művészet

Párizs és a harlemi reneszánsz

Posted on Updated on

A belle époque, a Szép század, a századforduló szellemileg tevékeny időszaka volt, azok a boldog békeidők, amikor a magyar kultúra még együtt haladt az európaival. Ez elsősorban a nagyvárosok boulevard-jain, a kávézókban és kabarékban, a műtermekben, galériákban, koncerttermekben és szalonokban zajlott. Főszereplője a nagy és középpolgárság volt, akik a legtöbbet nyertek a technikai és gazdasági fejlődésből. Minden áruvá vált, a művészet, a mű, aminek értékét az egyediség határozta meg. A művész árutermelő lett, aki rákérdezett és válaszolt a kor társadalmi és szellemi problémáira. Az „utca művészete” soha nem volt ennyire esztétikus és morális hatással a tömegekre, mint ekkor. A gondtalan életérzésnek az első világháború kitörése vetett véget (vagy a szép korszak már a Titanic elsüllyedésével, 1912-ben szimbolikusan lezárult).

Kánkán őrület

Párizsban a Montmartre híres táncosai a négyes dallamára búcsúztatták el a 19. századot. A századfordulót követően aztán a világ minden tájáról idesereglett élvhajhászok, félvilági és becsületes emberek özönlötték el a Montemartre alatt nyílt mulatókat, az “erénytelenség övezetét“, mint a La Boule Noire-t vagy az Élysée-Montmartre-ot. A Moulin Rouge-ban született meg a francia kánkán. Kissé kétes hírű csillagait, Toulouse Lautrec örökítette meg. A szatírikus kabaré műfaját viszont egy volt katona, Rodolphe Salis találta ki és a közönsége a Chat Noirban (Fekete Macska) vált célpontjává vaskos gúnyáradatának.

A Moulin Rouge-tól pár lépésre, a place Pigalle-on volt a modell piac, néhány könnyűvérű lány,-akik éppen otthagyták valamelyik művész pártfogójukat,-kárászéletű sikert arattak a színpadon. Ilyen volt Jane Avril, akit csak úgy emlegettek, hogy a La Bomba, Crici, aki egy nagy spárgába halt bele, Goulue, a Zabagép, aki egy híd alatt végezte. Egyedül „Lába az égben” Nina volt szerencsésebb.

A Moulin Rouge (jelentése: Vörös Malom) a mai napig Párizs nemzetközileg elismert szórakozóhelye. A lokált 1889. október 6-án, a párizsi Montmartre-on nyitotta meg Joseph Oller, s ettől kezdve a Vörös Malom látványos táncos revüműsorokkal kápráztatta el a közönséget. Már az indulásakor felháborodás övezte az erotikus, kicsit cirkuszos előadásokat, melyek rossz híre még inkább ide vonzotta a közönséget. A botrányos tánc, a kánkán és a táncosnők, valamint Toulouse-Lautrec zseniális plakátjai hamar világhírűvé tették a mulatót.

A kánkán algériai eredetű tánc, a 19. század dereka óta éjszakai mulatókban, női tánckarok által előadott gyors, erotikus táncként ismert. A francia kikötővárosok matrózkocsmáiból indult diadalútjára. Először Marseille-ben és Toulonban hódított, majd Párizsban a Molin Rouge-ban. Tehát a századfordulón Kánkán zengett a báltermekben és a kültelki mulatságokon, a főurak palotáiban és a kispolgárok szerény szalonjaiban. Majd megjelent a mulatók színpadjain is, ahol rikoltozva, egy bacchanália vad bakugrásaival rémisztgette és gyönyörködtette a publikumot.

Végül Offenbach révén vonult be az operett irodalomba, Offenbach Orfeuszában nyerte el végső színpadi formáját. E pillanattól kezdve a kánkán már több volt, mint egy szilaj, fékevesztett tánc. A jelképe lett a II. Császárság korának, e különös birodalomnak, melynek falait, alighogy felemelték, máris a korrupció, a kegyetlen önkényuralom és a pénz titkos erői repesztették szét. Egyes ellenőrizhetetlen pletykák szerint a tánc végén, közvetlenül a spárga pozíció előtt a táncosnők felkapott szoknyája láttatta, hogy van-e rajtuk egyáltalán alsónemű.

La Goulue, a „Zabagép”, valódi neve: Louise Weber volt (Clichy 1866. július 13. Párizs, 1929. január 30.). Párizs Pigalle kerületéből került a Montemartre-ra és lett királynője. Igen keveset tudunk gyermekkoráról. Valószínűleg elzászi zsidó családban született. Anyja egy mosodában dolgozott. A szegény, fiatal lányt vonzotta a tánc, élvezte a mosodai ügyfelek drága ruháinak felpróbálását. Tizenhat évesen az anyja tudta nélkül eljárt egy mulatóba, ahol kölcsönvett ruhákban lépett fel. Így indult a karrierje.

La Goulue azonnal felhívta magára a figyelmet azzal, hogy az asztalok tetején táncolt, az alsó ruhájára egy szív volt hímezve, lábujjal rúgta le a férfiak kalapját, és bárkit az asztal alá ivott. Az egyik első férfi, akinek felkeltette az érdeklődését, Renoir volt. Neki köszönhetően lett belőle modell és így talált rá a táncos helyekre a Montmartre-on. La Goulue az első táncosok egyike volt, akin Lautrec szeme is megakadt. Néhány év után otthagyta a Moulin Rouge-t, de a közönség nem követte, így saját vállalkozása megbukott. Inni kezdett és elhízott. Amikor visszatért a Montmartre-ra, már nem ismerték fel. Mogyorót, cigarettát, gyufát árult, hogy megéljen, végül a Szajnába ölte magát.

Jane Avril (Párizs 1868. jún. 9. Párizs 1943. jan. 17.) a Moulin Rouge kánkán-táncosnője volt, akinek alakját Henri de Toulouse Lautrec képei őrizték meg az utókor számára. Borzasztó gyermekkora volt. Apja elhagyta a családot, anyja rendszeresen verte, olyannyira, hogy elmegyógyintézetben kellett kezelni, és csak azért engedték ki, mert nővérei a tehetségét csodálva ki tudták hozni. Autodidakta volt. Karrierje tizenhat éves korában indult el. Egy étteremben kezdett táncolni, ahol keringőket improvizált. 1889-től, a Moulin Rouge megnyitásától, a mulató szólótáncosa lett. 1935-ben lépett fel utoljára. Azt követően teljes szegénységben élt, egy öregek otthonában halt meg, ahova Sacha Guitry, francia színész-rendező helyezte el 1942-ben.

Loie Fuller: ún. szerpentin táncos volt, és inkább a vízuális effektusok színpadi megvalósítójaként vált ismertté. Életének érdekes epizódja, hogy az egyik fellépésére Marie Curiet bízta meg egy foszforeszkáló ruha készítésével. Loie megihlette Rodint, Picassot.

Párizs azonban könnyen felejt, és 20-30 évenként új szórakozó helyeket keres. Így születtek meg a 20. század elején az orfeumok és művész kabarék. A két világháború között élték reneszánszukat a zenés kávézók és bisztrók is, ahol névtelen és neves előadók léphettek fel, hol kicsi, hol nagyobb publikum előtt (Folies Berger, Ba tu Clan). A revük is ekkor élték fénykorukat, ahol látványos kosztümben, félmeztelen nők szórakoztatták a közönséget, mint Mistinguette és Josephin Baker.

Le Moulin de Galette

A gabonát, gipszet, követ, sőt a dombtetőn álló parfüm üzem számára hagymát őrlő 30 malomból maradt meg a rue Lepicen lakó molnárdinasztia malma. Az 1920-as években a Debray család vette meg. A tulajnak a nagyobb profit érdekében az az ötlete támadt, hogy táncmulatságokat rendez, és a megfáradt táncosoknak meleg lepényt (galette-t) árusít. így született meg a Le Moulin Galette.

