zene

Párizs és a harlemi reneszánsz

Posted on Updated on

A belle époque, a Szép század, a századforduló szellemileg tevékeny időszaka volt, azok a boldog békeidők, amikor a magyar kultúra még együtt haladt az európaival. Ez elsősorban a nagyvárosok boulevard-jain, a kávézókban és kabarékban, a műtermekben, galériákban, koncerttermekben és szalonokban zajlott. Főszereplője a nagy és középpolgárság volt, akik a legtöbbet nyertek a technikai és gazdasági fejlődésből. Minden áruvá vált, a művészet, a mű, aminek értékét az egyediség határozta meg. A művész árutermelő lett, aki rákérdezett és válaszolt a kor társadalmi és szellemi problémáira. Az „utca művészete” soha nem volt ennyire esztétikus és morális hatással a tömegekre, mint ekkor. A gondtalan életérzésnek az első világháború kitörése vetett véget (vagy a szép korszak már a Titanic elsüllyedésével, 1912-ben szimbolikusan lezárult).

Kánkán őrület

Párizsban a Montmartre híres táncosai a négyes dallamára búcsúztatták el a 19. századot. A századfordulót követően aztán a világ minden tájáról idesereglett élvhajhászok, félvilági és becsületes emberek özönlötték el a Montemartre alatt nyílt mulatókat, az “erénytelenség övezetét“, mint a La Boule Noire-t vagy az Élysée-Montmartre-ot. A Moulin Rouge-ban született meg a francia kánkán. Kissé kétes hírű csillagait, Toulouse Lautrec örökítette meg. A szatírikus kabaré műfaját viszont egy volt katona, Rodolphe Salis találta ki és a közönsége a Chat Noirban (Fekete Macska) vált célpontjává vaskos gúnyáradatának.

A Moulin Rouge-tól pár lépésre, a place Pigalle-on volt a modell piac, néhány könnyűvérű lány,-akik éppen otthagyták valamelyik művész pártfogójukat,-kárászéletű sikert arattak a színpadon. Ilyen volt Jane Avril, akit csak úgy emlegettek, hogy a La Bomba, Crici, aki egy nagy spárgába halt bele, Goulue, a Zabagép, aki egy híd alatt végezte. Egyedül „Lába az égben” Nina volt szerencsésebb.

A Moulin Rouge (jelentése: Vörös Malom) a mai napig Párizs nemzetközileg elismert szórakozóhelye. A lokált 1889. október 6-án, a párizsi Montmartre-on nyitotta meg Joseph Oller, s ettől kezdve a Vörös Malom látványos táncos revüműsorokkal kápráztatta el a közönséget. Már az indulásakor felháborodás övezte az erotikus, kicsit cirkuszos előadásokat, melyek rossz híre még inkább ide vonzotta a közönséget. A botrányos tánc, a kánkán és a táncosnők, valamint Toulouse-Lautrec zseniális plakátjai hamar világhírűvé tették a mulatót.

A kánkán algériai eredetű tánc, a 19. század dereka óta éjszakai mulatókban, női tánckarok által előadott gyors, erotikus táncként ismert. A francia kikötővárosok matrózkocsmáiból indult diadalútjára. Először Marseille-ben és Toulonban hódított, majd Párizsban a Molin Rouge-ban. Tehát a századfordulón Kánkán zengett a báltermekben és a kültelki mulatságokon, a főurak palotáiban és a kispolgárok szerény szalonjaiban. Majd megjelent a mulatók színpadjain is, ahol rikoltozva, egy bacchanália vad bakugrásaival rémisztgette és gyönyörködtette a publikumot.

Végül Offenbach révén vonult be az operett irodalomba, Offenbach Orfeuszában nyerte el végső színpadi formáját. E pillanattól kezdve a kánkán már több volt, mint egy szilaj, fékevesztett tánc. A jelképe lett a II. Császárság korának, e különös birodalomnak, melynek falait, alighogy felemelték, máris a korrupció, a kegyetlen önkényuralom és a pénz titkos erői repesztették szét. Egyes ellenőrizhetetlen pletykák szerint a tánc végén, közvetlenül a spárga pozíció előtt a táncosnők felkapott szoknyája láttatta, hogy van-e rajtuk egyáltalán alsónemű.

La Goulue, a „Zabagép”, valódi neve: Louise Weber volt (Clichy 1866. július 13. Párizs, 1929. január 30.). Párizs Pigalle kerületéből került a Montemartre-ra és lett királynője. Igen keveset tudunk gyermekkoráról. Valószínűleg elzászi zsidó családban született. Anyja egy mosodában dolgozott. A szegény, fiatal lányt vonzotta a tánc, élvezte a mosodai ügyfelek drága ruháinak felpróbálását. Tizenhat évesen az anyja tudta nélkül eljárt egy mulatóba, ahol kölcsönvett ruhákban lépett fel. Így indult a karrierje.

La Goulue azonnal felhívta magára a figyelmet azzal, hogy az asztalok tetején táncolt, az alsó ruhájára egy szív volt hímezve, lábujjal rúgta le a férfiak kalapját, és bárkit az asztal alá ivott. Az egyik első férfi, akinek felkeltette az érdeklődését, Renoir volt. Neki köszönhetően lett belőle modell és így talált rá a táncos helyekre a Montmartre-on. La Goulue az első táncosok egyike volt, akin Lautrec szeme is megakadt. Néhány év után otthagyta a Moulin Rouge-t, de a közönség nem követte, így saját vállalkozása megbukott. Inni kezdett és elhízott. Amikor visszatért a Montmartre-ra, már nem ismerték fel. Mogyorót, cigarettát, gyufát árult, hogy megéljen, végül a Szajnába ölte magát.

Jane Avril (Párizs 1868. jún. 9. Párizs 1943. jan. 17.) a Moulin Rouge kánkán-táncosnője volt, akinek alakját Henri de Toulouse Lautrec képei őrizték meg az utókor számára. Borzasztó gyermekkora volt. Apja elhagyta a családot, anyja rendszeresen verte, olyannyira, hogy elmegyógyintézetben kellett kezelni, és csak azért engedték ki, mert nővérei a tehetségét csodálva ki tudták hozni. Autodidakta volt. Karrierje tizenhat éves korában indult el. Egy étteremben kezdett táncolni, ahol keringőket improvizált. 1889-től, a Moulin Rouge megnyitásától, a mulató szólótáncosa lett. 1935-ben lépett fel utoljára. Azt követően teljes szegénységben élt, egy öregek otthonában halt meg, ahova Sacha Guitry, francia színész-rendező helyezte el 1942-ben.

Loie Fuller: ún. szerpentin táncos volt, és inkább a vízuális effektusok színpadi megvalósítójaként vált ismertté. Életének érdekes epizódja, hogy az egyik fellépésére Marie Curiet bízta meg egy foszforeszkáló ruha készítésével. Loie megihlette Rodint, Picassot.

Párizs azonban könnyen felejt, és 20-30 évenként új szórakozó helyeket keres. Így születtek meg a 20. század elején az orfeumok és művész kabarék. A két világháború között élték reneszánszukat a zenés kávézók és bisztrók is, ahol névtelen és neves előadók léphettek fel, hol kicsi, hol nagyobb publikum előtt (Folies Berger, Ba tu Clan). A revük is ekkor élték fénykorukat, ahol látványos kosztümben, félmeztelen nők szórakoztatták a közönséget, mint Mistinguette és Josephin Baker.

Le Moulin de Galette

A gabonát, gipszet, követ, sőt a dombtetőn álló parfüm üzem számára hagymát őrlő 30 malomból maradt meg a rue Lepicen lakó molnárdinasztia malma. Az 1920-as években a Debray család vette meg. A tulajnak a nagyobb profit érdekében az az ötlete támadt, hogy táncmulatságokat rendez, és a megfáradt táncosoknak meleg lepényt (galette-t) árusít. így született meg a Le Moulin Galette.

A Chat Noir, a Fekete Macska

Rodolphe Salis (1851. május 29.–1897. március 20.) 1881-ben kibérelt egy használaton kívüli postahivatalt a de Rochenchouart 84. szám alatt, ahol először szentképeket gyártott, majd Émile Goudeau újságíróval karöltve kabarét nyitott. Annak érdekében, hogy összekapcsolják a művészetet az alkoholtartalmú italokkal, Salisnak az az ötlete támadt, hogy létre kell hozni egy kávézót “a legtisztább XII. Lajos stílusban”. Ezt a feelinget egy kovácsoltvas csillárral próbálta prezentálni (a bizánci időszakból), ami alatt a dzsentrik, a polgárok és a parasztok abszintot rendeltek,- ahogy az Victor Hugo és Garibaldi idején szokás volt,-és persze fűszeres forralt bort, a hypocrast, amit a nagyobb kontraszt kedvéért arany kelyhekben szolgáltak fel. A Le Chat Noir eleinte mindössze egy kétszobás helységből állt, (a helyszínen egy plakett őrzi emlékét) ahol ritka rossz bort kínáltak. A bejárat előtt viszont egy tetőtől-talpig aranyba öltözött, svájci kidobó ember állt, akinek az volt a feladata, hogy megválogassa a közönséget: a festők és költők bebocsájtást nyertek, a “hírhedt papok” és a katonák nem. Salis gúnyos fintora egy magas márvány kandalló képében öltött testet, amelynek egyetlen dísze egy gyerek koponya volt. Nos, a kabaré már a megnyitás pillanatában bomba siker lett, a Les Hydropathes-ok (“azok, akik félnek a víztől”) nevű radikális fiatal írók és művészeknek köszönhetően. Émile Goudeau vezetésével, a szimbolista csoport azt állította, hogy idegenkedik a víztől, ezzel szemben előnyben részesítik a bort és a sört! Őket Salis csalta át a Rive Gauche-i utcai klubjukból a Szajna folyó másik partján tanyázó Fekete Macska tavernába. A Chat Noir nagy bevételéből Salis átalakította a helységet: a XII. Lajos korabeli mértéktartó belső díszítést Willette hatalmas Parce Domine című művével modernizálta.

