történet

Lengyel szárnyas huszárok és a krakkói betlehem

Posted on

A “Krakkói betlehem” (Kraków szopka=krakkói bölcső) lengyel karácsonyi hagyomány a 19. század óta. A “szopka” a város leghíresebb épületeiből álló kompozíció/makett, egy szokatlan és sajátos ábrázolása Jézus születésének, mely a bibliai történet háttereként Krakkó történelmi épületeit használja fel. Ez a hagyomány 2018-tól az UNESCO világörökség része lett.

Jézus születését a 13. század óta ünneplik, és assisi Szent Ferencnek köszönhetően a betlehem állítás kultusza hamar elterjedt Lengyelországban is. Már a középkorban egy sajátos stílusú betlehem, a Jasełka felbukkanása figyelhető meg, a nagyobb lengyel városokban néhány utcai előadóművész az eleinte mozgatható bábfigurákat, rögzített fafigurákkal helyettesítette. Ezek a szereplők aztán minden korban változtak, az aktuális, híres vagy hírhedt személyekkel kiegészítve az eredeti, “Jézus a bölcsőben” témát. Így elevenedtek meg a betlehemeken a lengyel legendák, történelmi események, mint pl. a rettenthetetlen szárnyas huszárok, aztán a legendás 16. században élt boszorkánymester, Pan Twardowski, a nemzeti hős, Tadeusz Kościuszko, végül Krakkó város eredete, a wáweli sárkány történetén keresztül. A 18. században az ilyen nem vallásos tartalmak ábrázolása azonban a krakkói betlehemek betiltásához vezetett, mert több, merész, betlehemes jelenetet a lengyel egyház botrányosnak ítélt meg; de persze minél jobban tiltották, a művészek annál inkább úgy érezték, hogy a mondanivalójukat közölniük kell. A tilalom nyomán aztán a “szopka” a népművészetben teljesedett ki.

A Szopka egy, hordozható betlehem, ami mai formátumában a 19. században terjedt el, amikor Krakkó kézművesei, kőművesei, fafaragói, hogy extra jövedelemhez jussanak, dekorációt kezdtek készíteni karácsonyra. A 2 évszázad során termékeik népszerűsége egyre nőtt, napjainkban olyan keresett cikkek, hogy a lengyel polgárok képesek borsos árat fizetni egy-egy műalkotásért (a különböző magánzók és művészeti egyesületek háztól-házig szállítást is vállalnak). Ennek a figyelemre méltó szokásnak korai pártfogói, Lengyelország leggazdagabb nemesi családja, a Potockik voltak.

Miután Lengyelország 1918-ben ismét visszanyerte függetlenségét, a krakkói szopkát emléktárgyként kezdték árusítani. A város önkormányzata 1937 decemberében úgy döntött, hogy a jövőben támogatni fogják ezt a hagyományt, ezt az első verseny bejelentésével tették közhírré. Azóta, kivéve a második világháború időtartamára, a krakkói szopka verseny minden évben, december első csütörtökén zajlik, Krakkó fő piactéren, az Adam Mickiewicz emlékmű mellett. A legjobb szopká-t a Krakkói történelmi Múzeumban állítják ki.

A krakkói bölcső

Ezek a díszes épületek legfeljebb két méter magasak és 3 méter szélesek lehetnek. Az épület modellek leggyakrabban használt inspirációi Krakkó történelmi épületei, mint a Szent Mária-bazilika, Krakkó könnyen felismerhető tornyai. Más népszerű téma közé tartozik a Wáweli kastély, a Sukiennice kereskedelmi csarnok és a Barbican erőd. A műalkotásokban a betlehem gyakran a második emeleten kap helyet, míg az első emeletet történelmi figurákkal népesítik be.

A wáweli sárkány története

Wáwel, Krakkó régi vára. A Visztula mellett épült egy magaslaton. Három oldalról szelíd emelkedő visz fel a tornyokhoz, a zömök bástyák közé, a folyó felől azonban zegzugos szakadékok tátonganak, cserje benőtte mélyedésekkel, barlangszerű lyukakkal.

