Month: február 2021
Vad hibiszkusz avagy Jamaica virága pezsgőben
Karácsonykor fedeztem fel a hibiszkusz virágot, szirupban eltéve. Nos megvettem, és a használati utasítás szerint Szenteste a pezsgős poharakba dobtam. Nem csak látványnak volt lenyűgöző, de maga a virág is, melyet úgy egészében meg lehetett enni. Isteni, ropogós volt! Még soha ehhez hasonlót nem ettem. Azóta egyre többet tudtam meg erről a virágról, gyümölcsről! Ráadásul így ünnepek után jóval olcsóbban lehet hozzájutni!
A rozella virág (Hibiscus sabdariffa) a mályvafélék családjának hibiszkusz nemzetségébe tartozó cserjefaj. Egyéb elnevezései: afrikai mályva, ehető hibiszkusz, mályvacserje, karkadé, pampola, papoula, pampulha, piros sóska, roselle, szudáni hibiszkusz, teahibiszkusz, vadhibiszkusz, vad-rozella. Délnyugat-Nigériában, a joruba törzsnél isapa néven ismert, a hausa népcsoportnál Észak-Nigériában, a magokat yakuwa, gurguzu, zoborodo vagy zobo névre keresztelték. Latin-Amerikában és a Karib-térségben roselle saríl vagy Flor de Jamaica (Jamaica virága) a neve, Közép-Amerikában és az angol nyelvű Karib-térségben, beleértve a legtöbb Nyugat-Indiát körülvevő szigetet pedig sóska a neve.
Eredeti hazája Indiától-Malajziáig terjedt; mára a világ valamennyi trópusi-szubtrópusi táján és a meleg mérsékelt övben is termesztik. Fásodó szárú, 1–2,5 m magasra növő cserje. Felálló szára alul erősen elágazik; pirosas–bordó hajtásai is felállók. 7,5–12 cm hosszú, keskeny levelei magánosan állnak. A levelek alul tojásdad alakúak ép szélűek, feljebb a száron háromkaréjúakká válnak. Tölcsér alakú, jellemzően sápadt sárga virágai legfeljebb 10 cm szélesre nyílnak; a torkuk mélybordó. Piros csészelevelei a sárga szirmok lehullása után megvastagodnak. Toktermését körbeveszi a csésze. A gyümölcs lényegében a növény magtokja a húsos virágkelyhekben. Ezek a fényes, piros tokok mintegy 3,5 cm-esek. A növény minden része ehető.
A gyümölcsöt a karibi térségben, vízben főzve üdítő, áfonyaszínű teaként fogyasztják. Ugyanitt sörrel kombinálva is forgalmazzák. Használják még:
- salátákban,
- lekvárokban (ilyen a híres jamaicai Rosella jam),
- mártásokban,
- levesekben,
- italokban,
- egyes indiai fűszerkeverékekben,
- csemegeuborkák, gyümölcslepények, pudingok, szirupok és borok ízesítéséhez.
A szárított és porított rosellát íze és színe miatt gyógyteákhoz adják; ilyen tea például a Red Zinger. Virágai is ehetőek, ízük a citrusfélékére emlékeztet. Leveleinek íze a rebarbaráéra emlékeztet: salátákkal és curryvel kombinálják. A nagy tápértékű magok sütve a legfinomabbak, vagy őrölten liszt helyett sütéshez használhatjuk őket. Szudánban a magokat erjesztik és „furundu” néven húshelyettesítőként használják.
Indiában a növényt elsősorban a szárából készült rostok előállítására termesztik. A rost, a jutta, magyarul zsákvászon helyettesítéseként a burlap (fonott kosarak) készítéséhez használható. A hibiszkuszt, különösen a rosellá-t, vízhajtóként és enyhe hashajtóként használták a népi gyógyászatban.
A növény vörös gyümölcsét az Egyesült Államokba és Európába exportálják, különösen Németországba, ahol élelmiszerszínezékként használják. Franciaországban fellelhető a piacokon (mint a virágok vagy szirup) vagy a bevándorló, afrikai, indiai közösségek boltjaiban. Ők a zöld leveleket a spenót fűszeres változataként használják. Az adn nevű szenegáli halfajta és rizsételek, mint a thieboudienne ízesítője. Megfelelő nyilvántartást nem vezetnek, de a szenegáli kormány becslése szerint a hibiszkusz nemzeti termelése és fogyasztása 770 tonna évente. Mianmarban a zöld levelek a fő összetevői a baung kyaw nevű currys ételnek. A brazilok gyomor-, bőrpuhító tulajdonságai miatt a keserű gyökereket is felhasználják.
Chutney
Biharban (India) és Jharkhandban a roselle neve helyi nyelven “kudrum“. A növény élénkvörös gyümölcsét a chutneyk-hoz használják, az édes és savanyú ízét kihasználva.
Zöldségként
Maharastra (India) tartományban a rosellá-t, a helyi, marathi nyelven khate fule-nak nevezik. A khate fule leveleket zöld chilivel, sóval, némi fokhagymával keverik, ebből lesz a chutney és a bhaji, amelyet jowar (cirok) vagy bajra (köles) lisztből a bakho nevű lapos kenyér készítéséhez használnak. Az ott élő emberek ezzel kezdik a napot. A sukhi bajji nevű étel is khate fule levelekből készül.
Az andhrai (maláj állam Indiában, a dravidák földje) konyhában a roselle-t gongura-nak nevezik, és széles körben használják. Két fajtája ismert a zöld és a piros gyökerű rosella. A hibiszkusz leveleket párolva, lencséhez és a főtt dal-hoz adják (dal a hüvelyesek közös neve). Egy másik ételük a gongura pacchadi, a leghíresebb étel az Andhra és Telangana régióban, amit méltán a királyok eledelének nevezték. Manipuriban (India ÉK része) a rosella neve sougri, és zöldségként használják. Általában forrásban lévő vízbe dobják és egyéb zöldségekkel, valamint szárított hal hozzáadásával kiváló fogás készül belőle. Ez a kedvence a manipuri embereknek. A rosella szinte minden háztartásban olyan fontos növény, mint nálunk a burgonya.
A burmai konyhában, az úgynevezett baung ywet-et (szó szerinti fordításban: savanyú levél) széles körben használják, mert olcsó. Ez talán a legszélesebb körben fogyasztott és legnépszerűbb zöldség Mianmarban. A leveleket sült fokhagymával, szárított vagy friss garnélarákkal és zöld chilivel vagy főtt hallal fogyasztják. A roselle levelekből és szárított garnélarákból készült könnyű leves szintén népszerű étel.
A paite törzsnél (nagy-medencei indián törzs) a Manipur Hibiscus sabdariffa és Hibiscus kannabinus fajtából készült étel neve anthuk, ami csirke, hal, rák vagy sertéshússal együtt főzött étel, a hagyományos konyhákban levesként fogyasztják. A Garo-hegységben, a Halaya-ban galda néven ismert, és sertéshússal, csirkével vagy hallal főzve fogyasztják. A monszun után a leveleket kiszárítják és porrá zúzzák, majd télen rizsliszttel besűrített egyfajta pörköltöt készítenek belőle, és galda gisi pura néven tárolják. A Khasi hegyvidék Meghalaya tartományában (ÉK-India) a növény helyileg jajew néven ismert, a leveleket a helyi konyhában használják, friss vagy szárított halhoz. Az itt élő bodo vagy boro nevű nép (Assam megye Indiában) és más, bennszülött asszám közösségek a leveleket hallal, garnélarákkal vagy sertéshússal együtt főzik meg, mert így sokkal élvezetesebb. Néha kálium hidroxidot adnak hozzá. (ezt a vegyületet az élelmiszeriparban széles körben alkalmazzák, például a gyümölcsök héjának kémiai úton történő eltávolítására, csokoládé és kakaó készítése során, karamellel történő színezésnél, olajbogyó tartósításánál, valamint egyes pékárukban is előfordulhat, valamint az anatto (E160b) használata estén is. Élelmiszer adalékanyagként, E525 néven alkalmazzák. Napi maximum beviteli mennyisége nincs meghatározva, valamint élelmiszerek esetén nincs ismert mellékhatása, mert rendkívül erős lúgossága miatt csak nagyon kis mennyiségben alkalmazható, hogy a szájösszehúzó hatást csökkentsék).
A Fülöp-szigeteken, a leveleket és virágokat savanyúságként használják a tinola nevű csirkés ételüköz (csirkepörkölt).
Vietnámban a fiatal leveleket, szárakat és gyümölcsöket hal vagy angolna leves főzésére használják.
Maliban, a szárított és őrölt leveleket, más néven djissimá-t, gyakran használják a Songhaï konyhában, Timbuktu, Gao régiókban és környékén. Ez a fő összetevője legalább két ételnek, az egyik a djissima-gounday, ahol lassan főzött rizshez, és a főtt bárányhúshoz teszik hozzá a leveleket, míg a másik ételnél a djissima-mafé-nál a leveleket a főtt paradicsomszószhoz adják hozzá.
A közép-afrikai nemzeteknél, Kongó-Kinshasa, Kongó-Brazzaville és Gabon a leveleket oseille-nek nevezik, és püréként vagy mártásként használják, gyakran hal vagy padlizsán mellé.
A Karib-térségben a rosella gyümölcsből üdítő italt gyártanak (a magokat eltávolítják), ami úgy készül, hogy a friss, fagyasztott vagy szárított gyümölcsöket 8-10 percig vízbe áztatják (vagy amíg a víz piros színre vált) majd cukrot adnak hozzá. A forralás során babérlevéllel és szegfűszeggel fűszerezik. Gyakran jégbe hűtve szervírozzák. Ugyanígy készítik el üdítőnek St. Vincent és a Grenadine-szigeteken, Guyana, Antigua, Barbados, Belize, St. Lucia, Dominika, Grenada, Jamaica, az Amerikai Virgin-szigeteken, ahol a növényt vagy gyümölcsöt sóskának hívják. A belőle készült ital egyike a számos gyakran fogyasztott, olcsó italoknak (aguas frescas) Mexikóban és Közép-Amerikában; ezek jellemzően friss gyümölcsökből, gyümölcslevekből vagy azok kivonatából készülnek. A mexikói éttermekben, és az USA-ban, az ital néha Jamaica néven ismert. Ez nagyon népszerű Trinidadban és Tobagoban, különösen karácsonykor, ahol fahéj, szegfűszeg és babérlevél helyett gyömbérrel ízesítik, Jamaicában meg természetesen rummal.
Ghánában, Maliban, Szenegálban, Gambiában, Burkina Fasóban, Elefántcsontparton és Beninben a társadalmi eseményeken a hibiszkuszt/rosellát hideg, édes italok készítésére használják, gyakran mentalevéllel, vízben feloldott mentolos cukorkával és/vagy gyümölcsízekkel keverve.
A közel-keleti és szudáni “Karkade” egy hideg ital neve, ami a rosella szárított virágjából készül, hideg vízben áztatás után, egy-két napra hűtőszekrénybe teszik, cukorral, citrom vagy lime lé hozzáadásával. Libanonban néha pirított fenyőmagot adnak hozzá.
A rosella-ból Nigériában szintén frissítő ital készül, melynek zobo a neve és természetes gyümölcslevekkel keverik, mint pl. ananásszal és görögdinnyével, néha gyömbérrel is ízesítik.
Az advent során az USA-ban a virágokat általában “Flor de Jamaica“, címkével ellátva árusítják, és már régóta elérhető az USA egészségügyi élelmiszer-áruházaiban, ahol teaként különösen kedvelt. Egy másik ital a Jarritos (a jelentése kis kulacsok) nevű, népszerű mexikói üdítőital márka, ami szintén a Flor de Jamaica-val, azaz egy hibiszkusszal ízesített szénsavas, gyümölcs ízű üdítőital. A márkát 1950-ben alapították, jelenleg a 100%-os mexikói tulajdonban levő Embotelladora Mexicana S. A. de C. V. palackozza, az USA-n kívül több országba exportálják (a Jarritos mindenhol kapható az USA-ban). Emblémája három korsót ábrázol, melyek felső része zöld, alsó része narancssárga. Jelmondata: ¡Que buenos son! („Milyen jók!”).
A Jamaikai mályvás italt jelenleg többféle ízben gyártják: citromos (Colima államból származó gyümölcsből), citrancsos (Veracruz államból), vegyes gyümölcsös (citrom, narancs, szőlő, eper), ananászos, (Tabasco államból), tamarinduszos (Guerrero és Michoacán államokból), mandarinos, almás (Chihuahua), mangós, epres, kóla ízű, guavás és jamaicai mályvás változatban.