A Chat Noir, a Fekete Macska

Rodolphe Salis (1851. május 29.–1897. március 20.) 1881-ben kibérelt egy használaton kívüli postahivatalt a de Rochenchouart 84. szám alatt, ahol először szentképeket gyártott, majd Émile Goudeau újságíróval karöltve kabarét nyitott. Annak érdekében, hogy összekapcsolják a művészetet az alkoholtartalmú italokkal, Salisnak az az ötlete támadt, hogy létre kell hozni egy kávézót “a legtisztább XII. Lajos stílusban”. Ezt a feelinget egy kovácsoltvas csillárral próbálta prezentálni (a bizánci időszakból), ami alatt a dzsentrik, a polgárok és a parasztok abszintot rendeltek,- ahogy az Victor Hugo és Garibaldi idején szokás volt,-és persze fűszeres forralt bort, a hypocrast, amit a nagyobb kontraszt kedvéért arany kelyhekben szolgáltak fel. A Le Chat Noir eleinte mindössze egy kétszobás helységből állt, (a helyszínen egy plakett őrzi emlékét) ahol ritka rossz bort kínáltak. A bejárat előtt viszont egy tetőtől-talpig aranyba öltözött, svájci kidobó ember állt, akinek az volt a feladata, hogy megválogassa a közönséget: a festők és költők bebocsájtást nyertek, a “hírhedt papok” és a katonák nem. Salis gúnyos fintora egy magas márvány kandalló képében öltött testet, amelynek egyetlen dísze egy gyerek koponya volt. Nos, a kabaré már a megnyitás pillanatában bomba siker lett, a Les Hydropathes-ok (“azok, akik félnek a víztől”) nevű radikális fiatal írók és művészeknek köszönhetően. Émile Goudeau vezetésével, a szimbolista csoport azt állította, hogy idegenkedik a víztől, ezzel szemben előnyben részesítik a bort és a sört! Őket Salis csalta át a Rive Gauche-i utcai klubjukból a Szajna folyó másik partján tanyázó Fekete Macska tavernába. A Chat Noir nagy bevételéből Salis átalakította a helységet: a XII. Lajos korabeli mértéktartó belső díszítést Willette hatalmas Parce Domine című művével modernizálta.

Salis kabaréiban kigúnyolta a különböző intézményeket, a közönséget (minden vendég disznó!), politikusokat, műve megkoronázásaként még egy Árnyszínházat is nyitott. Élcelődését a szellemi élet képviselői, sőt a koronás fők is szívesen hallgatták, akárcsak Aristid Bruant-ét.

Aristid Bruant (1851-1925)

Aristid tizenöt éves korában,–apja halálát követően –elhagyta szülővárosát. Hamarosan Párizsban, a Montemartre bohém világában kötött ki, ahol leginkább a gyorséttermekben és kocsmákban lógott. Ezekben talált rá költői-zenei tehetségére is. Bár jó házból való úrifiú volt, hamar elsajátította a párizsi szlenget, amelyen aztán forradalmi pátosszal teli, polgárgyűlölő dalait írta.

Rövidesen megismerkedett Salisszal, aki meghívta a Le Chat Noir kabaréjába, ahol többek között a fiatal szimbolisták gyülekeztek (lsd Émile Goudeau). Bruant feltűnő ruhában lépett fel: vörös pulóverben, fekete dzsekiben, hosszú csizmában és hatalmas vörös sállal a nyakában. Színre lépéséhez ezt a nevet használta: Astrid Bruant, a Montmartre csillaga. Amikor esténként berúgta az ajtót a Chat Noir-ban, elkiáltotta magát: „Fogjátok be a pofátokat, barmok, ha én énekelni akarok!” – így kezdődött a műsora. A legközönségesebb káromkodások özönét zúdította a fejesekre, heves vádakkal illette az úri osztályokat. A szegények, munkások és bűnözők nyomorúságát énekelte meg. 1885-ben tulajdonába vette a kabarét, és Le Mirliton néven (aminek jelentése: nádsíp, de dilettáns versike értelme is van) még újságot is kiadott. Meghívott ide már másokat is fellépni, de saját műsorait is folytatta. Dalai könyvalakban is megjelentek. 1925-ben halt meg. Nem messze szülőhelyétől temették el. Később Párizsban utcát neveztek el róla.

Néger bál

1895-ben Berlinben került sor a világ első filmvetítésére a Skladanowsky testvérek által. Párizsban a színes litográfia továbbfejlesztése (Henri de Toulouse Lautrec) lehetővé tette elegáns, színes plakátok olcsó nyomtatását.

A Szép század korszakban egyszerre több izmus és irányzat élt egymás mellett (szimbolizmus, impresszionizmus és az avantgarde) ami később keveredett az Afrikából, illetve az Amerikai Egyesült Államok, (New York) Harlem negyedéből érkezett néger kultúrával. A Párizsban összpontosult néger elit aztán a 20-as-30-as években azonnal harcot indított a Banania hirdetésen vigyorgó néger mítosza ellen.

Így hódította meg Párizst a dobok és a bigin ritmusa, melyet az afrikaiakból és az Antillákról származó elit művész réteg közvetítette. Párizsban született meg a dzsessz zene (Duke Ellington, Louis Armstrong, Josephine Baker) is. Az emberek tódultak a Bal Négre-be, ahol elkápráztatta őket az afrikai művészetek gazdagsága, mely az avantgarde művészeknek is ihlető forrása lett (Picasso, Breton, Cendrars).

Jazz

A hagyományos jazz zenekar rézfúvós hangszerekből állt, mert a zongorát a néger zenészek a gazdagok hangszerének tekintették. Később azonban ezzel a hangszeres módosítással változtatták meg a meglévő műfajt. A jazz népszerűsége hamar elterjedt az egész országban, és ennek következtében minden idők legjobban kereső jazz előadói és zeneszerzői váltak ismertté, mint Duke Ellington, Louis Armstrong. Duke Ellington volt a legkeresettebb művész az ún. “harlemi reneszánsz” idején.

A 30-as évekre Európában a feketék zenei stílusa egyre vonzóbbá vált a fehérek számára is. Fehér regényírók, drámaírók és zeneszerzők kezdték felhasználni az afro-amerikaiak zenei témáit műveikben. Az európai zenészek átvették az afro-amerikai zene ritmusait, harmóniáit és dallamait–a bluest, a spirituálét és a jazzt. Így olvadt össze az afro-amerikai zene a fehérek klasszikus világi, zenei kompozícióival. Az első afro-amerikai férfi, aki széles körben elismert koncertművész lett, mind a saját régiójában, mind nemzetközi szinten, Roland Hayes volt. Arthur Calhounnal tanult Chattanoogában és a Nashville-i Fisk Egyetemen. 1911-ben a Fisk Jubilee Singers-szel turnézott.

A divat

A harlemi reneszánsz idején nem csak a zene és a tánc, de a divat területén is jelentős változások történtek: a viktoriánus pompa lassanként eltűnt, a nők megszabadultak a fűző kényelmetlenségétől. A fiatal nők rövid szoknyákba bújtak, amit selyemharisnyával viseltek, harang vagy üvegbúra formájú kalapokkal. Ekkor tombolt a Charleston is, melynek ismertető jelei a rövid, bő ruhák, a bubi frizura volt, hosszú nyaklánc, toll boa és hosszú szipkás cigaretta egészítette ki. A “harlemi reneszánsz” divatját az elegancia és a rikító-feltűnő ötvözete jellemezte. A rendkívül sikeres fekete táncos, Josephine Baker, Párizsban a fekete-fehér nők divatdiktátora lett. A ruháit Jean Patou tervezte, és mindenki, aki csak adott magára öltözékeit lemásolta, annak ellenére, hogy színpadi jelmezeit a Vogue magazin “megdöbbentőnek” nevezte. Josephine Baker tulajdonképpen akaratlanul az “art deco” előfutára lett, mely közvetlenül a “Danse Sauvage” (vadtánc) korszaka után következett. Nagy botrányt keltett, amikor az egyik párizsi fellépése során egy húrból és mesterséges banánból készült szoknyát viselt, felül meg semmit. Ethel Moses, egy másik népszerű fekete előadóművész volt, az 1920-as és 30-as években némafilmekben szerepelt, ő meg jellegzetes bob frizurájával vált divatdiktátorrá, ma úgy mondanánk, hogy influenszerré.