Salis kabaréiban kigúnyolta a különböző intézményeket, a közönséget (minden vendég disznó!), politikusokat, műve megkoronázásaként még egy Árnyszínházat is nyitott. Élcelődését a szellemi élet képviselői, sőt a koronás fők is szívesen hallgatták, akárcsak Aristid Bruant-ét.

Aristid Bruant (1851-1925)

Aristid tizenöt éves korában,–apja halálát követően –elhagyta szülővárosát. Hamarosan Párizsban, a Montemartre bohém világában kötött ki, ahol leginkább a gyorséttermekben és kocsmákban lógott. Ezekben talált rá költői-zenei tehetségére is. Bár jó házból való úrifiú volt, hamar elsajátította a párizsi szlenget, amelyen aztán forradalmi pátosszal teli, polgárgyűlölő dalait írta.

Rövidesen megismerkedett Salisszal, aki meghívta a Le Chat Noir kabaréjába, ahol többek között a fiatal szimbolisták gyülekeztek (lsd Émile Goudeau). Bruant feltűnő ruhában lépett fel: vörös pulóverben, fekete dzsekiben, hosszú csizmában és hatalmas vörös sállal a nyakában. Színre lépéséhez ezt a nevet használta: Astrid Bruant, a Montmartre csillaga. Amikor esténként berúgta az ajtót a Chat Noir-ban, elkiáltotta magát: „Fogjátok be a pofátokat, barmok, ha én énekelni akarok!” – így kezdődött a műsora. A legközönségesebb káromkodások özönét zúdította a fejesekre, heves vádakkal illette az úri osztályokat. A szegények, munkások és bűnözők nyomorúságát énekelte meg. 1885-ben tulajdonába vette a kabarét, és Le Mirliton néven (aminek jelentése: nádsíp, de dilettáns versike értelme is van) még újságot is kiadott. Meghívott ide már másokat is fellépni, de saját műsorait is folytatta. Dalai könyvalakban is megjelentek. 1925-ben halt meg. Nem messze szülőhelyétől temették el. Később Párizsban utcát neveztek el róla.

Néger bál

1895-ben Berlinben került sor a világ első filmvetítésére a Skladanowsky testvérek által. Párizsban a színes litográfia továbbfejlesztése (Henri de Toulouse Lautrec) lehetővé tette elegáns, színes plakátok olcsó nyomtatását.

A Szép század korszakban egyszerre több izmus és irányzat élt egymás mellett (szimbolizmus, impresszionizmus és az avantgarde) ami később keveredett az Afrikából, illetve az Amerikai Egyesült Államok, (New York) Harlem negyedéből érkezett néger kultúrával. A Párizsban összpontosult néger elit aztán a 20-as-30-as években azonnal harcot indított a Banania hirdetésen vigyorgó néger mítosza ellen.

Így hódította meg Párizst a dobok és a bigin ritmusa, melyet az afrikaiakból és az Antillákról származó elit művész réteg közvetítette. Párizsban született meg a dzsessz zene (Duke Ellington, Louis Armstrong, Josephine Baker) is. Az emberek tódultak a Bal Négre-be, ahol elkápráztatta őket az afrikai művészetek gazdagsága, mely az avantgarde művészeknek is ihlető forrása lett (Picasso, Breton, Cendrars).

Jazz

A hagyományos jazz zenekar rézfúvós hangszerekből állt, mert a zongorát a néger zenészek a gazdagok hangszerének tekintették. Később azonban ezzel a hangszeres módosítással változtatták meg a meglévő műfajt. A jazz népszerűsége hamar elterjedt az egész országban, és ennek következtében minden idők legjobban kereső jazz előadói és zeneszerzői váltak ismertté, mint Duke Ellington, Louis Armstrong. Duke Ellington volt a legkeresettebb művész az ún. “harlemi reneszánsz” idején.

A 30-as évekre Európában a feketék zenei stílusa egyre vonzóbbá vált a fehérek számára is. Fehér regényírók, drámaírók és zeneszerzők kezdték felhasználni az afro-amerikaiak zenei témáit műveikben. Az európai zenészek átvették az afro-amerikai zene ritmusait, harmóniáit és dallamait–a bluest, a spirituálét és a jazzt. Így olvadt össze az afro-amerikai zene a fehérek klasszikus világi, zenei kompozícióival. Az első afro-amerikai férfi, aki széles körben elismert koncertművész lett, mind a saját régiójában, mind nemzetközi szinten, Roland Hayes volt. Arthur Calhounnal tanult Chattanoogában és a Nashville-i Fisk Egyetemen. 1911-ben a Fisk Jubilee Singers-szel turnézott.

A divat

A harlemi reneszánsz idején nem csak a zene és a tánc, de a divat területén is jelentős változások történtek: a viktoriánus pompa lassanként eltűnt, a nők megszabadultak a fűző kényelmetlenségétől. A fiatal nők rövid szoknyákba bújtak, amit selyemharisnyával viseltek, harang vagy üvegbúra formájú kalapokkal. Ekkor tombolt a Charleston is, melynek ismertető jelei a rövid, bő ruhák, a bubi frizura volt, hosszú nyaklánc, toll boa és hosszú szipkás cigaretta egészítette ki. A “harlemi reneszánsz” divatját az elegancia és a rikító-feltűnő ötvözete jellemezte. A rendkívül sikeres fekete táncos, Josephine Baker, Párizsban a fekete-fehér nők divatdiktátora lett. A ruháit Jean Patou tervezte, és mindenki, aki csak adott magára öltözékeit lemásolta, annak ellenére, hogy színpadi jelmezeit a Vogue magazin “megdöbbentőnek” nevezte. Josephine Baker tulajdonképpen akaratlanul az “art deco” előfutára lett, mely közvetlenül a “Danse Sauvage” (vadtánc) korszaka után következett. Nagy botrányt keltett, amikor az egyik párizsi fellépése során egy húrból és mesterséges banánból készült szoknyát viselt, felül meg semmit. Ethel Moses, egy másik népszerű fekete előadóművész volt, az 1920-as és 30-as években némafilmekben szerepelt, ő meg jellegzetes bob frizurájával vált divatdiktátorrá, ma úgy mondanánk, hogy influenszerré.

A férfiak laza, bő öltönyt viseltek, amely a későbbi “Zoot”-elnevezésű stílushoz vezetett. Ez széles szárú, magas derekú, peg-top nadrágból és hosszú kabátból állt, válltöméssel és széles hajtókával. Széles karimájú kalapjukhoz színes zoknit, fehér kesztyűt és bársonygalléros Chesterfield kabátot viseltek. Ugyanakkor a leopárdbőr kabátok viselésével, az afro-amerikaiak tiszteletüket fejezték ki afrikai örökségük iránt, mely az afrikai állat erejét hivatott szimbolizálni.

Az évszázad bálja

Posted on Updated on

A maszkabálok a 15. században, a böjti szezon idején jöttek divatba. Az eleinte szerény ünnepségek később egyre kidolgozottabbak lettek, allegorikus királyi belépőkkel, felvonulásokkal, diadalmas körmenetekkel, házasságok és egyéb dinasztikus események alkalmával. A krónikák szerint azonban nem mindig végződtek vidáman. Az egyik ilyen bál volt pl. a “Bal des Ardents”. VI. Károly, francia király udvarában történt az eset, 1393. január 28-án a Saint Pol palotában az ún. „vadak bálján” a király és 4 barátja erdei vadnak öltöztek, de az egyik társa túl közel ment egy fáklyához, így a király négy maskarába öltözött, egymáshoz láncolt társával együtt elevenen meggyulladt. A király élete komoly veszélybe került, csak nagynénje, Berry hercegné lélekjelenlétének volt köszönhető, hogy életben maradt, amikor az gyorsan betekerte a palástjába, így oltva el a tüzet. A királynak csupán egyetlen társa tudta magát kiszakítani láncaiból, a többiek fél órán át lángoltak, és súlyos égési sérüléseikbe napokon belül belehaltak. Az eset a királyt végleg őrületbe kergette, aki, amúgy is labilis idegzetű volt (Ez az epizód ihlette meg Edgar Allan Poe egyik novelláját: “A békaugrálás” címűt).

Az álarcos bálok (olaszul: mascherata) érdekes módon csak a 16. században jelentek meg Olaszországban, és a reneszánsz idején élték virágkorukat. Az arisztokrácia körében különösen a táncbemutatókkal tarkított bálok voltak népszerűek, ahol kétféle maszk típus létezett; a fekete és a fehér. Ezt cirkalmazták, festették, díszítették ki. Aztán az emberek a maszkokat vagy pálcára erősítve az arcuk előtt tartották, vagy teljes vagy fél maszkot viseltek az arcukra erősítve. A Velencei Köztársaság bukása után, a 18. század végén azonban fokozatosan hanyatlani kezdtek a karnevállal kapcsolatos rendezvények, majd teljesen eltűntek és csak a 20. században jöttek újra divatba.