Az Egyesült Királyságban a szárított virágokból szirup készül, széles körben és olcsón elérhető a karibi és ázsiai fűszerboltokban. A friss virágokat elsősorban decemberben és januárban importálják a karácsonyi és újévi italokhoz luxus kiegészítőként, koktélokhoz, pezsgőkhöz, rumhoz. Amikor a szénsav hatására a virág kinyílik, pazar látványt nyújt. Ezek a kiszerelések azonban nagyon hamar, gyorsan fejlődő gombás rothadásnak vannak kitéve, ezért a vásárlás után nem sokkal fel kell használni – ellentétben a hibiszkusz egyéb szárított termékeit tekintve, amelyek hosszú eltarthatósági idővel rendelkeznek.
Afrikában, különösen a Száhel-övezetben, a rosellá-t gyakran használják cukros gyógyteához, a szárított virágok minden piacon kaphatók. A rosella tea meglehetősen népszerű Olaszországban is, ahol a 20. században terjedt el. A Carib Sörfőzde, a Trinidad és Tobago sörfőzde gyárt egy “Shandy Sorrel” (Sóska) nevű italt, amelyben a citrom ízű teát sörrel vegyítik.
Thaiföldön a rosella általában hideg, alkoholos italként ismert, de bort is csinálnak belőle.
A vadon élő hibiszkusz virágok szirupban eltéve népszerűek Ausztráliában is, ahol ínyenc terméknek számítanak. Pl. Rosella lekvárjáról híresült el Queensland, ez egy különleges termék, melyet főként ünnepi alkalmakkor és egyéb közösségi eseményeken értékesítenek. A rosellás receptek közé tartozik a kecskesajt töltelékes hibiszkusz virág; a Brie sajtban sült rosella, bagettel; és forgalomba hoztak egy szárított változatát is, amelyet a pezsgőbe kell dobni, ahol a buborék/szénsav hatására a virág kinyílik. Tanzániában a Roselle gyümölcs levéből készül a híres Roselle choya bor.
Lekvárok és befőttek
Nigériában a rosella jam már a gyarmati idők óta ismert. A rosella rügyből és cukorból készült lekvárok vörösek és savanykásak. Ízükben hasonlóak a szilvalekvárhoz, csak savasabbak.
Burmában a bimbókból szintén lekvárok készülnek. Attól függően, hogy milyen módszert alkalmaznak és mi a preferencia, a magokat eltávolítják, vagy benne hagyják.
Indiában a Rosella általában egyfajta savanyúság. A “sóska zselét” Trinidadban gyártják.
Nemzeti és állami szimbólumként
A vörös hibiszkusz virág a hindu istennő, Kali virága. Gyakori témája a Bengáli, indiai művészetnek, ahol az istennő és a virág összefonódik. A hibiszkuszt Kali istennő és Lord Ganesha felajánlásként használják a hindu vallásban.
A Fülöp-szigeteken, a gumamela-t (a hibiszkusz helyi neve) a gyermekek buborék fújásra használják. A ragacsos virágok a szappannal együtt extra sok buborékot termelnek.
A hibiszkusz virágot a tahiti és a hawaii lányok hagyományosan viselik a hajukban. Ha a virágot a bal fülük mögött viselik, azt jelenti, hogy a nő már férjezett, vagy barátja van. Ha a virágot a jobb oldalon viselik, akkor egyedülálló nőről van szó vagy olyanról, aki nyitott a kapcsolatra. A sárga hibiszkusz Hawaii állami virága.
Chimamanda Ngozi Adichie nigériai író első regényének címe: Lila Hibiszkusz, a virág után.
A hibiszkusz Haiti nemzeti szimbóluma, továbbá nemzeti virága a Salamon-szigeteknek. Hibiszkusz syriacus a nemzeti virága Dél-Koreának, a Hibiscus rosa-sinensis a nemzeti virága Malajziának.
Monte Cristo szendvics és a Disneyland
A villásreggeli sosem lesz ugyanaz, ezt azok állítják, akik már egyszer megkóstolták a Monte Cristo szendvicset!
Hogy milyen az? Ha már voltál az amerikai Disneylandben, akkor valószínűleg tudod, hogy ott, a Café Orleansban szolgálják fel a híres Monte Cristo szendvicset, a sonka, pulyka és sajttal töltött, serpenyőben sütött, vagy grillezett kenyeret, málna vagy eperlekvárral és porcukorral megszórva. Bizarr? Hm, így elsőre egy kicsit. De ízlés dolga… Nos, nem a Disneyland volt az első, ahol ezeket a különleges szendvicseket árusítani kezdték. Eredetileg a Monte Cristo a francia Croque Monsieur mintájára, egy grillezett Gruyere sajtos, sonkás szendvics volt. Aztán az 1930-as években több változatban kezdett felbukkanni az amerikai szakácskönyvekben, majd az 1950-es években egy dél-kaliforniai étterem vette a bátorságot és a menülapjára tette Monte Cristo szendvics néven. Végül 1966-ban debütált a Disneylandben. Azóta sok változata született.
A legtöbb tengerentúli államban (USA, Kanada, Ausztrália) a szendvics sós, nem pedig édes. Hagyományosan úgy készül, hogy a sonkával, sajttal és grillezett pulykával bélelt szendvicset, a felvert tojás+tej+,ha édes változat, akkor fahéj keverékébe mártják és forró vajban vagy olajban óvatosan kisütik (gondoljunk a francia pirítósra). A hab a tortán, amikor Mornay szósszal szervírozzák. Amerika-szerte nagy kedvenc a grillezett pulykás változat, másutt ez egy ún. nyitott szendvics, ahol a kenyérből bundás kenyér lesz, és a belevalókat külön grillezik. Néhány gyorsétteremben a Monte Cristo porcukorral van beszórva, és juharsziruppal vagy befőttel körítve szervírozzák.
Hozzávalók: 6 db kenyér, majonéz, 10 szelet gépsonka, 10 szelet pulyka, 4 tojás, 100 ml tej, fahéj, vanília kivonat, olaj, 4 ek vaj, porcukor
1. Egy mély tálban verjük fel a tojásokat, adjuk hozzá a tejet.
2. Olvasszuk meg a vajat egy nagy serpenyőben közepes lángon.
3. Az első szelet kenyeret először kenjük meg kb. 1/2 evőkanál majonézzel az egyik oldalon. Helyezzük rá a sonkát, majd tegyük rá a sajtot és erre helyezzünk még egy szelet kenyeret. Azt is kenjük meg az egyik oldalán 1/2 evőkanál majonézzel, tegyük rá a grillezett pulykát majd fedjük be egy másik szelet sajttal végül fedjük be egy szelet kenyérrel.
4. Nyomkodjuk kissé össze a szendvicset.
5. Mártsuk bele az így megpakolt kenyereket gyorsan a tojás és a tej keverékébe. Csak be kell őket vonni, nem áztatni!
6. Helyezzük a szendvicseket a serpenyőbe (amiben felolvasztottuk a vajat). Először pirítsuk meg az egyik oldalon, aztán óvatosan fordítsuk meg és pirítsuk meg a másik oldalon is.
8. Vágjuk félbe a szendvicseket, és ha az édes verziót választottuk, akkor málnalekvárral és porcukorral megszórva kínáljuk, ha inkább maradunk a sós változatnál, akkor jó étvággyal elfogyasztjuk!
Tulipán, szerelem és a perzsa újév
A tavasz szupersztárja a tulipán, egy biztos, hogy márciusban mindenhol reflektorfénybe kerül, de a földtekén van, ahol egész évben ünneplik. “Ő” a múlttal átitatott legendák “főhőse”, a művészetek és a költészet múzsája, nemzetek megszállottságig imádott virága, ami lenyűgözte még a szultánokat is. Pl. Egy “tündöklő tulipántos” magyar vers Csokonai: Tartózkodó kérelme, ahol „A hatalmas szerelemnek, Megemésztő tüze bántja a költőt és csak Te lehetsz írja sebemnek, Gyönyörű kis tulipánt.”-állítja. Aztán itt van mindjárt egy egzotikus, perzsa legenda a 6. századból, mely a tulipán eredetét firtatja. A perzsa folklór szerint az első tulipán virág, két szerelmes, Farhad és Shirin vércseppjei nyomán nőtt ki. A történet kísértetiesen hasonlít a veronai szerelmesek, Rómeó és Júlia történetére:
“Egy alacsonyrangú kőfaragó, név szerint Farhad beleszeretett a sah leányába, Shirin hercegnőbe. Amikor a lány értesült erről, csak a vállát vonogatta, egyrészt mert a férfit még sohasem látta, másrészt meg el sem tudta képzelni, hogy mit akarhat tőle egy ilyen alacsony rangú iparos.
De Farhad tovább lángolt Shirinért. Szerelmi gyötrődésében vett egy fuvolát és a felment a hegyekbe, ahol gyönyörű fuvolaszóval zengte Shirin hercegnő szépségét. Ott böjtölt, sanyargatta testét, miközben napról-napra jobban vágyott a lány szerelmére. Ennek persze hamarosan híre ment. Először a falusiak kezdtek beszélni róla, majd a városban élő hercegnő fülébe is eljutottak Fahrad szerelmes dalai. A szegények, mivel tisztában voltak Farhad helyzetével, együtt éreztek vele, sőt mi több megsajnálták és mindenképpen segíteni akartak neki, hogy találkozhasson szíve szerelmével.
Ez hamarosan meg is történt: Shirin hercegnőt az egyik komornája felcsalta a hegyre, be az erdőbe, és amikor meglátta Farhadot és meghallotta a fuvolaszót, menten beleszeretett. Amikor a sah megtudta, hogy egyetlen lánya egy alacsony rangú ember iránt érez szerelmet, nem volt boldog. De mivel látta, hogy a lánya viszont szereti, tudta, hogyha nemet mond, elveszítheti, ezért kidolgozott egy ravasz tervet. Farhadnak, mivel közember volt, egy olyan feladatot talált ki, amit senki sem tudott végrehajtani.
Shirint tehát választás elé állította, hogy ha Farhad végrehajtja az általa kiszabott feladatot, amivel bebizonyítja szerelmét, hozzá mehet feleségül. Shirin hercegnő Farhadhoz ment, és elmondta, hogy a szerelmük beteljesülése érdekében át kell fúrnia a hegyet és egy alagutat kell ásnia. De nem akármilyet, hanem hat lándzsa széleset és három lándzsa mélyet, Ó, és negyven mérföld hosszúnak kell lennie! Farhad nem szólt semmit a sziszifuszi feladat hallatán, csak rábólintott, majd magához vette az ásóját, és elindult fel a hegyekbe.
Farhad évekig fáradhatatlanul dolgozott. Hajnaltól-sötétedésig építette az alagutat, és fantasztikus haladást ért el. A hercegnő többször titokban meglátogatta, és miközben nézte, ahogy dolgozik, egyre jobban elmélyült a szereleme – Farhad teste biztosan kiizmosodott a nagy munkában!
Amikor híre ment, hogy Farhad már majdnem befejezte a munkát a sah dühöngeni kezdett. A trükk tehát nem vált be!-üvöltötte. Ekkor tanácsot kért a ravasz Vizierstől. Aki azt javasolta neki, hogy küldjék el a hercegnő egyik udvarhölgyét Farhadhoz, és az hazudja azt neki, hogy Shirin halott, remélve, hogy a kőfaragó ennek hallatán belenyugszik a végzetbe és elfelejti a hercegnőt. El is küldték a kiválasztott udvarhölgyet, hogy mondja meg Farhadnak, hogy a hercegnő halott. A férfi először nem hitt neki, de végül a lány meggyőzte. Farhad a gyásztól először mély depresszióba zuhant, majd végső kétségbeesésében az ásójával kioltotta életét. Vére az alagútba folyt. De a sah még mindig nem lélegezhetett fel, mert a dolgok nem a terve szerint alakultak.
Ugyanis amikor Farhad halálhíre eljutott Shirin hercegnőhöz, a lány azonnal befogatott és felment a hegyekbe, hogy saját szemével meggyőződjön arról, hogy igaz-e, a hír. Amikor meglátta halott szerelmét, a férfi mellé feküdt és öngyilkos lett. A földön, ott ahol meghaltak, skarlátszínű vérük összemosódott, és minden cseppjéből egy-egy gyönyörű tulipán fakadt. A szerelmük a tulipánban élt tovább. Ennek a tulipánnak a neve: Perzsa gyöngy tulipán lett!” Itt a vége, fuss el véle.
És a tulipán azóta is a perzsák, azaz irániak kedvenc virága, melynek fontos szerepe van a noruz/nowruz vagy a perzsa újév megünneplésében, ami az iráni naptárak első hónapjának első napja, de hagyományos újévi ünnep Azerbajdzsánban, Afganisztánban, Törökországban, Zanzibáron, Albániában, a kurdoknál és Közép-Ázsia több országában. Egyben Zarathustra követőiknek, illetve a muszlim szúfizmusnak és a bahái híveinek ünnepe is, így a noruzt, több mint 300 millió ember ünnepli világszerte. Az UNESCO szellemi kulturális örökségének része 2008-tól. Van, ahol mindig március 21-én ünneplik, mások hagyományában a tavaszi napéjegyenlőség napja, azaz lehet március 20-21-vagy 22-én. A noruz szó az óperzsa nyelvből származik: nava jelentése „új” volt, rəzaŋh pedig „napot” vagy „napfényt” jelentett.