A férfiak laza, bő öltönyt viseltek, amely a későbbi “Zoot”-elnevezésű stílushoz vezetett. Ez széles szárú, magas derekú, peg-top nadrágból és hosszú kabátból állt, válltöméssel és széles hajtókával. Széles karimájú kalapjukhoz színes zoknit, fehér kesztyűt és bársonygalléros Chesterfield kabátot viseltek. Ugyanakkor a leopárdbőr kabátok viselésével, az afro-amerikaiak tiszteletüket fejezték ki afrikai örökségük iránt, mely az afrikai állat erejét hivatott szimbolizálni.

Kéjlakok és Drakula kórság a Wittelsbachok idején

Posted on Updated on

1399-ben Lajos, bajor herceg, Baierbrunn faluval együtt megvásárolta a forstenriedi erdőséget. A 14. századtól a 19. századig ez a hatalmas terület volt a Wittelsbachok kedvelt vadászterülete, nem hiába élvezett évszázadokon át különleges védelmet. 1687-ben II. Miksa Emánuel választófejedelem útjelző táblákat állíttatott fel és csillag irányú elágazásokra oszttatta fel az utakat a jobb tájékozódás érdekében.

Az erdő akkoriban messze túlnyúlt jelenlegi határain, egészen a fürstenriedi vadászkastélyig terjedt, a közepén egy Szarvasparkkal. Az egész komplexum modellje egyébként az anyai ágon francia származású II. Miksa Emánuel Brüsszel melletti Bouchefort kastélya volt. Az ő uralkodása idején a vadban bővelkedő, bajor erdőkben nagyszabású hajtóvadászatokra került sor, kivéve az 1640 és 1650 közötti nagy farkaspestis időszakát.

A fürstenriedi vadászmulatságokat a korabeli feljegyzések szerint 60 napos munka előzte meg. Az udvari vadászok az erdőben hálókat, csapdákat helyeztek el. A vadászatot éjszakai tüzek mellett is folytatták, amikor az urak egy közeli tribünről lőtték le az erdőből kihajtott vadakat. A túl sok költség miatt azonban ezeket a vadászpartikat,-amelyeken átlagosan mintegy 100 nemesvad, dámvad, 100 vaddisznó, őz, számtalan nyúl és róka esett áldozatul,-később maguk az uralkodók korlátozták. II. Miksa utódja, Károly Albrecht választófejedelem 1733–35-ben négy “vadászkunyhót” építtetett a parkban, az úgynevezett sárga, kék, piros és zöld házat. Mindegyik ház fából épült, és gondolom kitalálták, hogy a színeikről lettek elnevezve. A Sárga Ház, talán mind közt a legszebb, 1733-ban épült, ez volt az ún. Kéjlak (Lusthause, de már 1746-ban lebontották). A pompás kunyhókban a szolgák gondoskodtak az udvari társaság előkelő tagjai számára az élelmiszerről-és az éjszakai szállásról. A Sárga Ház alaprajza egyébként hasonló volt a müncheni Nymphenburg Parkban található Pagoda várhoz, melyet szintén nyolc pavilon vesz körül. A vadászházakból sajnos mára már semmi sem maradt, csupán pár észrevétlen kődarab jelzi régi dicsőségüket. 

A fürstenriedi erdő utóélete

A Forstenrieder erdőben 1806. január 6-án találkozott a bajor uralkodó Napóleonnal, akinek tiszteletére hajtóvadászatot rendezett. Ez volt talán az utolsó fejedelmi vadászat a Wittelsbachok idején. A 19. század elején ugyanis az erdő használata fokozatosan megváltozott. 1810-ben a régi vadászterületek helyére ösvényeket ültettek. 1850-ben kerítést emeltek a vadon élő állatok védelme érdekében. 1853-ban a pullachi magánerdőknél és Buchendorfnál kitérőt építettek. 1889 és 1892 között az apácalepkék elpusztították a fák jelentős részét, melynek eredményeként mintegy 550.000 fát kellett kivágni. Ezt a keleti területet később újra erdősítették. A park nyugati részét 1919-ben ismét elkerítették, mivel azonban a müncheni és starnbergi útelágazásnál gyakran történtek közlekedési balesetek (az állatok miatt), később új kerítést emeltek az út mindkét oldalán.

Az erdei állatok mellett,-mint a róka, borz, nyest, gímszarvas, dámszarvas, görény, vaddisznó, nyulak és mókusok, (de nincs muflon) a Vadaspark otthont ad kb. 56 madárfajnak is. Legalábbis eddig ennyit észleltek a Forstenrieder Park ornitológusai, köztük szürke harkályt, zöld harkályt, tövisszúró gébicset, de néhány olyan fajt is, amelyek szerepelnek az ún. vörös listán, azaz a kihalástól fenyegetett példányok listáján: ilyen például a sólyom, a karvaly, a kakukk, a bagoly, a szürkeküllő, a zöldküllő, a mezei poszáta, a tövisszúró gébics, a mezei veréb, héja, karvaly, törpekuvik, gatyás kuvik, citrom sármány, süvöltő. A kétéltűek közül,- a leggyakoribb a barna varangy és a rézsikló,-mellett rengeteg lepkefaj és bogár is él itt. A különleges rovarfajok: a szemölcsevő szöcske, gyászkabát, nagy és kicsi fürgeszöcske, zöld lombszöcske, remetebogár, közönséges boglárka lepke (kék), nagy gyöngyházlepke, nagy és fakó gyöngyházlepke, kéményseprő lepke, nagy és közönséges ökörszemlepke, a kis szénalepke, a kockás lepke vagy sakktábla lepke, a pókhálóslepke, a bogáncslepke, a nappali pávaszem, a rókalepke, az erdei busalepke, a nagy és kis színjátszólepke, a tarkalepke, a lápi szénalepke. Míg a 18. században a Forstenrieder parkban főként lombhullató fák éltek, és a bükk, a tölgy, a nyír és a rózsabükk,- 1810-től a parkot szilfákkal, juharokkal és kőrissel ültették be, végül 1837-től lucfenyővel és erdei fenyőkkel. Napjainkban a lucfenyő, a vörösfenyő és a Weymouth fenyő dominál, de ritka növényeket is felfedezhetünk, mint az orvosi vérfű, a fürtös homokliliom, a Szent Bernát lilioma és az arnika. A park egyik nevezetessége egy 400-500 éves tölgyfa a Römerstraße-n, 4,5 méteres törzskerülettel. Ezen kívül van egy ősbükk, melynek kerülete 4 méter.  

A fürstenriedi vadászkastély története

A fürstenriedi erdőhöz tartozó vadászkastély, ami ma az egyház tulajdona, egy háromszintes főépületből és két kisebb pavilonból áll, valamint több szomszédos épületből. A kastély már a 18. században elhíresült kertjéről, ahol a közönséges gyümölcsök és zöldségek termesztése mellett, spárgát, articsókát, birsalmát és őszibarackot is kultiváltak. Az akkoriban népszerű bab és borsó a hideg klímában is szinte egész évben megtermett. Ez a hagyomány Ottó király (az őrült Lajos öccsének) idejében is folytatódott. Ottó előtt, 1715-1717-es évek között II. Miksa Emánuel, Joseph Effner főépítészt bízta meg a már meglévő ún. Férfiház és Szarvaspark, a vadászat, s az Örömpalota mellett a kastély felépítésével, valamint egy barokk kert létrehozásával. 1727-ben, II. Miksa Emánuel, a kastélyt feleségének, ausztriai Mária Amália hercegnőnek ajándékozta, fiúgyermekük születése alkalmából. A kastély ekkor élte fénykorát egészen a század végéig. A palotát később 1777-től-1797-ig, haláláig, III. Miksa József, Maria Anna Sophia von Sachsen nevű felesége lakta. A kastély hanyatlása már a választó fejedelem halála előtt megkezdődött. 1796 szeptemberében Münchent lerohanta a francia Köztársasági Hadsereg. A fürstenriedi kastélyt megszállták, majd egy részét felégették, de ez nem akadályozta meg Napóleont, hogy 1806-ban visszatérjen ide.

