gasztronómia

Csataleves és Belforti káposztaleves

Posted on Updated on

Belfort, Franciaország keleti részén, France-Comté régiójában található (Strassbourg és Lyon között). A város jelentős ipari központ, a Jura hegyvonulatának északi pereménél, ott, ahol keskeny átjáró nyílik a Vogézek és a Jura között nyugatra, a Saône völgyére és a termékeny  Burgundia felé.

Belfort legfőbb nevezetessége az oroszlán monumentummal díszített erődítmény. Már a 13. században vár állott itt, a város közepén lévő sziklás tetőn, de igazi erődrendszerré csak akkor építették ki, amikor az addig német-római császárok uralma alatt álló városka a vesztfáliai béke következtében 1648-ban tartósan francia birtokba került. XIV. Lajos adott parancsot Sébastien Le Prestre de Vauban-nak, Franciaország híres marsalljának, hogy bevehetetlen erődöt építsen a stratégiailag fontos helyen. A nagyszerű hadi építészmester a nagyjából ötszög alakú belső várat további bástyákkal csillag alakúvá alakította át, és a közelében több kisebb erődöt is emelt. Az így megerősített Belfort sikerrel állt ellen a porosz hadaknak, 1814-ben és 1815-ben, de igazi hírnevét az 1870-es háborúban szerezte, amikor Denfer-Rochereau ezredes parancsnoksága alatt alig 16 000 fő védte a várost, a porosz sereg 40 000-es seregével szemben. Belfort 103 napon át állta az ostromot, annak ellenére, hogy naponta 5000 nehézlövedéket lőttek ki rá. A háború már rég véget ért, megkötötték a Franciaország számára szégyenteljes fegyverszünetet, de Denfer-Rochereau nem adta fel a várat, csak akkor, amikor Thiers ideiglenes kormánya utasította erre (Denfer-Rochereau emlékét Párizsban nagy tér és emlékmű őrzi). Ellenállása nem volt hiábavaló, mert a terület önálló státuszt kapott, s Elzász-Lotharingiával ellentétben nem került német uralom alá. A Territoire-de Belfort ma is önálló megye.

Belfort nevéről napjainkban mindenkinek a Festival International de Musique Universitaire (FIMU) zenei fesztivál jut eszébe, amit minden év májusában rendeznek meg. Ebből az alkalomból 250 koncert zajlik a város különböző helyein, kb. 2500 meghívott előadóval, diákok, amatőr zenekarok jelenlétével a világ minden tájáról. Itt aztán mindenféle zenei stílus képviselteti magát a folk, rock, éppúgy, mint a jazz, klasszikus és experimentál.

Csataleves és a Pot au-feu

Nos, mi nem a zenei eseményre érkeztünk, csak Strassbourg után útba esett a belforti oroszlános erődítmény (“Le Lion de Belfort). A megtekintése után mondanom sem kell, hogy alaposan megéheztünk, ezért úgy döntöttünk, hogy a várhoz közel keresünk egy vendéglőt. Így bukkantunk rá a Pot-au-feu-re.

Az ajtóra kifüggesztett menü alapján első látásra úgy tűnt, hogy a vendéglő a híres húsleves (Pot-au feu) mellett más, szintén egyszerű, helyi ételeket kínál. Nos, ez jó jel,-gondoltam,-mert tapasztalataim szerint általában a kevés étel, jól elkészítve a kiváló vendéglők ismérve. Belépve nem csalódtam, mert egy hangulatos, kis vendéglőben találtam magam. Épp hogy elfoglaltuk a helyünket, máris egy ánizsos (Anis de Pontarlier) aperitív italt tett a mosolygós pincérlány elénk. Kellemes meglepetést okozott a teljesen más ízvilágú provence-i ital, ami jobb volt, mint a görög ouzó. Én elsőként egy amuse bouche-t, egy hal terrine rendeltem, amit papír zacskóba csomagolva hoztak, friss kenyér kíséretében. Az asztalra készített sóvirággal (fleur de sel) megszórva igazi ínyenc fogás volt. Utána Denfer-Rochereau ezredes tiszteletére a Csatalevest kértem, a férjemnek meg a gombaszezon miatt a girolles-ra, azaz a rókagombára esett a választása, amit rozmaring ízesítésű vajban párolva készítettek el. Ezután természetesen nem hagyhattuk ki a pot au-feu-t, a laktató húslevest, melyhez a zöldségeket külön fogásként tálalták fel (többek között kucsmagombával körítve hozták, 25 db morille-t számoltam! Szóval nem sajnálták). A helyi Côte de Jura vörös borral leöblítve már tudtam, hogy a Pot-au-feu be fog kerülni az emlékezetes gasztró élmények albumába. Végül a Crème brûlée tette rá a belforti étkezésünkre a koronát, amit szintén a Jura nevű, csak sárgaszínű borral készítettek. Íme 2 kikuncserált recept a Pot -au feu szakácsától:

