megszerette ezt a helyet, hogy ez nevezte ki második rezidenciájának, egyben a legfontosabb erődítménye volt alsó-Bajorországban, Landshut mellett. A 15. században (1480-1490) a vár szempontjából a legfontosabb, egyben utolsó építési szakasz következett, mely az alsó-bajorországi hercegek, Gazdag Henrik (1393-1450), Gazdag Ludwig (1450-1479) és Gazdag György uralkodása alatt történt (1479-1503). A bővítésre a török fenyegetés miatt volt szükség, így nyerte el a vár, végleges, mai formáját.

A 16. századtól Burghausen továbbra is hercegi rezidencia (1503-1505). A kastély önálló államként működött, egyben lakóvárként is szolgált. A lakóépületet a landshuti háború után (1503-1505) VI. Bölcs Albert és a fiai foglalták el. A kastély továbbra is fontos katonai jelentőséggel bírt.

A 17. században az erődöt ismét meg kellett erősíteni a svédek előre nyomulása miatt (1632). A 18. század első felében a külső erődítményeket a kiváló erődépítő marsall, Sebastian de Vauban tervei szerint átalakították (1633-1707), mely az örökösödési háborúk zűrzavarában jó szolgálatot tett. 1763-1779-ig a Tescheni béke megkötése után Burghausen részlegesen Ausztriához tartozott. A 19. században (1809-ben) minden külső erődítmény a francia csapatok birtokába került, Ney generális szállásolta be ide magát. Később azonban Napóleon kijelentette, hogy a kastély nem alkalmas kaszárnyának.

1891-től Burghausen város kormányzata nagyszabású felújításokba kezdett, a kastély végleges restaurálása a 20. században, 1970-re fejeződött be.

A várban ma 3 múzeum van: a Fotógráfusok háza, a Városi múzeum az Állami gyűjteménnyel egyetemben és a Börtön múzeum. A Városi múzeum az első udvarban kapott helyet a kincses kamrával, és az Erzsébet kápolnával együtt. 2012-ben a múzeum gyűjteménye Salzach-Wöhr természeti kincseivel bővült, összesen négy témakörben 1400 m2 területen.

Séta a 6 kastélyudvarban

A vár hat kastély udvarra osztott, ami együtt, olyan, mint egy gyöngysor. Minden egyes kastély negyedben rengeteg a felfedezni való. Vegyük hát sorra:

A 6. udvarház karakterét az “Oberer Schanz” (bástya 3 híddal) adja meg.
Ide az ún. Öttinger kapun keresztül lehet bejutni (ez volt az egyedüli bejárat az északi oldalról 1836-ig). Itt található a Hofberg,- a mögötte levő út az óvárosba vezet le,-aztán a Liebenwein torony, mely a Die Burg nevű művészeti csoport fotókiállításainak ad otthont. Ebben a legkülső udvarban főként a közigazgatási irodák, a tisztviselők lakóhelyei és a vár személyzete lakott. Itt működött a Rentmeisterstock-az Adóbegyűjtő hivatal. Gyönyörű Óratornya a színes falfestménnyel és a napórával pompás képet ad a késő középkori művészeti stílusról.

Az 5. udvar (1479-1489-ben épült) fénypontja a Hedwig kápolna. Ulrich Pesnitzer építette, Gazdag György, és a felesége Hedwig számára (aki a közeli Landshut ura volt).
A Kertészek tornyából kilátó torony lett 1963-ban, ami a csodálatos, zöld színben pompázó Wöhr tóra nyújt pazar kilátást.

A 4. udvarban őrizték a bűnözőket és érdekes módon a gabonát is itt tárolták. Ma a Börtön múzeum van benne a különböző, középkori kínzó eszközökkel, börtöncellákkal.

A 3. udvarban a régi fegyvertár volt, a lőszereket, és a silót is itt őrizték. Ma a Régi szerszámok múzeuma található itt, érdekességei között említésre méltóak a borstartó edények, amelyeket a harcokban is bevetettek. Itt is van egy kilátó torony,-ahonnan fantasztikus kilátás nyílik a városra és a Wöhr tóra.

A következő látnivaló a Haberkasten torony, napjainkban az Athanor Színház Akadémia tulajdona. Ebben a negyedben van még egy érdekes, Grimm meseszerű ház, aminek az udvarában áll a mester fegyverkovács vasszobra, népszerű nevén “Schwurfinger”, akit olyan pozitúrában örökítettek meg, hogy a hüvelykujj első két ujját felemelve tartja, mintha éppen esküt tenne.

A 2. udvar, a fő-és belső udvarhoz vezet, itt gyakoroltak a katonák, ma a szabadtéri fesztiválokat és koncerteket tartják itt. Végül egy hídon keresztül, a György-kapun áthaladva juthatunk be az első udvarházba. A kapu bejárat jobb oldalán a bajor és lengyel uralkodók címere ékeskedik (Gazdag György bajor herceg és Hedwig lengyel hercegnő címere). Az első kastély udvara tulajdonképpen a központja a világ leghosszabb kastélyának. A belső vár magas tufa kőfallal van körülvéve. Itt két múzeum is található, valamint az Erzsébet kápolna. A kápolnától jobbra, a régi tároló helyén most az információs központ van, itt lehet megvenni a belépő jegyet a Városi gyűjtemény megtekintésére.

Puskapor torony

A vár megtekintése után érdemes egy sétát tenni a vártól nyugatra lévő Wöhr-tó fölé magasodó, robusztus Puskapor toronyhoz. A sétányon haladva egy impozáns épület komplexhez érkezünk (A torony teljes átmérője 18 méter, a falak öt méter vastagok). Az őrtoronyban, melyet 1488-ban szándékosan a vár elé/alá építették, hat fegyverraktár szolgálta Burghausen védelmét. A vészhelyzetre egy 22 méter mélyre fúrt kúttal készültek fel, az biztosította a vizet a helyőrség és a vár lakói számára, egy hatalmas élelmiszer raktárral egyetemben.

Végül a Puskapor toronytól egy gyönyörű sétaút vezet a régi, titkos folyosón keresztül a Wöhri tófürdő bejáratáig, onnan az Alois-Buchleitner-weg mentén lehet visszajutni a várhoz.