1881. től-1916. október 11-ig (a haláláig), a kastély tulajdonosa Ottó, az őrült Lajos öccse volt. Ő a földszinten lakott, a személyzet meg az első emeleten. Ekkor került sor a kastély mögött lévő barokk kert felújítására is. Ez Carl von Effners érdeme volt, aki a kastély kertben meghagyta a 110 hársfát, valamint a fákkal szegélyezett utakat. Ezen kívül a korszellemnek megfelelően egy téli kertet, egy rózsakertet, valamint egy örökzöld kertet létesített. A kertépítészethez hozzátartoznak a kutak, és a szobrok is. “A négy évszak” című szobor kompozíció, Bruno Fischer keze munkáját dicséri. A hatalmas szökőkút szobrai, mint pl. a Pán szobra, a kert közepére került. A déli oldalon fekvő barokk kertet és a konyha kertet Effner később angolkertté varázsolta, különös figyelmet fordított a cserjékre, magnóliafákra, ritka rododendron fajtákra és az orgonabokrokra. A kertet részben Ottó őrülete miatt mindig magas fal vette körül, de úgy, hogy mégis gyönyörű kilátás nyíljon az erdőre, és a távoli hegyekre. Effner mesterművére az ún. Svájci ház, egy kis faház tette fel a koronát. Ma egy kápolna áll a helyén. A kert keleti részén lévő Szarvas szökőkutat és medencét, a Von Parzham testvérek szobra díszíti.

II. Miksa és Mária Friderika porosz királyi hercegnő gyermeke, az őrült Lajos testvére, Ottó, nem tudjuk, hogy mennyire élvezte kastélyát. Egy biztos, hogy a palota központi helyen állt, közel a Starnbergi tóhoz (ebbe fulladt bele bátyja, Lajos), a Sissi által kedvelt Possenhofenhez, a Wittelsbachok nyári rezidenciájához is, na meg a nymphenburgi kastélyhoz is.

Napjainkra kiderült, hogy szegény Ottó őrületét valószínűleg a porfíria okozta, habár apja szigorú nevelése is könnyen kiválthatta, aki mélyen hitt a spártai nevelésben. A régi feljegyzések szerint mindkét testvérnek hajnalban kellett kelnie, mértékkel kaptak enni és keményen dolgoztatta őket, mindemellett hideg vízben kellett fürdeniük. A fiúk olyan keveset kaptak enni, hogy sokszor a szolgáktól kértek. Amikor a két fiú beszámolt apjának arról, hogy hangokat hallanak, apjuk úgy gondolta erre a legmegfelelőbb megoldás egy darab fekete kenyér és a jéghideg Starnbergi tó átúszása. Miksa szívesen verte a fiait. (Gondolom nagy megváltás volt a számukra, amikor az apjuk 52 évesen vérmérgezésben meghalt). Ottó 1863-tól a bajor hadseregben szolgált, részt vett az 1870-1871-es porosz-francia háborúban.

Ottón 1872-ben lett úrrá az elmebaj, emiatt, bátyja halála után, 1875-ben uralkodásra alkalmatlannak nyilvánították. 1880-tól már szigorú háziőrizet alatt tartották a magas falakkal körbevett Fürstenried kastélyban. Ottónak ez mindegy volt, ugyanis nem volt tudatában annak, hogy ki is ő valójában. A bátyja Lajos így jellemezte: „Az öcsém gyakran 48 órán át le sem hunyja a szemét. Csizmáját nyolc héten át nem vetette le, úgy viselkedik, mint egy őrült, borzasztó grimaszokat vág, ugat, mint egy kutya, és olykor szörnyű illetlen dolgokat beszél.” Ottó 1916. október 11-én, 68 éves korában halt meg. A halála után 2 évvel, 1918. február 7-én a kastélyt a kerttel, szökőkutakkal, szobrokkal, a Svájci házzal, és a 14 558 növénnyel elárverezték.

A Drakula kór vagy porphyria: A középkori tudomány és orvoslás sem tudta megmagyarázni a porfíria betegség egyik formájának, az eritropoetikus porfíria (EP) típus tüneteit, az emberek túlvilági magyarázatokat, hiedelmeket szőttek az ezzel a betegséggel sújtott emberek köré. Leggyakrabban vámpíroknak kiáltották ki őket. Sok ártatlan embert közösítettek ki, öltek meg, vagy háborgatták meg sírhelyüket.

Az ártatlan áldozatok külseje betegségük előre haladtával egyre riasztóbbá vált. A porfirin-lerakódás az arc és a kezek súlyos deformációját okozhatta. A nap elől el kellett bújniuk, csak éjszaka közlekedhettek, mivel bőrüket a fény hatására hólyagok borították el, szemük is erősen fényérzékeny volt, az arcbőr szemkörnyéki zsugorodása miatt karikás farkasszem alakult ki. Arcuk beesett, bőrük hófehér volt, az ínysorvadás miatt szájuk torzult, a szemfogak agyaraknak tűntek, barnásvörösre elszíneződtek, „vért” vizeltek, amiből természetesen arra következtettek, hogy vért is isznak. A magas kéntartalmú ételekre, így a fokhagymára is érzékenyek voltak. A népi orvoslás vérivással próbálta enyhíteni a tüneteket, ami eredményes is volt, így minden adva volt, hogy vámpírnak kiáltsák ki őket. Valószínűleg a porfíria volt az oka a vámpírlegendák létrejöttének is.

A Boszorkány kastély és szakácsa

Posted on Updated on

Hex (vagy Heks: jelentése Boszorkány), egy rokokó stílusban épült kastély Belgiumban. Eredetileg Liège herceg-püspökének épült. Francia stílusú kertjeivel és angol stílusú parkjának köszönhetően vált világhírűvé. A kastély a varázslatos Heks faluban található, mintegy félúton Sint-Truiden és Tongeren közelében, Borgloontól 3 km-re délre (franciául Looz).

Története

A kastély magánlakhelye volt François-Charles von Velbrück (1719-1784), liège-i herceg-püspöknek, 1772 és 1784 között. Velbrück Düsseldorf közelében született. 1735-ben a Liège-i székesegyház kanonokja lett majd 1756-ban a Hesbaye-i Fődiakónusi titulust szerezte meg. 1757 és 1763 között a bajor herceg, Jean Théodore minisztereként teljesített szolgálatot.

Mint a Liege-i fejedelemség uralkodóját, Velbrücköt felvilágosult filozófus és humanistaként tartják számon, mert azon kívül, hogy természetszerető ember volt, a művészetek védnökeként, az ingyenes oktatás kimagasló patrónusa lett. Liège-ben festő-, szobrászati-és gravírozó akadémiát nyitott, a mechanikai művészetek számára ingyenes rajziskolát, ingyenes sebészeti iskolát létesített, valamint a matematika és a közjog ingyenes kurzusát biztosította a tehetséges fiatalok számára. Mindez a tartós béke idején történt Belgiumban, így Velbrück egész uralkodása alatt az egyik legkedveltebb herceg-püspök lett.

1770-ben kezdte meg François-Charles a hexi kastély rendbehozatását, ahol az apja, François-Joseph először egy vadászpavilont emeltetett. Amikor már a kastély teljes pompájában ragyogott, a püspököt teljesen elvarázsolta a Hesbaye régió szépsége. Ami érdekes, hogy a 12 év múlva bekövetkezett halála után a vár nem a Liège-i Hercegségre szállt, hanem François-Charles családja örökölte meg. Az ő utódai eladták Marchant d’Ansembourg hercegnek, végül az Ursel grófok vásárolták meg, akik a mai napig a kastélyban élnek.

De térjünk vissza a kastélyra, melynek felújítása 1772-ben befejeződött. Ekkor létesítették a ma a kastély területének közepén található kertet (5 hektár (12,5 hektár) francia stílusút és 60 hektár (150 hektár) angol-stílusú parkkal együtt). A dombos terület,-60 méter a különbség a legmagasabb és a legalacsonyabb pont között-legfigyelemreméltóbb része, a híres rózsakert, amely magában foglal egy olyan fajtát is, amely sehol máshol a világon nem található: a Rosa Velbruck Indica Centifoliáról van szó, amely a kastély egyik tulajdonosáról kapta a nevét. Szintén figyelemreméltó a kastély kínai kertje és a potager, a konyhakert is.