A szó először a Perzsa Birodalom korában bukkan fel a 2. században. Az ünnepnek megfelelő napnak azonban már az Akhaimenida dinasztia idején ( i.e. 648-i.e. 330) kitüntetett jelentősége volt: a perzsák uralta népek királyai ezen a napon elvitték ajándékaikat az uralkodónak, a sahinsahnak. Létezik olyan elmélet, amely szerint a híres perszepoliszi épületkomplexum, de legalábbis az Apadana palota és a Száz Oszlop Csarnoka a perzsa holdújév megünneplésének helyszínéül épült. (Az akhajmenida feljegyzések azonban nem említik a noruzt.)
A perzsa újév kezdetét a hagyomány 15 000 évvel ezelőttre, a kelet-iráni (mai Afganisztán) mitikus Jamsid király idejére teszi. Jóval később hivatalos ünnepévé lett a Nyugat-Iránt Kr. e. 247 és Kr.e 224) közt uraló parthus dinasztiának.
A perzsa újév említése I. Ardasíri a 224 és 650 között uralkodó Szászánida dinasztiát megalapító király korától jelentősen megszaporodnak. A Szászánidák idejében az év legfontosabb ünnepe volt. Más ünnepek, mint a Gahanbar és a Mehragan fokozatosan háttérbe szorultak (Zoroászter követői azonban továbbterjesztették őket, egészen Indiáig). Az ünnepet még a korai muzulmán uralkodók is nagy becsben tartották. Van róla feljegyzés, hogy a négy nagy kalifa együtt vezette az újév ünnepségeit, az Abbászida dinasztia alatt pedig a legfontosabb királyi ünnep volt.
A kalifátus bukása után a Perzsiát újra megerősítő dinasztiák (a Szamanida-dinasztia és a Buwajjid-dinszatia) alatt a perzsa újév fontos esemény maradt, sőt a régi perzsák más, kisebb ünnepeinek szokásait is felelevenítették. A későbbi oszmán török és mongol hódítók sem próbálták meg más ünneppel helyettesíteni a noruzt.
A szellemi kulturális örökségek megőrzésével foglalkozó ENSZ bizottság 2008. szeptemberében tartott kormányközi konferenciáján elismerte a noruz különleges kulturális értékét, és a perzsa újév azóta az UNESCO szellemi kulturális örökségének részét képezi. Az ünnep jelentőségét az ENSZ Közgyűlés is elismeri, és 2010. februárja óta március 21-ét a Noruz Nemzetközi Napjaként tartják számon.
A nowruz a mai Iránban
Iránban az év legfontosabb ünnepe a Nowruz. Az ünnepségsorozat általában 13 napig tart, amely időszak alatt a fiatalok felkeresik az időseket, a családok és barátok meglátogatják egymást. Nagytakarítás előzi meg. Úgy tartják, az újévben boldog lesz, aki kedves a rokonokkal, a barátokkal és a szomszédokkal.
A közelgő újévet előre jelzi az utcákon táncoló, fekete arcú (náluk a fekete jó szerencsét jelent) és piros ruhájú Hadzsi Firuz, aki nemcsak az ünnep hírnöke, hanem az ünnepségek felügyelője is. Az arca korommal van bekenve, élénkvörös ruhát és filc kalapot visel. Ő Amu Nowruz (Nowruz bácsi, kb. olyan, mint a mi Mikulásunk) segédje, táncol, énekel és csörgődobon játszik. A hagyományos dalokban parasztként mutatkozik be, aki megpróbálja felvidítani az embereket, akiket uraknak szólít. Az arca felét néha fehérre festik, hogy elkerüljék a rasszista megjegyzéseket. Egyes források szerint, Hadzsi Firuz alakja a Mir Nowruzi nevű hagyományra épül. Mir Nowruz egy komikus figura volt, akit a város “az év utolsó öt napjára” megválasztott uralkodónak. Az ideiglenes “Ötnapos királyság” (a Šāh e Panj Ruze) alatt gyakran parádézott a városban egy csapat énekessel és táncossal a Nowruz ünnepségeken. Később azt állították, hogy Hadzsi Firuz megfeketedett arca a halottak világából való visszatérését szimbolizálja, piros ruhája Siavash királyfi vérének és a feláldozott istenség életre keltésének jele, míg vidámsága az újjászületés jubilálása (a Siyāwaxš név “fekete embert” vagy “sötét arcú embert” jelenthet, és azt sugallja, hogy a fekete kifejezés a névben utalhat a fent említett mezopotámiai szertartások résztvevői arcának befeketetítésére, vagy az ünnepségen viselt fekete maszkokra).
Amu Nowruz vagy Baba Nowruz (baba jelentése bácsi vagy atya) és felesége Nane Sharma (nane jelentése: néni) az iráni folklór két fontos alakja, mely szerint minden évben a tavasz elején, előlépnek a félhomályból. S míg Nowruz apó társával, Hadzsi Firuzzal együtt mutatkozik, hogy megjelölje az iráni újév nowruzának, a tavasznak a kezdetét, addig Nane Sharma izgatottan várja, férje, Nowruz bácsi látogatását. Nowruz legendája, mely az óévről az új évre való átmenetet szimbolizálja a következő: a tavaszi napéjegyenlőség előestéjén, Amu Nowruz, egy ezüsthajú férfi, filc kalapot, hosszú kék vászon köpenyt, vékony nemez cipőt és vászon nadrágot visel, ajándékot hoz a gyerekeknek, de a szerepe ennél több, jelenléte történelmi fontosságú, mert feladata, hogy a régi történeteket átadja a fiataloknak. Miután megajándékozta a gyerekeket, Nowruz a feleségéhez, Sharmához siet, akivel csak évente egyszer ezen a napon találkozhat. A legendák szerint ugyanis minden évben a tavasz első napján, Sharma várja Nowruzt; de mielőtt a férje megérkezne a kimerültségtől elalszik, és miután felébred, rájön, hogy Nowruz már ott járt, de el is ment. Azt mondják, hogy ha a házaspár egyetlen egyszer meglátja egymást, a világ elpusztul.
Az újjászületést szimbolizáló ünnepségsorozat látványos eleme a hét Sz teríték (perzsául háft szin), azaz hét, Sz-szel kezdődő tárgy egy asztalon bemutatva, amelyek hagyományosan az alábbiak:
- az újjászületést szimbolizáló csíráztatott búza, árpa, mungóbab vagy lencse (szabdzi),
- a bőséget reprezentáló, búzacsírából készített édes puding (szamanu),
- a keskenylevelű ezüstfa, szerelmet jelképező szárított gyümölcse (szendzsed),
- a gyógyításra, egészségre utaló fokhagyma (szir),
- a szépséget megjelenítő alma vagy gránátalma (szib),
- a pirkadat színét felidéző szömörce (szumák),
- az életkort és a türelmet jelző ecet (szerké).
A teríték valamelyik kellékét ma már helyettesíthetik más „sz” betűvel kezdődő dologgal. Erre a legtöbbször a tavaszt hirdető jácint (szonbol), illetve a jólétet, prosperitást jelző pénzérmék (szekké) a legalkalmasabbak.
Szinte minden ünnepi asztalon megtalálható a Korán és/vagy legnépszerűbb költőjük, Háfiz verseskötete, a megvilágosodást és boldogságot jelző égő gyertya, a tisztaságot és becsületességet szimbolizáló tükör, a jólétre utaló aprópénz, az életet jelképező üvegedényben úszkáló aranyhal és a termékenységet megjelenítő színesre festett, főtt tojások, valamint a tavasz beköszöntét mutató tulipán vagy jácint.
Tulipán mánia
Charles de L’Écluse (latin neve: Carolus Clusius) honosította meg a tulipánt Hollandiában, amikor 1593-ban a leideni egyetem professzora lett. A tulipántermesztés nemsokára hatalmas üzletággá nőtt Németalföldön, ezt később „tulpomániának” nevezték el. 1629-ben az európai botanikusok már körülbelül 1000 fajtát ismertek. Az értékesebb tulipánhagymák valóságos vagyonokat értek. Egyetlen ritka alakú és különleges színű tulipán hagymájáért – mai pénzben számítva – akár hatszázezer forintot is megadtak. A „tulipánőrület” időszaka 1633–1637; majd 37 februárjában a spekulációs piac összeomlott. A hagymák ára hirtelen a korábbi töredékére csökkent, így nagyon sok család elveszítette erre alapozott vagyonát.
Mára mintegy 3–4000 különböző termetű és virágú faját nemesítették ki, így a tulipán virága a kék kivételével bármilyen színű és változatos mintájú lehet; még (csak nem fekete) sötét ibolya és zöld virágú fajták is vannak. Elsőként 1597-ben John Gerard botanikus állapította meg, hogy:-“A természet úgy tűnik, hogy többet játszott ezzel a virággal, mint bármely más növénnyel.” Amikor Hollandiában a szépséget az élénk kontrasztos színek márványos örvényei határozták meg, a tulipánok szirmai “tollasakká váltak” és “lángra lobbantak”. A 19. században azonban, amikor az angolok tulipánmezőt akartak létrehozni, a tulipánok ismét alkalmazkodni tudtak és “festékkel töltött dobozokká fejlődtek a legfényesebb, legkövérebb, tiszta pigmentekkel.” Ezek a tulajdonságok a tulipán genetikai változékonyságára utalnak, ami miatt az oszmán törökök azt hitték, hogy a természet ezt a virágot minden másnál jobban dédelgette.
A tulipán további előnye, hogy hagymákról, magokról és a rügyekről egyaránt lehet szaporítani. A tulipánmag azonban 7-12 év után képez csak virágzó gumót. Amikor egy hagymából virág lesz, az eredeti hagyma eltűnik, de “klón” gumók lépnek a helyére, amik kirügyeznek. Megfelelően művelt helyen, ezekből a rügyekből saját, virágzó gumók lesznek, általában néhány év után. Az ún. „tulipántörés” vírus csak a rügyekkel terjed, nem a magokkal, és a szaporítás során a vírus nagyban lelassul, ezért a legvonzóbb fajták termesztése évekbe telik (ezekből lesznek a cirmos szírmú tulipánok). Az északi féltekén, a tulipán áprilisban és májusban virágzik, körülbelül egy hétig. A tulipánt nyugvó szakaszában júniustól- szeptemberig lehet gyökerestől kitépni, így a tényleges vásárlások ezekben a hónapokban történnek meg.
Tulipán a művészetben
A közel-keleti növénytermesztő kultúrákban már az i. e. 3. századtól rendszeresen megtalálhatjuk ábrázolásait. Általában a nőiességet, a szerelmet jelképezte, illetve erotikus szimbólum volt, különösen a piros tulipán az érzéki örömöket fejezte ki. A keresztény szimbolikában a fehér tulipán viszont a (testi-lelki) tisztaság, továbbá a megbocsátás jele, de a tulipánok jelenthetik a szenvedélyt, a hitet és a szeretetet is. Míg a lila tulipánok a királyi családot képviselték, mindkettő fontos eleme lett a húsvétnak!
A tulipán népszerű kerti növénnyé vált a török kultúrában, ahol egyenesen a földi paradicsomot testesíti meg, és szinte isteni státuszt kapott. A 17. századi holland csendéleteken azonban a szirmait hullató virágok rendszerint a mulandóságot, az élet rövidségét, a halált jelentették.
A perzsa újév ünneplése a Nowruz, több mint 3000 éves múltra tekint vissza, a tavasz közeledtét jelzi, amikor is az ünnepségek során a tulipánt használták/ják dekoratív elemként.
Egy 6. századi perzsa legendában, mely hasonlít a Rómeó és Júliához,- a tulipánnak szimbólikus szerepe van. A fiatal Farhad kőfaragó kiömlött vérét jelképezi, amikor megöli magát, mert azt hiszi, (szándékosan hamis hírt mondanak neki), hogy a szerelmese Shirin hercegnő meghalt.
Az Oszmán Birodalomban a tulipán volt az uralkodóház emblémája is így sok, 13. századi perzsa költeményben fő motívum. A Musharrifu’d-din Saadi: Gulistan című versében egy látnoki Paradicsomot ír le: -“A hűvös patak morajlása / madárdal, sok érett gyümölcs / fényes, sokszínű tulipán és illatos rózsa…”A tulipán sokszor szerepel Simin Behbahani verseiben is.