Reklámok

Karácsonyi szellemek és a zabkása

Posted on Updated on

A nisse, másnéven tomte vagy Nils egy mitológiai lény a skandináv folklórban, amely tipikusan a téli napfordulóhoz és a karácsonyhoz kapcsolódik. Ez a kis emberke általában nem magasabb, mint 90 cm, az öltözéke a 17. századi skandináv, paraszti viseletnek felel meg: élénkpiros, hosszú gyapjú pulóverből, térdnadrágból és harisnyából áll, valamint egy piros, csúcsos süvegből. A legenda szerint a nisse alakváltoztató képességgel rendelkezik, néha még egyszemű küklopszként is megjelenik. Vannak azonban olyan népmesék, ahol úgy vélik, hogy sokkal nagyobb, mint egy felnőtt ember, más mesékben meg szakálla van, szürke mellényt, piros sapkát és sálat hord. A dán folklórban láthatatlanná tudja tenni magát. A norvégoknál 4 ujja van, hegyes füle, a szeme világít, mint a macskának. Kicsi, de nagyerejű.

A nisséről szóló skandináv mesék a pogányság idején keletkeztek, azokban az időkben, amikor az emberek azt hitték, hogy egy szellem, aki a korábbi generációktól maradt vissza, a tanya őrzője lett. Vannak utalások, melyek szerint a nisse manók követik a családot, klánt, ha azok elköltöznek. A nisse-ket olyan kis lényeknek képzelték, akik az erdőt takarítják, láthatatlanul tevékenykednek a gazdaságban. Norvégiában “haugkall” vagy”haugebonde“-nak nevezték őket. Az ősnorvég nyelvben haug jelentése dombocska tuftekall, tomtegubbe meg temető, mindkét elnevezés a termőföldre utal. S hogy miért lett Nisse vagy Nils a szellem neve? Mert a leggyakoribb férfinév Skandináviában a Nisse, melyet Nilsnek becéznek. A norvég  nisse szó a niu si-ból származik, ami azt jelenti, hogy kedves, kis hozzátartozó. A dánoknál Nils, a legenda szerint a tanyákon a pajtákban él, éjszaka, titokban jár, mint egy védőszent. Ha jól bánnak vele a család védelmezője lesz, vigyáz az állatállományra. Ha gonoszkodnak vele, szerencsétlenséget hoz. Hamar dühbe gurul, különösen, ha megsértik, ilyenkor az állatállományban tesz kárt, még ölni is képes. A hagyományok betartása fontos volt a nisse-k számára, mert ez a kis emberke nem szerette a változásokat. Nem tűrte, ha a parasztok káromkodtak, durván vagy közönségesen viselkedtek, pl. ha a pajtába vizeltek, vagy ha valaki kiöntött valamit, abba a nisse belecsípett, de egyébként minden rendbontás után kirótt valamilyen büntetést, pl. a bűnösre rávágott egy fűzfabottal, csalánnal vagy meghúzta az illető fülét.

 A kis házi szellemet a segítségéért cserébe, meg kellett ajándékozni. Az ajándék legtöbbször egy tál zabkása volt, amit Szenteste az ablakba kellett kitenni. Ha a nisse nem kapott semmit, akkor otthagyta a gazdaságot,vagy galibát csinált, mint például meghúzta a tehenek farkát, felforgatta a lakást, a tárgyakat fejjel lefelé fordította, majd törni-zúzni kezdett. A nisse, mint láthatjuk elég nehéz természetű volt, finnyás meg raplis is. A zabkását például csak egy adag vajjal szerette, amit annak a tetejére kellett tenni. Gyakran szerepel skandináv mesékben az a történet, hogy egy paraszt a vajat nem a zabkása tetejére helyezte, hanem alulra. Amikor a nisse megállapította, hogy hiányzik az ételről a vaj, dührohamot kapott és megölt egy tehenet a pajtában. De amikor éhes lett, visszament és elkezdte enni a zabkását, ekkor megtalálta a vajat a tálalján. Tele lett bűnbánattal, s hogy rossz cselekedetét jóvá tegye, elment egymásik gazdaságba, ahol talált egy ugyanolyan tehenet, és azzal helyettesítette az elpusztítottat.

Egy másik történet egy norvég szobalányról szól, aki elette a nisse elöl a zabkását. A nisse éktelen dühbe gurult és a lányt azzal büntette, hogy addig táncoltatta, amíg az össze nem esett. A reggeli után egy paraszt talált rá az élettelen lányra.

A nisse a tanya állataival általában kapcsolatban állt, de mind közül a legkedvesebb állata a ló volt. Mégpedig a hiedelem szerint a legszebb és a legegészségesebb ló. Arról aztán úgy gondoskodtak a parasztok, hogy mindig fényesre kefélték a szőrét, befonták a haját és a farkát. Néha azonban a nissét felbosszantotta a ló befont farka, és akkor szerencsétlenséget hozotta házra. Vannak történetek arról, hogy a nisse őrületbe kergeti az embereket, megharapja őket. A harapása ráadásul mérgező volt, csak túlvilági gyógyító tudtaorvosolni. Létezik egy történet egy lányról, akit megharapott, de még mielőtt a segítség megérkezett volna, elszáradt.

A nisse, a régi, pogány időkben a farm első lakóinak a szelleme volt, ezt az elnevezésük is bizonyítja, dánul husnisse (“házi nisse”), norvégul haugkall(“erdei-földi lény”). A kereszténység elterjedését követően azonban a kis házi szellemet ördögi tulajdonságokkal kezdték felruházni. Hamis istennek nevezték, melynek imádása bűn volt. Egy híres 14. századi rendelet szerint már Szent Birgitta is óva intette az embereket a nisséktől. A keresztény egyház később még több negatív tulajdonságot tulajdonított neki, például azt hirdette, hogy a nisse jelenléte veszélyezteti a lelket, a különböző nem keresztény szertartások végrehajtása miatt. Erre azért volt szükség, mert a nissében való hit konfliktusokhoz vezetett. Ha pl. egy gazda sokkal jobban teljesített, mint a többi, azt mondták rá, hogy ez a nisse segítségével történt. (a láthatatlan munkaerő, egy „szellem” volt) Aztán a nissére hivatkozva a szomszédok meglopása is divatba jött stb. Ezek káros hatással voltak a közösségekre, egyeseket megbélyegeztek, ugyanúgy, mint a boszorkány üldözés idején az inkvizíció.

A nisse-hez fűződő hagyományokat így elkezdték a svéd karácsonyhoz kapcsolni. Először a nagy mesemondó H. C. Andersen figyelt fel rájuk (a mesék angol nyelvű kiadásaiban a nisséket hibásan goblinoknak fordították). 1881-ben, a svéd újság a Ny Illustrerad Tidning közölte Viktor Rydberg költeményét, “Tomten”címen, ami arról szólt, hogy a nisse egyedül ébred a hideg Szentestén, és nagy magányában eltöpreng az élet és halál titkain. A verset Jenny Nyström illusztrálta, aki fehér szakállú, piros sapkás, barátságos ábrázatú kis lénynek képzelte el a Nissét, így lett a karácsony szimbóluma a kis piros sapkás emberke,-nyilvánvalóan a kialakuló Télapó szokások is befolyásolták. A mindenki által kedvelt 20. századi svéd mese a Nils Holgersson Csodálatos utazása, szintén róluk szól (szerzője Selma Lagerlöf. Nils egy liba hátán utazza be Svédországot).