A park az ünnepelt angol táj-építész „Capacity” (Mindenre képes) Lancelot Brown (született 1716. augusztus 30. – 1785. november) tervei alapján készült. Egy olyan építész óriásról van szó, aki több mint 170 parkot tervezett élete során. Nos, a hexi kastély parkja Lancelotnak köszönhetően olyan egyedi és páratlan lett, hogy megkapta a Természeti rezervátum státuszt. A vár U-alakú, homlokzatán 19 ablak van (két szinten). A kastély belsejét pazar XV. Lajos és XVI. Lajos stílusban alakították ki. Néhány szoba az akkoriban divatos kínai ihletésű külsőt kapott. A kastélyban nincs több mint hat nappali, de mindegyik más színű. A fő étkező, gyönyörű faburkolattal díszített, a liège-i művész, Tombaye remeke.

A kastély maga nem látogatható, de a kertek és a park is nyitva áll a nagyközönség számára. Évente kétszer kertfesztivált rendeznek (idén június 2. hétvégéjén és szeptember 2. hétvégéjén; lásd a hivatalos weboldalon). Az idegenvezetős városnézés óránként indul. A belépés 7,5€ személyenként. Az év hátralevő részében, csoportos (max. 35 fő) túrák szervezhetők, az írásos kérést 3 héttel a látogatás előtt kell benyújtani. A túrák körülbelül másfél-2 órásak, hétköznapokon 10:00 és 12:00 és délben, vagy 2:00 és 5:00 között. Az egyéni díj 7,5 €, a csoport létszáma meg kell, hogy haladja (150€) a 11 főt, mert ha nem, akkor a belépő ára 15 € személyenként).

Kastélylátogatás

Egy gondtalan, vasárnap délelőtt, Brüsszelben a Grand place-on beszéltem meg találkozót barátokkal. Szeretem Brüsszelt, mert a turistákban bővelkedő belvárosa mindig tartogat valami érdekeset. Ezúttal a királyi palota előtt egy organikus kiállításba és vásárba botlottunk. Volt élelmiszer-és információs stand, főleg mezőgazdasági tárgyú és bio-élelmiszer termelők képviseltették magukat. Néhány elegánsan öltözött ember édességet vásárolt. Mások fagylaltért álltak sorban. Míg barátaimat a csapvíz tisztasága és a brüsszeli forgalom érdekelte, engem a különböző típusú, belga sajtok készítésének titka kötött le. Természetesen volt egy csomó kóstolás is. Hamarosan egy kistermelő pultjánál találtam magamat, aki a saját elmondása szerint üvegházban termelt paradicsommal büszkélkedett. Nem akartam a kedvét venni azzal, hogy mindezeket jól ismerem nagyanyám kertjéből. Ekkor egy szikár férfit pillantottam meg, aki dobozok mögé barikádozta el magát, az asszisztense, mint később megtudtam, épp lencsés palacsintákat töltött meg kecskesajttal és azokat díszítgette különböző csírákkal. Mivel megéheztem, így bemelegítésként vettem tőlük egy levest, ami narancssárga színű paradicsomból, quinoából és lila bazsalikomból állt. Aztán egy guszta, marhaburger illata csapta meg az orromat. Jó választás volt, a sütőtök lepény közé préselt, majonézzel és friss fűszernövényekkel ízesített, salátával és sárgaszínű sárgarépával tálalt fogás. Kíváncsi lettem a készítőjére, aki, mint kiderült, a barikádos ember, Claude Pohlig volt, a hexi kastély mesterszakácsa. Ő aztán tényleg „valódi ételekkel” csábítja el az embert, ahogy Michael Pollan nevezte a szerény, Michelin csillagos mesterszakács kreációit.-gondoltam. Egyúttal szerettem volna egy szakácskönyvet venni tőle, amiben a mester a konyhanövények titkaival ismertet meg, mire Pohlig úr azt válaszolta, hogy a hexi kastélyban tart tanfolyamot, iratkozzak fel arra. További információkért a brüsszeli Slow Food mozgalom stadionjához irányított. A szomszédságában, micsoda véletlen, találkoztam Catherine-nel, a Les Jardins de Pomone blog írójával, akivel már rég szerettem volna megismerkedni. Nos, ő és a férje szintén sok mindent tudtak a bio életről, valódi, ősi, elfeledett zöldségekről, gyümölcsökről,-és ők is rajongással beszéltek Pohlig ételeiről. Ennyit a vásárról, mert ezt követően csak 2 hónap múlva, szeptemberben sikerült eljutnom a hexi kastély kertkiállítására és vásárára, ahol végre megszereztem Pohlig mester egyik kedvenc receptjét, a levendulás palacsintáét. Íme:

Hozzávalók: 25 ml tej, 2 tojás, 100 g liszt, 2 levendula ágak, 4 szelet füstölt lazac, 25 cl tejszín és Philadelphia sajtkrém keveréke, őrölt bors, virágok, fűszernövények

Készítsük el a palacsintatésztát a lisztből, tejből, tojásból a szokásos módon adjuk hozzá a levendula virágokat és helyezzük a hűtőbe 24 órára. Másnap süssük ki a palacsintákat kevés vajban vagy olaj-vaj keverékében. Helyezzünk minden palacsintára egy-egy szelet füstölt lazacot, és egy kanál Philadelphia sajtkrém és tejszín keveréket. Díszítsük ki ehető növényekkel és szórjuk meg borssal.

További Pohlig receptek: Mandula-avokádó mousse, pácolt makrélával, ropogós zöldségekkel, savanyított gyömbérrel

Rák Cassolette, bazsalikomos spárgával és pisztráng tojással

Citromhabos földieper, karamellizált rizslepényen, Rózsaszirom és rózsavíz parfé, ropogós ibolyalevelekkel

Zöldségleves csicseriborsóból

Perui burgonya (yacón) leves

Posted on Updated on

Mi az a yacón?

A yacón (Smallanthus sonchifolius) az őszirózsafélék családjába tartozó, ehető burgonyafajta, hagyományosan az Észak és Közép-Andok hegység Kolumbiától, Észak-Argentínáig terjedő területéről származik, egy aromás, édes ízű gyökérzöldség. A textúrája és az íze nagyon hasonlít a jicamára, a fő különbség azonban az, hogy a yacón enyhén édeskés ízű (valószínűleg az inulin jelenléte miatt, amelyet a gyökerek termelnek) és lila színű. A yacón másik neve: perui vagy inka földialma (a francia Pomme de Terre után lett elnevezve).

A gumó leginkább víz és fructoglikosaccharidokból áll, az Ecuadorban népszerű jicamához hasonlóan, -a yacónt gyakran össze is tévesztik vele,- pedig a jicama még csak rokonságban sem áll a yacónnal (ugyanis az a bab családhoz tartozik). A yacón viszont közeli rokona a napraforgónak és a Jeruzsálem articsókának (nálunk csicsóka, vagy Topinambur a neve). A Peruból származó krumpli tehát egy évelő növény, legértékesebb része az ehető, zamatos gyökere. A növény a talaj felszínén fejlődik, folyamatosan növeszt új hajtásokat. Több mint 2 m magasra is megnő, érdekes módon a kis, halványsárga virágok a vegetációs időszak végén jelennek meg. Ellentétben sok más gyökér zöldséggel, amit a bennszülött népek az Andok (ulluco, Oca, és mashua burgonya) területén nemesítettek, a yacónt főként a gumójáért termesztik. Az ehető gumók tömege meghaladhatja a néhány száz grammtól az akár egy kilogrammot is.