Az álarcosbálok egész Európában a 17. és 18. századra terjedtek el, melyek néha végzetesnek bizonyultak, főként egyes uralkodók számára. Pl. III. Gusztáv svéd király, aki az utókortól az „álarcos király” becenevet kapta egy farsangon lett merénylet áldozata. 1792. március 16-án a stockholmi Operaházban rendeztek álarcosbált. A királyt többen is óva intették a maszkabálon való részvételtől, de mindhiába, mert III. Gusztáv, Essen gróffal együtt részt akart venni rajta. Itt azonban összeesküvő tisztek csoportja várta. Amikor a király belépett a bálterembe, a sorshúzással kijelölt merénylő, Jacob Johan Anckarström ezredes hátba lőtte a mit sem sejtő, védtelen uralkodót. III. Gusztáv életéért két hétig küzdöttek, ám március 29-én belehalt sérüléseibe. A merénylet aktív résztvevőit kivégezték, a többi szervezkedőt száműzték a Svéd Királyságból. Erről az eseményről Eugène Scribe és Daniel Auber operát írt. Hasonló a története Giuseppe Verdi: Álarcosbál című operájának is, s bár a helyszínt Bostonba helyezte, mégis mindenki tudta, hogy az akkori zsarnok uralkodóról szólt valójában. Vagy Ábrahám Pál: Bál a Savoyban operettje is egy merényletről szól.

A svájciak is szeretik az álarcosbálokat, ami érdekes, hogy a legtöbb maszkot ők gyártyák, az olaszokkal karöltve. Egyébként a rideg svájciak zárják le a farsangi szezont minden évben, Ermatingenben, ahol az ún. Botos Kölönte (egy helyi édesvízi halfajta) fesztivállal vetnek véget a féktelen mulatozásnak.

S ha már Svájcnál tartunk, Londonban is egy svájci gróf honosította meg a velencei karnevál divatot, amikor 1708-ban egy félig nyilvános álarcosbált rendezett, amelyre fel kellett iratkozni!!! Az elsőt a Haymarket Operaházban rendezte meg. Később az angol arisztokrácia kiváló színhelynek találta London nyilvános kertjét, a Vauxhall Gardens-t. 1732-ben a Ranelagh Gardens-nel bővült a farsangi bálok színhelye, mert ez a festői terület optimálisnak bizonyult az álarcos karakterek és jelmezes ruhákban pompázók számára. Persze voltak karnevál rosszallók is, akik úgy érezték, hogy „A jó hírnév rovására megy a szabadosság, meg a kíséret nélkül érkezett nők, pajzánkodásra, erkölcstelenségre buzdítják a férfiakat. A farsang igenlők azonban úgy cselezték ki őket, hogy a bálokat a velencei Ridotto név helyett  “Az ízlés báljára” változtatták.”-írja egy helyi újság 1733-ban. (Ridotto  eredetileg egy helység volt, amit 1638-ban a város éves tavaszi karneválja alkalmából nyitottak meg). Az angol jelmezbálokon a jelszó később “VanDyke”-ra változott, mert a jelmezeket Thomas Gainsborough: Kékruhás fiú című festmény színei alapján terveztették. Ez a kép hozta meg az angliai jelmezbálok népszerűségét a 18. században. Az arisztokráciára erősen hatott a festő, különféle textíliák és divatos ruhák utáni rajongása.

A századok során a jelmezbál népszerűvé vált Amerikában is. Persze ott is voltak jelmezbál ellenzők, még egy anti-masquerade mozgalom is indult. Hívei azt vallották, hogy a bálok erkölcstelenségre ösztönzik az embereket, és külön hangoztatták az “idegen” befolyást. De végül a bálkedvelők győztek, akik azzal érveltek, hogy ezekre a bálokra szükség van,-különösen a lisszaboni földrengés után (1755-ben) vált aktuálissá,-amikor az álarcos bált a jótékonysággal kapcsolták össze. Ennek ellenére a bálok még sokáig félig magánjellegűek maradtak (1770-ben Teresa Cornelys szervezett álarcos bált a Soho Téren lévő carlisle-i házában majd később a Pantheonban.) 

Az évszázad bálja

Carlos de Beistegui (1895. január 31.–1970. január 17) vagy Charlie de Beistegui neve valószínűleg nem cseng ismerősen, nos, ő egy francia-spanyol származású multi-milliomos, műgyűjtő és lakberendező volt, akit a 20. századi európai élet egyik legkarizmatikusabb figurájaként tartanak számon. Nevezetes bálját Velencében, a Palazzo Labiában rendezte meg, 1951-ben és még majd 70 év után is “az évszázad báljaként” beszélnek róla. Beistegui-t életében gyakran hasonlították mesés vagyona miatt Monte Cristo grófjához, ugyanis Carlos Párizsban született egy multimilliomos családba. A szülők baszk származásúak voltak, az anya Dolores de Yturbe, akiknek ősei Spanyolországból, Mexikóba vándoroltak a 18. században. Vagyonukat ezüstbányákból, mezőgazdaság és ingatlan ügyleteikből szerezték, de 1867-ben, Miksa császár kivégzése után elhagyták Mexikót. Beistegui spanyol diplomáciai útlevéllel rendelkezett élete végéig, annak ellenére, hogy Franciaországban, Spanyolországban és Angliában nőtt fel, és élete során csak kétszer látogatott el Mexikóba. Az Egyesült Királyság, Franciaország, Spanyolország és Oroszország diplomáciai képviseleteit életük végig megtartották a családtagok.

Az 1930-as években, Don Carlos a Champs-Élysées-n építtetett egy felhőkarcolót magának, amit le Corbusier tervezett. Az épület tetején volt egy elektronikusan elforgatható terasz is, amely a diadalívre és a Salvador Dalí által tervezett tetőteraszra nézett. Carlos Eton-ban tanult az egyetemen költészetet, írt egy verses kötetet, amit saját rajzaival illusztrált. Később el akarta végezni a művészettörténetet Cambridge-ben, de még mielőtt elkezdte volna kitört a világháború. Ekkor csatlakozott a szüleihez, akik az Esplanade a Les Invalides-okban laktak, Párizsban.

1939-ben megszerezte a Château de Groussay kastélyt, meg a Montfort-l ‘ Amaury (Yvelines)-t, és a következő 30 évben azoknak az újjáépítésével foglakozott: a belső szerkezetük átalakításával, a kertek dizájnolásával és az extra oldalszárnyak hozzáépítésével. Kedvence volt a 150-férőhelyes színháza, amely tökéletes mása lett a bayreuth-i Margravial Operaháznak (Bayreuth Németországban található, a Wagner trilógiák színhelye) és az egyik legszebb fennmaradt színház a mai napig Európában. Carlosnak hatalmas gyűjteménye volt a világ leghíresebb festményeiből, (például azt állította, hogy Hans Holbein VIII. Henrik portréja, ami a brit királyi család tulajdona, hamis volt, mert nála volt az eredeti). El tudjuk képzelni a pompát, a kínai vázáit, ébenfa és bronzból készült, XVI. Lajos korabeli íróasztalát, stb. Házainak csodájára jártak. David Nightingale Hicks és Mark Hampton a világ legszebb, legtökéletesebb kastélyainak tartották mindkettőt. Az egyik szoba annyira lenyűgözte pl. Cecil Beaton filmrendezőt, hogy Henry Higgins könyvtárát annak alapján építtette meg a My Fair Lady musicalben. A Château de Groussay mondanom sem kell, hogy jó néhány hétvégi parti színhelye volt. A kertjeit a francia kormány, Franciaország figyelemreméltó kertjeivé minősítette.

Beistegui a német megszállás alatt immunitást élvezett Franciaországban (spanyol diplomata útlevele volt.) A háború alatt alkalmanként, búsás jutalék fejében átadta helységeit -pl. az egyik lakását a Külügyminisztériumnak Madridban, a Waldorf-Astoria Hotel lakosztályát New Yorkban, a könyvtárát a Brit Nagykövetség számára Párizsban (a tervezők Georges Geffroy és Emilio Terry). Művészi tehetségét azonban teljes egészében a saját örömére használta fel, mindössze egyszer kezdeményezte a spanyol takácsoknak, hogy készítsenek gobelineket Goya stílusában, hogy pénzhez jussanak. Cecil Beaton nem túl hízelgő képet festett róla: “Beistegui egy teljesen könyörtelen alak. Rokonszenv, szimpátia vagy hála hiányoznak belőle. Mert Carlos teljes egészében önmagával van elfoglalva, csak a saját örömét keresi és elégíti ki. A legönzőbb és legundokabb ember, akivel valaha is találkoztam életemben”.

Orientál bál

1948-ban Beistegui megszerezte a Palazzo Labia-t, a velencei Grand Canal melletti kastélyt és a vásárlás után intenzív helyreállításba-restaurálásba kezdett. Bútorokat vásárolt, megvette a Palazzo kevésbé gazdag szomszédaitól amiket csak tudott, beleértve Raphael, Annibale Carracci, és Guido Reni eredeti freskóit. Mohó gyűjtő volt, emiatt Don Carlost hamarosan csak úgy kezdték emlegetni, hogy a  “le goût Beistegui” (a Beistegui stílus). Ezekkel a műalkotásokkal benépesítve a kastélyt, na meg az újonnan szerzett kárpitokkal és régiségekkel a ház a restaurálása után ismét régi fényében ragyogott.

1951. szeptember 3-án Beistegui egy óriási, valóban hét országra szóló bált rendezett a Palazzo Labia palotában: a “Le Bal orientál-“t. Állítólag ez a bál volt az utolsó, igazán látványos esemény a híres bálteremben, egyben a huszadik század legnagyobb és legexcentrikusabb társadalmi eseménye. A vendégek listája, -ma már számunkra nem sokat mond, így felesleges, hogy felsoroljam a vendégek nevét,- de higgyék el, hogy az akkori kor összes híressége, politikusa, uralkodója jelen volt. Christian Dior és Salvador Dalí saját maguk tervezte jelmezben jelentek meg. Egyedül Winston Churchill, valamint Windsor hercege és hercegnője nem mentek el a bálra.