Iránban a tulipán a mártírság nemzeti szimbóluma (és általában a shi’ite iszlámban), a postai bélyegeken és érméken is tulipán van. Az 1979-es iszlám forradalomban gyakran szimbólumként használták, és egy piros tulipán díszíti az 1980-ban újratervezett zászlót. A kard közepén, négy félhold alakú szirom körül “Allah” áll, az öt pillére, pedig az iszlámot szimbolizálja. Ruhollah Khomeini ajatollah sírját 72 ólomüveg tulipán díszíti, amelyek 72 mártírt képviselnek, akik a karbalai csatában haltak meg k.e.680 -ben. Az 1980–1988-as iraki háború áldozatait ünneplő hirdetőtáblákon is szimbólumként használták a tulipánt.
2009-ben a tulipán az Iráni Zöld Mozgalom szimbóluma lett.
A perzsa “laleh” szó tulipánt jelent, -az arab országokban népszerű lány név, -de ezt a nevet használják a kereskedelmi vállalkozások elnevezésére, mint pl. a Laleh International Hotel, valamint a közintézmények neveihez: Laleh Parkand Laleh Kórház.
Amikor arab betűkkel írták le a szót úgy hangzott, hogy “lale”, ami az Allah szó anagrammája, ezért vált a tulipán szent szimbólummá. Széles körben használják pl. a House of Osmanban, ahol csempéket díszítettek vele, mecsetek, szövetek, edények dísze, mintázata, stb. tehát amerre csak az ember jár az Oszmán Birodalomban, mindenütt találkozik a tulipánnal, mert a tulipánt a bőség és a kényeztetés szimbólumának tekintették. A korszak, amely során az Oszmán Birodalom a leggazdagabb volt gyakran nevezik Tulipán korszak-nak vagy törökül Lale Devri-nek.
A tulipánt Magyarországon a 16. század vége óta termesztik. Nyugati kertészek ismertették meg velünk szaporításukat. Népművészetünk azonban már jóval korábban felfedezte, mert pl. a tulipán motívum megtalálható egyes hun leleteken, a honfoglalás korából származó karosi szablyájának palmettákat formázó veretes díszei közt Kiszely István tulipánt is felismerni vélt; a levédiai Csertomlikben talált kardmarkolat is tulipánsorral van díszítve.
A tulipán középső sziromlevele hasonlít a székely írás “us” (ős) jeléhez. Ez a jel a Tejút hasadékát ábrázolja, amelyben karácsonykor a Nap kél (a jelet csak másodlagosan használják a női nemiszerv ábrázolására; eredetileg az ősanya vulváját jelölte; de az ősvallás időszakában nem a vulva, hanem a benne születő napisten volt a fontos). Ez a csillagászati körülmény okozta a Tejút hasadékának rendkívüli ősvallási jelentőségét és a sok ábrázolást, amelyek egy része a tulipánhoz kötődik.
A tulipán két szélső sziromlevele meg a székely írás “nt/tn” (Ten) jelével azonos. A két jel együttesen az Isten (ős Ten) szót adja, újfent igazolva ezáltal azt a Berze Nagy János által is felismert tényt, hogy a magyar nép az égigérő fát (azaz a Tejutat) az Istennel azonosítja.
A konyhában
A tulipán szirmok bármilyen meglepő, de ehetők. Az ízük változik a fajtától és a szezontól függően, nagyjából hasonlít a saláta vagy más saláta zöldekhez. Vannak azonban, akik allergiásak a tulipánokra.
A tulipánhagymák úgy néznek ki, mint az igazi hagyma, mégsem tekinthetők élelmiszernek. A hagymák toxicitása nem tisztázott, és nem is létezik megállapodás szerinti módszer az emberi fogyasztásra való biztonságos előkészítésre. Voltak feljegyzések a tulipán toxikus hatásáról, ha valaki túl sokat fogyasztott belőle. Az 1944–45-ös nagy holland éhínség idején azonban a tulipánhagymákat kétségbeesésből fogyasztották, a holland orvosok még recepteket is mellékeltek hozzá. Pl. Audrey Hepburn is tulipánt evett a háború alatt.
Tulipán fesztiválok
Mondanom sem kell, hogy szerte a világon tartanak tulipán fesztiválokat, például Hollandiában a Tulip Time Festival-t, Spaldingban, Angliában, de van egy népszerű tulipán fesztivál Morges-ban, Svájcban is. Minden tavasszal tulipán fesztiválokat tartanak Észak-Amerikában is, beleértve Michigant, a Skagit Valley Tulip Festivalt, Washingtont, a Tulip Time Festival-t (Orange City és Pella, Iowa), és a kanadai Tulipán Fesztivált Ottawában, Ontarioban. A tulipán népszerű Ausztráliában is, ahol több fesztivált szentelnek a virágnak szeptemberben és októberben, a déli féltekén pedig tavasszal.
Tulipán mánia
A tulipán Európába történő bevitelét gyakran megkérdőjelezhetően Ogier de Busbecq, flamand botanikusnak tulajdonítják, aki I. Ferdinánd megbízásából az Oszmán Birodalomban nagyköveti szolgálatot teljesített. 1554-ben I. Szulejmán szultán vele küldte az első tulipánhagymákat és magokat Bécsbe. A tulipán gumók, valamint más újdonságnak számító növények, mint a burgonya, paprika, paradicsom és egyéb zöldségek, egyébként mind a 16. században kerültek Európába. A tulipán gumók hamarosan Bécsből, Augsburgba, Antwerpenbe majd Amszterdamba is eljutottak. Termesztésüket az Egyesült Tartományokban (ma Hollandia) komolyan úgy 1593 körül kezdték, miután a dél-hollandiai botanikus Carolus Clusius a Leideni Egyetemen megalapította a Hortus Academicust. A kertbe tulipán gumókat ültetett, majd megfigyeléseire alapozva megállapította, hogy a virágok képesek elviselni a ridegebb körülményeket is, ennek köszönhetően a tulipán népszerűsége nőni kezdett. Sikerének titka az lehetett, hogy különbözött az akkor ismert virágoktól, melyek Európa legszebb kertjeit díszítették. Szirmának intenzív, telített színe, a nonpareille (ez egy betűméret a nyomdában: 2256 mm x2117mm) státuszszimbólumként való megjelenése egybeesett az újonnan függetlenné vált holland kereskedelmi vagyonok növekedésével. A 17. században már nem a spanyol Holland Köztársaságról van szó, mert az ország gazdasági forrásai a jövedelmezőbb kelet-indiai kereskedelemre tevődtek át, ahol egy-egy hajóút 400%-os nyereséget hozott. Az ország tehát az amszterdami kereskedőknek köszönhetően megkezdte aranykorát. A tulipán hamarosan áhított luxuscikké vált, és nem csak az egyszerű fajta, de több különleges fajta is követte. Ezeket a következő csoportokba sorolták: a piros, sárga vagy fehér egyszínű tulipánokat Couleren névre keresztelték; a színeseket Rosen (fehér csíkok, piros vagy rózsaszín alapon); Violetten (fehér csíkok, lila vagy lila alapon); és a legritkább az összes közül a Bizarden (bizarr) sárga vagy fehér csíkok a piros, barna vagy lila alapon). A többszínű tulipán hatása (bonyolult vonalak és láng-szerű csíkok a szirmokon) élénkek és látványosak voltak, így még egzotikusabb kinézetűeknek hatottak, tehát nagyon keresetté váltak. Ma már ismert, hogy a cirmos tulipánhatás, annak köszönhető, hogy a gumók egyfajta tulipán-specifikus mozaik vírussal fertőzödnek meg, ez az úgynevezett “tulipántörés vírus”, melynek során egy szirom színe két vagy többféle csíkozású lesz.
A termelők az új fajtákat aztán magasztos címekkel látták el. Számos korai fajta volt az Admirael (“admirális”) előtagú, amit gyakran a termelők nevével kombináltak: Admirael van der Eijck volt a legelismertebb, mintegy ötven ilyen nevű faj él. A Generael (“generális”) egy másik előtag volt, amelyet körülbelül harminc fajtánál használtak. Később egyes fajták még extravagánsabb neveket kaptak, mint Nagy Sándor vagy Scipio, vagy akár “Admiral of Admirals (az admirális admirálisa)” és a “General of Generals”. Az elnevezése lehet véletlen és a fajták nagyon változóak. A legtöbb ilyen fajta már kihalt.
Mivel a tulipánoknak egyre nőtt a népszerűsége, a szakmai termelők magasabb és magasabb árakat fizettek a vírusos-cirmos tulipánokért. 1634-re, részben a francia kereslet hatására, a spekulánsok elkezdtek belépni a piacra. 1635-re 40 hagymát értékesítettek 100 000 forintért (holland forint). A ritka gumók szerződéses ára 1636-ban tovább emelkedett, de novemberre a közönséges, “töretlen” gumók ára is növekedni kezdett, így hamarosan minden tulipángumó több száz guldent jövedelmezett. Az év hátralevő részében a virágárusok vagy tulipánkereskedők szerződést írtak alá egy jegyző előtt, hogy tulipánokat vásároljanak a szezon végén (gyakorlatilag határidős szerződések). Így a hollandok, akik számos technikát kifejlesztettek a modern finanszírozásra, létrehoztak egy piacot a tulipán gumókra, mint tartós árura (A gyors kiárusítást egy 1610-es rendelet tiltotta be, amelyet 1621-ben és 1630-ban, majd 1636-ban megismételtek vagy megerősítettek. A rövid távú eladók ellen nem emeltek vádat e rendelet alapján, de a határidős szerződéseket végrehajthatatlannak ítélték, így a kereskedők visszautasíthatták az ügyleteket, ha veszteséggel szembesültek). 1636-ban a hollandok létrehoztak egyfajta hivatalos határidős piacot, ahol a szezon végén a gumók vásárlására és értékesítésére vonatkozó szerződéseket vásároltak és adtak el. A kereskedők a kocsmákban (“főiskoláknak” nevezték) találkoztak és a vásárlóknak 2,5%-os “bor pénzt” kellett fizetniük. Egyik fél sem fizetett kezdeti árrést, sem piaci árrést, és minden szerződés az egyes viszontkodókkal, nem pedig a Tőzsdével köttetett. A holland tulipánszerződés-kereskedelem hollandul-windhandel, szó szerint “szélkereskedelem” volt, mivel egyetlen gumó sem cserélt gazdát. Az egész üzlet a holland gazdasági élet peremén valósult meg, nem pedig magán a Tőzsdén.
1636-ra a tulipánhagyma, Hollandia negyedik vezető exportterméke lett, a gin, a hering és a sajt után. Az ára az egekbe szökött. Sok ember szerzett és vesztett vagyont egyik napról a másikra. Összehasonlításképpen, pl. 1637 februárjában egy képzett kézműves 150-350 forintot keresett évente, és “nyolc, kövér sertés” 240 florinba-guldenbe került. 12 hektárnyi földterületet ajánlottak fel egy Semper Augustus nevű tulipán fajtáért. 1637 telén egyes gumók állítólag naponta tízszer cseréltek gazdát. A szállítások sohasem történtek meg, mert 1637 februárjában, a tulipánhagymák szerződéses árai hirtelen lezuhantak, és a tulipán kereskedelem csődbe ment. Az összeomlás Haarlemben kezdődött, amikor a vevők megtagadták, hogy megjelenjenek egy rutin tulipán árverésen. Oka, Haarlemben kitört a bubópestis járvány. A pestis járvány miatt a buborék kidurrant. Azóta 1637 februárjára a világtörténelemben úgy tekintenek, mint az első regisztrált, spekulatív gazdasági csődre. Pedig a tulipán mánia csupán egy addig ismeretlen társadalmi-gazdasági jelenség volt, nem gazdasági válság. Az igaz, hogy a tulipán áresése sok befektetőt tönkretett, de nem volt kritikus befolyása a Holland Köztársaság jólétére, mely a 17. században egészen az 18. század közepéig a világ, vezető gazdasági, és pénzügyi hatalma volt, a történelem legfejlettebb és legkifinomultabb rendszere. A hollandoknak köszönhetjük a világ, gazdasági, üzleti és pénzügyi történelmének számos úttörő újítását. A Holland Köztársaság (a világ első hivatalos tőzsdei és tőzsdei piacának szülőhelye), a Holland Kelet-indiai Társaság (a világ első hivatalos részvénytőzsdéjének és részvénypiacának), a Holland Kelet-indiai Társaságnak (a világ első hivatalosan jegyzett állami vállalatának) és a Holland Nyugat-indiai Társaságnak a társadalmi-politikai-gazdasági tevékenységeiben gyökereztek, ami azt mutatja, hogy nem véletlenül nevezték aranykornak.
Brueghel egy nagy tablót festett 1640-ben a “Tulipánmánia” jelenségről. Úgy tette nevetségessé az embereket, hogy a spekulánsokat bolond majmoknak ábrázolta. A kép bal oldalán egy majom látható, aki a virágzó tulipánra mutat. Egy másik majom feltart egy tulipánt és egy pénzeszsákot.