S hogy állunk ma a Nissével?

A nisse társa az idők folyamán a ló helyett a kecske lett (A kecske tisztelete Thor istennel hozható kapcsolatba, akinek a hintóját két kecske, név szerint Tanngrisnir és Tanngnjóstr húzza. A kecskék neve fogcsikorgatást jelent, mely utalhat a vihar jelenségére is, de a néprajzkutatók szerint, a kecske is a vegetációhoz kapcsolódik, ugyanis az Edda hősi eposzban a kecskék nemcsak lóként szolgálják Thort, hanem a kiapadhatatlan táplálékforrást is jelentik számára. Például Thor, ha este nyugovóra tér, megöli, és vacsorára megsüti a kecskéket, majd érintetlenül hagyott csontjaikból új életre támasztja fel őket).

A kecske ember nagyságú ábrázolása a 11. század óta ismert, amolyan jó ómen volt, ami képes volt elűznia gonoszt és az ördögöt. Eleinte az emberek a kecskét láthatatlan szellemnek hitték, ami mindig karácsony előtt jelent meg, azért, hogy megbizonyosodjonarról, hogy a karácsonyi előkészületek rendben zajlanak-e. A 19. században viszonta kecske egész Skandináviában az ajándékosztó szerepét kezdte betölteni, úgy,hogy az egyik férfi családtag beöltözött kecskének és ajándékot osztogatott agyerekeknek. A 20. század elején az ajándékosztó kecske helyébe lépett a Nisse,a kecske pedig a segítője lett.

Szenteste a Nisse a kecske kíséretében jelenik meg illetve sok esetben egy kecske húzza szánon. Kopogtat az otthonok ajtaján, osztogatja az ajándékokat. A kicsi nisse tehát olyan lett, mint a Télapó. A kecske mellett egy malac is a barátja,-ez egy másik népszerű karácsonyi szimbólum Skandináviában, ami valószínűleg a termékenységhez kapcsolódik,- aztán még van egy macska is, a Nisse néha annak a hátán lovagolva érkezik, hogy betérjen egy tál zabkására.

Skandináviában a tejberizst vagy kását a mai napig karácsonyi ebédként fogyasztják. Svédországban és Finnországban a zabkásában egy egész mandulát rejtenek el, mert a néphit úgytartja, hogy az, aki megtalálja szerencsés lesz a következő évben. Norvégiában, Dániában, Izlandon és a Feröer szigeteken viszont a mandula a jutalom. Finnországban aszalt szilvából készített szósszal öntik le a zabkását, Izlandban, a legbizarrabb, ahol sláterrel, hideg májashurka szósszal körítve fogyasztják. Egy biztos, hogy a skandináv emberek csak a nissével meg egy tál zabkásával tudják elképzelni a karácsonyt!

Gingkó a memórianövelő

Posted on Updated on

A gingkó a világ egyik legérdekesebb fája, ami akár 1000 évig is elélhet. Emiatt élő kövületnek is nevezik, mivel a paleontológiai leletek bizonyítják, hogy a fa az évmilliók során alig változott. Már 270-200 millió évvel ezelőtt számos ginkgo-faj élt a Földön, és pl. Kínában nagy erdőségeket alkottak. A fa 120 méter magasra is megnő és jórészt Koreában, Kínában és Franciaországban, valamint az Egyesült Államok keleti és déli részén 2500-3000 éves példányok is élnek.

Japánban a szerzetesek évszázadok óta előszeretettel ültetik a gingkót a templom kertekbe, mert szent faként tisztelik, de népszerű bonsai dekorációként is, mert könnyű termeszteni, és a fa kicsi marad akár több száz éven keresztül is. Jól tűri a kén-dioxidot és egyéb városi szennyeződéseket, s hogy milyen ellenálló azt egy extrém példa bizonyítja: Hiroshimában az atombomba ledobása után (1945-ben) 6 gingkó fa nemcsak túlélte a pusztítást, de elsőként hajtottak ki a hibakujumoku nevű másik fával együtt (ezek a fák még mindig élnek). Az Európába telepített összes gingkó fa kelet-ázsiai templomkertekből származik. Pl. a 18. században Japánból szállítottak egy gingkó fát az utrechti (Hollandia) botanikus kertbe (a példány még mindig él). Az angliai, legnagyobb gingkó fák kb. 250 évesek. Németországban parkokba, fasorokba ültetik.

Goethe és a gingkófa 

A gingkófa elegáns, erezett levelei rengeteg költőt, művészt ihlettek meg. Többek között a nagy német romantikust, Goethét is, aki rajnai utazásai (1814-15) előtt fedezte fel Háfiz (1320-89) perzsa költő verseit, melyek akkoriban jelentek meg német fordításban. A keleti képek annyira megragadták, hogy ő is ilyen költői formában írta meg rajnai utazásai élményeit. Legszebb szerelmes verseit ihlette meg az a költői és lelki kapcsolat, mely közte és Marianne Willemer (1784-1860) között szövődött. Goethe “Hatem” álarcában szólal meg, míg Marianne “Zulejka” néven lett a versek hősnője. Marianne néhány versével részese is lett Goethe “West-östlicher Diwan” (Nyugat-keleti Divan) címen kiadott versgyűjteményének. (Dívány eredeti jelentése: tanács, gyülekezet, átvitt értelemben versgyűjtemény, antológia.) A távol keleti fa kétkaréjos levelei és tűszerű erezete a költő szemében a barátság szimbóluma:

Napkeletről jött a fája,
és most itt kertemben él.
Sejtelemmel nézek rája,
titkot kérd e falevél. Egyetlenegy teremtmény-e
mely megosztá önmagát?
Vagy egy választott pár lénye
lett eggyé e lombon át?Verseimben leltem választ
erre, mélyet és nagyot.
Érezhetted bennük már azt:
egy s mégis kettős vagyok.

Harsányi Zsolt fordítása

E keletről gondjaimra
bízott fának levele
a tanult főt okosítja,
titkát fejtvén vele. Egyetlen élő levélkét
látunk kettéválva mi?
Vagy kettőt, mik eltökélték:
egynek fognak látszani? E kérdésre, mit megoldott
elmém, választ így adok:
nem sejteti-e dalom, hogy
egy s mégis kettős vagyok.