A házigazda skarlátszínű, 18. századi ruhát viselt, hosszú, Moliére-i parókával. A normál magasságát 16 cm-es cipőtalp magasítással növelte meg, így tornyosult a vendégek fölé. Cecil Beaton, a bálon készített fényképeit tanulmányozva később azt állapította meg, hogy az egész bál hangulata kísértetiesen emlékeztetett a Velencei Köztársaság bukása előtti időszakra. Egyszóval keserédes volt. Beistegui nem fogadta a vendégeit túl barátságosan, de azok se üdvözölték őt túl melegen. Végig zárkózottan viselkedett és a háttérben maradt. Ez nem volt újdonság, ugyanis Carlos valójában mindig ilyen volt, gyakran vádolták azzal, hogy barátaival és szeretőivel nagyon rosszul bánt. Soha sem nősült meg és bár azt mondták, hogy sok szeretője volt, a szexuális orientációja többször spekuláció tárgyát képezte.

Miután 1960-ban túlélt egy agyvérzést, a kastélyt eladta a RAI-nak (olasz TV). Tíz év múlva, 1970-ben halt meg eléggé szerény körülmények között Biarritzban, Franciaországban. Vagyonát a bátyja örökölte, aki nem akarta megtartani a Château de Groussay-t, inkább odaajándékozta a fiának, Juannak (Johnny) de Beisteguinek. Volt nagy meglepetés, amikor Carlos gyűjteménye 1999-ben árverésre került (magában foglalta számos, a Palazzo Labia egykori tartalmát) a híres Sotheby aukción derült ki, hogy Franciaország legnagyobb és legértékesebb árverése zajlott le (26 500 000 dollár). Az értékesítést a “legjelentősebb történelmi, szociológiai és dekoratív művészetként” jellemezte az utókor. Carlos életéből 1989-ben készített dokumentum filmet a francia TV.

Egy másik híres bál Truman Capote fekete-fehér bálja volt, 1966. november 28-án a New York-i Hotel Plázában. (többet erről lsd. Truman Capote fekete-fehér bálja című blogomban találsz)

Olaszország, Maria Callas és a diéta

Posted on Updated on

Maria Callas 1947. június 27-én érkezett New Yorkból Veronába, Giovanni Zenatello, a veronai Arena Opera Fesztivál impresszáriójának a meghívására, hogy részt vegyen a zenei napokon. A még teljesen ismeretlen énekesnő, az Accademia nevű szerény, kis hotelben szállt meg (ma luxus hotel), később a Pedavena vendéglőben vacsorázott, szemben az amfiteátrummal. Kéthónapos megfeszített munka után aztán 1947. augusztus 6-án debütált az olasz operakedvelő közönség előtt, az Arénában, Amilcare Ponchialli: Gioconda operájának a címszerepében, Tullio Serafin vezénylete alatt. Elsöprő sikert aratott. Fantasztikus énekhangjára minden zenei szakember felfigyelt, mert érezték, hogy határtalan lehetőségek rejlenek benne, ugyanakkor egyes kritikusok már ekkor rámutattak fő hibáira: a regiszterek közötti törésekre. Két évvel és sok-sok hangképzés óra után, 1949-ben Callas bemutatkozása a La Fenicében már igazi diadal volt, nemcsak Olaszországban, de Európa-szerte, sőt Amerikában is. Ezúttal Bellini: Puritánok című operájában csillogtatta meg igazi tehetségét a bel canto terén, sikerült visszaadnia Bellini legnehezebb kromatikus meneteinek virtuozitását és zenei értékeit. Elvira szerepével Callas nemcsak beírta a nevét az opera irodalomba, de egyben fordulópont/áttörés lett az életében. A fesztivált követően ismerkedett meg életének két meghatározó férfiával: Giovanni Battista Meneghinivel és a nagy karmesterrel, Tullio Serafinnel. Mindkettő egyengette a pályáját, közösen teremtették meg Callast, a dívát. Meneghini, ráadásul a férje lett. Pedig a jó családból való, vagyonos nagyiparos, megrögzött agglegény volt, aki pénzének javát a veronai építőiparból szerezte. Már első találkozásuk alkalmával beleszeretett Mariába, aki viszonozta kedvességét. Valószínű azonban, hogy Callas csak egy erőskezű férfira vágyott, de részéről nem volt az az elsöprő szerelem.

A sorsdöntő veronai találkozás után Callasék hivatalosan csak 1949-ben keltek egybe, a veronai Filippini templom kis kápolnájában. A kapcsolatot mind Meneghini anyja, mind a Kalogerópoulouszok (Callas családneve) ellenezték, hiszen a férfi akár apja is lehetett volna Mariának. A házasságkötés után Meneghini azonnal felszámolta veronai vállalkozásait, mert Maria Callas ügynöke és korrepetitora lett. Ettől kezdve ő döntött a vállalt szerepekről és a fellépti díjakról is, amelyeket minden előadás után egyre magasabbra srófolt fel. Callas ennek köszönhetően 1950-ben a milánói Scalában Verdi: A szicíliai vecsernye című operájában aratott újabb diadalt. Karrierjének legsikeresebb időszaka az 1954 és 1959 közötti évekre tehető, amikor –elsősorban Luchino Visconti és Franco Zefirelli, nagy olasz rendezőknek köszönhetően-a milánói Scala első számú énekesnője lett.

A boldog idők Menenghinivel, Maria Callas Zevioban

Amikor, Maria Callas nem turnézott, akkor a férje, zevioi kastélyában lakott. Zevio, (Veronától 14 kmre) csendes, nyugodt hely volt. A díva sokszor a kastély kertjében gyakorolt a közeli lakók nagy örömére, akik órákig hallgatták énekét a fal másik oldalán. Itt Callas az éneklés mellett másik kedvenc szenvedélyének, a főzésnek hódolt, de mivel állandó súlyfelesleggel küzdött (108 kg volt), ezért áttért az olasz konyhára. Kedvelt ételei voltak: a pearà, a risotto al tastasal, és a pastissada. Azért néha bűnözött, amikor a férjével betért a Santa Toscana téren lévő bar Sportba és a bar Commercioba.

Maria Callas Sirmionében

Minden évben nyáron, Maria Callas és Giovanni Battista Meneghini pár hetet Sirmionében töltött. Callas 1952-ben járt először a Garda tavi üdülő paradicsomban. A helyi emberek szerint egyszerű, kedves teremtés volt. Gyakran beült egy aperitivóra a Caffé Grand Italia-ba. A sirmionei boldog időknek és a Meneghinivel való kiegyensúlyozott házaséletnek, mint a görög drámákban, azonban egy londoni fellépés vetett véget.

Callas 1959. áprilisában a Covent Gardenben vendégszerepelt. Itt egy díszvacsorán ismerkedett meg Arisztotelisz Onászisszal és feleségével, Tínával (Athinával). Onászisz hajómágnás volt és egyben a leggazdagabb görög a világon. Nagyvonalúságával és fényűzésével elkápráztatta Callast, aki halálosan beleszeretett az őszülő halántékú férfiba. Ez volt a kezdete tragikus szerelmi kapcsolatának és testi, lelki hanyatlásának. Onászisz egy földközi-tengeri jacht-körútra hívta meg Callast és a férjét, amelyen többek közt Winston Churchill és Greta Garbo is részt vett. Csatlakozott hozzájuk Carl Foreman producer. Callas bolondulásig beleszeretett Onásziszba: ezt a rajongást a sajtó többször meg is szellőztette, és a görög „rabszolganőjeként” emlegették az énekesnőt. Onaszisz azonban nagyobb halra vágyott, így hiába éltek mindketten Párizsban, a férfi mégsem költözött egy fedél alá Callasszal: pedig házaik közel voltak egymástól. Onászisz üzlettársa is volt Callasnak, hiszen az énekesnő pénzét jövedelmező vállalkozásokba fektette. Callasz elvált, ennek ellenére kapcsolatuknak 1968 őszén vége lett, mert Onászisz feleségül vette a meggyilkolt, amerikai elnök özvegyét, Jackie Kennedyt. Onászisz magántitkára azonban arról számolt be, hogy noha Onászisz feleségül vette a Kennedy özvegyet, többször is találkozott Párizsban az énekesnővel. Közeli barátaik beszámolói szerint a házasságkötéshez a Kennedy özvegy ragaszkodott, aki nem akart titkos kapcsolatban élni a mágnással, nehogy magára haragítsa gyermekeit.