Fent a teraszon az üzletkötést kézfogással zárják le, a hagymákat lemérik, és a pénzt számolják, egy pazar üzleti étkezdében élvezkednek. A bal oldali majomnak van egy listája drága tulipánok nevével. A kard az oldalán a státusz szimbóluma.
A háttérben egy majom lovagol, rangjáról vagy testtartásáról ítélve úriember lehet. Az elöl középen lévő majom befejezi az alkut. A bagoly a vállán – ellentmondásosan – nem a bölcsesség szokásos szimbóluma, hanem a butaság jele, mert ez az éjszakai lény nappal vak.
A tulipánkereskedelem összeomlásának utóhatásait is ábrázolja a festmény. A jobb oldalon egy majom levizel néhány tulipánt, ezzel jelezve, hogy a tulipán értéktelenné vált. Mögötte egy spekuláns, az adósságai miatt, a bíró elé került. Egy másik majom sír a dokkban. A háttér közepén, távol egy csalódott vevő megkezdi a harcot, jobbra egy másik spekuláns a sírba kerül.
Alexander Dumas: A fekete tulipán című könyve szintén a tulipán lázról szól
A történet a holland Haarlem városában játszódik, ahol a tulipántársaság díjat tűz ki a szénfekete, nagy tulipán fölfedezésére –, ami megoldhatatlan problémának látszott, ha tekintetbe vesszük, hogy abban a korban még a természettől fogva sötétbarna fajta sem létezett. Mondogatták is, hogy a díj alapítói akár kétmillióra is szabhatták volna a díjat százezer frank helyett, mert hogy a dolog úgyis kivihetetlen. Erény és bűn, szerelem és kapzsiság, árulás és hősi halál, uralkodói önkény és igazságtétel – a romantikus regények minden eleme együtt van ebben a jellegzetes Dumas-históriában.
Egy emblematikus svéd, farsangi desszert
Azok, akik hallottak már a svéd nemzeti „sportról”, a délutáni kávé és süteményevés szokásról, azok biztosan ismerik a semlát. De ha nem, akkor íme néhány infó róla: ez egy búzalisztből készült zsemle, mandulakrémmel töltve, tejszínhabbal a tetején. Annyira népszerű édesség, hogy még saját ünnepnapja is van a svéd naptárban. Különösen jó ízű a Semla napon, ami idén február 16-ára esik.
A semla evés tehát egy tipikus skandináv hagyomány, Svédországban, Finnországban, (finnül: vastlakukkel, laskiaispulla vagy fastlagsbulle/fastelavnsbolle) Észtországban, Norvégiában, Dániában, a Feröer-szigeteken és Izlandon, ahol a nagyböjthöz és különösen a zsíros keddhez kapcsolódik. A skandinávok eredetileg csak ezen a napon ették, de a reformáció érkezésével a svédek már nem tartották be többé a szigorú böjtölést, így ma már a semlák röviddel karácsony után megjelennek az üzletekben és a pékségekben és egészen húsvétig kaphatók.
A semla legrégebbi változata egy sima kenyérzsemle volt, amelyet egy tál meleg tejben tálalva fogyasztottak. Svédül ez a verzió hetvägg néven ismert (a flamand hete weggen (forró ékek) vagy a német heisse Wecken (forró zsemle) ugyanez, csak tévesen “hotwall”-ként fordították le). Adolf Frederick svéd király annyira szerette a semlának ezt a változatát, hogy 1771. február 12-én egy homár, kaviár, savanyú káposzta, füstölt hering és pezsgős vacsora után, még bevágott tizennégy hetväggot (semla). Éjjel agyvérzést kapott és meghalt.
Ma, a svéd-finn semla egy kardamom ízesítésű búzalisztből készült zsemle, amelynek a tetejét levágják, majd megtöltik a tejszín, kevés vaj és marcipánmasszából készült krémmel, a tetejét tejszínhabbal díszítve árusítják. A levágott felső, fedőként szolgál, néha csak porcukorral van megszórva. Gyakran önmagában fogyasztják, kávéval vagy teával. A klasszikus verzióját azonban egy tál, forró tejben szervírozzák. Amellett, hogy a tejszín és mandulakrém (egyfajta marcipán) eleve különleges ízt ad a semlának, mégis a kardamomtól nyeri el egyedi, karakteres ízét.
Finnországban a zsemlét gyakran eper vagy málna lekvárral töltik meg a mandulakrém helyett, és a finnországi pékségek mindkét változatot kínálják (sok pékség a díszítésben tesz különbséget, úgymint a hagyományos zsemle mandulakrémmel van töltve, míg a lekvárral töltött változat porcukorral van megszórva). Minden évben, körülbelül ugyanabban az időben, amikor a pékségek megtelnek a semlorokkal (semlor, a semla többes száma), a svéd újságírók semla tesztelő körútra indulnak. A “szakértők” elemzik, értékelik és utána döntenek, hogy melyik semla a legjobb a városban. A semla tesztelés az elmúlt néhány évben olyan méreteket öltött, hogy a legőrültebb variációk jöttek létre pl. Stockholmban, a versenyben volt már semla wrap, semla pizza, hot dog semla és kenyérmorzsa semla is. Az alternatív pékségek azonban szerencsére csokoládés, marcipános vagy pisztáciás változatban árulják.
Finnországban és Észtországban a semla hagyománya még a kereszténység elterjedése előtt létezett, az ún. laskiaissunnuntai és laskiaistiistai ünnepségek alkalmából fogyasztották, amikor a gyermekek és a fiatalok számára szánkóversenyt rendeztek. Azok, akik a legmesszebb siklottak, a legjobb termésre számíthattak abban az évben. A fesztivál névadója ez a csúszás vagy szánkózás hagyománya a „laskea” lett. Később a laskiainen-a lecsúszás a keresztény szokásokba is átkerült, ami egyet jelentett a húsvétot megelőző tavaszvárással. Egyébként ez az édesség képviselte Finnországot az Európai Unió osztrák elnökségének Café Europe kezdeményezésében, a 2006-os Európa-napon.
A semla dán változata leveles tésztából készül és csak felvert tejszínhabbal meg egy kis lekvárral töltik meg, néha mazsolát és kandírozott narancshéjat is tartalmaz.
Izlandon inkább Rózsa hétfőhöz kapcsolódik a semla és a leveles tészta helyett gyakoribb, a nálunk képviselőfánk tésztaként ismert változat. A Feröer-szigeteken szintén a képviselőfánkos változat a kedvelt, amit vaníliakrémmel, tejszínhabbal és lekvárral töltenek meg, majd csokoládés mázzal vonnak be.
Svéd semla receptje
A zsömléhez valók: 500 ml tej, 2 dkg élesztő, 30 dkg olvasztott vaj, 4 tojás 150 gr cukor, 1 ek só 1.5 ek cardamom, 13.5 dkg liszt
A svéd semlához: mandula paszta – porcukor, tejszín
A finn semlához: málna vagy eperlekvár tejszínhab
Elkészítése: Futtassuk fel az élesztőt langyos tejben egy kiskanál cukor hozzáadásával. Közben olvasszuk meg a vajat, és hagyjuk kihűlni. Adjuk hozzá a tojásokat. Adjuk hozzá a tojás/vaj keveréket a tej/cukor/élesztő keverékhez. Adjuk hozzá a sót, a kardamomot és a lisztet, ezután addig gyúrjuk, amíg sima nem lesz és csak enyhén ragadós. Fedjük le a tésztát, és hagyjuk kelni, amíg megduplázódik a mérete (Tárolhatjuk hűtőszekrényben, de ne feledjük, hogy kifagyasztás után nagyon hosszú időbe telik, míg újra megkel).
Gyúrjunk kis gombócokat a tésztából. Mérjük le mindegyiket. Ha nagy zsemléket akarunk, akkor 110 gramm a megfelelő, ha kicsit, akkor 35 gramm (én inkább a kisebbet kedvelem). Hagyjuk a zsemléket addig kelni, amíg megduplázódnak. Kenjük be mindegyik tetejét tojással.
Toljuk a sütőbe és süssük ki 220 fokon, 15 perc alatt.
Sütés közben verjük fel a tejszínt. Amikor készen vannak, töltsük meg a zsemléket.
A svéd verziónál: Vágjuk le minden zsemle tetejét. Kanalazzuk/vájjuk ki a közepéből a kenyeret. Tegyük félre majd keverjük össze a zsemlemorzsát a marcipános mandula krémmel – ízlés szerint édesítjük. Adjunk hozzá annyi tejszínhabot, hogy még szilárd maradjon, ne folyjon ki a zsemlékből. Tegyük rá a tetejét és szórjuk meg porcukorral.
A finn változat: Vágjuk le minden zsemle tetejét. Az alsó részt kenjünk meg bőséges mennyiségű lekvárral. A végén nyomjunk rá tejszínhabot, majd tegyük rá a fedelét és szórjuk meg porcukorral.
Magyar túróval töltött zsemle
Hozzávalók: 4 db zsemle, 250 gr tehéntúró, 1 csomag vaníliás cukor, cukor (ízlés szerint), mazsola, 1 db tojás, tej, a tetejére porcukor
Elkészítése: A szikkadt zsemlék tetejét vágjuk le, és kaparjuk ki a belsejüket, de ne legyenek túl vékonyak a zsemlék, mert akkor eláznak, és nem tartják meg az alakjukat. Ezután egy tálba öntött tejbe hirtelen mártsuk meg őket, úgy hogy körös-körül megnedvesítse a tej, de ne áztassa el a zsemléket. A belsejébe is löttyenthetünk egy-két kanálnyit.
Keverjük össze a töltelékhez valókat: a kicsipegetett zsemledarabokat tejjel meglocsolva, túró, cukor, vaníliás cukor, tojás, mazsola, tea rummal ízesítve dolgozzuk össze majd- töltsük meg vele a zsemléket.
Tegyük egy sütőpapírral bélelt tepsire, majd süssük készre az előmelegített sütőben.
Kínáláskor szórjuk meg a tetejüket porcukorral.
A semla (többes száma: semlor) a német Semmel-zsömle szóból átvett kifejezés. Eredetileg a latin similából származik, ami “lisztet” vagy, “búzadarát jelent”, amely a legkiválóbb minőségű búzaliszt vagy búzadara keveréke. Svédország legdélebbi részén (Scania) és a finnországi, svéd ajkú lakosság által fastlagsbulle néven ismert.
Claude Monet sóskalevese
A mezei sóska, réti sóska, kerti sóska vagy egyszerűen sóska (Rumex acetosa) a keserűfűfélék (Polygonaceae) családjába tartozó éveló, lágyszárú levélzöldség. Egész Európában őshonos, de megtalálható Észak-Amerikában, Ázsiában, Chilében is. 30–50 cm magas, ovális levelei csomóban nőnek, két oldalt a nyél mellett, kis csúcsokat alkotva behasítottak. Apró pirosas színű virágai a szár végén kalászban nőnek bugavirágzatot alkotnak. A virágzás május elejétől egészen augusztusig tart. Jellegzetes savanyú ízét a benne található oxálsavnak köszönheti, melynek étvágyserkentő hatása is van. Magas C vitamin-tartalmának köszönhetően hatékonynak tartják a skorbut gyógyítására és megelőzésére. Sok ásványi sót, meszet, foszfort, vasat, magnéziumot, valamint A vitamint tartalmaz. Fő hatóanyagai a flavonoidok, cserzőanyagok és polifenolok. A gyökérben tannin, antraknonok, és naftalén-diolészterek találhatóak.
Gyógyhatásai
Régen vértisztítóként alkalmazták. Immunrendszer erősítő, vizelethajtó, nyákoldó hatású. A gyökeréből készült kivonatát gyomor- és bélhurut esetén használják, gyengén hashajtó hatású, míg a terméséből készült kivonat hasmenésre javasolt.
A spenótból készült főzelékhez hasonló jellegű étel készíthető belőle, de használják saláták ízének fokozására, valamint levesek, omlettek készítésénél is. A borsmustárhoz (rukkola) hasonlóan nyers, fiatal, zsenge leveleit olaszos tésztákhoz is szokták hozzákeverni, így azok könnyebbek és rostban gazdagabbak tőle. Frissen szedve kedvelt gyerekcsemege. A sóskában található oxálsav hosszú távon való fogyasztása vese- és húgyhólyagkövek képződését segítheti elő, valamint a reumás és ízületi gyulladásos betegek fájdalmait is fokozhatják, ezért ilyen esetekben érdemes kerülni a fogyasztását.
