Month: május 2019
Mentsük meg a méheket!
A világban egyre több kampány indul a méhek megmentése érdekében. Bajorországban (Friedberg, Augsburg, Tegernbach ) az idén számtalan Imker Tag-ot, azaz méhészeti napot tartanak. Aki bele akarja vetni magát a méhek lenyűgöző világába, annak egyszer érdemes részt vennie egy ilyen rendezvényen.
Én legutóbb Augsburgban jártam, ahol megtudtam, hogy az ott működő méhész egyesületet két bankár hívta életre 2009-ben. Ami érdekes, hogy míg 2010-ben 162.000 hobby méhészt tartottak nyilván, 2012-re 187,000-re nőtt a számuk. Monika Theuring, a Bajor Méhészek Egyesület vezetőjének nagy része volt ebben, mert Tegernbach faluban és Friedbergben 2012 óta minden évben megszervezi a méhészeti napot. Tapasztalt méhészek tartanak előadásokat a városházán és a környező iskolákban. A méhek iránti érdeklődés jele továbbá az is, hogy egyre több róluk készült filmből lett bestseller, mint pl. a “More than Honey“ (Több, mint méz) és A méhek története, avagy a rovarok nélküli világ horror szcenáriuma!
Mézes sütemény
A Méhész napokon work shopok működnek, ahol a gyerekek méhviaszból gyertyát önthetnek, a szülők méhviasz ékszereket vásárolhatnak és színes, zenés műsor keretén belül megszavazhatják a Bajor mézkirálynőt!
A méhek és a méz
A méhek egészsége rendkívül fontos a világ számára, hiszen ők végzik az európai termények és vadnövények beporzásának több mint 80 százalékát. A méhek ráadásul kulcsszerepet játszanak a pollen és nektár gyűjtésben is. A nektárt gyűjtő egyedek is poroznak be növényeket, de a pollent gyűjtő méhek sokkal hatékonyabb beporzók. A legújabb elemzések szerint az emberiség élelmiszer-termelésének mintegy harmada függ a rovarok beporzó tevékenységétől, nagyrészt a méhekétől.
A méhészet története
A méhek termékeinek emberi hasznosítása egyidős az emberrel. A természetétől fogva vegyes táplálkozású ember hamar felismerte a méhlakás jelentőségét. A történelem előtti időkben az ősember az egész lépet elfogyasztotta. A gyűjtögető életmódról az ember 8-9 ezer évvel ezelőtt tért át a termelésre, ezután sziklarepedések helyett kaptárköveket faragtak ki. Fában szegény vidékeken pedig szalmából, gyékényből és vesszőből font méhlakásokat készítettek és agyagedényeket használtak a méz tárolására.
Már az Ószövetségben is említést tettek a méhek gondozásáról. A mézet akkoriban még balzsamozásra is használták.
A méhészet a középkorban nem sokat fejlődött. Feltehetőleg kezdetben nem a ház körül tartották a méheket és külön nem is gondozták őket, hanem az erdőségekben a fák odvában tanyázó vadméheket fosztották ki. Erre való volt a “méhészcsont” vagy mézkereső. Ökörszarvból készítették és a benne foglyul ejtett méheket egyenként kiengedve a méhodú nyomára lehetett bukkanni. Később valószínűleg a fa odvában lévő méhcsaládot a fatönkkel együtt hazavitték. A rajok számára mesterséges méhlakásokat készítettek kivésett fatörzzsel utánozva az eredeti faodút. A méhészet első oktatói a papok voltak, méhészeti tudásukat feltehetőleg a római íróktól tanulták, de a méhek életéről igen keveset tudtak. Az emberek a méhészkedés útján jutottak az akkori egyetlen édesítőanyag, a méz birtokába és a világításhoz szükséges viaszt is a méhészkedés révén teremtették elő.
A méhészet terjedésével aztán új foglalkozások keletkeztek: viasziparos, mézsörkészítő, mézesbábsütő. Ezek a tevékenységek olyan jól jövedelmeztek, hogy a későbbiekben külön iparággá fejlődtek. A XVI. századtól a méhészkedés lassan hanyatlásnak indult. Mária Terézia ismerte fel annak szükségességét, hogy a méhészetet támogatni kell. 1776-ban rendeletet adott ki, hogy se a kezdő méhészek, se a tíz kasnál többel méhészkedők ne adózzanak.