Maria Callas egyedül maradt. Válása után soha többet nem tért vissza Sirmionébe, de mindig emlegette, hogy mennyire hiányzik neki a Garda tó hangulata. Villája a Piazza Carduccin található, a város történelmi negyedében. Meg lehet csodálni a 18. századi, sárga épületet, ahol legszebb éveit töltötte (napjainkban kongresszusok, és egyéb eseményeknek ad otthont, 400 négyzetméter kiállítási területével, 100 férőhelyes vendégházával) P1150616.JPG

A szenvedélyes receptgyűjtő Callas

Amikor 1954. április 12-én a Don Carlos Erzsébetjeként Callas színre lépett, már egy teljesen más nő volt. Kevesebb, mint két év alatt 108 kilóról, hatvanötre fogyott. A végső lökést az adta meg neki, amikor Luchino Visconti közölte Callasszal, hogy ha együtt akar  dolgozni vele, akkor adjon le 30 kilót. Mindezt azokban az időkben, amikor teljesen normális volt, ha egy operaénekes túlsúlyos volt. Callas 40 kg-ot fogyott 1 év alatt majd még 8 kg-ot fél év múlva. Ezt a jelentős változást a sajtó azonnal észrevette, és különböző elméletek jelentek meg a módszeréről, melyek között a legfurább az volt, hogy Callas galandférget nyelt. A féreg teoriát Bruno Tosi, a nemzetközi Maria Callas Egyesület elnöke azzal cáfolta meg, hogy a férgek valószínűleg, mivel Callas szerette a nyers húst, azzal kerültek a gyomrába. Egy római tésztagyár meg azt állította, hogy a művésznő az ő termékeinek köszönhetően fogyott le, mire Callas beperelte a céget, azzal az érvvel, hogy soha nem evett tésztafélét. Az igazság az, hogy a súlycsökkenés igazi oka az akkoriban divatos jódos étrend volt. Ennek vetette alá magát Callas is, ami mellesleg veszélyes volt, mivel befolyásolta a központi idegrendszert és megváltoztatta az anyagcserét, de “Callasból egy gyönyörű hattyú lett”.-állította Bruno Tosi. Ettől kezdve Callas kerülte a szénhidrátot viszont továbbra is fogyasztotta a nyers, véres marhahúst meg a tartárbifszteket. De Maria Callasnak nemcsak a súlya változott meg, hanem a megjelenése is: befesttette a haját, és Chicagóból már hamvas szőkén tért vissza Milánóba. Ruhatárát is radikálisan lecserélte, amiben nagy segítségére volt a milánói divattervező, Biki asszony (Elvira Leonardi Bouyeure), aki az 1952-53-as évad jelmezeit is megtervezte számára.

A diéta azonban szörnyű teher volt az ínyenc szopránénekesnő számára. Újonnan közzétett személyes leveleiből derült ki, hogy milyen gyötrelmes harcot vívott élete hátralevő részében, hogy megőrizze elért testsúlyát. Ekkor vált szokásává, hogyha már nem ehetett, legalább kedvenc ételeit lejegyezze. Bárhol járt a világban a híres szakácsoktól lopott/ellesett recepteket, papírfecnikre vagy szalvétára írta, majd a táskájába rejtette. De ezek mind olyan ételek voltak, amikbe csak épp belekóstolt. Pedig imádott enni, különösen süteményeket, pudingokat, mégis többnyire sztéken és salátán élt, ezt a Callas szakértő Bruno Tositól tudjuk ismét, akinek engedélyezték, hogy a Díva kézzel írt receptjeit közzé tehesse, először Olaszországban. “Kiadni a receptjeit hatalmas öröm volt a számomra, annál is inkább, mert ő ritkán engedte meg magának azt a luxust, hogy jóízűen végigegye azokat”.P1140942

A görög hajómágnás, Arisztotelész Onassisszal való kapcsolata alatt is recepteket gyűjtött. Kedvence volt a paradicsomos omlett, borjú, orientál módra, besamel mártással, kapribogyós, mustár mártással, csokis fánk, egy sütemény, amit Callas az Én Tortámnak nevezett (mázsányi cukormennyiség kell hozzá) stb. Az összegyűjtött receptjeit Callas a személyes szakácsának adta oda, aki a Callas vacsorákra ezeket készítette el. Míg a vendégei élvezkedtek, Callas csak néhány morzsányit evett a finomságokból. Ritkán ivott bort, de szerette a pezsgőt, mert azt hitte, hogy abban kevesebb a kalória. Callas, a diéta ellenére, 1977-ben, 53 évesen halt meg Párizsban, szívroham  következtében. (Onászisz 1975-ben halt meg, két évvel Callas előtt). Olaszországban, azonban 41 évvel a halála után is szeretettel emlékeznek rá. A velencei Arénában minden évben tisztelegnek az emléke előtt, nemrég a ponte della Fenice hídat, Maria Callas-ra keresztelték át. Sirmionében parkot, utcát és vendéglőt neveztek el róla (Sirmione római kori fürdőjében szintén ki vannak állítva Callas ruhái).

A Maria Callas Alapítvány Zevióban, a régi városházán múzeumot rendezett be a La Divinának. A kiállítás Giancarlo Tanzi, Maria Callas nagy rajongójának 40 éven keresztül gyűjtött több, mint 1000 fotójából, lemezek, újságcikkek ruháiból, ékszereiből, az operákban viselt jelmezeiből állnak. 2007. decemberében nyitották meg a nagyközönség előtt egy nemzetközi esemény keretén belül.

A madarak, a méhek és egy mézes-citromos cupcake története

Posted on Updated on

A madarak és méhek (The “Birds and the Bees talk”, vagy rövidítve csak a “The Talk”) című dal íróját, Cole Porter-t egy angol nyelvű szólás-mondás ihlette meg. Angol nyelvterületeken a mai napig az ő dalszövegével magyarázzák el a szülők gyermekeiknek a szexuális érintkezést. A méhek ugyanis köztudott, hogy kulcsszerepet játszanak a növények beporzásában. Gyűjtenek pollent és nektárt is. A nektárt gyűjtő egyedek is poroznak be növényeket, de a pollent gyűjtő méhek sokkal hatékonyabb beporzók. A legújabb elemzések szerint az emberiség élelmiszer-termelésének mintegy harmada függ a rovarok beporzó tevékenységétől, nagyrészt a méhekétől. Nos, a virágok beporzása viszont párhuzamot mutat a férfi megtermékenyítő szerepével. A madarak meg tojásokat raknak, és kikeltik, ebből pedig a női ovulációt lehet logikusan elmagyarázni.

Dr. Emma Frances Angell Drake (született 1849-ben), a 20. század hajnalán ezeket a megfigyeléseket gondosan lejegyezte. 1909-ben fogta magát és a The Story of Life című kiadványában meg is jelentette. A könyv egyik fejezetében, Sapphó-hoz, a leszboszi költőnőhöz hasonlóan, egy kerti séta során magyarázza el a nemiséget a lányainak. Amikor az egyik kislánya a vörösbegy fészkében apró, kék tojásokat fedez fel a következőket mondja: „az anya madár a testével melegítette azokat. Szóval mindegyik tojásban egy kisbaba vörösbegy van”. Az elbeszélés később homályos célzásokkal folytatódik, anélkül, hogy ténylegesen részletezné a nemi közösülést. Majd, hogy teljes legyen a kép, a szerző rátér az apa, szaporodásban betöltött szerepére: “ami néha a szél, amely a pollenport az egyik növénytől a másikig fújja, néha a méhek, amelyek a mézet gyűjtik a virágokból. S miközben a virágokból kiszívják a mézet, a virágpor a lábukra és a testükre tapad, tehát, amikor az egyik virágról a másikra szállnak, édes nedűt keresve, a pollen bedörzsölődik a virágba, az apa is így termékenyíti meg az anyát”.

Nos, a könyv mondanom sem kell, hogy abszolút siker lett, a doktornő szexuális felvilágosító tanácsait 1893-tól-1930-ig negyvenszer nyomtatták újra, így váltak Emma Drake jóvoltából a madarak, és a méhek a szexualitás szimbólumaivá.

Már csak a híres zeneszerző Cole Porter kellett, aki a “Let’s do it, Let’s fall in love” című dalában tovább népszerűsítette Dr Drake szexuális felvilágosítását. A “Legyünk szerelmesek!” című szerzeménye 1928-ból való, eredetileg a bevezetőben a kórus becsmérlő, faji hivatkozásokat tett a kínaiakra, japánokra, később ezt kihúzták belőle. Kim Basinger a The marrying man (Fogd a nőt és fuss) című 1991-es filmben, Alec Baldwin-t bűvölte el ezzel a dallal. Annyira jól sikerült neki a csábítás, hogy nemcsak a filmben, de az életben is összeházasodtak!

And that’s why birds do it, bees do it, Even educated fleas do it
Let’s do it, let’s fall in love! (ez egy tipikus példája az úgynevezett „méhversnek”, amely a méhecskékhez kapcsolódó szimbólumokkal írja le az aktust, a női és férfi nemiszervek egyesülését. Ez a műfaj olyannyira népszerű volt a 19. században, hogy még Arany János is írt méhverset).

(Ez az, amiért a madarak csinálják, a méhek csinálják, még a tanult bolhák is csinálják, csináld te is, légy szerelmes!)

Nos, a méh és a méz allegória sok cukrászt is megihletett, mint ahogy engem is, így készült el ez a különlegesen finom: Mézes-citromos méhecskés cupcake

Hozzávalók: 4 tojás, 1 csésze nem túl kemény vaj, fél csésze cukor fél csésze méz, 1 csésze tej, 1 csésze rétesliszt, 1,5 csésze finomliszt, 2 teáskanál vaníliás cukor, csipetnyi só, 1 csomag sütőpor

Elkészítése: A vajat a cukorral habosra keverem, majd hozzáadom a tojásokat. Ezután beleöntöm a sütőporral és sóval elkevert lisztet, majd folyamatos keverés mellett – tejjel felöntve – homogén tésztává alakítom. A kész tésztát a muffin sütőformákba töltöm, és 180 fokon aranyszínűre sütöm.

 

A citrom krémhez hozzávalók: 2 db tojás sárgája, 6 dkg cukor, 100 ml citromlé, 2 citrom lereszelt héja, 25 dkg vaj

A citromkrém első 4 hozzávalóját vastagabb aljú lábosban, kis lángon keverve összefőztem, addig, amíg enyhén, de jól láthatóan besűrűsödött. Ekkor hozzáadtam a kockákra vágott vajat és azt is bele olvasztottam. Félre tettem hűlni.