A sóska angol neve „common sorrel” vagy „garden sorrel”; élelmiszerboltokban nem kapható, ezért cserepes vagy ültetendő mag formájában kell beszerezni és otthon termeszteni. Egyes esetekben a „Farmer’s Market”-eken (termesztői piacon) vásárolható meg a növény természetes (nyári) szezonja alatt. A leveleket a Lepidoptera (pillangó és lepke) több fajának lárvái fogyasztják, beleértve a vérvénás lepkét, valamint a csigákat. A közönséges sóskát évszázadok óta termesztik. A leveleket lehet pépesíteni levesek és mártásokhoz, vagy salátaként fogyasztani. A növény karakteres, savanyú íze az oxálsav jelenléte miatt van.
Észak-Nigériában a sóskát pörköltökhöz használják a spenóttal együtt. A Hausa nevű közösségben párolják és kuli-kulit készítenek belőle, só, bors, hagyma, földimogyoró, olaj és paradicsom hozzáadásával. Indiában, a leveleket levesek készítéséhez vagy sárgalencse főzelékhez adják hozzá, a földimogyoróval és a curryvel együtt. Afganisztánban a leveleket egy vízzel nedvesített, vékony tésztával vonják be és kirántják, majd előételként szolgálják fel, vagy a Ramadán során a böjti ételek része.
Egész Kelet-Európában, a vad vagy kerti sóskát használják, savanyú levesekhez, párolt zöldségekkel vagy gyógynövényekkel gazdagítva, húsételek vagy főtt-kemény tojás mellé. Görögországban, a spenóttal, póréhagymával és a mángolddal együtt a Spanakopita nevű étel egyik hozzávalója. Albániában, a leveleket párolják és hidegen, olívaolajjal leöntve tálalják, vagy a szivar alakú börek töltelékeként (byrek me lakra) alkalmazzák. Örményországban a leveleket tavasszal összegyűjtik, zsinórra fűzik, és kiszárítják. A leggyakoribb készítmény az Aveluk leves, ahol a leveleket jól kiáztatják, hogy a keserű íze eltávozzon belőle, majd hagymával, burgonyával, dióval, fokhagymával és bulgur búzával vagy lencsével, néha savanyú szilvával együtt párolják.
Az Escalope de saumon à l’oseille (Lazac sóska mártással) nevű ételt, 1962-ben a Troisgros (Jean és Piérre) testvérek találták ki, azóta ez az étel a francia nouvelle konyha emblematikus étele. A francia konyha hagyományosan halételek mellé kínálja a sóskát, mert a zöldség savassága feloldja a vékony halcsontokat. Ami érdekes, hogy Stendhal: Vörös és fekete (1830) című karrier regényének főhőse, Julien Sorel, akinek a neve magyarra fordítva Sóska Gyula. A név beszélő név, kitűnő választás volt a keserű antihősre. Alain Delon alakította Sorelt kiválóan a regényből készült filmben.
Rumex scutatus szintén egyfajta, a hajdina családba tartozó sóska, kulináris gyógynövény. Magyarul francia sóska, pajzslevelű sóska a neve.
Az erdei sóska (egyfajta oxalis) is egy ehető vadon élő sóska fajta, amelyet már évezredek óta fogyasztanak az emberek szerte a világon. Dr. James Duke kézikönyve szerint ez egy ehető gyomnövény, megjegyzi, hogy az indián kiowa törzs tagjai ezt rágták, hogy enyhítsék a szomjúság érzetet a több napig tartó vadászatok során, a potawatomik cukorral főzve, desszertet készítettek belőle, az algonquin indiánok úgy vélték, hogy afrodiziákum, a cherokee indiánok szájsebek és a torokfájás enyhítésére, az irokézek görcsök, láz és hányinger ellen használták.
A húsos, lédús, ehető gumókat (O. tuberosa) már régóta termesztik emberi fogyasztásra-Kolumbia és az Északi Andok hegység országaiban, Dél-Amerikában. Új-Zélandon “Új-Zélandi jam” (bár nem igazi jam) néven termesztik és értékesítik, és a fajták sárga, narancs, sárgabarack és rózsaszín színben pompáznak, valamint a hagyományos vörös-narancs színben is kaphatók (ezek gumók).
A skorbut-fű sóskát (O. enneaphylla) a tengerészek ették C-vitamin forrásként, hogy elkerüljék a skorbutot. Indiában, a kúszó erdei sóskát (O. corniculata) csak szezonálisan fogyasztották, decemberben-januárban. Bodosban, É-K Indiában néha ezzel savanyítják a halat. Az erdei sóska (O. acetosella) kiszárított leveleiből citromos ízű teát készítenek.
A sóska legelterjedtebb receptje azonban a sóska leves, ami víz vagy leveskockából főzött léből, sóska levelekből készül. A nemzetközi konyhában spenóttal, kerti labodaparéjjal, mángolddal, csalánnal, néha pitypanggal, köszvényfűvel vagy medvehagymával együtt főzik. A belőle készült levest különösen kedveli az ashkenazi zsidó, fehérorosz, észt, magyar, lett, litván, román, örmény, lengyel, orosz és ukrán konyha (ahol schav, shchav, shav, vagy shtshav a neve, a szó a jiddis nyelvből kölcsönzött, ők viszont a szláv nyelvekből vették át, legvalószínűbb, hogy a fehérorosz, orosz, ukrán, shchavel, és a lengyel szczaw szóból). A kelet-európai konyhákban gyakran zöld borscsnak nevezik, mint a standard, vöröses-lila cékla borscs-leves unokatestvéreként. Oroszországban a régi orosz szakácskönyvek egyszerűen zöld levesnek nevezték.
A sóska leves általában tojássárgáját vagy egész tojást (főtt vagy rántotta), burgonyát, sárgarépát, petrezselyem gyökeret és rizst tartalmaz. Az ukrán, fehérorosz, orosz, lengyel zöld borscs levesben cékla is van, de a sóskát sokféle leveshez hozzáadják. Ez általában a smetanával, ez egy kelet-európai tejföl fajta neve,- van ízesítve. Lehet melegen vagy hidegen fogyasztani.
A sóska levesnek a savanyú ízt az oxálsav (az úgynevezett “sóska sav” a szláv nyelvek) adja. Ha tejföllel elkeverjük a levest, akkor kevésbé lesz savanyú, mivel az oxálsav kalciummal és kazeinnel (foszfor proteinből álló fehérje-a sajtban van) semlegesíthető. Egyesek a sóska szájösszehúzó ízét szeretik, ami a benne lévő “tannin” miatt van.
Claude Monet sóska levese
Claude Monet különösen kedvelte a sóskát. Givengy birtokán mindig saját maga tervezte meg a heti menüt, azon kívül szorgalmasan gyűjtötte a recepteket is. Gasztronómiai utazásairól (párizsi, londoni, velencei) nem csak feljegyzéseket készített, de a legemlékezetesebb ételeket le is rajzolta, pl. Cézanne hallevesét, a “bouillabaisse”-t, Millet süteményét, a “petits pains”-t.
Monet dédunokájának a felesége, Claire Joyes, sokáig dédelgette a gondolatot, hogy a nagy festőművész kedvenc receptjeiből és rajzaiból összeállít egy könyvet. 1990-re el is készült a”Monet asztalánál” című könyvvel. A 180 receptet tartalmazó gasztró kalandozás során nem csak Monet kedvenc ételeit ismerhetjük meg, de a századforduló étkezési szokásairól is sok mindent megtudhatunk, mint pl. azt, hogy az élet akkoriban nagyon drága volt, ezért Monet második felesége, Alice még a tojást is megszámlálta, mielőtt a tojástartó dobozt lelakatolta volna, amiben rekordszámú, 116 tojás fért el! Claire Joyes-nak évekbe tellett, míg összeválogatta Monet jegyzeteiből a kedvenceit. Az ételeket stílusosan Monet konyhájában főzette meg, Joel Robuchon francia mesterszakáccsal. A családi fényképeket pedig egy profi fotós, Jean-Bernard Naudin segítségével válogatta össze. A könyv, így nem csak az ünnepelt impresszonista festő életstílusáról ad kiváló közelképet, de egyúttal megismerkedhetünk a századforduló konyhaművészetével is.
Claude Monet sóskás rizslevese (savanykás, zöldhabos, gyomorvidító leves)
Hozzávalók: sóska, turbolya vagy vizitorma, fejes saláta, 1 ek vaj, só, bors, 5 ek rizs, 1-2 ek vaj
Mossuk meg a növényeket (sóska, turbolya vagy vizitorma, és saláta) és aprítsuk fel. Olvasszunk vajat egy serpenyőben és dobjuk bele a növényeket, sózzuk, borsozzuk. Pároljuk vagy 5 percig. Öntsünk rá másfél liter forró vizet majd főzzük tovább 15 percig. Ezután adjuk hozzá a rizst és főzzük még 30 percig. Verjünk fel kemény habbá 1 tojásfehérjét és helyezzük a leves tetejére egy kanállal. Befejezésül 1-2 kiskanál vajat olvasszunk bele a levesbe, majd friss újhagymával megszórva tálaljuk.
Padlizsán krém, paradicsom chutney
Cukkini avokádó tartár
Hozzávalók: 400 gr cukkini, 1 avokádó, 1 limette, 1 gerezd fokhagyma, 50 ml zöldségleves, 1 ek olíva olaj, 1 kk köménymag, szezámmag, 100 gr Feta, só, bors
Elkészítése: Nyomjuk ki a citrom levét, reszeljük le a fokhagymát. Vágjuk ketté az avokádót majd pürésítsük. Adjunk az avokádóhoz 5 kiskanál citromlevet, a szétzúzott fokhagymát, sózzuk, borsozzuk és köménymaggal ízesítjük.
Reszeljük le a cukkinit, vagy készítsünk belőle cukkini spagettit. Pirítsuk meg egy kevés olajban max. 5 percig. Sózzuk, borsozzuk.
Morzsoljuk rá a fetát az avokádó krémre. Vegyítsük össze a párolt, de már kihűlt cukkinit az avokádó krémmel. Szórjuk be a tetejét fekete szezámmagokkal.
Padlizsánkrém
Hozzávalók: 2 db padlizsán, 3 ek szezámpaszta, 3 ek citromlé, 2 ek olíva olaj, 2 gerezd fokhagyma, petrezselyem zöldje, 1 ek fekete olajbogyó, só, bors
Elkészítése: Melegítsük elő a sütőt 220 fokra. Mossuk meg a padlizsánt, majd egy éles késsel vagdossuk be pár helyen. Helyezzük rá egy tepsire és süssük 30 percig a sütőben. Hagyjuk a sütőben hűlni, de még langyosan vegyük ki és kaparjuk ki a belsejét egy kanállal, tegyük egy mély tálba. Ízesítsük 3 evőkanál szezámpasztával, adjuk hozzá a citromlevet, az olíva olajat, és a fokhagymát. Sózzuk, borsozzuk és szórjuk meg a tetejét az apróra vágott petrezselyemmel. Ha szükséges meglocsolhatjuk még egy kevés olíva olajjal.
Paradicsom chutney
Hozzávalók: 200 gr paradicsom, 1 csipet só, 3 ek olíva olaj, 2 gerezd fokhagyma, bazsalikom, egy csipet barna cukor
Mossuk meg a paradicsomokat és vágjuk keresztben ketté azokat. Helyezzük rá egy zsírpapírral kibélelt tepsire. Sózzuk meg, locsoljuk meg mindegyiket olíva olajjal, reszeljük rá a fokhagymát, végül szórjuk meg a barnacukorral. Toljuk be az előmelegített sütőbe és süssük 220 fokon 20 percig.
Amikor letelt az idő vegyük ki a sütőből és kanalazzuk ki a paradicsomok belsejét egy mély tálba. Kicsit dolgozzuk össze majd szórjuk meg friss bazsalikom levelekkel. Vagy rántsuk ki a padlizsánt és helyezzük a sült paradicsomokat a tetejére.
A póréhagyma, a szegény ember spárgája, II. Erzsébet és Néró kedvence
A széles levelű, vad póréhagyma (Allium porrum) az emberiség egyik ősi kultúrnövénye. A növény ehető része a levelei, amik nem vastagszanak meg, mint a közönséges hagymánál, hanem hosszúak maradnak, és közvetlen átmenetet képeznek a levelek felé, ezért néha tévesen szárnak nevezik. Ebbe a nemzetségbe tartozik a hagyma, a fokhagyma, a mogyoróhagyma, a snidling (metélőhagyma) és a kínai hagyma. Három, ezekhez szorosan kapcsolódó zöldség még az elefánt fokhagyma, a kurrat és perzsa póréhagyma vagy tareh, szintén az A. ampeloprasum fajtái, bár a felhasználásukban eltérés van.
A póréhagyma élettani hatása
A póréhagyma energiatartalma csekély, de jelentős vitamin és ásványi-anyag forrás. Élettani hatása viszont annál kedvezőbb, magas az ásványi anyag tartalma, és számottevő mennyiségű vitamin található benne, úgy mint B6, C, K vitaminok és folsav. Ásványi-anyag tartalmánál érdemes megemlíteni a vasat, foszfort, káliumot és magnéziumot is. Fontos további tápanyagai a cink, mangán, és a szelén (pajzsmirígy működésnél fontos). Nagyobb mennyiségben tartalmaz acillint, amely antibakteriális hatású kénvegyület. Glikémiás indexe (GI) közepes. Hasznos tápanyagtartalma mellett jótékony hatással bír az emberi szervezet vízháztartására, koleszterinszintre és magas vérnyomásra.