Kálnoky László fordítása

A költeményt és a hozzá csatolt faleveleket elküldte Marianne-nek Weimarba, aki a szép gondolatokat megértve, versben válaszolt Goethének:

Távol-Keletről érkezett
a fa és a levél.
Két égtáj kertjére bízva,
virulva jól megél. Titkos értelmét sejtem,
megértem, mit jelent,
boldogságra segíti
a szerelmeseket.Révay Ágnes fordítása

Gingkó, mint életelixír?

Az ázsiai országokban az orvoslásban már több, mint 5000 éve használják a gingkót. Nálunk a nevével, ami páfrányfenyő néven is ismert, már biztosan találkozott mindenki bizonyos agyserkentő italok címkéjén, vagy a levelek kivonatából készült egyfajta memória növelő szerként szokták ajánlani a gyógyszertárakban. Nos, bár a ginkgo biloba közvetlenül nem fokozza az agy teljesítményét, viszont a levelek kivonata által az agy több oxigént képes felvenni, így jótékonyan hat a véráramlásra. Viszont, hogy a ginkgo biloba segítségével hatékonyan kezelhető-e az Alzheimer-kór, a glaukóma és az életkorral járó kognitív hanyatlás, ezeket még csak vizsgálják a Michigani és a Marylandi Egyetem Orvosi Központjaiban. A réz mellett, fontos ásványi sókat is tartalmaz, ami szerepet játszik a neuronok szállításában, gyorsítja a metabolizmust, és segít a vörös vérsejtek szintézisében. A ginkgo magja kevés mennyiségű B-complex vitamint, riboflavint, niacint, thiamint, pantothenic savat, vitamin B-6-ot, és folsavat tartalmaz. Ez minden eddig, amit tudunk róla.

Kínában a gingkó leveleiből nyerik ki a hatóanyagot, de vannak olyan esetek is, amikor a magját használják fel, bár ennél gyakrabban jelentkeznek mellékhatások.
A ginkgo gyümölcséről és magjáról ugyanis kimutatták, hogy toxikus, éppen ezért a növénynek ezek a részei nem alkalmazhatóak. A gyümölcs héjának az érintése hólyagokat, viszkető foltokat és duzzanatokat eredményezhet, a terhes és szoptató nőknél még vérzést is okozhat. Fogyasztásával tehát óvatosan kell bánni, mert ráadásul görcsoldókkal és antidepresszánsokkal is kölcsönhatásba léphet. Kerülni kell az alkalmazását, ha vérhígítókat vagy cukorcsökkentő gyógyszereket szedünk. A túlérzékenyeknél az allergiás reakciók mellett gyomorpanaszokat, szédülést vagy fejfájást is kiválthat. A Ginkgo biloba levélből készült kivonatnak is lehetnek nem kívánatos mellékhatásai különösen vérképzési zavarok esetén veszélyesek, pl. ha valaki aszpirint vagy warfarint szed, vérzést, hányingert, hányást, hasmenést, szédülést, fejfájást és, szívpanaszokat okozhat. A gingkót különös óvatossággal kell használni más fűszerekkel, növényekkel kombinálva, -mint a gyömbér, ginseng és fokhagyma-, mert a mangóhoz, és a kesudióhoz hasonlóan növeli a vérzékenységet.

Konyhai használata

A gingkót először a 15. században említették meg Kínában; Európában csak 1965-ben forgalmazták Németországban, ott próbálták ki elsőként orvosi célokra is (és egyáltalán nem találták hatékonynak). Ázsiában azonban a magszerű részét még mindig nagyra becsülik, különösen Kína egyes részein a magjából készítik a congee nevű ételt, melyet különleges alkalmakkor fogyasztanak pl. a kínai újév alkalmával, vagy házasság kötések során (egy vegetáriánus étel neve Buddha’s delight). A kínai kultúrában, rengeteg jó tulajdonságot tulajdonítanak neki; pl afrodiziákumként tartják számon. A japánok ginkgo magokat (a neve ginnan) használnak a chawanmushi nevű ételükhöz, de a főtt magokat más ételekhez is fogyasztják. Azonban, ha nagy mennyiségben eszi valaki és hosszú ideig, akkor a gametophyte nevű anyag felhalmozódik a szervezetben és emiatt a maghús mérgezési tüneteket produkál, mert ez az alkotórész főzéskor sem távozik belőle. A jó hír, hogy a túladagolás B6 vitamin szedéssel megelőzhető. Vannak emberek, akik érzékenyek a külső húsos rétegre, a benne lévő sarcotesta miatt. Ezért legjobb, ha a gyümölcsök, bogyók tisztításakor gumikesztyűt használunk. Aki nem allergiás rá, annak nem okoz panaszt.

Pörkölt és sózott ginko magok A gingkó, bizonyos mennyiségben, főzve ehető a felnőttek max. 8/nap, a gyerekek 3 db-ot ehetnek belőle 14 éves kor alatt A gingkó kedvelő országokban hideg sörhöz vagy borhoz fogyasztják.

Elkészítése: Húzzunk bambusz pálcikára egy pár gingkó bogyót, enyhén sózzuk meg és tegyük 2-3 percre a sütőbe. De emlékezzünk arra, hogy csak napi 8 szemet ehetünk belőle!P1160847

Egy brilliáns nap Bokrijkben

Posted on Updated on

A bokrijki szabadtéri múzeum Flandria lenyűgöző néprajzi gyűjteményével nemcsak a tipikus flamand vidékek, falvak történetét mutatja be, hanem mivel egy fontos botanikus kert, -arborétum is tartozik hozzá,- az élővilágát is. Flandria legnagyobb szabadtéri játszótere meg csak egy ráadás.

Bokrijk története

A Skanzen 1958 óta a Midden-Limburgi nemzeti parkkal együtt az UNESCO világörökség része. A történetéről annyit olvashatunk a múzeumban, hogy 1252. március 9-én IV. Arnold, Loon grófja, (Jeanne de Chinyvel kötött házassága révén, egyben Chiny grófja is) a mai Genk, Zonhoven, Hasselt közötti bükk erdőkben fekvő birtokát, a herkenrode-i apátságnak adományozta. A birtok neve eleinte ‘Buscurake’ vagy Buksenrake volt, ami magyarul Bükköst jelent (buk-bükk+ rake: gereblye). Az évszázadok során azonban a különböző dialektusok miatt végül Bokrijk lett a neve.