A yacónt napjainkban az Andok keleti lejtőin termesztik, bár az Amazon felé a jelenléte már csökkenő tendenciát mutat. Termesztésében segít, hogy a burgonya nem fényérzékeny, és a szubtropikus klímán is megél. Az inka krumpli a 2000-es évek elejéig az eredeti termőterületén kívül alig volt ismert, -nem árulták a városi piacokon sem;- azonban a médiának köszönhetően elsőként Japánban jelent meg, állítólagos vérnyomás csökkentő hatása miatt. Ma Lima és más perui városokban árusítják, ezért is nevezik perui vagy inka burgonyának, mely népszerű termék cukorbetegek és fogyókúrázók körében is. További jó tulajdonságai, hogy magas a C, B2-, B6-, valamint E vitamin tartalma, gazdag olyan ásványi anyagokban mint kálium, réz és mangán, alacsony a zsír- és koleszterintartalma és az édes íz ellenére a cukorbetegek is fogyaszthatják. A gyökérgumó húsának színe fajtától függően lehet fehér, narancssárga, sárga, lila, rózsaszín vagy vörös is. Készítenek belőle lisztet, keményítőt és szeszes italt is. Felhasználható köretnek, süthető, főzhető, grillezhető, de akár édes süteményt, szirupot is lehet készíteni belőle. 

Különböző cégek az utóbbi időben meglovagolva a divatot, olyan termékeket fejlesztettek ki belőle, mint például a yacón szirup és yacón tea. A yacón sziruppal belocsolt sült csirke isteni!

A yacón és az emberáldozat

A yacón a többi egzotikusnak számító burgonyaféléhez hasonlóan nem volt mindig édes és ehető, mert a növény Dél-Amerikában termő ősei még sütés és főzés után is megőrizték enyhén keserű ízüket és csak az éjszakai fagy hatására lettek egy kicsit édeskések. A gyarmatosítás idején a yacón fogyasztást főként egy korábbi inka ünneppel hozták kapcsolatba. Az ún. Mocsika-korszakban, Peru észak-nyugati vidékén különösen kedvelt volt akkoriban. A mocsikák dél-amerikai indiánok voltak, akik az Andok környékén, Peruban az 1.–7. század között leginkább a folyóvölgyek oázisaiban éltek. A 300 és 800 között virágzott (majd rejtélyesen eltűnt) mocsika-Moche birodalomban – a mai Truijjo 480 kilométernyi környékén – úgy 15 ezren élhettek. A nép, amely istenei engesztelésére az emberáldozattól sem riadt vissza, nem volt fejletlenebb, mint a majdnem ezer esztendővel később élt inka kultúra.

De visszatérve a yacónra, Peruban nemrég egy 34 méter magas, piramis-szerű, kővel kirakott, lapos tetejű építmény belsejében rendkívüli temetkezési helyre bukkantak. A sírból előkerült 60 edény és váza, amelyeket a temetési szertartáshoz használhattak, s amelyeknek a kidolgozása egészen egyedülálló. A sírépítmény falait gondosan díszítették, többek között aranyozott kukoricacsövekkel, yacón burgonyával stb. s rajtuk tömérdek aranyat, ékszert és furcsa köpenyfélét viselő embereket ábrázoltak. Nyilvánvalóan ők alkották a társadalom elitjét, a harcosok rétegét, akiket Ai-Apaecnek (Megfojtóknak) neveztek. Ám sorsuk igencsak bizonytalan volt. Láthatók a falakon ugyanis a sámánok is, akik lefejezték és feldarabolták azokat az embereket, akiket az isteneknek áldoztak fel. Az áldozatokat párbaj során választották ki, úgy, hogy két harcos összemérte az erejét, s aki a gyengébbnek bizonyult, azt feláldozták. De nemcsak megölték, hanem meg is ették a húsát, a vérét pedig vízzel keverve megitták. Úgy vélték, ez meghosszabbítja a szerencsésebbek életét. A párbaj győztesét istenként tisztelték, és joga volt arannyal, smaragddal és más drágakövekkel díszített köpenyt viselni. A “denevér” álarcot a legerősebb harcos viselhette. Nos, a yacont ilyen alkalommal fogyaszthatták.

Szuper egészséges Yacón leves

Hozzávalók: 700 g yacón, 2 db burgonya 2 nagy hagyma, 2 gerezd fokhagyma, 1 kk kömény, 8 dl víz, 2 dl tej, vagy tejszín, só, bors, 2 ek olaj+2 a sütéshez

Konyhanövények: 5 szál petrezselyem, 2 rozmaring ág, 1 db babér

Díszítés: 1 kl chili paprika mag, koriander, 2 ek fenyőmag

Elkészítése: Hántsuk le a fokhagymáról a héját, reszeljük le. Pucoljuk meg a hagymát és aprítsuk fel. Tisztítsuk meg a burgonyákat. Vegyünk elő egy nagy lábost, forrósítsunk benne olajat és pirítsuk üvegesre a fokhagymát, meg a hagymát.

Szeleteljük fel a megtisztított yacónt meg a burgonyát. Adjuk hozzá a hagymához (tegyünk félre egy kevés yacónt a díszítéshez, amit forró olajban fritőrizálunk majd). Pároljuk 5- 10 percig majd öntsük fel vízzel illetve a kockából főzött zöldséglevessel.

Ízesítsük a levest köménnyel, petrezselyemmel, rozmaringgal és a babérral. Főzzük a burgonyákat kb. 25 percig, illetve addig, ameddig a burgonya megpuhul. Távolítsuk el a levesből a babért, meg a rozmaring ágat és öntsük rá a tejet vagy tejszínt. Rottyantsuk fel még egyszer a levest és pürésítsük.

Süssük ropogósra a yacón szeleteket, egy olajsütőben, mint ahogy a sült krumplit szoktuk. Tegyük ki egy konyhai papírtörlőre, hogy a zsír lefolyjon róla.

Szervírozzuk azonnal a levest chilimaggal, korianderrel és pörkölt fenyőmaggal megszórva, illetve a sült yacónnal díszítve.

Japán karácsony és a karácsonyi torta

Posted on Updated on

Amikor huzamosabb ideig Japánban éltem (Szapporóban), megdöbbentem azon, hogy a japánok milyen könnyedén vesznek át európai szokásokat, mint pl. a karácsonyt, mindenféle tartalom, vagy történelmi háttér nélkül. Nemrég kapóra jött nekik, hogy a jelenlegi császár, Akihito születésnapja december 23-ára esik. Mindenesetre ez munkaszüneti nap az egész országban, viszont sem 24-e, sem 25-e, 26-a nem az. Ez is azt mutatja, hogy a japánok mennyire nincsenek tisztában az európai hagyományok eredetével.

Pedig a kereszténység a három fő vallás egyike Japánban, mégis, a lakosság csak pár százaléka vallja magát hívőnek. A hatása azonban jelentős, ezt bizonyítja a “karácsony-mánia” is, amire valószínűleg a nyugati civilizációk felé nyitással egy időben figyeltek fel. A karácsony azonban japán sógornőm, Shizuka szerint,-csak egy ünnepnap, egy ürügy arra, hogy az emberek megajándékozhassák egymást, de a karácsony és Jézus Krisztus közötti összefüggésről sokan mit sem tudnak. Pedig Xavéri Szent Ferenc 1549-ben érkezett Japánba, az ő nevéhez köthető a karácsony behozatala is Japánba, az első írásos bizonyíték annak megtartásáról az 1552-es évből való (1612-ben viszont betiltották a kereszténységet, azután nem merték megünnepelni a hívők).

Szóval, amit ma japán karácsonyként emlegetnek, az az 1960-as években jött divatba, de mivel nem volt meg a hitbéli háttér, ezért nem lett kifejezetten családi ünnepként számon tartva. Szerintem a karácsonyozás legfőképp az amerikai tv-drámáknak köszönheti elterjedését. A legtöbb japán számára részt venni rajta olyan, mint bármely más, japán ünnepen. Az 1970-es-80-as évektől kezdett “romantikussá” válni az amerikai szerelmes dalok és sorozatok hatására.