Amikor a cupcake-k kihűltek, megkentem sorban citromkrémmel, a tetejüket pedig arannyal befújt papírból kivágott méhecskékkel díszítettem ki. A masnit a cupcake-re lehet csokiból is készíteni.3 mayas

 

 

Maja, a méhecske és Benczúr Gyula, székely kapus villája Bajorországban

Posted on Updated on

Hogyan említhető egy lapon a bájos mesefigura és a gigantikus, történelmi tablók festője? Nos elmondom: A múlt vasárnap, amikor a Starnbergi tó körül sétáltunk, egyszer csak egy székely kaput fedeztünk fel. De mit keres itt Ambach és Münsing között ez az “ide nem illő” építészeti remek? Kérdésünkre a választ hamarosan megtaláltuk, mert a bejárat mellett elhelyezett emléktábláról kiderült, hogy ennek a villának az első tulajdonosa a nagy magyar festő, Benczúr Gyula (1844-1920) volt. A nyaralót, a művész öccse, Benczúr Béla tervezte, a festőművész második feleségének, Ürmössy Boldizsár Piroskának a tiszteletére. Benczúr Gyula és családja 1883-ig lakott benne, amíg a művész a Müncheni Akadémia tanára volt, de amikor a nyugalmazása után visszaköltözött Magyarországra a villát Waldemar Bonsels német író vette meg. Bonsels 3 évig várt a villa átépítésével, végül 1886-ban egy Kortyka nevű építészmestert bízott meg vele, aki a felújítás színsémájául a Benczúr család címerét választotta. A ház keleti szárnyán, amely a tóra néz, a zöld-kék, sárga és vörös tónusú, székely kapu színeit alkalmazta. A másik oldalon viszont a domináns, sötétzöld festék réteget meghagyta még a fazsaluzatokon is, mert végső célja az volt, hogy a világos, sötétzöld színárnyalatok a vörössel kiegészítve mágnesként vonzzák a nyaralóra a tekintetet. Nos, Bonsels elégedett volt a végeredménnyel és ebben a tökéletes környezetben születtek meg legjobb művei, úti beszámolói: Indiai utazás (1916) Himmelswork, Emberek a Mennyben, Mario és az állatok (Stuttgart, Deutsche Verlagsanstalt, 1928), Lovas a pusztaságban: egy amerikai utazás (1935), Mario: Egy élet az erdőben (1939).

Az utókor számára azonban a neve a Maja, a méhecske (1912-ben, A Maja, a méhecske és barátai címen nálunk is megjelent nyomtatásban) című “mesekönyv” miatt maradt fenn. Ez a mindössze 200 oldalnyi mű hozta meg Bonsels szerencséjét, akit a könyv megjelenése után a müncheni bohém társaság azonnal a keblére ölelt, sőt mi több a Maja a méhecske (Frank Wedekind és Lion Feuchtwanger voltak a barátai) hamarosan a nemzeti szocialisták allegóriája, az ideális német állampolgár alakja lett. Bonsels nem rejtette véka alá, hogy szimpatizál a náci párttal. Már 1933-ban kitűnt zsidó ellenességével, több cikkében hangoztatta, hogy a zsidó nép “halálos ellenség”, akik megmérgezik az európai kultúrát.

A Maja a méhecske, a mesén túl az író politikai üzenetét tartalmazza, a könyv olvasása során egyértelműen kiderül, hogy minden alkalmat megragad a német faj dicséretére. Míg Maja az ideális állampolgárt testesíti meg, kaptára a jól szervezett katonai társadalmat. Emellett a nacionalizmus, rasszizmus és militarizmus elemei is szerepet kapnak Maja 2 alkalommal dühödik fel: először, amikor Flip, a szöcske nem tudja megkülönböztetni a méheket a darazsaktól. Maja mérges szóözöne közben elhangzik, amint a darazsakat “banditák használhatatlan seregének” titulálja, akiknek “se otthonuk se hitük”. Másodszor pedig, amikor a légy idiótának nevezi Maját, Maja megfenyegeti, hogy megtanítja “tisztelni a méheket” és a fullánkját belemélyeszti. Ezzel az író azt akarta kifejezni, hogy a tisztelet erőszakon alapszik. Az összetartás szintén alapsémája a történetnek. Maja függetlenségről alkotott véleménye és kaptárának elhagyása szégyenletes cselekedet, de bűnét jóváteszi, amikor a lódarazsak támadásáról figyelmezteti népét. Ennek a hűségnek a megnyilvánulása visszaállítja a nemzetségen belüli pozícióját. Az ellenséges támadás során a méhek harca és néhányuk hősi halála dicső, katonai tett. Münsing_Ambach_Seeuferstraße_3.JPG

Maja, a méhecske világsikere

A könyv legnépszerűbb és legismertebb adaptációja a japán anime változata lett, a “Maja, a méhecske kalandjai” címen. Első vetítésére 1975-ben került sor a japán televízióban, Mitsubachi Māya no Bōken címen. Később 42 ország nyelvére fordították le, műsorra került Hollandia, Ausztrália, Németország, Egyesült Államok, Dél-Afrika, Portugália, Kanada, Belgium, Franciaország, Latin-Amerika, Izrael, Irán (Nikoo címen), Olaszország, Görögország, Cseh Köztársaság, Bulgária, Szlovénia, Bosznia, Szlovákia, Spanyolország, Szerbia, Finnország, Lengyelország, Horvátország, Magyarország, Oroszország, Törökország, Libanonban (Zena címen). A filmzenét Karel Svoboda szerezte, a német, cseh és szlovák verziót Karel Gott énekelte, a lengyelt pedig Zbigniew Wodecki.

A rajzfilm adaptáció középpontjában Maja és társai állnak, az egyes kalandok Maja fejlődését szolgálják. A televíziós sorozatban a kalandok fontossága még jelentősebb. Maja egy belső lázongás idején születik meg kaptárában, amikor a kaptár két pártra szakad. Maját tanító nénije, Kasszandra neveli fel. Kasszandra figyelmeztetései ellenére kíváncsiságtól hajtva fedezi fel a világot és megbocsáthatatlan bűnt követ el: elhagyja a kaptárát. Az így száműzetésbe került Maja barátságokat köt más rovarokkal és velük együtt száll szembe a veszélyekkel. A könyv tetőpontja, amikor Maját lódarazsak ejtik foglyul, akik a méhek legnagyobb ellenségei. Börtönében Maja megtudja, hogy a lódarazsak az ő egykori kaptárának megtámadását tervezik. Majának döntenie kell, hogy a várható büntetés terhe mellett visszatér kaptárába és megmenti azt, vagy pedig figyelmen kívül hagyja a megszerzett információt és csak saját szabadulásán fáradozik, így nemzetsége pusztulását okozva. Hosszas mérlegelés után természetesen a visszatérés mellett dönt. Hazája megbocsát neki a hír hallatán és a felkészült méhek legyőzik a lódarazsak hadait. Maja ezután a kaptár hőse lesz, tanítónő lesz, mint Kasszandra és így megoszthatja tapasztalatait és bölcsességét a jövő generációival.

Wolfram Junghans német fotós rendezte 1924-ben a mese élőszereplős filmváltozatát. Ez volt az első filmhosszúságú produkció, amelyben élő rovarok szerepeltek. A Maja, a méhecske a híres horvát zeneszerző, Bruno Bjelinski gyermekoperájának is alapjául szolgált, 1963-ban. Előadására Villachban (Ausztria) került sor a Charinthian nyári zenei fesztivál keretében. Az előadás egyediségét az adta, hogy a méhek szerepét gyerekek játszották profi operaénekesek helyett. A filmet 2005-ben a Finnish Film Archive és a Bundesarchiv- Filmarchiv szervezetek együttesen újították fel. Hamburgban és Helsinkiben tűzték műsorra.

Waldemar Bonsels életéről, Bernhard Viel: “A Mézgyűjtő avagy egy sokoldalú élet munkája” című könyvéből tudhatunk meg még többet, na meg felkereshetjük a házát Bajorországban. Az épület mai tulajdonosa a Waldemar Bonsels Alapítvány. A villát, az író dolgozószobáját és a sírját (Bonsels ugyanis a kertben egy mohos sírkő alatt van eltemetve) előzetes egyeztetés után meg lehet tekinteni.Münsing_Ambach_Seeuferstraße_25_Bonsels-Haus

 

Hej Mr DJ! Electro zene és Barbel anyó rebarbarás sütije Münchenben

Posted on Updated on

München, a bajor metropolisz, Németország egyik legfontosabb gazdasági, közlekedési és kulturális központja. Alpha-world city, mely meghatározó befolyást gyakorol az egész világra. A legmodernebb technológiák, pénzügyi és kereskedelmi központok, egyetemek, művészetek és a zenei élet fellegvára. 1.5 millió lakosával, Németország 3. legnagyobb városa (Berlin és Hamburg után) és az EU 12. legnagyobb városa (de München a környékével együtt 5.8 millió lakost számlál). Nyugodt, kiegyensúlyozott hangulatával azonban semmilyen más világvároshoz sem hasonlítható.P1110224

Ahol minden nap ünnepnap

A legjobb klubok a városközpontban vannak, úgymint: Altstadt-Lehel, Maxvorstadt, Ludwigsvorstadt-Isarvorstadt, Au-Haidhausen és a Schwabing város negyedekben. A bulinegyed felfedezését legtanácsosabb a Feierbanana-azaz Parti Banán zónán kezdeni, ami a Sendlinger Tor (Sendlinger kapu) és a Maximiliansplatz közötti rész  helyi elnevezése. A Parti Banán különben egy nagyjából banán alakú, hivatalos, parti negyed, kb. 1,3 kilométer hosszú rész a Sonnenstraße-n. Az elmúlt években ez a városrész lett a müncheni éjszakai élet mainstreamje, ezért meglehetősen zsúfolt, különösen a hétvégeken.