A póréhagyma múltja
Az enyhén hagymaízű póréhagyma ismert zöldségféle volt már az ókori Egyiptomban, majd a görögök és a rómaiak is előszeretettel fogyasztották. Eredeti, vadonélő formája mára csak elvétve található meg a mediterráneumban. A héber Bibliában is szerepel, ahol feljegyezték, hogy bőségesen termett Egyiptomban. Az ókori Egyiptom régészeti lelőhelyeiről származó, szárított példányok, valamint falfaragványok és rajzok is mind arra utalnak, hogy a póréhagyma az egyiptomi étrend fontos része volt az i. e. 2. évezredben. Az ókori szövegekből kiolvasható, hogy Mezopotámiában már a 2. évezred elejétől termesztették.
A póréhagymát az ókori Rómában napi szinten fogyasztották, olyannyira, hogy a fokhagymát és a hagymát is túlszárnyalta. Apicius 1. századi szakácskönyve négy póréhagymás receptet tartalmaz. Nyers póréhagyma volt a kedvenc zöldsége Nero császárnak, aki levesként vagy nyersen, olajjal és balzsamecettel meglocsolva fogyasztotta, abban a hitben, hogy jó hatással lesz a hangszálaira. Ezzel megkapta a “Porrophagus” a “Póréhagyma evő” becenevet.
A póréhagyma a konyhában
Hajszálgyökérzetét leszámítva az egész növényt felhasználhatjuk. Élettani hatásai kedvezőek hasonló módon a többi étkezési hagymafélékhez, viszont íze és szaga nem annyira intenzív, mint például a vöröshagymának. Egyaránt fogyaszthatjuk nyersen, főve, sütve vagy szárítva. Felhasználják díszítő elemnek, salátaként, levesekben vagy fűszernövényként, de mint önálló köret is megállja helyét. Magyarországon kevésbé elterjedt. Legfőbb fogyasztói Franciaország, Anglia, Törökország, Kína, India és a skandináv országok.
A póréhagyma nyers állapotában ropogós és kemény. Az ehető részei a fehér levelei (a gyökerek és a szár alap fölötti rész), valamint a világoszöld részek, és kisebb mértékben a sötétzöld részei is a leveleknek. A sötétzöld részt általában kidobják, pedig ki lehet pirítani vagy levesekhez, salátákhoz felhasználni. Sokan méltán említik a póréhagymát, a francia konyha egyik legfontosabb alapanyagának, ahol sokféle módon hasznosítják, pl. néhány levelet zsineggel és más fűszernövényekkel kötnek össze, hogy egy csokor garni-t alkossanak és ezt teszik a levesekbe. Nem véletlen, hogy az európai póréhagyma termelésben Franciaország áll az élen, 10 millió tonna/év átlagtermeléssel. A franciákról egyébként a mai napig ugyanaz a sztereotípia, mint amit Erich Maria Remarque: A diadalív árnyékában című regényében megállapított, hogy Calvadost, (almapálinkát) isznak, és poireau soup-ot, azaz (hagymalevest) esznek. Valószínűleg a hagymaleves tiszteletére nevezte el Agathe Christie, belga mesterdetektívjét is Hercule Poirot-nak.
A zöldség elkészítésének különböző módjai a következők: 1. Nyers póréhagymát lehet használni salátákhoz.
2. A póréhagymát általában hosszában, 5–10 mm vastag szeletekre vágják (a szeletek szétesnek a póréhagyma réteges szerkezete miatt). Pár percig főzik, majd a főtt póréhagymát hidegen tálalják, borecettel meglocsolva. Ez a póréhagyma legnépszerűbb étkezési módja Franciaországban, ahol a póréhagyma az ún. “asperge du pauvre”-a “szegény ember spárgája”. De ez teszik a burgonya levesbe is és ez az alapja a vichyssoise szósznak is.
3. A sütés ropogósabbá teszi és megőrzi az ízét. A török konyhában a póréhagyma igen kedvelt, ahol vastag szeletekre vágják, majd pár percig forrásban lévő vízben főzik, utána levelekre bontják, és végül olyan töltelékkel töltik, amely általában rizst, fűszernövényeket (pl. petrezselymet és kaport), hagymát és fekete borsot tartalmaz. Az olíva olajjal, mazsolával, fenyőmaggal és fahéjjal töltött sarmá-hoz ezt használják, a húsos sarmá-hoz meg darált hús tölteléket. Törökországban, különösen a zeytinyağlı pırasa (póréhagyma olívaolajjal), ekşili pırasa (savanyú póréhagyma), etli pırasa (póréhagyma hússal), pırasa musakka (póréhagyma muszaka), pırasalı börek (börek tészta póréhagymával töltve), és pırasa köftesi, (főtt húsgombócot) tartalmazó póréhagymás ételek a legnépszerűbbek.
A póréhagyma becsülete az angol nyelvterületeken
A “póréhagyma” név a régi angol “leac”-leek szóból alakult ki, jelentése hagyma, amiből a fokhagyma angol neve is származik. A póréhagyma az egyik alap összetevője a cock-a-leekie (cock: csirke-leek: póréhagyma) nevű skót levesnek, ami bár “skót nemzeti levesként” van nyilvántartva, valószínűleg, mint a csirke és hagymaleves is, Franciaországból származik. A cock-a-leekie a 16. század végére vált népszerűvé Skóciában, ahol a hagymát, póréhagymával helyettesítették. Az első receptet 1598-ban nyomtatták ki, bár a “cock-a-leekie” név, csak a 18. századtól terjedt el. Az első ismert említése az Orchtertyre House Book (1737)-ban, egy háztartási könyvben található, amelyben “cockie leekie fowlls”-a neve (baromfileves póréhagymával). A legkorábbi recept a viktoriánus korszak szakácskönyv írójától, Isabella Beetontól származik, aki szerint zabpehellyel sűrítették be. Azt is leírja, hogy a leves “nagyon vastag” póréhagymából a legjobb, és az első adagot péppé kell főzni. A levesnek napjainkban van vegetáriánus változata is, ami póréhagymából, és vegyes zöldségekből áll, azon kívül baromfi ízesítésű leveskockát és/vagy aszalt szilvát tartalmaz. Nagy-Britanniában a póréhagyma csak az elmúlt 50 évben jött újra divatba, miután több évszázadon át lenézett zöldség volt.
Wales egyik nemzeti emblémája a nárcisz mellett, az úgynevezett “Péter póréhagyma”, a Cenhinen Bedr, melyet március elsején, Szent Dávid-napon kitűzőként viselnek. A nemesi családból származó Dávid welszi érsek volt a 6. században (500-589), később aszkéta módon élt, vegetáriánusként sok póréhagymát fogyasztott és sört ivott. Így terjedt el rá való tekintettel a póréhagyma a welszi konyhában. A 17. században élt Samuel Pepys, angol politikus, parlamenti képviselő volt, de személyes életének mozzanatai mellett feljegyezte a kor jelentős eseményeit is, mint pl. a londoni pestisjárványt és a nagy londoni tűzvészt, -megjegyezte, hogy a Szent Dávid-napi walesi ünnepségek Londonban ellen-tüntetésbe mentek át. Az angolok walesi hírességek életnagyságú képmásait jelképesen meglincselték. Később a 18. században egy új szokás alakult ki Szent Dávid-napján, nevezetesen a cukrászok “Taffies néven”-karamellás mézeskalácsot sütöttek, amely egy walesi férfit ábrázolt, aki egy kecskén lovagol.
Az I. Erzsébet-kori költő, Michael Drayton ezzel szemben kijelentette, hogy a Szent Dávid tiszteletére rendezett hagyomány, a póréhagymára vezethető vissza, aki böjtöléskor kizárólag póréhagymát evett. Bármi legyen is a helyzet, a póréhagyma már régóta ismert walesi szimbólum; Shakespeare például a póréhagyma szimbólumot “ősi hagyományként” nevezi meg az V. Henrikben. A király drámában V. Henrik azt mondja a walesi tisztnek, Fluellennek, hogy ő is póréhagyma virágot visel a kalapján, mert walesi, -“ugye tudod, miért, jó honfitársam!” Az egyik legenda szerint Cadwaladr, gwyneddi királya megparancsolta a katonáinak, hogy megkülönböztető jelként a sisakjukon póréhagyma virágot viseljenek, egy ősi csatában a szászok ellen, ami stílusosan egy póréhagyma mezőn zajlott. Ennek emlékére a póréhagyma a mai napig a walesi gárdisták sapkáját díszíti.
Az 1985-ös és 1990-es brit egyfontos érméken szintén egy póréhagyma volt látható, mint Wales szimbóluma. Végül a walesi póréhagyma virága díszítette II. Erzsébet királynő koronázási ruháját, az angol Tudor rózsa, a skót bogáncs, az ír lóhere, kanadai juharlevél, és az indiai lótusz mellett. A pazar ruhát Norman Hartnell tervezte. Amikor megkérdezte a királynőtől, hogy kicserélhetné-e a póréhagymát az esztétikailag szebb walesi nárciszra, határozottan nemet mondott neki. A póréhagyma virága egyébként több nemzet emblémája jelenleg is. Korábban a Nemzetközösségé volt.
II. Erzsébet ikónikus koronázási ruhájának a mintája
Romániában, a póréhagymát széles körben Oltenia jelképének tekintik, a történelmi régió az ország délnyugati részén van.
A mahayanai iskola buddhista szerzetesei nem fogyasztanak póréhagymát, mert “gerjesztik az érzékeket”.
Hóvirág fesztivál és tulipán tea délután
A tavasz jeleként ünnepelt hóvirágok lenyűgőző, fehér szőnyeget képeznek azokon a terülteken, ahol őshonosak vagy honosítottak. Számos hóvirágkert van Angliában, Skóciában és Írországban, de tulképp Európa-szerte mindenhol. Több kert kifejezetten ilyenkor februárban áll nyitva a látogatók előtt, hogy kellőképpen megcsodálhassák a 21 faj és többszáz nemesített változatát. 2007. február 1-11-e között 60 kert vett részt Skócia első Hóvirág fesztiválján. A gloucestershire-i Colesbourne Park az egyik legismertebb az angol hóvirágkertek közül, amely Henry John Elwes-nek (1846. május 16-1922. november 26) köszönhetően, a galanthus példányok lelkes gyűjtőjének volt az otthona, róla nevezték el a galanthus elwesii-t (mielőtt 1874-ben elhagyta volna Törökországot, elintézte, hogy a hóvirág gumókat később gyűjtsék össze; ezek lettek a sok millió exportált hóvirágok első dugványai).
A galanthophile csapat
A galanthophile szó, lelkes hóvirággyűjtőt és azonosítót, nemesítőt jelent, a kifejezést valószínűleg a híres, brit botanikus és kertészeti könyvek szerzője, E. A. Bowles (1865–1954) találta ki, amikor egyik gyűjtőbarátját, Oliver Wyattot, levelében “Kedves Galanthophil!”-nek szólította. Wyatt lehet, hogy az első, akire a kifejezést alkalmazták, de semmi esetre sem ő volt az első galanthophile. A 19. század közepe óta, Bowles-on kívül ugyanis már volt több, szenvedélyes hóvirággyűjtő, sokuk nevét hóvirágfajok vagy fajták őrzik. Pl. James Atkinsét, egy (1804–1884) northamptoni gyermekpedagógusét, aki a magas termetű, korai virágzású, robusztus Galanthus “Atkinsii“-nemesítőjeként vált ismertté. Még mindig létezik ez a fajta.
James Allen (1832–1906) viszont valószínűleg az első volt, aki nemesíteni kezdte a hóvirágot, keresztezéssel. 1891-ben azt állította, hogy a Galanthus minden ismert faját termesztette, és több mint 100 különböző palántát nevelt, de gyűjteményének nagy része nem sokkal később kipusztult a botrytis nevű gomba és a narcissus fly lepke következtében. Csak két fajta, a G. “Magnet” és G. “Merlin” élte túl, melyeket széles körben termesztenek a gyűjtők a mai napig. Ő is nevelt hibrideket, amelyeket G. “Galatea” és G. “Robin Hood” névre keresztelt, de a növények, amelyek ilyen nevek alatt élnek, már rég nem ugyanazok, mint az általa termesztettek. A “Galanthus x allenii” egy ismeretlen eredetű hibrid, amely “G. latifolius” (ma G. platyphyllus) néven jelent meg. Allen 1883-ban kapta egy osztrák beszállítótól (Matt Bishop kertész és mások szerint valószínűbb, hogy ezek a hóvirágok egy másik, széles levelű faj, a “G. woronowii”-k voltak, amelyeket gyakran összetévesztenek a “G. platyphyllusszal”). A hóvirágokat valószínűleg a Kaukázusban gyűjtötte, de “G.×allenii”-t soha nem találtak azóta sem, így senki sem tud biztosat erről a fajról. A botanikusok csak spekulálni tudnak, hogy kereszteződés történt-e vagy sem, de hogy milyen más fajok vettek részt benne, azt eddig nem tudták megállapítani. Ez egy szép, széles hóvirág fajta, zöldes-szürke lombozattal és meglehetősen nagy virágokkal, amelyeknek az illata a keserű mandulához hasonlít.