Ma a japánok többsége ezen a napon szórakozni megy, vagy a családjával, vagy a szerelmével, kuriszumaszu uinbia-t (bécsi sört) iszik, ami a japán reklámok szerint “Ausztriából” származik. Karácsony éjjel az a kevés keresztény japán templomba megy, ahol az istentisztelet mellett, a gyerekek bevonásával betlehemes előadást is tartanak. A karácsonyfa “felöltöztetése” is nagyon japános, fő díszei a legyezők, és lampionok. Ezután az emberek összeülnek teázni és nem feledkeznek el a “karácsonyi tortáról“, melynek hagyománya nagyjából egyidős a karácsonyfa állítással Japánban (kb. a hatvanas évek óta tart). Az Újév a japánok számára azonban sokkal fontosabb ünnepnek számít a karácsonynál. Ezt bizonyítja, hogy már december 25-én az összes karácsonyi dísz lekerül a fáról, hogy átadja helyét az újévieknek.

Kumamon, karácsonyi macitorta

Amikor az egyik barátunk, Yasuo ellátogatott hozzánk karácsonykor, megdöbbent az élő fenyőfa láttán, és hogy fel is van díszítve, s miközben énekeltük a “Mennyből az angyalt”, ő mosolyogva csápolt rá, mint ahogy a rock koncerteken szokás. A lányaim nem bírták ki kuncogás nélkül.

A japán karácsonyi torták lehet, hogy külsőre csodálatosak, de ízvilágukban meg sem közelítik az európai, karácsonyi édes süteményeket!

Anglia-Németország karácsonyi holtverseny

Posted on Updated on

A betlehem már a 10. században ismert volt Rómában. Később, pontosan 1223-ban Assisi Szent Ferenc népszerűsítette, így mondhatjuk azt, hogy neki köszönhetően terjedt el Európa-szerte. A különböző típusú dekorációk a keresztény világban aztán függtek a helyi hagyományoktól és a rendelkezésre álló forrásoktól. Eszerint változott a csak egyszerű bölcsőből álló betlehem, a sokkal bonyolultabb, sok szereplős betlehemig, ahol a jászolt, állatokkal, emberekkel, komoly jelenetekkel népesítették be. Ezek közé a hagyományok közé tartozik pl. Lengyelországban a színes “Krakówi Szopka”, amely nem más, mint Krakkó történelmi épületeinek kicsinyített mása. Aztán az olasz “presepi” (nápolyi, genovai és bolognai), mely Szicíliában, Szent Ferenc hagyományát követve élőszereplős Betlehem, népszerű alternatívája a statikus, csak bölcső+Kisjézus kompozíciónak. De a provençali betlehemek is híresek, Dél-Franciaországban, ahol kézzel festett, terrakotta figurákkal teszik látványossá azokat. A franciák, akik egyébként nem nagy karácsonyozók, csak egyszerűen “szenteknek” nevezik őket.

Az első kereskedelmileg előállított dekorációk Németországban jelentek meg az 1860-as években, a híres üvegfúvó üzemeknek köszönhetően (Drezda, Lauscha stb.). Mivel a németek nagy adventezők, ezért a betlehemek készítése is náluk vált először hagyománnyá. A német embereket a mai napig arra ösztönzik, hogy megpróbálják a lehető leghitelesebben ábrázolni a bibliai történetet. Így válik néhány jól sikerült darabból értékes, családi örökség.

A hagyományos karácsonyi dekorációk színei: a piros, a zöld és az arany. A piros/vörös, Jézus vére, míg a zöld az örök életet szimbolizálja, különösen a fenyőfa, amely nem hullatja le a leveleit télen sem, az arany a három király ajándékát és a gazdagságot szimbolizálja.

A karácsonyfa állítás szokása egyrészt a keresztény hitre épül, ugyanakkor a téli napfordulóhoz is kapcsolódik, amely tartalmazta az örökzöld ágak használatát, és egyfajta adaptációját a pogány kor fa imádásának. A nyolcadik században élt Æddi Stephanus, egy német misszionárius papnak, Szent Boniface (634-709)-nak tulajdonítja a fenyőfa állítást, melynek a története a következő volt: Boniface egy fejszével a kezében az erdőbe ment a híveivel. Először Thor szent fájára, a tölgyre emelte rá, majd amikor meglátott a közelében egy fenyőfát, így szólt: ez a fa háromszög alakú és csúcsos, a háromszög a Szentháromságot szimbolizálja, a csúcs meg a Menyországot. Így lett a fenyőfa a karácsony szimbóluma.

A karácsonyfa állítás történetének folytatását később angol-német holtversenyként jellemezhetjük. Először ugyanis az angolok állítottak fel fenyőfát, Londonban 1489-ben, amikor ráadásul minden házat és az összes plébániatemplomot is feldíszítették, borostyánnal, örökzöldekkel és egyáltalán a szezon nyújtotta zöldnövényekkel. Az anglikán egyház szerint a szív alakú borostyán levelei Jézus földre szállását szimbolizálták, míg a Holly a pogányok és boszorkányok elleni védelem miatt voltak szükségesek, a tövis és vörös bogyók pedig Jézus tövis koronáját jelképezték, amit a keresztre feszítésekor viselt és a kicseppent vérét.

Karácsonyfát Németországban, először német evangélikusok állítottak, 1539-ben a strassburgi székesegyház előtt, a protestáns reformátor, Martin Bucer vezetése alatt (Ezek a német evangélikusok vitték magukkal az Egyesült Államokba is ezt a hagyományt). Azon kívül a karácsonyfára a protestánsok kezdtek gyertyát helyezni. Németországban, sok helyen egy csillag is került a karácsonyfa tetejére, mely az üstököst jelképezte. Ezt a tényt 1897-ben, az Oxfordi Egyetem professzora, David Albert Jones, a The School Journal újságban állapította meg, továbbá kifejtette, hogy miért vált olyan népszerűvé az angyal (mert megvitte a hírt az embereknek, Jézus születéséről).

Az angol “karácsonyfa ” szó első rögzített változata 1835-ből származik, melyet az angolok valószínűleg a német nyelvből vettek át, mint ahogy a karácsonyfa állítás szokását is. Angliában, először Charlotte királynő, III. György felesége, majd Viktória királynő férje, a német Albert terjesztette el a karácsonyfa dekorálást. Amikor 1840-ben, Londonban több újságban is megjelent a királynő és családja a feldíszített örökzöld fa előtt, azon nyomban divattá vált a fenyőfa állítás a gazdagabb családoknál. Egy évvel később, 1841-ben már az egész országban elterjedt ez a szokás. Az Egyesült Államokban csak 1870-től vált általánossá a karácsonyfa állítás szokása.

Dekorációk

Fák, virágok: Már a 16. században megjelent a mikulásvirág Európában, ami egyébként Mexikóból származik, mert összefüggésbe hozták a betlehemi csillaggal. Spanyolul a „Szent éj virágaként” ismert. Más, népszerű növények közé tartozik még a repkény, a fagyöngy, a vörös Amaryllis, a karácsonyi kaktusz. Ezen kívül népszerű a boróka, a rozmaring ág, az eukaliptusz, a babér, az olajbogyófa ága, egyszóval valamilyen örökzöld növénynek mindenképpen jelen kell lennie a lakásban. A karácsonyi koszorúk (4 vagy 5 gyertyával) célja viszont, hogy a keresztényeket előkészítse az Advent szezonra. A gyertyák gyújtása 4 hétvégén, a kereszténységnek arra a hitére utal, mely szerint Jézus Krisztus a fényességek ura.

A fagyöngy, már az Európai mítoszokban és folklórban is szerepel (például Baldr istenről szóló, fríz legendában). Ez az örökzöld parazita, amely a fákon, különösen az alma és nyárfán képződik, amikor kiszárad, a bogyói arany színűvé válnak. Skandináviában és angol nyelvterületeken szokás a fagyöngyöt, a bejárati ajtó fölé akasztani, s karácsonykor alatta megcsókolni valakit. Az angolok a fagyöngy ragadós, fehér bogyós „gyümölcseinek” egy részét letörik, amikor valaki megcsókol valakit. Ez a szokás valószínűleg egy termékenységi rituálé volt még a pogány időkben, mivel a fagyöngy bogyójának a leve hasonlít a spermához.