A méz
A legkorábbi édesítőszer a méz volt. A legősibb ital pedig a méhser. A görög mitológiában Bakkhosz eredetileg a méhser istene volt-csak később lett a bortermelők és borivók legfőbb patrónusa. A nektár, amelyet a görög istenek fogyasztottak az Olümposzon, valószínűleg a méhserrel volt azonos-csupán abban a kérdésben nem egyezik az ókor íróinak a véleménye, hogy a bűvös ital a szomjúságon kívül az éhséget is oltotta-e. Homérosz szerint ugyanis a nektár Kronosz, Zeusz és a többi isten itala volt, s hozzá táplálékként ambróziát fogyasztott. Szapphó, a költőnő viszont arról dalol, hogy a nektár az istenek eledele.
A méhser készítéséhez, –Columellától tudjuk, -hogy a rómaiak esővizet használtak. A vizet hónapokig napon tárolták, ha erre nem volt mód, akkor felfőzték. Ezután a vízhez mézet kevertek,-ha minél erősebb méhsert akartak nyerni, annál többet-,majd az oldatot kitették a napra, s a legnagyobb nyári hőségek idején 40 napig zárt edényben tartották. Majd amforákba fejtették le, s füstölőbe tették.
Mézesbor recept Columella szerint: keverj 1 urna (13 liter) protopumhoz (a sajtolásnál először kifolyó musthoz) tíz font (3 l/3 kg) mézet. Egy hónapig tartsd zárt edényben, majd amforákba vagy palackokba fejtve raktározd fogyasztásig.
Evelyn a bajor méhész 
Mézes, joghurtos-citromos cupcake
Karalábé szezon! Nemcsak töltve jó!
A karalábé elnevezés a német Kohl-káposzta és a Rabi-répa szóból származik, valószínűleg azért kapta ezt a nevet, mert a karalábé “testes” része hasonlít a répára.
A karalábé a legnépszerűbb zöldség a német nyelvet beszélő országokban, azon kívül Amerikában a német populációt számláló államokban, mint pl. Wisconsinban, de érdekes módon Vietnám északi részén is megtaláljuk, ahol ‘Su háo’ a neve. India keleti részén Nyugat-Bengal-ban és Bangladeshben ‘Ol Kopi’ néven ismert. A Kasmír völgyben, (Észak- Indiában) ahol ‘Monj-hakh-nak hívják, (‘monj’- a kerek részre, ‘hakh’ a leveles részre utal) szintén sokat használt zöldség, csakúgy, mint India Maharashta régiójában, ahol Navalkol a neve (‘Navilu Kosu’ vagy Nol Kol Sri Lankában). Európában Ciprusban is honos, ahol ‘kouloumpra’ néven találkozunk vele az étlapon.
A karalábé vagy kalarábé a káposztafélék családjába tartozik. Magas B1-, B2-, B6– és C-vitamin tartalma miatt igen fontos a nyers fogyasztása. Tartalmaz még kalciumot, káliumot, magnéziumot, vasat, valamint meszet és foszfort is. Nem savanyítható, konzerválásra is alkalmatlan! Én viszont kipróbáltam a japán mirin ecettel ízesítve, (vajban megpároltam sóztam, borsoztam és meglocsoltam 2 evőkanál mirinnel) és isteni finom lett!
Amúgy a karalábé nagy előnye, hogy nincs évszakhoz kötve, mert egész évben termeszthető, és már tyúktojás nagyság elérésekor szedhető. A karalábét magas vitamintartalma miatt az alternatív gyógyászat hívei méregtelenítő hatásúnak tartják, hogy ez igaz vagy sem, ki-ki döntse el maga, miután kipróbálta. Egy biztos, hogy mindenképpen egészséges. Meghámozva, lehet nyersen, felkockázva, vagy lereszelve fogyasztani, de mi magyarok leginkább főzve szeretjük.
Nemcsak nálunk népszerű a karalábé leveleket megtölteni, hanem a Kasmír konyhában is, ahol Mŏnji a neve és náluk a leggyakrabban főzött zöldség az amerikai kelkáposzta után. Kasmírban a leveleivel együtt párolják meg, majd levest és rizst szolgálnak fel hozzá. Cipruson viszont salátaként kínálják, sózva, borsozva és citrommal meglocsolva.