P1160504

A herkenrode-i ciszterci apátság a hatalmas területen farmokat, halastavakat létesített és erdőgazdálkodásba kezdett. Az eleinte csak a laikus testvérek által művelt földet 1447-től a szerzetesek bérbe adták, de továbbra is az apátság tulajdona maradt egészen a francia forradalom kitöréséig. 1797-ben Bokrijket a forradalmárok lefoglalták, majd még ugyanebben az évben eladták egy maastrichti magánbefektetőnek. Ezt követően 1890-ig a birtok rengetegszer cserélt gazdát. Amikor 1890-ben a Maris-Vanhese család megvette, a romos lakóépületeket lebontották és a legszebb helyen egy neo-klasszicista kastély építésébe kezdtek, amit azonban pénz hiányában nem tudtak befejezni. 1896-ban Bokrijket eladták egy bizonyos de Meeus grófnak, végül ő fejezte be a kastély építését. A gróf, a közelben lévő bányáját is innen működtette az I. világháború kitöréséig. A háború alatt De Meeus a földet eladta egy Németországból érkezett zsidó családnak, amit azonban 1919-ben a belga állam lefoglalt, majd Bokrijket eladta a Central Credit Bank of the Farmer’s Union-nak, akik a gyönyörű területen egy minta gazdaságot akartak létrehozni. A háború és a mezőgazdaságban bekövetkezett reformok miatt azonban a modell farm sikertelennek bizonyult. 1938. március 21-én Limburg tartomány polgármesterének, Hubert Verwilghennek sikerült megszereznie Bokrijket. 1938. október 6-án a limburgi tartományi tanács végre eldöntötte, hogy egy szabadtéri múzeumot hoz létre Bokrijkben. A polgármester terve azonban csak pár évvel később valósult meg egy másik, dinamikus tartományi kormányzó, Louis Roppe vezetése alatt. Amikor Roppe a kezébe vette az ügyet egy 18.-19.-ik századba süppedt, elvadult erdőkkel és mezőkkel körülhatárolt Bokrijket talált. Ez azonban csak még inkább doppingolta abban, hogy Belgium egyik leggazdagabb kultur örökségét megmentse. A félelme az volt, hogy az ipari forradalom, valamint a különböző fejlesztési projektek következtében Flandria élő környezete drasztikusan meg fog változni. Tisztában volt vele, hogy a mezőgazdasági épületek, fontos kulturális, történelmi értékek, a flamand tájjal együtt, amit meg kell őriznie az utókor számára. Dr. Jozef Weyns professzort bízta meg a projekttel. A múzeum, végül az 58-as brüsszeli világvásárral egy időben, 1958. április 12-én nyitotta meg kapuit a nagyközönség előtt.

P1160514

A mai Bokrijk egy lombos erdők által határolt területen, mintegy 5.5 négyzetkilométeres birtokon mutatja be Flandria régióinak tájházait, és élővilágát. A 4 néprajzi tájegységben mintegy 148 tájház megtekintése során megismerkedhetünk a flamand, falusi és mezővárosi népek különféle rétegeinek lakáskultúrájával és életmódjával a 17. század végétől egészen a 20. század közepéig (egy egész házsort, a régi városház épületet idehozták Antwerpenből). Bár a hangsúly a gazdaságon, gazdálkodáson van, a falusi élethez tartozó foglalkozásokkal is megismerkedhetünk. Van itt kovácsműhely, tipró malom, kötél készítő mester háza, sörfőzde, pékség, bolt, a különböző tájegységek udvarai, pincéi, istállói, farmgazdaságai, igazi, élő állatokkal.

Sok parasztházban múzeumi dolgozók mutatják be a régi, hagyományos foglalkozásokat, korhű ruhákban színészek biztosítják az interaktív élményt, például a régi, 19. századi iskolában bepillanthatunk a tanárok és diákok életébe.

A 148 tájház mellett (a legrégebbi épület 1507-ból való sok történelmi épületet téglánként hordtak ide Limburg megye különböző kis falvaiból, városaiból) szintén a gyűjtemény része, mintegy 30.000 darab, mindennapi élethez tartozó használati tárgy, úgymint bútorok, háztartási eszközök, szerszámok a 17. századtól 1950-ig.

A múzeumot a földrajzi régiók szerint a következő módon osztották fel:

1.”Kempen régió”: Kempen, Flandriában Scheldt polders és Maaskant között található. A múzeum reprodukálta a régió jellegzetes, hagyományos fakitermelésre alapozott gazdaságát. Ez a terület azt mutatja be, hogy az emberek hogyan éltek, dolgoztak ezekben a sötét időkben (petróleum lámpa!). A régi falusi házakat, pajtákat, templomot az eredeti helyükről hozták ide Flandriából, majd archív képek, festmények, térképek alapján újra felépítették azokat a múzeum területén.

2.”Kelet és Nyugat Flandria“: Ezt a tájegységet képviselő területen nincs falu. Ehelyett számos olyan épület található, amelyek a foglalkozásokat reprezentálják. A kovács műhely, a pékség, a vízi és szélmalom, a sör és kötélkészítő mester háza, a kerékgyártó, és egyéb kézműves épületek gondoskodnak a látványosságról.

3.”Haspengouw és Maasland“: Limburg 2 békés régiója a gyümölcs termesztéséről és hagyományos, szögletes tanyáiról ismert Belgiumban. A jobb megértés érdekében a szabadtéri múzeumban felépítették Ulbeek falu hiteles másolatát. A 19-ik századi házakat úgy rendezték el, mint ahogy a valóságban is állnak, két hársfákkal körülvett tó között. Még a kender, a sárga mustár és a dohány termesztést is újrakezdték, a projekt hitelesebbé tétele érdekében.

4. A múzeumot, fennállásának 60. évfordulója alkalmából, az idén megtoldották egy negyedik zónával, melyet a Hatvanas éveknek szenteltek. Erről a részről csak annyit mondanék, hogy zenerajongók számára kötelező.

Bokrijk

A bokrijki skanzenben tehát látnivaló van bőven, és tapasztalatból mondom, hogy kortól és nemtől függetlenül itt mindenkit magával ragad a régmúlt idők hangulata. A műemlék házak mellett olcsó és drágább vendéglők, kávézók állnak az éhes látogatók rendelkezésére. Extra 4,50 euróért, 30 perc alatt lovaskocsival is be lehet járni a skanzent, ezen kívül kisgyerekes családok számára, óránként, 1 euróért talicska bérelhető. A múzeum boltja mellett profi fotós mindössze 5 euróért (1 kép ára) képet készít a családról, melyhez korhű jelmez viselése kötelező! A belépő felnőtteknek 12,50 euró, gyerekeknek 4 éves kortól 2 euró!

Reneszánsz fesztivál Bajorországban

Posted on Updated on

Mindelheim, egy kis sváb város, 90 kilométerre Münchentől. Egyike azoknak az ősi, hangulatos városoknak Bajorországban, amelyikbe az ember az első pillantásra beleszeret. Mert igaz, hogy Mindelheim sok mindent megélt a több ezer év alatt, mégis hihetetlenül jó állapotban megmaradt épületei miatt pontosan az a hely, ahol az ember pár napot is szívesen eltöltene. A vonzóbbnál-vonzóbb fesztiválok és az elképesztő bajor vidéken kívül ritka kincsekre lelhetünk az itteni múzeumokban is.