A karácsonyfával együtt később az emberek elkezdték a lakásukat is kívül-belül feldíszíteni, így került az ablakokba, asztalra koszorú, örökzöld növény. A karácsonyi falvak megjelenítése ma már számos országban hagyomány (állítólag a zágrábi a legszebb). A házakat kívülről is megvilágítják, szánkókat, hóembert, Télapót, angyalokat helyeznek el a kertben, és más karácsonyhoz köthető figurákat, illetve tárgyakat (zokni, harang, gyertya, erdei állatok).

A sok gonddal feldíszített karácsonyfát aztán általában a “tizenkettedik éjszakán” (január 6-án) szokás lecsupaszítani, ezzel jelezve az ünnepi szezon végét.

2018 Szilvesztere a világ leghosszabb várában

Posted on Updated on

Burghausennek,-a világ leghosszabb várkastélyának végtelennek tűnő falai, harangjai, tornyai és kápolnái-1051 méteren keresztül egy keskeny hegykorongon keresztül vezetnek a romantikus Wöhr tó és a csillogó Salzach között Ausztria alpesi határáig. A burghauseni vár, amely több mint ezer éves történelem tanúja, hogy hogyan lett 2018 Szilveszter napján az érzékek és a történelem festői ünnepe számomra, nos íme a történet:

A vár már i.e. 2.-1. században lakott volt, feltételezhetően kelta, szekciós erődítményként működött. A 8.-9. században az Agilolfingian herceg vette birtokba, aki Burghausenben hivatalos bíróságot állított fel a sókereskedők védelmére. A kastély első bővítése X. Sighard (Aribone család) uralkodása alatt történt. 1090 körül Oroszlán Henrik birtokába került. 1180-tól a burghauseni grófok székhelye lett, tovább építése azonban csak a Wittelsbachok idején folytatódott.

1255-től a várhoz teljesen új szárnyat építtetett XIII. Henrik, bajor herceg, aki annyira megszerette ezt a helyet, hogy ez nevezte ki második rezidenciájának, egyben a legfontosabb erődítménye volt alsó-Bajorországban, Landshut mellett. A 15. században (1480-1490) a vár szempontjából a legfontosabb, egyben utolsó építési szakasz következett, mely az alsó-bajorországi hercegek, Gazdag Henrik (1393-1450), Gazdag Ludwig (1450-1479) és Gazdag György uralkodása alatt történt (1479-1503). A bővítésre a török fenyegetés miatt volt szükség, így nyerte el a vár, végleges, mai formáját.

A 16. századtól Burghausen továbbra is hercegi rezidencia (1503-1505). A kastély önálló államként működött, egyben lakóvárként is szolgált. A lakóépületet a landshuti háború után (1503-1505) VI. Bölcs Albert és a fiai foglalták el. A kastély továbbra is fontos katonai jelentőséggel bírt.

A 17. században az erődöt ismét meg kellett erősíteni a svédek előre nyomulása miatt (1632). A 18. század első felében a külső erődítményeket a kiváló erődépítő marsall, Sebastian de Vauban tervei szerint átalakították (1633-1707), mely az örökösödési háborúk zűrzavarában jó szolgálatot tett. 1763-1779-ig a Tescheni béke megkötése után Burghausen részlegesen Ausztriához tartozott. A 19. században (1809-ben) minden külső erődítmény a francia csapatok birtokába került, Ney generális szállásolta be ide magát. Később azonban Napóleon kijelentette, hogy a kastély nem alkalmas kaszárnyának.

1891-től Burghausen város kormányzata nagyszabású felújításokba kezdett, a kastély végleges restaurálása a 20. században, 1970-re fejeződött be.

A várban ma 3 múzeum van: a Fotógráfusok háza, a Városi múzeum az Állami gyűjteménnyel egyetemben és a Börtön múzeum. A Városi múzeum az első udvarban kapott helyet a kincses kamrával, és az Erzsébet kápolnával együtt. 2012-ben a múzeum gyűjteménye Salzach-Wöhr természeti kincseivel bővült, összesen négy témakörben 1400 m2 területen.

Séta a 6 kastélyudvarban

A vár hat kastély udvarra osztott, ami együtt, olyan, mint egy gyöngysor. Minden egyes kastély negyedben rengeteg a felfedezni való. Vegyük hát sorra:

A 6. udvarház karakterét az “Oberer Schanz” (bástya 3 híddal) adja meg.
Ide az ún. Öttinger kapun keresztül lehet bejutni (ez volt az egyedüli bejárat az északi oldalról 1836-ig). Itt található a Hofberg,- a mögötte levő út az óvárosba vezet le,-aztán a Liebenwein torony, mely a Die Burg nevű művészeti csoport fotókiállításainak ad otthont. Ebben a legkülső udvarban főként a közigazgatási irodák, a tisztviselők lakóhelyei és a vár személyzete lakott. Itt működött a Rentmeisterstock-az Adóbegyűjtő hivatal. Gyönyörű Óratornya a színes falfestménnyel és a napórával pompás képet ad a késő középkori művészeti stílusról.

Az 5. udvar (1479-1489-ben épült) fénypontja a Hedwig kápolna. Ulrich Pesnitzer építette, Gazdag György, és a felesége Hedwig számára (aki a közeli Landshut ura volt).
A Kertészek tornyából kilátó torony lett 1963-ban, ami a csodálatos, zöld színben pompázó Wöhr tóra nyújt pazar kilátást.

A 4. udvarban őrizték a bűnözőket és érdekes módon a gabonát is itt tárolták. Ma a Börtön múzeum van benne a különböző, középkori kínzó eszközökkel, börtöncellákkal.

A 3. udvarban a régi fegyvertár volt, a lőszereket, és a silót is itt őrizték. Ma a Régi szerszámok múzeuma található itt, érdekességei között említésre méltóak a borstartó edények, amelyeket a harcokban is bevetettek. Itt is van egy kilátó torony,-ahonnan fantasztikus kilátás nyílik a városra és a Wöhr tóra.

A következő látnivaló a Haberkasten torony, napjainkban az Athanor Színház Akadémia tulajdona. Ebben a negyedben van még egy érdekes, Grimm meseszerű ház, aminek az udvarában áll a mester fegyverkovács vasszobra, népszerű nevén “Schwurfinger”, akit olyan pozitúrában örökítettek meg, hogy a hüvelykujj első két ujját felemelve tartja, mintha éppen esküt tenne.

A 2. udvar, a fő-és belső udvarhoz vezet, itt gyakoroltak a katonák, ma a szabadtéri fesztiválokat és koncerteket tartják itt. Végül egy hídon keresztül, a György-kapun áthaladva juthatunk be az első udvarházba. A kapu bejárat jobb oldalán a bajor és lengyel uralkodók címere ékeskedik (Gazdag György bajor herceg és Hedwig lengyel hercegnő címere). Az első kastély udvara tulajdonképpen a központja a világ leghosszabb kastélyának. A belső vár magas tufa kőfallal van körülvéve. Itt két múzeum is található, valamint az Erzsébet kápolna. A kápolnától jobbra, a régi tároló helyén most az információs központ van, itt lehet megvenni a belépő jegyet a Városi gyűjtemény megtekintésére.

Puskapor torony

A vár megtekintése után érdemes egy sétát tenni a vártól nyugatra lévő Wöhr-tó fölé magasodó, robusztus Puskapor toronyhoz. A sétányon haladva egy impozáns épület komplexhez érkezünk (A torony teljes átmérője 18 méter, a falak öt méter vastagok). Az őrtoronyban, melyet 1488-ban szándékosan a vár elé/alá építették, hat fegyverraktár szolgálta Burghausen védelmét. A vészhelyzetre egy 22 méter mélyre fúrt kúttal készültek fel, az biztosította a vizet a helyőrség és a vár lakói számára, egy hatalmas élelmiszer raktárral egyetemben.

Végül a Puskapor toronytól egy gyönyörű sétaút vezet a régi, titkos folyosón keresztül a Wöhri tófürdő bejáratáig, onnan az Alois-Buchleitner-weg mentén lehet visszajutni a várhoz.