Csataleves

Hozzávalók: 2 db sárgarépa, 2 db spárga, 1 fej vöröshagyma, 1 szál póréhagyma, 2 ek olaj, 3 dl tej, 6 dl húsleves, só, bors

A felszeletelt sárgarépát és vöröshagymát az olajon megpirítjuk. Felöntjük a húslevessel és a tejjel, hozzáadjuk a megtisztított és darabokra vágott spárgát és a póréhagymát. Amikor a zöldségek megpuhultak, kivesszük a levesből, pürésítjük majd újra visszatesszük és még egyszer felfőzzük.

Belforti káposztaleves

Hozzávalók: 35 dkg füstölt oldalas vagy 25 dkg füstölt szalonna, 20 dkg főzőkolbász, 1 kis fej fehér káposzta, 20 dkg burgonya, 2 szál sárgarépa, 3 fehérrépa, 1 fej vöröshagyma, 3 l víz, só

A szeletekre vágott füstölt húst vagy a szalonnát a vízzel együtt egy nagyobb fazékban felfőzzük. Amikor főni kezd, mint a húslevesnél szokás, leszedjük a habját, majd beletesszük a 4 részre vágott káposztát és nagyon gyenge tűzön kb. 90 percen át főzzük. Hozzáadjuk a negyedekre vágott burgonyát, a zöldségeket, a kolbászt és tovább főzzük addig, amíg meg nem puhulnak. Végül a káposztát, a füstölt húst és a kolbászt a leves után tálaljuk.pot-au-feu-au-menu-des-chasseurs

Reklámok

Almával töltött fánk és tésztában sült virsli

Posted on Updated on

Almával töltött fánk és tésztában sült virsli! Nos, ezzel traktáltak Leuvenben, január 8-án, a 3 királyokat követő hétfőn, az ún. elveszett hétfőn (vagy újévi fogadalomtevő hétfőn, ami franciául lundi perdu vagy lundi parjure). Kiderült ugyanis, hogy Flandriában, főként Anwerpenben, Leuvenben és Gentben szokás ezen a napon kelesztett tésztából készült ételeket enni. A karneválról elhíresült városban, Aalstban viszont az elveszett hétfőt októberben ünneplik tésztában sült virslivel. Sint-Truidenben meg hamvazó szerda előtt, rózsahétfőn teszik ugyanezt; ahol a farsangi felvonulás előtt, közben és utána fogyasztják. Leuvenben almás fánkot szokás sütni ezen a napon. Az étel különlegessége abban rejlik, hogy az alma egészben kerül a tészta belsejébe és a csutka “helyét” csokikrémmel töltik meg.

Elveszett hétfő

Sok történet, városi legenda kering az elveszett hétfőről. A történészek számos hipotézist állítottak már fel az évszázadok során, de a valós verzió a következő tényeken alapul: az 1231-es lorraja-i dokumentum számol be először a lundi parjuré-ról, a köztisztviselők eskütevő napjáról. Az írásból az is kiderül, hogy ez a nap nem esett az epifánia utáni első vasárnap utáni hétfőre. Később az elveszett hétfőt több Antwerpenben talált, régi számla (1431-ből majd 1513-ból) is megerősítette. Az első elveszett hétfőt hivatalosan azonban csak 1730-ban tartották meg Leuvenben, amikor a céhmesterek az elveszett hétfőn adták elő újévi beszámolóikat. A céhes könyvek rendezése után aztán nagy ünnepséget rendeztek, amire minden helyi lakos hivatalos volt. De hogy minél olcsóbban megússza a város vezetősége a traktát, ezért a polgármester egyszerű alapanyagokból készült, laktató ételeket készíttetett erre az alkalomra. Ez persze azt jelentette, hogy a köztisztviselők és a munkások a nap hátralévő részében már nem dolgoztak, így lett ebből a napból Belgiumban elveszett hétfő. Később néhány flamand városban szokássá vált, hogy a céhtagok házról-házra jártak újévet köszönteni és áldomást inni. Belgiumban egyébként ahány régió van, annyiféle néven említik ezt a napot, mint pl. Westhoek-ban héber hétfő a neve, a hollandoknál meg kopermaandag. Kopperen azt jelenti, hogy valakit olcsón megvendégelni.