Mit ér egy középkori város vár nélkül?

Mindelheim városközpontjának az alaprajza a középkori települések iskola példája. A legfontosabb épületek, mint például a városháza vagy a templomok egytől-egyig a központi piactéren helyezkednek el. A várost a jól bevált séma szerint fal veszi körül. Igaz, hogy a középkori falból már csak romok maradtak, mert a 19-ik században egy részét lebontották, hogy helyet csináljanak az új, modern épületeknek, de a megmaradt rész, a kapuval együtt kiváló képet ad a középkori város eredeti állapotáról.

A város fölé magasodó Mindelburgi vár szépségével azonnal lenyűgöz minket. Míg a 12. században katonai kórházként működött, mára már nem sok látnivaló akad itt,-az épületben egy könyvkiadó cég, valamint egy étterem működik,-de kívülről mindenképp megér egypár „Kodak kattintást”. A vár külseje ugyanis nem sokat változott az elmúlt évszázadok során. A vártoronnyal és az oldalszárnnyal együtt egy európai erőd prototípusa. Itt élt és halt Georg Frundsberg akinek a tiszteletére 3 évente megrendezik a Frundsbergi történelmi játékokat (Frundsbergfest). 

Mit érdemes még megnézni a fesztivál előtt?

A Textilmúzeum viszonylag új kiállítása a középkortól-napjainkig mutatja be a hímzés-szövés-horgolás-gobelin készítés művészetét. Ami számomra érdekes volt még, az öltözködés története, amely a 17. század végétől a 20. század elejéig mutatta be a divat trendeket. Aztán tovább vándorolva bekukkanthatunk az egész Németországban egyedinek számító Sváb Toronyóra Múzeumba. A legrégebbi órát, a 16. századból a Szent Szilveszter templomban őrzik. A Dél-Sváb régészeti múzeumban ott jártamkor (július 1-én) Carl Millner, romantikus tájképfestő képei voltak kiállítva, melyek érdekessége, hogy a korai alpesi turizmust népszerűsítik, mellette kapott helyet az Alpok utolsó jégkorszakát bemutató kiállítás, a római korból és a kora középkorból fennmaradt gazdag, tárgyi emlékeivel.

Egy középkori város nem teljes középkori felvonulás nélkül

A bajor születésű zsoldos katona, Georg Frundsberg, az itáliai háborúk hadvezére volt, I. Miksa császár és V. Károly német király szolgálatában állt. Karrierjét 1492-ben kezdte. 1499-ben részt vett a svájciak ellen indított hadjáratban. 1504-ben, a landshuti örökösödési háborúban a csehek fölött kivívott wenzenbachi győzelem után I. Miksa császár lovaggá ütötte. 1509-ben Veronát védelmezte, majd 1511 októberében elfoglalta a Dolomitokban, a Boite völgyében a korábban bevehetetlennek tartott Peutelstein (Botestagno/Podestagno) várat, ahol 1800 emberével 9000 velencei katonát ejtett fogságba. Peutelstein bevétele után Hayden városa (ma: Cortina d’Ampezzo) hűséget esküdött Miksa császárnak (és egészen 1919-ig a Habsburg Birodalom része maradt).

1513. okt. 7-én Georg Frundsberg a La Motta-i csatában, spanyol seregeivel szövetségben aratott fényes győzelmet a velencei Bartolomeo d ‘Alviano hadai fölött (ekkor hangzott el az azóta szállóigévé vált híres mondat: „Viel Feind, viel Ehr”,„Sok ellenség, sok dicsőség”. A háborús lord sikerrel védte meg Veronát a franciák ellen. 1517-ben visszatért Németországba. 1526-ban a cognaci liga háborújában a hatalmas zsákmány reményében saját költségén 12 000 lándzsás zsoldost (régi magyar szóval „lánckenézeket”) toborzott, ezzel a csapattal Tirolon keresztül Itáliába indult, ahol 1527 februárjában a Pó völgyében egyesült, a királyát 1523-ban eláruló (Bourbon Károllyal), akivel együtt azután Róma felé vette útját (Sacco di Roma). Útközben azonban márc. 16-án Bolognában a franciák által föllázított kenézek, akik ki nem fizetett zsoldjuk és rossz ellátásuk miatt amúgy is elégedetlenkedtek, zendülést szítottak, még az istenített, Frundsbergre sem hallgattak, sőt mi több ellene fordultak. Frundsberg nem tudta lecsillapítani a zendülést, az 53 éves harcos agyvérzést kapott. A német zsoldoscsapat vezetését Boyneburg Konrád vette át. A beteg Georg von Frundsberg előbb Ferrarába, 1528 májusában pedig Milánóba vitette magát. Innen fia, Kaspar, aki maga is zsoldoskapitány volt, a szülővárosába kísérte. Hazaérkezése után 8 nappal, otthonában,  54 éves korában a mindelburgi várban hunyt el.

A Georg Frundsberg Festring Mindelheim nevű egyesület, háromévente, történelmi színjáték keretén belül emlékezik meg a híres harcosról. Ami izgalmassá teszi az eseményt, hogy a hagyományőrző egyesületek, eredeti jelmezben játsszák el Georg Frundsberg csatáit. Az eredetileg 7 helyi lakos kezdeményezésére, 1977. július 19-én alakult egyesület célja és feladata a középkori hagyományok, a zene és mindenféle középkorral kapcsolatos dolog felkutatása, valamint a helyi, sváb karneváli hagyományok megőrzése. Ennek érdekében az alapítvány segíti és támogatja a történelmi és zenei csoportok működését és népszerűsítését. A városi tanács nemcsak anyagilag járul hozzá a trienniális frundsbergi fesztivál megtartásához, hanem aktívan részt is vesz benne (2500 ember szerepel a parádés felvonuláson).