Németországban nemcsak rizzsel szokták megtölteni a karalábét, hanem gombával, vagy babbal is. A rakott karalábéhoz répát és burgonyát használnak, a karalábé levesüket meg korianderrel fűszerezik. Salátaként ugyanúgy készítik el, mint a gyalult káposzta salátát, répával, cukorral egy pici ecettel ízesítve. A képen látható töltött karalábé receptemben az újítás a besamel-szerű szósz, tejföllel savanyítva és a botturmixszal egy kicsit felhabosítva, hogy még ínycsiklandóbb látványt nyújtson. Az avantgarde dolog pedig, hogy nincs kalap a karalábén, így jól látható a répás-rizses töltelék.
A francia utat vagy a spanyolt tegyük meg az idén?
A Szent Jakab-út (spanyol neve el Camino de Santiago után El Caminó-nak is nevezik) ősrégi zarándokút, mely a kelta időkben a Tejút szimbóluma volt. A mai zarándoklat Spanyolország, Galicia tartományának fővárosába, Santiago de Compostelába vezet. A hagyomány szerint az itteni székesegyházban vannak az Idősebb Szent Jakab apostol földi maradványai. A legenda szerint Szent Jakab holttestét hajón hozták Jeruzsálemből – az ottani keresztényüldözés elől – Észak-Spanyolországba. Itt azon a helyen temették el, ahol most Santiago de Compostela található.
Jeruzsálem és Róma után Santiago de Compostela a keresztény zarándoklatok egyik legfontosabb célpontja. A középkortól kezdve, mikor a Szentföldre menő zarándoklatok veszélyessé váltak, a Camino szerepe felértékelődött. A Szent Jakab-út 1993-tól az UNESCO Világörökség részét képezi. Ma már nemcsak kifejezetten vallásos emberek indulnak el, hanem azok is, akik különféle fogadalmakat tesznek valamilyen cél elérése érdekében. Az 1980-as évek második felétől kezdve a Szent Jakab-út reneszánszát éli. Az egész világból érkeznek ide zarándokok, hogy a Caminót, vagy annak egy részét végig járják.
Compostelába nemcsak egy kiindulópontból lehet eljutni, viszont az út fő része azonos. A zarándokút jelvénye a fésűkagyló (Szent Jakab kagyló), melyet az oda vezető úton mindenütt felfestve megtalálhatunk. Az út mentén a bencések kórházakat és rendházakat építettek.
1993-ban július 25-e, Szent Jakab ünnepe vasárnapra esett, ezért ún. Szent év volt. Ebben az esztendőben Galícia tartomány különös figyelmet fordított az útra, elindította a Xacobeo 93 nevű kampányt, melynek keretében számos zarándokszállást, útjelzőt felújítottak. A 2004-es szent évben a zarándokok száma megközelítette a 180.000-et. 2016-ban, 278.041 vándor érkezett meg Santiago de Compostelába, s állították ki számukra az út teljes vagy részleges megtételét igazoló oklevelet, a Compostelát.
Via Francigena-a francia út
Kevesebben ismerik, vagy egyáltalán nem is hallottak a”Via Francigena” (“az út, ami Franciaországból jön”) vagy “Via Romea Francigena” (“a Rómáig vezető út, ami Franciaországból jön”) ősi zarándok útvonalról, mivel nem annyira publikált, mint a Szent Jakab út. Pedig a középkorban itt állították fel a Szent Földhöz vezető állomáshelyeket (a kiindulási pont a Canterbury székesegyház volt). Ma az út Anglián, Franciaországon, Svájcon és Olaszországon keresztül vezet. Régen ezen az úton lehetett legegyszerűbben eljutni a Szentszékhez (A Szentszék szűkebb értelemben a római pápa hivatalát jelöli, tágabb értelemben a pápát és a Római Kúria különböző intézményeit) illetve a Péter-Pál apostolok sírjához.
A másik különbség a Via Francigena és az El Camino között, hogy a VF-et nem csak egyetlen úton lehet végig járni. Ezeket a különböző elnevezései is bizonyítják, mert a latin neve Iter Francorum, azaz frank útvonal volt (ami északról Rómába vezetett) volt. Később, 725-ben, Willibaldi, eichstätti püspök (bajor volt) lombard útként dokumentálta. Olaszországban és Angliában viszont Chemin des Anglois (angol út), vagy Chemin Romieux (római út) néven vált ismertté. Via Francigena-ként először az Actum Clusio pergamen említette meg, 876-ban. Az irat Monte Amiata városában, a San Salvatore apátságban, Toszkánában található.