Az antwerpeni kikötő étel specialitása 

A 19. század táján Antwerpenben már rengeteg kocsma és taverna működött. Egy anekdota szerint egy bizonyos kikötői taverna tulajdonos agyából január elején pattant ki az a zseniális ötlet, hogy a forgalom felpezsdítése érdekében ki kéne találni valami speciális ételt. A tulaj már másnap felkereste a helyi a mészárost és pékmestert, és velük együttműködve egy édes és egy sós verziójú ételt agyalt ki, nevezetesen: kenyértésztában sült virslit meg almát. A sós változathoz olcsó, főleg zsíros húsokat használt a hentes, a végeredmény egy jóízű kolbász lett. A vendégek vették is a kolbászt, mint a cukrot, a zsírt felszívó kenyeret viszont a kocsmáros kutyájának dobták oda! Más források az antwerpeni kikötőben dolgozó dokk munkásokkal hozzák kapcsolatba az elveszett hétfőt, amikor a 3 királyok megünneplése után a munkások, a munkaadóik számlájára ihattak és ehettek, húsból és kenyérből készült ételeket.

Kolbászos kenyér és tésztában sült alma, csokikrémmel

Az első kolbászos kenyér sorozat gyártására 1913-ban került sor, erről Edward Poffe számolt be: Kellemes emberek, egy kellemes városban című cikkében, de igazából csak a II. világháború után jött divatba a kolbászos sült tészta és alma árusítása az elveszett hétfőn. Ezt a hagyományt a mai napig őrzik Flandriában, ahol a kuncsaftokat virslis kenyérrel és almás finomsággal lepik meg!

 

verloren-maandag

 

 

 

 

Brokkoli flan torta

Posted on

Hozzávalók: 50 dkg brokkoli, 5 evőkanál mascarpone sajtkrém, 3 db tojás, 5 dkg reszelt sajt, vaj, 1 kiskanál szerecsendió

Elkészítése: A brokkoli rózsákat forró, sós vízben 8 perc alatt megfőzzük, kivesszük a vízből és leszűrjük.

A tojásokat felverjük, hozzákeverjük a mascarpone krémet és a reszelt sajtot, megsózzuk, megborsozzuk,  megszórjuk a szerecsen dióval, majd hozzáadjuk a brokkolit és egy turmixgéppel összemixeljük (egy picit durvábbra hagyjuk).

Egy tortaformát kibélelünk zsírpapírral, majd beleöntjük a brokkoli krémet és 180-200 fokos előmelegített sütőben 30 perc alatt ropogósra sütjük.P1140363.JPG

 

Német káposztás halleves karácsonyra

Posted on

P1050912Hozzávalók: tigrisrák, 1 db tőkehal, garnéla, lazac stb. 2 db babérlevél, 5-6 db burgonya, 2 db sárgarépa, 1 zeller szár, 1 db hagyma, 1 gerezd fokhagyma, 1 db paprika, 1 db leveskocka, 200 gr savanyú káposzta, tejföl

Elkészítése: Tisztítsuk meg a tőkehalat, daraboljuk fel. Mossuk meg a tigrisrákokat. Locsoljuk meg a halakat citromlével. Pároljuk meg olajban 3 percig, utána vegyük ki és tegyük ki egy tányérra. Adjuk hozzá a zsiradékhoz az apróra vágott hagymát, paprikát, meg a többi zöldséget, plusz a káposztát; pároljuk egy kis ideig ezeket folyamatos keverés mellett.

Öntsük fel a zöldségeket, meg a káposztát vízzel és főzzük addig, amíg minden megpuhul  vagy “al dente” nem lesz (kb. 20 percig). Amikor megfőttek a zöldségek tegyük vissza a lábosba a halakat és fedő alatt pároljuk együtt a zöldségekkel még 5 percig. Sűrítsük be a levest a tejföllel és tálalás előtt szórjuk meg rengeteg kaporral.