Aki viszont a “régi,” burzsoá Münchenre kíváncsi, az a bulizós körútját legjobb, ha a Lehel negyedben folytatja, ami az Óvárostól keletre található, az Odeon platztól nem messze. Számtalan jól megőrzött, vagy tökéletesen restaurált, patinás városi lakóházzal, palotával, előkelő kávézóval. A Viktoelien marktot, a piacot elhagyva a Ludwigsvorstadt-Isarvorstadt felé vezető kerületben található a müncheniek kedvelt találka helye a Gärtnerplatz. Sörözőiben díszes kupákban szolgálják fel a sört. A kalandosabb éjszakára vágyókat viszont a Niederlassung bárjai várják, ahol München legmenőbb klubjaiból árad a zene. Itt alakultak ki a bajor főváros közvetlenül csatlakoztatott meleg negyedei: hip és melegbárjaival, éjszakai hotspotjaival. A Gärtnerplatzviertel (Kertvárosnegyed) környékén Freddie Mercurynak (The Queen együttes vezéralakja) is volt egy apartmanja, és a holland transzszexuál ikon, Romy Haag is itt nyitott egy klubot, amit évekig működtetett.

Az egyetemhez közel van a Maxvorstadt legendás negyede: Schwabing. Ez a ma már fogalommá vált városrész volt München első bulizós paradicsoma, sok kis bárral, stand-up színházakkal. Akármerre kalandozunk ebben a körzetben, ne hagyjuk ki Schwabing szimbólumát, az igazi bajor életérzést képviselő Freiheit kávézót, mely süteményeivel és tejszínes forró csokijával még mindig a toplista első helyén áll München vendéglátó egységei között. Schwabingot egyébként kevésbé viselte meg a városfejlesztés, mert valószínűleg nosztalgiából, óriási zöldterületeket hagytak meg itt érintetlenül. Igaz, hogy az elmúlt évtizedekben Schwabing elnéptelenedett, elsősorban a rendkívül magas bérleti díjak, másrészt a dzsentrifikáció miatt, ennek ellenére továbbra is a város leginkább áhított, legdrágább kerülete. Excentrikus, néhány legendás helyszíne továbbra is felkapott, mint a földalatti Schwabinger 7 live klub, ahol az egyetemisták szórakoznak, meg a Schwabinger Podium, az utóbbinak a múltőrző szerep jutott. Schwabing sokszínűségére jellemző, hogy a Francia negyed gyönyörű épületei között kiváló gasztronómiai élményekben részesíthetjük magunkat. A Sváb kávézóban, a Butterbrotban  (Vajaskenyérben) viszont igazi bajor specialitásokat próbálhatunk ki, mint a fehér kolbászt, a müncheni Weißwurst-öt, amit 1857-ben találtak fel. A hagyomány szerint a hűtőszekrények előtti időkben délelőtt ették, édes mustárral, frissen sült pereccel. Emellett kedvelt étek még a Leberkäs, amely a sült párizsihoz hasonlít és leginkább, az óriás vagy normál méretű sóspereccel, és a müncheni sörrel együtt ízletes (Augustiner, Löwenbrau, Andechsi sör). Szintén itt Schwabingban nyitottak nemrég egy új, olasz koktél bárt, a Barroom-ot, ahol kiváló Martinit kevernek.f9adbb275ff31ab154bc7deaace15fcf_XL

A Haidhausen Ostbahnhof (Keleti pályaudvar) kerület München zenei fellegvára, melynek klubjai és koktélbárjai, fiatal értelmiségiek és diákok kedvelt törzshelye. Közel van a Glockenbach (Harangpatak) negyedhez. Egy korábbi ipari komplexumból hozták létre itt a Kunstpark Ost-ot (Keleti Művészeti park), és a Kultfabrik-ot (Művészgyárat). Az utóbbi létesítményt 2015 végén bezárták, mert lakásoknak és irodáknak kellett a hely. Az egyik unokatestvérét az Optimolwerke-t viszont meghagyták. Általánosságban jellemző egyébként, hogy München éjszakai élete drasztikusan változik, szórakozóhelyek nyitnak, zárnak, némelyik tiszavirág életű, míg mások évekig tartják magukat. A közelmúltban, München pár zenés mulatóhelye nemzetközi hírnévre tett szert, mint például a Big Apple, a PN, Tanzlokal Größenwahn, Atomic Cafe, Ultraschall, KW –Das Heizkraftwerk, Natraj Temple vagy a Babalu Bar, hogy csak egy néhány nevet említsek meg a legjobbakból. 1995-től 2001-ig Münchenben rendezték meg rendszeresen az Union Move-t, Németország egyik legnagyobb technoparádéját.

München, több mint 100 éjszakai mulatója, 1000 bár és vendéglője közül a legfigyelemreméltóbb létesítmények a következők:

Bárok, kocsmák: Schumann’s – Charles Schumann’s, Cocktail Bar, Havana Club, Sehnsucht klub (Vágyakozás, sóvárgás). A kedvencem a Marienplatzhoz közeleső, olasz bár a Bar Centrale, (a legjobb tiramiszut itt készítik) aztán a Holy Home (világos sör, szuper zene), Eat the Rich (Zabáld fel a gazdagokat! egy kicsi, szűk bár, nem kedvenc), a Pimpernel (szigorúan szingliknek ajánlott, szex orientált hely). A Negroni, olasz jazz bár, Mauro Mahjoub koktélmester klubja. 1998-2009-ig Mauro Negroni Club volt a neve. Napjainkban szó szerint világbajnok koktélokat lehet mind a 2 helységében hörpölgetni (az egyik helység több, mint 100 éves), mint a Cucunchit, Green Tabascot, Jenevert, Brockers gint, Coca likőrt. A falfesmények, Mauro édesapjának a munkái. A bártulaj egyébként nem akárki, mert koktél szemináriumokat tart a világ minden táján. Ezután következik a Die Goldene Bár, amiről mindig úgy beszélnek, hogy történelme van, mert már 1937-től megszakítás nélkül működik. Az Englisch Gartenhez,-az Angol kerthez közel lévő vendéglő a 70-es évek báját idézi, térképek a falon, hatalmas csillárok az ember feje fölött, a menü viszont modern, gasztró remekekből áll, mint a céklaleves, bárány polentával, meg fantáziadús süteményekből. Végül a Bei Otto,-az Ottónál, egy eredeti bajor kocsma, wurlitzerrel, shramlival, hagyományos bajor ételekkel és kiváló sörökkel.

Klubok: a P1 –kedvenc találkahelye München gazdag, sznob társadalmi rétegének, a Schickeria, ami a legendás Schwabingban van, szintén ebbe a kategóriába tartozik. Az elnevezés az olasz sciccheria-sikkes szóból származik, de utal a német Schickimicki jelzőre is, ahogyan a bulvársajtó nevezi Münchenben a celebeket, mert ez a hely a 70-es évek óta a VIP-k találkahelye. Színészek, énekesek, sportolók, mint pl. az FC Bayern focistái és menedzserei látogatják rendszeresen.

A Harry Klein (Gay dance club) viszont a melegek, és transzvesztiták táncklubja. A Rote Sonne-a Vörös Nap, egy kultfilmről kapta a nevét, melyben a német szex és pornó ikon, alias a hippik koronázatlan királynője, Uschi Obermeyer játszotta a főszerepet (a klub számomra nem volt több, mintegy szexi disco). Érdemes körbejárni a Grinsekatze-t (a Vigyorgó Macska), a Bullittot, és az MMA Club-ot: Mixed Münich Art klubot, ahol az elektro-szolár-zenéhez, Barbel anyó sütijei dukálnak. Utolsó állomásként megfelel a Cord, meg a Call me Drella (Szólíts Drellának): ebben az egyedülálló éjszakai klubban extrém jelmezekbe öltözött, erősen kifestett személyzet fogadja a vendégeket. A táncparkett mellett számtalan meglepetés, például “gyógyszertár” és “gyóntató szoba” várja a bulizókat. A zene: diszkó, funk, soul, hip-hop, electro és rock egyvelege.Pimpernel

 

.

 

 

Karácsonyi ABC (A-tól G-ig)

Posted on Updated on

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

A-Mennyből az angyal lejött hozzátok!- énekeljük Szenteste. Az idei karácsony nagy szenzációja egy igazi evilági Angyal torta kókuszbevonattal!

Hozzávalók: 250 gr liszt, + 1 ek extra liszt, 250 gr cukor, 12 tojásfehérje, 1 ek forró víz, 1 teáskanál tejszín, 1 teáskanál vanília kivonat, csipet só, 4 teáskanál kókusz extra kivonat, 1 csomag kókusz glazúr vagy házilag készített kókusz bevonat, 300 gr nem édesített kókusz reszelék, 1 csomag szalakáli, angyalos nyalóka vagy papírból kivágott angyalfigurák

1. Melegítsük elő a sütőt 175 fokra, szitáljuk át a lisztet a 3/4 csésze cukorral legalább négyszer. 2. Verjük fel a tojásfehérjéket kemény habbá, 1 kanál meleg víz hozzáadásával. Adjuk hozzá a szalakálit, a vaníliát, egy csipet sót, és a kókusz kivonatot. A hozzávalókat keverjük megint össze a turmixgépben. A maradék 3/4 csésze cukrot is adjuk hozzá kanalanként. 3. Végül a lisztet óvatosan adagoljuk hozzá a habbá vert fehérjéhez. 4. Öntsük a tésztaalapot egy kerek tortaformába és süssük ki aranybarnára (40-45 perc alatt). Hagyjuk a rácson kihűlni. 5. Melegítsük fel a kókusz glazúrt és öntsük rá a tortára, majd egy spatula segítségével kenjük szét egyenletesen a tetején és az oldalán, végül szórjuk be a tortát a kókuszreszelékkel és díszítsük fel az angyal nyalókákkal.