A Frundsberg Festringen a sokféle program közül a középkorivá alakított városrészben ki lehet próbálni a régi kézműves mesterségeket, a harci és középkori játékokat, étkeket, de a nagy parádéra, a jelmezes felvonulásra, minden harmadik év, július első két vasárnapján, du. 2 órakor kerül sor. Jubel!P1160155

Nyitott képeskönyvek a házak falán Bajorországban

Posted on Updated on

Lüftlmalerei, (levegőben festő, open air art) a neve a főként Bajorországban elterjedt falfestészetnek. Az irányzat az Oberammergauban élő Franz Seraph Zwinck (1748–1792) híres falfestő, Zum Lüftl nevű házáról kapta a nevét. A barokk elemeket utánzó, csodálatos murál festészet elsősorban a templomi építészetben és a térképkészítésnél alkalmazott technikából merített és az ún. trompe-l’œil, -a barokk korban népszerű, -freskóművészeti trükköket, eszközöket használta fel. Tulajdonképpen a trompe l œil népi változata lett a bajor, alpesi, tiroli freskóművészet. A képek festésénél a legfontosabb, hogy vízállók és időt állók legyenek, ehhez a szilícium tartalmú festékeket kémiai reakcióban “kovasavasítják” a meszet tartalmazó vakolattal.Mittenwald 014

Ezt a szemfényvesztő (trompe azt jelenti, hogy becsapnioeil meg szem-et jelent, tehát szemfényvesztésnek, érzéki csalódásnak lehetne fordítani) technikát a legjobban egy ókori, görög történettel lehetne illusztrálni: élt az V. században (i.e. 464-ben született) egy Zeuxis nevű festő, akinek az egyik híres munkája a „Szőlőt vivő fiú” volt. Kortársa, a másik híres görög festő, Parrhasziosz, állandóan rivalizált Zeuxisszal. Nos, amikor meghallotta, hogy festőtársa olyan élethű szőlőt festett egy gazdag patrícius falára, hogy rászálltak a madarak és csipegetni akartak belőle, dühbe gurult és állítólag a következőket mondta: „Én az embereket is meg tudom téveszteni, nem csak a madarakat.” Ezt bebizonyítandó egyszer, mikor Zeuxisz Parrhasziosz műtermében egy képet keresett azt mondta neki, hogy ott van a függöny mögött. Amikor Zeuxisz el akarta húzni, nem tudta, mert az festett volt. Így bizonyította be Parrhasziosz, hogy ő a tehetségesebb festő.

A facade festészet vagy falfestészet évszázadokon át napjainkig szerves részét képezték a felső-bajorországi falvak és városok házdíszítésének. A színes festmények témája gyakran merít a Bibliából, mint a Feltámadás, a kiűzetés a Paradicsomból vagy katasztrófákat örökítenek meg, mint pl. tűzvész, árvíz, járványok De a házfalak legtöbbje a tradicionális vidéki életről (a favágók, a tutajkészítők kemény munkájáról, a falusi élet vidám pillanatairól, lakodalom, szüret, szőlő és bortermesztés) és a lakosság mélyen gyökerező hitéről mesélnek. A klasszikus vidéki élet témái, a vadászat, halászat, és egyéb foglalkozások ábrázolása, a Grimm mesék stb. kimeríthetetlen források, de a ház front oldalán elhelyezett díszes napóra is népszerű elem. A jelmondatokkal ellátott falfestmények szintén gyakoriak. A szöveg utalhat a ház védőszentjére, vagy a ház tulajdonosára.Mittenwald 013

Oberammergau (pl. a Piroska és a farkas festményről híresült el), Tirol, egyáltalán a Karlwendel hegy alatti városok, mint Mittenwald, Krün, Wallgau épületei a legszebb példák a falfestészetre. Sehol máshol nincs olyan sok freskóval díszített ház a 18. századból, mint Felső-Bajorországban. Az élő képregényekké varázsolt falvakban, vagy ahogy Goethe nevezte őket, “a nyitott meséskönyvek lapjai között járni” felér egy csodával!

Mittenwald főutcáján pl. rokokó stílusban festett ékes házak sorakoznak, nagyrészt bibliai témájú freskókkal, melyek a híres oberammergaui falképfestő, Franz Zwinck és követői kezétől származnak. Mittenwaldnak nemcsak a Hegedű Múzeum épülete, de a festett barokk tornya is egyedülálló a világon. A szomszédos falvakban, sok festmény mellett több homlokzat, dombormű is a barokk-rokokó mintákat követi, mint a hotel Rheinischer Hof, aztán a szomszédos síparadicsomban, Garmisch-Partenkirchen-ben két hegymászót ábrázoló freskó is. A kép azt illusztrálja, hogy hogyan változott a hegymászók élete és öltözéke fél évszázad alatt. A színei, több mint 200 év után is hihetetlen élénkek.Mittenwald 032

A Bódeni tó Stein am Rhein nevű városában szintén nyomon követhetjük a híres Lüftlmalerek mestermunkáit. A Svájcban található, középkori város legszebben megőrzött házai a kulturális világörökség részei. A város polgárai már kisgyerekként megtanulják a színes történeteket, amelyekről az épületek festett falai mesélnek. A témák történelmi, mitológiai, kereskedelmi, hadviselési vagy erkölcsi jellegűek. Eredetileg az előkelő házak gazdag lakói béreltek fel híres festőket ezeknek a freskóknak az elkészítésére, hogy a képek láttán mindenki tudomást szerezzen gazdagságukról. A vidám, mediterrán színek bizonyára csodálatos fényt sugároztak a 18. században a hidegebb, téli hónapokban is.

 

 

 

 

 

A tutzingi kastély és a görögdinnye fagyi

Posted on Updated on

A Starnbergi tó nyugati részén fekvő Tutzing, Bajorország egyik legkellemesebb, történelmi emlékekben gazdag városa. Münchentől mindössze 40 kilométerre, délnyugatra található. A halászvárosban nemcsak fürdeni lehet a tóban, de ráadásul gyönyörű panoráma nyílik az Alpokra. A város nem véletlenül lett népszerű nyaralóközpont, mind a külföldiek, mind a müncheniek számára. A mindössze 7,000 lakost számláló település több klinikával és kórházzal rendelkezik, emiatt sok bajor nyugdíjas számára maga a tökély. Hogy még tovább fokozzam a város dicséretét, a közlekedése is tökéletes. Kiválóan kiépített S-Bahn (hév) vasútvonallal rendelkezik, ami nemcsak a müncheni vasútállomásig vezet, de az Innsbruck, Mittenwald, Garmisch-Partenkirchen, Reutte, Kochel és Oberammergau vonallal is közvetlen csatlakozásban áll. Tutzing kedvelt helye a biciklizőknek, hegymászóknak és a lósport szerelmeseinek is. Vendéglőiben megismerkedhetünk az igazi bajor konyhával, a Corallo nevű olasz fagylaltozó-kávézó jóvoltából pedig a legfinomabb, kézműves fagyikkal, nem véletlen, hogy München legkiválóbb fagylaltozójaként van számon tartva.

icecream

Tutzing története

Tutzing úgy ezer éve még csak egy egyszerű halászfalu volt. A város neve először egy 11. századi Benedek rendi kolostor adomány levelében szerepelt. Akkor még latinul “Dutcingun” volt a neve (jelentése tucat). A mai kastély helyén mindössze egy farm, egy malom és hat istálló állt. 1480 körül a kastéllyal együtt az egész falut, egy müncheni patrícius, Bernhard Dichtl vásárolta meg. A fia 1519-ben megszerezte a birtoklevelet a királytól, és mint a település teljesjogú ura azonnal bevezette az adókötelezettséget. Ezután több, mint három évszázadon át uralta a várost a Dichtl család, egészen az 1848-as forradalom évéig.