 

Roston sült sügér burgonyapürével

Posted on

Hozzávalók: 2 db vékony deszka, (legalább 30 percig vízben áztatva), 10 dkg sótlan, puha vaj, 3 dkg tárkonylevél, finomra vágva, 1 ek friss citromlé és citromkarikák a díszítéshez, 4 db vörös sügér, leöblítve és megszárítva, finom tengeri só és frissen őrölt fekete bors, burgonyapüré

Elkészítése: A grillsütőn parazsat készítünk úgy, hogy csak az egyik oldalán melegítsen. A vajat, a tárkonyt, a citromlevet összekeverjük. A halat a deszkára fektetjük, a citromos-tárkonyos vajjal megkenjük, sózzuk, borsozzuk. A deszkát a sütő azon részére tesszük, ahol nincs tűz, letakarjuk fedővel, és 30-45 percig sütjük, közben villával ellenőrizzük. Burgonyapürével és a szósszal tálaljuk.P1140082.JPG

 

Pompeji villa Bajorországban

Posted on Updated on

Kb. 2 éve szerettem bele Pompejibe, egy kiállítás után. Aztán tavaly májusban ellátogattam Nápolyba. Megmásztam a Vezúvot, napokat töltöttem el a pompeji és herculaneumi romok tanulmányozásával, a látványtól elvarázsolva, lenyűgözve.

És nemrég mit fedeztem fel? Egy pompeji villát Bajorországban. Pontosabban egy ókori villa másolatát a Pompejanumot a Majna folyó mellett, Aschaffengurgban.

Lajos, bajor király megbízására Friedrich von Gärtner építész tervei alapján építették (1840-1848). Eredetileg nem császári villának készült, hanem az ókori művészet szerelmeseinek, akik Németországban akarták tanulmányozni a görög-római kultúrát. Az épület hamarosan az ókori művészetek iránti csodálat szimbólumaként vált ismertté.

A villa egy ókori pompeji villa pontos másolata, nevét Castor és Pollux (Casa dei Dioscuri) egy falfestményéről nevezték el, melyet a bejárat mellett találtak egy falon. Castor és Pollux dioszkuroszok, spártai királyfiak voltak. Pollux roppant erejével és ökölvívó tudományával tűnt ki, Kasztor (Castor) pedig legyőzhetetlen volt kocsihajtásban és a vadlovak megfékezésében. Róluk nevezték el az Iker csillagképet.

A II. Világháború alatt a Pompejanumot súlyos bombatámadások érték, és csak az 1960-as évek elején kezdődött meg a helyreállítása. 1994 óta a múzeum eredeti római kori kiállításoknak ad otthont, azonkívül a müncheni Glyptothek antik gyűjteményének egy része is itt található. A kiállítás, nagyon ötletesen ábécé sorrendbe szedve mutatta be Pompeji mindennapjait és jellegzetességeit, íme:

C: (k) kávéház kultúra

A legutóbbi becslések szerint mintegy 200 kávézó és bár volt összesen Pompejiben, ami azt jelentette, hogy minden 60 lakosra jutott egy. Az étkezést úgy oldották meg, hogy mozgó, utcai árusoktól vásároltak olcsó, elvihető ételeket, amelyeket nagy hordókban, tartályokban tárolva szállítottak. A mai társadalmi szokásokkal ellentétben, az ókorban a gazdagok otthon étkeztek, a szegények meg a kifőzdékben, bárokban, vendéglőkben. Egy hátsó szobában voltak az asztalok, ahol le lehetett telepedni az evéshez és az iváshoz.

D: diéta

A gazdag pompejiek kedvenc eledele a pele volt. Erről a furcsa szokásról egy agyag konténer felfedezése során szereztek tudomást a régészek, no meg a rengeteg pele ketrec alapján, de hála az ókori történetíróknak, mint pl. Plinius (az öreg és a fiatal), Tacitus etc. ők is beszámoltak róla. Tőlük tudjuk, hogy a banketteken csak a gazdagok jutottak hozzá olyan finomságokhoz, mint olajbogyó, bab, tojás, sajt, zöldségek és gyümölcsök (a pompeji káposzta különösen kedvelt volt), ezenkívül előszeretettel fogyasztottak ízletes halakat. Húst keveset ettek és ha nem pelét, akkor elsősorban sertéshúst (részben, mert nem tartottak állatokat). A meglehetősen egészséges táplálkozás következtében az ókorban élt pompeji emberek ugyanolyan magas életkort értek meg, mint a mai emberek, kivéve ha kitört a vulkán. Az is tény, hogy az antik korban élt pompeji görögök átlagosan magasabbak voltak, mint a mai utódai, a nápolyi emberek.