Híres VF zarándokok
880-ban a welszi Rhodri Mawr járta végig jótékonysági célból a VF-et (VF=Via Francigena), majd őt követte az unokája, 945-ben. Mindketten életük vége felé zarándokoltak el Rómába, de azt nem jegyezték le, hogy a szárazföldi utat választották-e vagy a veszélyes, kalózok által fenyegetett tengeri útvonalat, a Gibraltáron keresztül.
A következő zarándok, a canterbury-i érsek, Szigorú Sigeric volt, aki cirka 990-ben zarándokolt Canterburyből Rómába, és vissza. Sigeric az útjáról aprólékos feljegyzést készített, amiből kiderült, hogy pl. a vissza útja 80 szakaszból állt, ami azt jelenti, hogy átlagosan mintegy 20 km-t tettek meg naponta az 1,700 kilométerből. Ő Rómából indult el annak érdekében, hogy megkapja a palliumot.
Egészen bizonyos, hogy a 11. század végén élt bencés rendi szerzetes, William, több alkalommal is megtette a VF utat, de ő St-Thierryből ment Rómába. A feljegyzései szerint a vissza útja a tengeren, a dél-nyugati szélnek köszönhetően gyorsabbnak bizonyult (az ellenkező irányban haladó út a Földközi-tenger lett volna, ami egy nagyon hosszú út).
Később egy izlandi utazó, név szerint Nikolás Bergsson járta végig a VF-et, 1154-ben, majd a francia Philip Augustus 1191-ben. Két eltérő útleírás született, mint ahogy a 13. században élő Matthew Paris feljegyzése a Historia Anglorum is egy teljesen más útvonalat jelölt meg.
Az utókorra maradt írásos emlékek tehát azt bizonyítják, hogy a Via Francigena zarándokai számos útvonal között választhattak, aszerint, hogy a politikai helyzet miatt melyik volt biztonságosabb, na meg függött az évszaktól, időjárástól és az is sokat nyomott a latba, hogy éppen melyik szenthez kapcsolódó hely vagy szentély volt népszerű. Az utazók általában az Alpokon vagy az Appenineken keresztül vágtak neki a nagy útnak, de legtöbben a lombardok által finanszírozott területet választották, mert azok nemcsak jól karban voltak tartva, de a lombardok gondoskodtak az arra haladók biztonságáról is. Így hozták létre a római úttól északra vezető kereskedelmi útvonalat, mellyel sikerült kikerülniük az ellenséges városokat, mint például Firenzét. A lombárdok egy másik fontos szempontja ráadásul az volt, hogy a via Francigena ne kössön össze városokat, hanem inkább az apátságok mellett vezessenek el. Később a kereskedelem modernizálása miatt azonban lankadni kezdett az érdeklődés a VF iránt.
A VF zarándok utat úgy cirka 2 évtizeddel ezelőtt kezdték ismét felfedezni, miután már sokan végig járták a Szent Jakab utat. Ez arra inspirálta a VF olasz szerelmeseit, hogy életre hívjanak egy hálózatot, a vallási, helyi kormányzati szervekkel, pl. a Vatikánnal együtt működve és próbálják meg rekonstruálni az eredeti, hiteles útvonalat.
Ma a legtöbb zarándok a Sigeric érsek által dokumentált útvonalat követi, gyalog, lóháton vagy kerékpárral (de fordított sorrendben, tehát Canterburyből Rómába). A csatorna melletti első falutól, Wissanttól kezdve a zarándokút állomásai a következők: Gisne, Teranburh, Bruaei, Atherats, mielőtt folytatnánk a Reims, Châlons-sur-Marne, Bar-sur-Aube, Langres, Besançon, Pontarlier, Lausanne-Saint-Maurice.
Saint-Maurice-tól keresztül kell haladni Great St Bernard Pass Aostáig, Aosta után Ivrea, Vercelli, Pavia, Fidenza, Pontremoli, Filatteria, Aulla, Luni, Lucca, San Gimignano, Poggibonsi, Siena, San Quirico, d’Orcia, Bolsena, Viterbo és Sutrin kell keresztül menni, mielőtt eljutnánk Rómába.