Kókusz glazúr: 1 1/2 csésze cukor, 1/4 csésze + 1 ek kókusztej konzerv, cukor

A kókusztejet keverjük össze a cukorral, addig amíg sűrű, ragasztószerű nem lesz.

Az angyal nyalóka házilag is elkészíthető: 150 gr porcukorból, 150 gr kristály cukorból, fél csésze plusz 2 ek vízből, 2 ek juhar vagy bodza szirup hozzáadásával, de az angyal figurákat papírból is elkészírhetjük és azzal díszíthetjük a torta tetejét.

Betlehemezés, bor: Decemberben beköszönt a hideg, megkezdődik a forralt bor szezonja. Fogyasztása már Advent első hétvégéjén rekordot ér el Németországban. Lehet fehér vagy vörös borból készíteni, cukor vagy méz hozzáadásával, szegfűszeggel, fahéjjal, korianderrel, gyömbérrel, borssal ízesíteni. Nemcsak a hideg ellen véd, de megfázás és influenza ellen is kiváló, bár magas cukor tartalma miatt vigyázni kell vele, mert hamar az ember fejébe száll.

A Cukormázzal bevont gyümölcsökkel teli tál gyönyörű és olcsó asztali dísz, elkészítése egyszerű:

Hozzávalók a cukormáz készítéshez: 50 gr cukor, 10 evőkanál + 2 teáskanál víz + 2 ek porrá tört meringue

Mérjük ki a cukrot, a vizet, a meringet és egy mixerben forgassuk magas fordulatszámon kb. 7 percig, a máz akkor jó, amikor sűrű, ragasztószerűvé válik. Vonjuk be a gyümölcsök tetejét a képen látható módon. A gyümölcsök mellett leveleket is bevonhatunk a mázzal, ha besűrűsödne a krém, adjunk hozzá még egy kis vizet.bd0607_summer1.jpg

(3 módon készíthetünk cukormázat: 1. porcukor+citromlé, vagy rum sziruposításával, turmixgépben, főzés nélkül. 2. Szintén főzés nélkül 1 tojásfehérjéből és 125 gr cukorból. 3. Főzve: 25 dkg cukrot másfél dl vízben sziruppá főzünk. Ezt használják a mézeskalácsok bevonásához, díszítéséhez is)

Csengő cseng, itt van már a szép Advent: csillagszórók szikráznak, amikor megjön az angyal, az angolok viszont durranó cukorral lepik meg egymást december 25-én. A karácsonyi cracker-vagy durranó cukor feltalálása egy londoni cukrászmester Tom Smith nevéhez fűződik, aki az 1880-as években eleinte papírba csomagolt, cukrozott mandulát árusított, szeretetteljes mondásokkal díszítve. Később kitalálta, hogy a cukrot hogy lehet úgy kibontani a papírból, hogy durranjon. Akkora sikere lett, hogy az előállításához külön gyárat kellett alapítania.

Diótörő és Egérkirály

Csajkovszkij Diótörő című balettjét mindenki ismeri. E. T. A. Hoffmann: A diótörő és az egérkirály című meséjét ifj. Alexandre Dumas dramatizálta, Marius Petipa koreográfus és díszlettervező mester pedig színre vitte. Két képre osztotta a balettet. Az első képben megtartotta a karácsonyesti jelenetet, de a másodikban a történetet Cukorországba helyezte. Csajkovszkij kevés lelkesedéssel állt neki a mű megzenésítésének, ugyanis úgy érezte, hogy a pazar díszletek és jelmezek, amiket a főigazgató és a balettmester elképzelt, veszélyeztetik a zene érzelmi tartalmának átélését. A mesetéma érdekessége miatt azonban mégis elfogadta a kihívást és 1892 elejére elkészült a zenével. A hangszerelés érdekessége, hogy a cselesztát is alkalmazta. A balettből egy kivonatot, az ún. Diótörő szvitet már március 7-én előadták egy szentpétervári koncerten. A nagy sikerű bemutatóra azonban csak 1892. december 18-án került sor a Marinszkij Színházban. Készítsük el Cukorországot a gyerekeknek karácsonyra az Egérkirállyal és hadseregével együtt. (képek a slide showban láthatók)

Édességek Franciaországban: A Les Treize avagy a 13 francia karácsonyi desszert eredete a középkorba nyúlik vissza, és Provance tartományból indult hódító útjára. A szokásból később hagyomány lett, amit a mai napig megtartanak a franciák, azaz minden évben Szentestén és az azt követő napon 13 desszertet hordanak fel az asztalra (A nagy Virrasztás napjának is nevezik a hosszú reggelibe nyúló étkezés miatt). A 13-as szám Krisztust és a 12 apostolt szimbolizálja. A 13 sütemény minden megyében másféle, de a legtöbb friss vagy aszalt gyümölcsökből készül, olyanokból, amiket a november végi szüret után hűvös helyen tárolnak egészen karácsonyig. (alma, téli körte, mandarin, narancs, dinnye, szőlő, szilva).

A “Mendiants” nevű desszert áll az első helyen, melynek jelentése kolduló barát, a desszertek “színe”, a római katolikus szerzetesrendek csuháját szimbolizálja, a mandula a karmelita, a mogyoró az augusztinusz, a füge a franciszkánus, a mazsola a dominikánusok öltözékének a jelképe. Az ishlerszerű, tallér alakú édesség, kandírozott gyümölcsök és magok hozzáadásával készül forró csokoládéba mártva.

Mandulás nugát: füge, datolya, mazsola, dió és nugát hozzáadásával készül, eredete a 18. századi hagyományokra megy vissza (cukorral, mézzel, magokkal, kandírozott gyümölcsökkel)

Fekete csokis nugátos sütemény: egy változata az előző keksznek, csak nugátkrémmel, mézzel, birsalmasajttal készül

Casse dents Allauch- egy “fogtapadós” száraz kekszféle, az olasz cantuccinihoz hasonlóan borba áztatva fogyasztják.

Calisson of Aix-en-Provence: mandula alakú cukorka, aszalt dinnyéből és narancsból készül, de olyan puha mint a marcipán és a teteje cukormázzal van bevonva. Olyan formás dobozkákban árusítják mint a pasztillákat.

Fougasse: a fahéjjal, ánizzsal ízesített, édes provanszi kenyér, január 6-áig a 3 királyok napjáig eláll. Van édes és sós változata is, olyan mint az olaszoknál a foccaccia-pogácsa..

Francia édes briós: oliva olajjal, ánizzsal, és rózsa vagy narancsvízzel készül. A hagyományok szerint ezt a süteményt nem szabad szeletelni, csak törni, hogy gazdag termés legyen a következő évben.

Galette de Noël: palacsintához hasonló tésztaféle, cukorral megszórva és forró mézbe mártogatva fogyasztják, érdekessége, hogy hajdina lisztből készül.

Panado: almával töltött karácsonyi torta

Almás fánk

Tarte de la Veille-olyan mint a Tarte Tatin-almából, körtéből készített tortaféle

Fenyőfa: jegenye fenyő, lucfenyő, vörösfenyő, aranyfenyő, cédrus, a világ minden táján december 24-én vagy már december elején felállítják a karácsonyfát, a fajtája függ az adott ország fenyőkínálatától. Kevesen tudják, hogy a karácsonyfa-állítás szokása azonban Skandináviából terjedt el, a 17. században, a harmincéves háború (1618-1648) idején, amikor a svédek európai hadjáratuk során eljutottak Németországba. Onnan aztán hamarosan Európa többi országába is elterjedt a híre, mint ahogy Magyarországra is német közvetítéssel került át. A középkorban a karácsonyfa kivágásnak még rituális szerepe volt, a fiatal fa kivágása egy ifjú élet feláldozását jelképezte, azaz Jézusét, aki fiatalon meghalt az emberiségért (állítólag Luther Márton állította fel az első karácsonyfát Németországban a gyermekeinek).

Gránátalma

A régi görögöknél a gránátalma a termékenység szimbóluma volt, valószínüleg a benne lévő sok mag miatt. Az egyiptomiak viszont  csillogó szemfestéket készítettek belőle a szivárvány minden színében kb. 4000 évvel kr.e., amit egy foszforeszkáló bogárfajta kitinpáncéljának összetöréséből és festékanyagok hozzáadásával nyertek.

Louis Prang volt az első mestere az offszet nyomásnak, első karácsonyi képeslapja egy gránátalmát ábrázolt.

Kevesen tudják, hogy a gránátalma magja nemcsak vérvörös lehet, hanem kékesszürke, ami az amerikai konyha kedvence, a barna viszont a török és közép-ázsiai konyhákban népszerű, míg Indiában a fehérmagú gránátalmát termesztik.

A gránátalma több antioxidánst tartalmaz mint a zöld tea vagy a többi gyümölcs, azonkívül gyulladáscsökkentő, szíverősítő hatása van, ráadásul a rák rizikóját is csökkenti. Szezonja szeptembertől-januárig tart.

A gránátalma szorbé receptje egy másik blogomban található!