Éjszakai élet

Éjszaka a közvilágítás hiánya miatt Pompejiben nagyon sötét volt, ezen a több ezer olajlámpás sem segített. Ennek ellenére a gyengén megvilágított bárok éjjel is nyitva tartottak. Hogy oda találjanak a vendégek, lámpákat lógattak a bejárati ajtók fölé. Ma meglepőnek tűnik, de Szent Membrosz pénisz kultusza miatt, a lámpák alakja gyakran egy törpe férfit formált, hatalmas fallosszal.

A pompeji fórum mellett még rengeteg egyéb étkezde volt éjjel-nappal nyitva, erről a romok tanúskodnak: létezett egy Macellum, egy fedett piac, mely a császárok korában épült. Bejáratát a fórum felől márványoszlopok díszítették. A téren kívül az üzletek az északi oldalon álltak, míg a kisebb üzletek a déli oldalon. A fedetlen részen szintén kisebb üzletek voltak, illetve egy kút. Az épület végében, egy fülkében a császári család szobrai álltak. A fülke bal oldalán egy csatorna található, amely az egykori halpiac számára biztosította a vizet.

Pistrinum, egy malom volt, ahol kenyeret árultak, a Thermopolium, egy mai bárhoz hasonló italkimérés, hideg-meleg italokkal, a cauponae meg vendéglő. A szórakoztatásról egy amfiteátrum, meg egy színház, és a palaestra vagy gymnasium gondoskodott (a gimnázium amolyan sport komplexum volt). Azonkívül a várostól nem messze, volt a “Grand Hotel Murecine”, ott szálltak meg a gladiátor játékokra érkező idegenek. Ennek kapcsán fennmaradt egy falra vésett felirat, egy késön hazatérő ivócimborától. Az ókori graffiti tanúsága szerint, a magát Celernek nevező férfi, egy gladiátor showt akart reklámozni, “a holdfénynél”. Ez is azt bizonyítja, hogy Pompeji ugyanolyan zajos lehetett sötétedés után, mint kora reggel, mivel a vendéglátói egységek éjjel is nyitva tartottak.

G garum

Nem létezhetett római konyha a “garum”, azaz az undorító, rothadt halbelsőből készült sűrítmény nélkül. Ez a napon erjesztett, ízesített halbelsőségekből készülő halszósz (hasonló a mai, modern, thai konyhák kedvencéhez, a halszószhoz), nemcsak büdös volt, de fogyasztása egyéb kockázatok mellett az élősködők szaporodását is nagyban elősegíthette. Mégis annyira szerették Pompejiben, hogy minden utcában volt legalább egy garum bolt. Több kereskedő család ebből gazdagodott meg,-még reklámozta is magát,- ennek bizonyítékai, Pompeji város volt piacterén, a bejárat melletti csarnokban talált, színes garum tartó üvegek. A garum kereskedők ravasz üzletemberek voltak, mert a fűszer árát úgy felsrófolták, hogy a legdrágább illatszerekével vetekedett, akár 500 aranyat is fizettek 3 literért. Az ügyes szakácsok aztán a garumhoz citromlevet, fehér bort, szóját, mézet vagy gyümölcslevet kevertek. A kóser változatát, (ami garantáltan nem tartalmazott kagylót), a helyi zsidó közösségben állították elő. A másik titokzatos fűszer az asa foetida, egy gyantaféle volt. Erős szaga, fanyar íze miatt ördögszarnak nevezték, mégis ezzel a furcsa ízű zsiradékkal dörzsölték be a pompejiek tányérjaikat az étkezések előtt.