A Hallberger period

1869-ben a régi, sváb-frank papoktól származó, újságtulajdonos mogul, Eduard von Hallberger vásárolta meg a kastélyt (1880-ig élt itt). A stuttgarti Deutsche Verlagsanstalt kiadócég zseniális alapítója újjáépítve az ingatlant, egy luxus létesítményt hozott létre belőle. Hamarosan a világ leghíresebb politikusainak, az irodalom és művészetek nagyjainak, valamint a felső tízezernek a találka helye lett. Eduard Hallberger nem elégedett meg a kastély újjáépítésével, 1878-ban megrendelte a tó felé vezető terasz átépítését is. A pálmafákkal, kerubokkal, antik vázákkal és szökőkutakkal déli mediterrán hangulatot varázsolt az újonnan kialakított parkba. A színes gravírozás Julius Lange (1874) mesterműve. 1873-ban, amikor Johannes Brahms négy nyári hónapot töltött Tutzingban (itt írta meg az Opus 51 vonósnégyest) rengetegszer vendégeskedett a Hallberger családnál. A nagy zeneszerző emlékét a Starnbergi tó partján egy mellszobor őrzi, közel ahhoz a nagy házhoz, ahol élt és dolgozott.

Tutzing kastély–a művészetek fellegvára

Eduard Hallberger örökösei nem tudták fenntartani az ingatlant, ezért 1921-ben eladták, egy magyar-zsidó származású karmester fiának, Nemes Marczellnak, aki a kastélyt és a parkot azzal a céllal vásárolta meg, hogy kiállíthassa Európa különböző országaiból származó művészeti gyűjteményét. A mindenféle stílusú alkotásokat az érdeklődő közönségnek itt mutatta be először. Nemes Marczell 1866-ban Klein Mózesként született Jánoshalmán, egy szegény, sokgyermekes zsidó családban. Hódmezővásárhelyen, Grossmann Adolf rőfös üzletében kezdett dolgozni. Vonzalma a szép szövetek és selymek iránt ettől kezdve egész életén keresztül végigkísérte. Azt nem lehet tudni, hogy innen hogy került Budapestre, mindenesetre 1883-tól már a fővárosban élt. A legendák szerint dolgozott kávéházi énekesként és tőzsdeügynökként, de részt vett ingatlan spekulációkban is, majd az Urbán nevű szénkereskedés alkalmazottja lett. Urbán Sámuel az 1880-as évek végén őt küldte ki Frankfurtba, az anyavállalathoz, amelynek tulajdonosát, Goldschmidtet jelentős műgyűjtőként tartották számon. Nemes, frankfurti tartózkodásából állítólag már számos rézmetszettel tért haza. Bizonyítható, hogy 1904-től a Nemzeti Szalon kiállításainak 1918-ban Münchenben, a bajor főváros művésznegyedének középpontjában található Leopoldstrasse 10. szám alatti házat vette meg, 1921-ben a München melletti elegáns Starnbergi-tónál, pedig a tutzingi kastélyt, amelyet fényűző palotává alakított át. Az akadémia honlapján ezek a sorok olvashatóak Nemesről: „Minden túlzás nélkül nevezhetjük őt a századelő legzseniálisabb műkereskedőjének. Akkoriban a tutzingi kastély és parkja csillogó virágzását élhette meg, ahol tulajdonosa felbecsülhetetlen értékű műkincseket halmozott fel, ezzel egy szűk évtizedre a nemzetközi művészvilág központjává léptetve elő azt.”

A korabeli lapok ugyanis a müncheni kiállítást határozzák meg az El Greco-láz kitörésének időpontjaként és ez egyértelmű, hogy Nemes Marczell érdemei közé tartozik. Mindenesetre az tény, hogy a múzeum előtt sorban állt a bejutásért Oskar Kokoschka, Max Beckmann, de mindenekelőtt a Der Blaue Reiter (a Kéklovas mozgalom) képviselői, mint Paul Klee, August Macke, Franz Marc, Albert Bloch. Hogy ezek a művészek mennyire tekintették Grecót szellemi ősüknek, az abból is látszik, hogy az 1912-ben megjelent, a művészet fejlődésére nagy hatású Der Blaue Reiter évkönyvben El Greco festményének (Szent János) reprodukciója mellett Franz Marc egy teljes esszét szánt a témának, melyben megemlíti a Nemes-gyűjtemény bemutatásának jelentőségét is. Nemes Marczell 1930-ban meghalt (Annyira szerette Bajorországot, hogy a híres síparadicsomban, Garmisch-Partenkirchenben is vásárolt egy vadászkastélyt, amely ma az orosz milliárdos, Roman Abramovics tulajdona).

A nácizmus idején, a Harmadik Birodalom korszakában a kastély a Hackelsberger család tulajdonába került. A belső udvarban lévő emléktáblán az olvasható, hogy az iparos és katolikus politikus, Albert Hackelsberger 1940-ben életét vesztette a német Gestapo egyik börtönében. A náci uralom alatt a kastélyt aztán a Trutskirch-Tutzing (Dornier-werke Gmbh) repülőgép alkatrész gyártó üzem vette birtokba, a dachaui koncentrációs tábor egyik kényszermunka-gyáraként. Tutzing maga is állomása volt az ún. „könnyek nyomvonalának”-az erőltetett menetnek, mert a zsidó foglyokat 1945-ben a városon keresztül hajtották át délre. A városházán egy plakett emlékezik meg róluk.

Az Evangélikus Akadémia

Az 1940-es években a tutzingi kastélyon a Kaselowsky család és Rudolf Oetker a bielefeldi sütőpor gyártója osztozott. 1947-ben azonban a két tulajdonos átengedte a kastélyt az ún. Innere missionnak, (Belső misszió) egy német jótékonysági szervezetnek, akik a háborúból visszatérő katonák számára kerestek menedéket. Végül 1947-ben Hans Meiser püspök vásárolta meg a kastélyt, az ingatlannal együtt az evangélikus-lutheránus egyház számára. Azóta a kastély a Tutzingi Evangélikus Akadémia székhelye. Az Akadémia, hétfőtől-péntekig a nagyközönség számára is nyitva tart.

A tutzingi kastélynak saját, 110 férőhelyes étterme van, valamint a további termek bankettek, büfék, koncertek és egyéb ünnepi rendezvények számára kibérelhetők.100 kilometres 010.