Ha Rómát választjuk kiindulási pontként, akkor az utat egy hosszú szakaszon a Via Appia mentén kell követni, vagy a párhuzamosan haladó Via Latiná-n, aztán Beneventóba érve a Via Traianán keresztül a Campanian Apennineken vagy a Dauniai-Appennineken lehet átkelni. Az utóbbinál a híres Crepacore erődítmény áll. Ez az erődítmény valaha a jeruzsálemi lovagok birtokában volt, akik a múltban elkísérték és biztosították a zarándokokat a kanyargós hegyi utakon. Az út innen Troiába vezet, a Tavoliere delle Puglie magas síkságában, majd Bari, Brindisi és Otrantot elhagyva, a Szent Föld főbb kikötőibe jutunk el. Az utolsó szakasz, a déli útvonal, Rómából, a pugliai kikötőkön keresztül megy Jeruzsálembe.
A Via Francigena 1994-ben megkapta a Kulturális út címet, 2004-ben pedig a Legfőbb kulturális út címet.
2010-ben James Saward-Anderson és Maxwell Hannah 58 nap alatt futotta végig a VF-et. Egy 2012-es felmérés szerint 1200 zarándok tette meg a via Francigena-t abban az évben. Az alacsony létszám egyik oka a megfizethető olcsó szállások, és egyéb szolgáltatások hiánya volt. Ezért Olaszországban 2013-ban megkezdődött az infrastruktúra kiépítése. Egyes kolostorok spedali-kat, olcsó zarándok szállásokat hoztak létre. A spedali azonban csak azokat fogadja be, akik érvényes zarándok útlevéllel rendelkeznek, és általában csak egy éjszakát lehet ezekben eltölteni. Néhány helyen étkezésre is van lehetőség. Ezt a kezdeményezést főként Toszkána régiója támogatta, amely 400 km-t foglal magába a VF-útból. A tervbe bevonták az útvonal mentén elhelyezkedő más helyi hatóságokat is. Hasonló ösztönzésként Toszkána hirdette meg az együtt működést az Opera Romana Pellegrinaggi-val (ORP), ezen kívül a Vatikán is ösztönzi az embereket az út megtételére.
Gyalogosoknak ajánlott az EuroVelo-EV5 bicikli út. Bár ez az EuroVelo út eltér a Sigeric úttól és a Via Francigena Associationtól is.
Rebarbara torta
Először készítsük el a torta alapot,
Hozzávalók az alaphoz: 200 gramm keksz, 60 gr vaj,
Melegítsük elő a sütőt 180 fokra. Törjük össze a kekszet, olvasszuk meg a vajat. Dolgozzuk össze az összetördelt keksszel. Helyezzük el egy tortaformában, jól nyomkodjuk bele. Süssük 10 percig 180 fokon.
Készítsük el a tölteléket:
1 kg rebarbara, 1 ek víz, 2 ek zselatin por, 2 dl hideg víz, 3 tojás sárgája, 3 tojás fehérje, 1 dl tejszín, 20 dkg cukor
Tegyük a megtisztított, feldarabolt rebarbara szárakat egy lábosba, öntsünk rá 2 dl hideg vizet és kezdjük főzni mérsékelt lángon. Keverjük meg gyakran, hogy a rebarbara egyenletesen puhára főjön (kb. 15 percig).
Miközben fő, áztassuk be a zselatin lapokat vagy oldjuk fel vízben a zselatin port.
Amikor megfőtt a rebarbara, vegyük le a tűzről és hagyjuk állni 5 percig. Verjük habosra a tojás sárgáját és lassan adjuk hozzá a langyosra hűlt rebarbarához. Tegyük fel a rebarbara+tojás keveréket újra a tűzre és főzzük tovább állandó keverés mellett, addig, amíg a rebarbara be nem sűrűsödik. Vegyük le a tűzről, adjuk hozzá a zselatint és óvatosan keverjük össze.
Tegyük a tojásfehérjéket egy mély tűzálló tálba, öntsük hozzá a tejszínt és adagoljuk hozzá a cukrot. Forraljunk vizet egy nagy lábosban és efölé helyezve a tojásfehérje+tejszín+cukor keveréket verjük kemény habbá. (kb. 5 perc)
Amint a krém elég sűrű azonnal keverjük hozzá a rebarbara keverékhez. A rebarbarás krémet kenjük rá a vajjal kidolgozott kekszrétegre, majd a süteményt helyezzük a hűtőbe legalább 2 óra hosszára. Ibolyalikőrrel kínáljuk.
Xilvia 