H higiénia

Pompeji legalább hat fürdőkomplexummal rendelkezett,- néhány a város/állam tulajdonában volt, néhány magánvállalkozásban. A leggazdagabb emberek viszont saját uszodával rendelkeztek, fürdőmedencét építtettek maguknak. A fürdők túlnyomó többségébe főként a plebejusok jártak. El lehet képzelni, hogy a klórozás előtti időkben ezek a fürdők milyen veszélyesek voltak, abszolút melegágyai a betegségeknek és a fertőzéseknek. A medencében korlátozott volt a víz mennyisége, azonkívül a víz tisztaságára sem figyeltek oda, egyes források szerint a nagyobb tömegek által látogatott helyeken a medencék felszínén vastag rétegben úszott a lemosott kosz és különféle kozmetikumokból kicsapódott olajok. A meleg, párás környezet ráadásul, megfelelő fertőtlenítés nélkül tökéletes táptalaja volt a kórokozók terjedésének. Az ókori orvosok ezért érthető módon nem javasolták a fürdőt nőknek, vagy ha nyílt sebe volt valakinek, mert ha megfürdött ebben a szennyezett vízben az az esetek többségében a testrész elüszkösödéshez vezetett. 

Huliganizmus

Efféle antiszociális viselkedés már az ókorban is létezett, nem beszélve a mértéktelen ivásról és a sport huliganizmusról. A leghírhedtebb esetet Pompejiben k.e. 59-ben jegyezték fel, amikor egy lázadás tört ki az amfiteátrumban a pompejiek és a közeli Nuceriából oda látogató gladiátorok között, magyarán a hazai és idegenből jött szurkolók között. A verekedés végeredménye a gladiátor játékok tíz évre való betiltása lett. Tacitus, a római történetíró, több ízben elítélően beszélt a városban működő  “illegális bandákról”.

K konyha

Pompeji legnagyobb palotáiban is megdöbbentően apró méretűek lehettek a konyhák, olyannyira, hogy aligha főzhettek ezekben annyiféle ételt, amelyekről egy-egy ókori történetíró beszámol. A többnyire sötét, világítás nélküli főzőhelyiségekben csak egy tűzhely volt. A rengeteg csodálatos kerámia, főzőedény, hatalmas üstök, stb. melyek túlélték Pompeji pusztulását viszont ellentmondanak ennek a feltevésnek. (Pl. Tacitus az egyik írásában megemlíti, hogy a húsdarabok a vendégek orra előtt sisteregtek a forró sütőlapon). 

L luxus

Az élet kényelmes volt a gazdagok számára, akik nagy, bár gyakran meglehetősen sötét házakban éltek. A legtöbb palotát kertek, árnyas fasorok vették körül. Az egyik patrícius ház Pompejiben, amely a város központjában volt, viszont méreteiben, elosztásában felvette a versenyt bármelyik, ókori királyi palotával. A többszintes épület nyugati szárnyáról pompás kilátás nyílt a Földközi-tengerre. A rabszolgák és a szegények sivár lyukakban éltek. Szoba helyett gyakran csak egy szűk hálóhelyük volt, boltok vagy műhelyek fölött,- de nem volt sokkal nagyobb a családos emberek lakása sem. A szülők és gyermekek kénytelenek voltak- jobb esetben egy szobában, rosszabb esetben egy ágyban aludni. A pompejiek ezért tartózkodtak szívesebben házon kívül, kávézókban és bárokban.

Mosdó

A Római Birodalom nagy eredményei közé sorolják a nyilvános és a lakóépületekben elhelyezett vécéket, a csatornázást, illetve a nyilvános fürdőket. Ezek után azt gondolnánk, hogy a rendszeres tisztálkodás, illetve az, hogy az utcák helyett központilag ürített latrinákba kerültek az emberi végtermékek, sokat javítottak a közegészségügyi állapotokon. Egy új, a különféle paraziták elterjedtségét vizsgáló kutatás azonban ennek teljesen ellentmondó eredményekre jutott. Az egyik gondot éppen az okozta, hogy a latrinákat rendszeresen ürítették, az erre szerződött “vállalkozók” pedig az értékes trágyát a közeli földekre szállították – ezzel együtt az ott termelt élelmiszerek egy részét is megfertőzték baktériumokkal és parazitákkal.