Margery Fish az 1950-es és 1960-as években a “Galanthus nivalis” és fajtáinak másik rajongója és népszerűsítője volt. Figyelemre méltó modern galanthophilek közé tartozik még a néhai Edmund Frederic Warburg (1920-1996) is, aki a feleségéről (Primrose volt a nő neve, ami egy hóvirág fajta, de a kankalin neve is lehet) nevezte el a G. “Primrose Warburg”-ot, egy hóvirág fajtát (a hóvirágok magháza, csészelevele általában zöld, ennek azonban sárga). Több más hóvirágfajta származik South Hayes oxfordshire-i kertjéből, beleértve a szokatlan nevű G. “South Hayes”,-t amelynél a virág külső leple erős zöld színű.
A botanikus Aaron Davis, Matt Bishop, és John Grimshaw kertészek, több kertészeti könyv szerzőhármasa szintén galanthophilek voltak. Számos Galanthus nivalis egy- és kétvirágú fajról készítettek teljes botanikai leírást, valamint számos, más Galanthus fajról, különösen a G. plicatus-ról és a G. elwesii-ről is. Sok hibrid faj között ezek és más fajok is találhatók (több mint 500 fajta leírására vállalkozott Bishop, Davis, és Grimshaw, valamint felsorolják azokat a fajtákat, melyek elvesztek, kihaltak, vagy csak nem találkoztak velük). Ezek a hóvirágfajták a méret, alak, virág, a virágzás időszaka, és egyéb jellemzők szempontjából különböznek, a szerzők célja azonban elsősorban az volt, hogy a fanatikus hóvirággyűjtőknek, a “galanthophileknek”, akik rendszeresen találkoznak, egy brossurát készítsenek. A kétvirágú fajták és formák, mint például a rendkívül gyakori Galanthus nivalis f. pleniflorus alias “Flore Pleno”, kevésbé vonzóak lehetnek néhány ember számára, de nagyobb vizuális hatást keltenek a kertekben. A gyűjtők sok hibrid fajt is megismerhettek a termesztés során, fajtákat csereberéltek.
1983-ban Andreas Plaitak és Roger Duvoisin is azt állították, hogy a titokzatos mágikus gyógynövény, a „moly” (ejtsd moli), ami szerepel Homérosz Odüsszeiájában, egy hóvirág volt. A hősi eposzban Odüsszeusz, Hermésztől kapta, hogy megvédje őt Kirké nimfa varázslásától, amikor az állatalakban élő társai megmentésére indult. Ptolemaiosz Hephaestion: “Új történelem” könyve szerint, a Homérosz által említett növény, az óriás Picolous véréből keletkezett, akit megölt Héliosz, Kirké apja és szövetségese, amikor az óriás az életére tört. Ebben a leírásban a virág szintén fehér volt.
Homérosz azt is leírja a moly-ról, hogy: “A gyökér fekete volt, míg a virág fehér, mint a tej; az istenek molynak hívják, ami veszélyes egy halandó ember számára, de nem a halhatatlan isteneknek.” Ovidius a Metamorfózisok könyvének 14. fejezetében szintén egy “fehér virág, fekete gyökérrel”-ről beszél.
A hóvirág hatóanyagát galantaminnak nevezik, (thus innen származik az elnevezése) amely acetilkolinészteráz-gátlóként ismert, mérgek ellenszere. További támogatója ennek a teóriának a 4. században élt görög tudós, Theophrastus, aki azt írta a “Historia plantarum” című művében, hogy a moly nevű növény mérgek ellen használt szer. Bár hogy a konkrét mérgek ellen hatékony volt-e, az továbbra is tisztázatlan. Újabb kutatások szerint viszont a galantamin hasznos lehet az Alzheimer-kór kezelésében, bár nem gyógyítja meg; de sokat javít a beteg állapotán (ez az anyag egyébként a nárciszokban és a jácintban is előfordul).
Tulipános tea délutánok Mr Bowles-nál
Miután E. A. Bowles (1865 május 14 – 1954 május 7) megörökölte a myddeltoni birtokot apja, 1918-as halála után, kezdetben vegyes áldásként emlegette. Egy évre rá, 1919-ben azt írta barátjának és kertésztársának, William Robinsonnak, hogy az élet iránti érdeklődése miatt nem tudta eladni, és mégis elégtelennek találta a jövedelmét ahhoz, hogy úgy fenntartsa, “ahogy régen”. Abban az időben Bowles azt fontolgatta, hogy Myddeltont “félig vad kertté” változtatja. De aztán őt is elkapta a 20. század eleji gyűjtési láz és átalakította a kertjét, majd lelkes utazóként, különösen Európába és Észak-Afrikába, sok növénypéldánnyal gazdagította. Nagy érdeklődést mutatott a szívós kaktuszok és krókuszok iránt, megcsodálta “furcsa szépségüket” és “védő tüskéiket”. Sok külföldi expedíciót úgy időzítettek, hogy mérsékeljék akut szénanátha tüneteit, amire hajlamos volt, az alpesi vagy más hegyvidéki régiókat késő tavasszal részesítették előnyben. Bowles kertészmentora a gloucestershire-i Henry Nicholson Ellacombe volt (1822–1916), aki számos könyvet írt a kertészkedésről, beleértve az angol irodalom és a növénytan kapcsolatát vizsgáló: “Shakespeare kertművészete és a növénytan” címűt (The Plant-Lore & Garden-Craft of Shakespeare (1878). A könyv 4 fő részre osztott a “The Daisy”, “The Seasons of Shakespeare’s Plays”, és a “Names of Plants”-ra. A rövid bevezető után, Ellacombe ábécé sorrendben felsorolja a növényeket, melyekre Shakespeare hivatkozott. Minden fejezet a növényekről való idézettel kezdődik majd pontos utalást tartalmaz, hogy, hol, melyik Shakespeare színdarabban és melyik jelenetben szerepel. Ha egynél több hivatkozás van, akkor mindet felsorolja; pl. a rózsáról 65 idézet van, különböző színdarabokban. Minden növényről, konkrét információt ad, melyik családba tartozik, mire használják stb. Időnként utal más szerzőkre is mint Chaucer, Spenser és Ben Jonson, akik szintén írtak róluk).
1908-ban Bowles-t beválasztották a Királyi Kertészeti Társaság (Royal Horticulture Society) tanácsába, 1916-ban megkapta a társaság legmagasabb kitüntetését, a Viktória-érdemrendet, 1926-tól haláláig, majdnem harminc évvel később az RHS munkatársai “Bowley”-ként ismerték. Bowles myddeltoni házának kertjét a 21. században átalakították. Utódai megőrizték egy 1724-ből származó ólom strucc szobrát és meghagyták Bowles kedvenc növényeit is. Bowles vonzódott a kertészeti furcsaságokhoz, így kertje méltó lenne Aliz Csodaországának színhelyéül, mint a dugóhúzó mogyoró (Corylus avellana “Contorta”), az invazív, japán gyom, vagy a hatalmas gunnera, melyek kertjének egy részét képezik. Bowles-nak jó szeme volt a szokatlan és furcsa növényekre, az egyik kedvence a yellowroot (Xanthorhiza simplicissima, sárga gyökér, aminek gyönyörű rózsaszín a virága) volt, amelyet ritkán találunk a brit kertekben, de Bowles az úgymond “furcsa szépségét” nagyra értékelte (Bowles kártevőírtási módszerei közé tartozott, hogy éjszaka egy fáklyával világított és egy kalaptűvel írtotta a meztelen csigákat).
Látogatók és kertészeti kapcsolatok
Bowles sok kiváló látogatót fogadott a kertészet világából: például az amatőr botanikus, Gertrude Jekyll kétszer is meglátogatta Myddeltonban (1910-ben). A Gardener’s Magazine 1910-es számában olvashatjuk, hogy: -“Nehéz lenne elképzelni kellemesebbet, mint eltölteni egy órát Mr. Bowles-szal.”- Ebben a cikkben szó volt a híres “Tulipán tea” szertartásáról is, melyre minden évben, május elején került sor Myddeltonban, Bowles születésnapján. Az időzítés tökéletes volt, mert általában egybeesett a tulipán virágzással. Az ünnepség Bowles Tulipán teraszán zajlott, amely a tulipán népszerűségének csökkenésére hívta fel a figyelmet, a közép-viktoriánus korszak fénykorában a tulipánt ő helyezte ismét a figyelem központjába. 1914-ben, a kertbarátokra hivatkozva, így nyilatkozott: “Mint a nemes kis zenekar, lépést tartunk a termesztésével és utat mutatunk a jövő kertészeinek.”
Bowles gyakran fogadott el növényeket botanikus barátaitól. Pl. 1921-ben Sir Frederick Moore-tól, az Ír Nemzeti Botanikus Kert igazgatójától, aki hunyor gyűjteményt küldött neki, ami azóta is virágzik Myddeltonban. Ezek közé tartozott a “Bowles Yellow” néven ismertté vált fajta (bár úgy tűnik, hogy a Myddeltonból származó különböző törzseket ezen a néven terjesztették). A történetek különböznek arról, hogy Bowles miért nevezett el egy bizonyos hóvirágot Galanthus plicatusnak avagy “Warham parókiának”, az egyik változat szerint 1916-ban Charles Tilton Digby, Warham rektora, (Norfolk) virágokat küldött neki. Bowles egy másik galanthust “Benhall Beauty”-nak nevezett el a suffolk-i Saxmundham közelében lévő falu után, ahol John Gray termesztette († 1952), egy másik, híres hóvirág-specialista, aki a nevét a G. “John Gray” fajtának adta. Egy újabb galanthus fajta neve, “Mrs Thompson”, amit egy Escrickből származó hölgyről nevezett el, aki mintákat küldött neki, mint az RHS Tudományos Bizottság elnökének, 1950-ben. Az erőteljes Galanthus plicatust “Augustusnak” nevezte el Bowles, a botanikus Amy Doncaster tiszteletére…és így tovább folytathatnánk a sort. Összegezve, Bowles több mint 40 fajta növénynek adta a nevét, de halála óta újabb virágokat neveztek el a tiszteletére, mint a Phlomis “Edward Bowles”, a G. p. “E. A. Bowles”-t. 2011-ben egy E.A. Bowles Galanthus, egy tiszta, fehér hóvirág egyetlen gumóját az eBay internetes aukción, 357 £-os rekordáron értékesítették. Ez meghaladta az előző, 100 £-os hóvirággumó rekordot 2008-ban. Kész őrület!
Sült sonka, mézes, mustáros pácban
Hozzávalók: 1 db friss bőrös sonka 1,5 kg-os, 16 db szegfűszeg, 4 evőkanál méz, 2 gerezd fokhagyma, 2 evőkanál fehér borecet, 1-2 evőkanál selymes mustár, kukoricakeményítő (opcionális), só és bors
Elkészítése: Először készítsük el a marinádot. Keverjük össze a mézet a borecettel és a zúzott fokhagymával. Ízesítsük sóval és borssal (finom, ha 1-2 evőkanál szója szószt is adunk hozzá).
Vágjuk be keresztirányban a sonka bőrét. Szurkáljuk bele a szegfűszeget, és öntsük rá a marinádot. Ezután hagyjuk a sonkát pácolódni legalább 1 órán keresztül. Közben rendszeresen forgassuk át, hogy jól átjárja a fokhagyma és méz.
Melegítsük elő a sütőt 170°C-ra.
Helyezzük a sonkát egy rácsos sütőedényre (alulra tegyünk tepsit, hogy oda folyjon a leve), toljuk be a sütőbe és süssük 90 percig. A sütésidő alatt rendszeresen kenegessük meg a páclével. Amikor kész a sonka, tegyük egy vágódeszkára.
Készítsünk szószt a lecsurgó folyadékból és a maradék pácléből: öntsük egy lábosba és forraljuk egy kicsit. Ízesítsük a mustárral, és sűrítsük be kukoricakeményítővel.
Szeleteljük fel a húst, öntözzük meg egy kevés szósszal, a többit meg tegyük mellé. A mézes sonkát friss salátával és főtt burgonyával tálaljuk.
- 1
- 2
- Következő →
Xilvia 