Sz szex

Pompeji város ősi bordélyházában – egy meglehetősen komor ingatlan sarkában, öt kabint találtak, egy sor erotikus festménnyel és egy WC-vel. Napjainkban ez az egyik leglátogatottabb része Pompejinek (mellesleg, ha az idegenvezető nem hívja fel rá vagy tízszer a figyelmemet, akkor szerintem simán átsiklottam volna rajta, ugyanis az erotikus festmények nagy részét a Nápolyi Városi Múzeumba vitték). A sors iróniája azonban, hogy a római világban ez a bordély nem volt annyira látogatott, mint napjainkban. Igaz, több száz freskó számol be a római ügyfelek elégedettségéről, és a Vírgiliusztól származó idézetek is ezt támasztják alá, de a szexet a bárokban, vagy egyszobás szállásokban is üzletszerűleg űzték, ehhez viszont nem kellett a szexuális vágytól fűtött embereknek Pompejibe menniük. A gazdagok számára, külön “szex szerviz” működött.

V Vetutius Placidus thermopóliuma

Ez az épület az egyike a 89 feltárt intézménynek, melyben meleg ételt és italt szolgáltak fel. Amolyan ókori snack-bár lehetett. A városlakók körében elterjedt szokás volt, mint már említettem a házon kívüli ebéd elfogyasztása. A thermopóliumok általában két helyiségből álltak: az elsőben, mely az utcára nézett, tárolták és szolgálták fel az ételt, míg a hátsó helyiségben a vendégek leülhettek, ott fogyaszthatták el az ebédjüket. Vetutius Placidus thermopóliumában kis beugrók voltak, melyben Larest, Merkúrt és Dionüszoszt tisztelték.

Pompejiben találtak talajba leeresztett agyaghordókat, valamint egy szőlőprést és egy földalatti tartályt is, amely 10 000 liter bor tárolására volt alkalmas. A bortermelés a kr. e. 1. században a vidék egyik legfontosabb gazdasági ágának számított. Az Eumachius és Holconius családokról is köztudott volt, hogy a városon kívül bortermelő birtokaik voltak, melyekből jelentős hasznuk származott. A campaniai bort exportálták: pl. Róma borellátásának jelentős része is a Vezúv vidékéről származott. Az egyik legismertebb termék a pompeji bor volt. A kiváló római-premier cru avagy a Falernian szintén nagy népszerűségnek örvendett. Ezt onnan tudjuk, hogy egy amforában valaki Angliába vitte, valószínűleg ajándék vagy szuvenírként- mindenesetre kiváló bizonyíték lett arra, hogy virágzó borkereskedelmet folytattak az északi tartományokban (egy római író panaszkodott, hogy iszonyú fejgörcse volt tőle másnap délig)..

A gyümölcs-és zöldségtermesztés a házakhoz tartozó kertekben folyt. Haszonkertek létezése sok helyen 79-ből is kimutatható. Nem valószínű azonban, hogy ezek a város teljes ellátását biztosították volna. A nyerstészták és pékáruk esetében is saját ellátásról beszélhetünk. A városon kívüli villákban kézimalmokat találtak, a városokban viszont nem. Feltűnő, hogy a városban milyen kevés pékműhely lehetett, ott csak tárolták a gabonát.Naples 353

Mary Beard: pompeji életmódról írt könyve és 2 hetes nápolyi tapasztalataim alapján

 

Krisztuskalács és forralt bor

Posted on

A karácsonyi szokások zömét a németektől vette át Európa, amiből logikusan következik, hogy a karácsonyi édességek és italfogyasztási szokások is a német hatást tükrözik. Vegyünk számba néhány finomságot:

Krisztuskalács

A Christstollen, vagy röviden Stollen-Stolle, magyarul Krisztuskalács, a legismertebb német karácsonyi sütemény, melynek formája a bepólyált kis Jézusra emlékeztet. Ízvilágában leginkább a magyar püspökkenyérhez hasonlít. Az eredeti recept szerint a sűrű kelttészta 10 kg lisztből, 3 kg vaj vagy margarinból készült, és 6 kg mazsolát, illetve kandírozott narancs- és citromhéjat kellett még hozzáadni.

Ez a házilag készült Christstollen Németország legrégebbi hagyományos karácsonyi süteménye. Hivatalosan először 1329-ben a Saale-menti Naumburgban tettek róla említést, mint Henrik püspök karácsonyi ajándékáról. Akkoriban a stollen még egy téglalap alakú cipó volt, fehér cukorbevonattal. Mivel a középkorban a katolikus egyház nem engedélyezte a vaj vagy tej fogyasztását böjt idején, ezért a stollen tésztája is csak vízből, zabból és repceolajból készült. 1491-ben azonban VIII. Ince pápa az ún.”vajlevélben” (Butterbrief) végre engedélyezte az olaj helyett a vaj használatát, azzal a feltétellel, hogy akik ezáltal “vétkeztek”, azoknak a bűnbocsánatért fizetniük kellett. A bevétel többek között a Freibergi Dóm felépítését szolgálta. A “vajlevél” kezdetben csak az uralkodóházra és szállítóira vonatkozott, de később nagyvonalúan kiterjesztették a lakosságra is. A hagyomány szerint a szászországbeli Torgauban élő Heinrich Drasdo udvari péktől származott az ötlet, hogy az adventi böjtben fogyasztott szegényes kalácsot az ünnepekre különböző ínyencségekkel, például aszalt gyümölcsökkel, magokkal, marcipánnal tegyék dúsabbá. Így született meg a böjti kalácsból a mai ünnepi gyümölcskenyér.

Az elhíresült változata, a “Dresdner Stollen”  – Drezdai stollen, ma már az egész világon ismert. A naumburgi (Szászország) bejegyzés után körülbelül 150 évvel, 1474-ben “Christbrod” (Krisztuskenyér) néven szerepelt egy, az udvar részére kiállított számlán. Eleinte “Striezel” néven emlegették, a drezdai Striezelmarkt (magyarul: Kalácspiac), Németország legrégebbi karácsonyi vására után (1500-as évektől). A szász pékek aztán 1560 után, minden évben a szent ünnep alkalmából megajándékozták tartományurukat két darab, másfél méter hosszú és 36 font (kb. 18 kg) súlyú karácsonyi stollennel, amelyek olyan nehezek voltak, hogy nyolc pékmester és nyolc pékinas tudta csak a kastélyba felvinni. II. (Erős) Ágost, drezdai választófejedelem, 1730-ban egy 1,8 tonnás, barokkos cikornyával kidíszített, óriás stollent süttetett, amit 24 000 szeletre vágtak fel. E híres esemény óta rendezik meg minden évben, advent második szombatján a Stollenfesztivált, természetesen a Striezelmarkton. Régen a legfinomabb stolleneket, a Siebenlehn és Meißen város pékjei készítették, akik “szekérszámra” szállították stollenjeiket Drezdába, az ottani céh (pék) legnagyobb bosszúságára. Csak a harmincéves háború végén, 1648-ban harcolták ki maguknak a kiváltságot a drezdai pékek, hogy csak az általuk készített stollent lehessen a Striezelmarkton árulni. A “Dresdner Stollen” elnevezést később, Németország újraegyesítése után, mint márkát védetté nyilvánították, így 1997 óta csak a Drezda térségében sütött stollenek viselhetik ezt a nevet (kb. 150 drezdai és Drezda környéki pék, illetve cukrász érdekeit képviseli). Ennek ellenére Németország-szerte még mindig nagy mennyiségben árusítanak stolleneket különböző néven, mint az Érchegységben, Brémában, Vesztfáliában, Erfurtban, Münchenben (Münchner Kindl Stollen), Kölnben. A legfinomabb, nem házi készítésű stolleneket, a Kuchenmeister nevű ipari cég gyártja, Soest városában, Vesztfáliában.

Glühwein – forralt bor A szó szerint, “izzó vagy felhevülő bor” (magyarul forralt bor) a német adventi vásárok kedvenc itala. Általában formás, mázas cserépből készült kupákban árusítják, amiket szuvenírként (5 euró foglalóért cserébe) megtarthat bárki. Európában már az 5. század óta ismerik és fogyasztják a forralt bort. Az eredeti ital, vörös borból, fűszerek hozzáadásával készült, melyet épp csak forráspontig hevítettek fel, majd azonnal fogyasztották. A forralt bor svéd változata a Glögg, amibe viszont mazsolát és mandulát tesznek. A vásárokon az árusok, a hagyományos forralt borok mellett rumos, amarettó likőrös, vagy bodzalikőrös változatot is kínálnak. A Glühwein mellesleg kiváló szívmelegítő és hangulatjavító a sötét, hideg, depressziós decemberi hónapban.Trauschitz 2014 024