Régen, sok évszázaddal ezelőtt félelmetes lakója volt ezeknek a barlangoknak. Egy hatalmas sárkány tanyázott bennük, s mindent elnyelt, amit csak meglátott, embert, állatot egyaránt. Ha jóllakott rettenetes bűzt árasztva szuszogott bent a sötétben, de ha éhes volt, úgy üvöltött, hogy az egész hegy reszketett tőle. Ilyenkor aztán nem volt tanácsos a közelében maradni! Menekült is mindenki, amerre látott. Az emberek barmaikkal együtt más vidékre költöztek. Segítség azonban sehonnan sem érkezett, mert senki sem tudta, hogyan pusztítsák el a sárkányt. Kard nem fogja vastag bőrét, bot nem zúzza be koponyáját, torkát kéz meg nem fojthatja, villám tüze el nem éri, víznek habja el nem nyeli.

Ebben az időben Krak volt a király. Szomorúan ült fenn a várban, tekergette ősz szakállát, s csak bámult maga elé. Azon töprengett, hogyan pusztíthatná el a szörnyeteget. Gondolkodott egy hónapig, gondolkodott egy másikig, gondolkodott harmadikig: sírva tördelte a kezét, a sárkány közben egyre bőgött, és falta a népet. Hétszer telt meg a hold, hétszer ragyogott fel az égen, amikor a király hívatta Skubát, a szolgáját.

-“Kedves szolgám, tedd, amit mondok: vágj  le egy ökröt, ölj le egy juhot! Belsejüket dobd a vízbe, aztán keríts forró szurkot, izzó szenet, égő ként! Tömd ki szénnel és szurokkal azt az ökröt és juhot, s dobd a sárkánybarlang elé, amikor a szörnyeteg üvölt éhségében!”

Skuba meg is tette mindjárt, amit a bölcs király parancsolt neki. Ökröt és juhot ölt le, szenet, ként és szurkot tömött beléjük s a barlanghoz hurcolta azokat. A gonosz sárkány nyomban el is nyelte az állatokat, de aztán akkorát ordított, hogy még a vár is megingott tőle, mert a tűz marta a belsejét. Kidugta a lyukból a fejét, lerohant a Visztulához, és vedelte a vizet, hogy szörnyű fájdalmát csillapítsa. Annyit ivott, hogy egyszer csak nagyot üvöltött, és szétpukkadt. Ekkor Krak lejött a várból, levágta a fejét, és egy magas karóra szúrta.

-“Ide nézz, kedves népem, véget ért a szenvedésetek!”

Madarak vitték az örömhírt a bujdosóknak, erdőkbe, hegyekbe:  szántóvető, menj a földre, pásztor, hajtsd ki a nyájat, gyerek, eredj a mezőre: a sárkány nincs többé! Ettől kezdve Krak békésen uralkodott kővárában a sárkány barlangja fölött s a nép munkáját sem háborította több ilyen veszedelem. Hamarosan város is épült azon a helyen, amelyet a bölcs király nevéről Krakkónak neveztek el. A sárkány barlangjai azonban mindmáig ott láthatók a Wáwel oldalában a Visztula partján.

Szárnyas huszárok

A 16. században, Báthory István, erdélyi fejedelem, lengyel király, Lengyelországban, magyar mintára, egy huszárcsapatot szervezett, melyben csakis lengyel főnemesek fiai lehettek szárnyas huszárok. A fiatal férfiak tetőtől-talpig keleti mód szerint vértezetten, nehéz lovakon, súlyos lándzsákkal harcoltak; minden egyes úri lovast négy könnyű lovas (pacholek) kísért a harctérre.

Báthory modellje, ugye kitalálták már, hogy Hunyadi Mátyás híres, fekete serege volt. A legtöbbet ünnepelt, lengyel szárnyas huszár Towarzysz, pl. 1670-ben leopárd, tigris vagy jaguár bőrbe öltözve harcolt a törökök ellen, mert a farkas, medve, hiúz mentét csak a nagyon gazdag nemesek vagy vezérek viselhettek.

Pan Twardowski egy 16. században élt boszorkánymester volt, aki a legenda szerint eladta lelkét az ördögnek. (Hasonlít Goethe: Dr Faustus drámájához) Twardowski nemesi családból származott (szlachcic), egyes források szerint Nurembergben született, majd Wittenbergben tanult, ahol latin nevén Laureutis Dhurként vált ismertté és csak később került Krakkóba. Nos a történet szerint, egy nap eladta a lelkét az ördögnek, hogy cserébe nagy tudásra tegyen szert és a mágikus erőket hatalmában tudja tartani. Szerencsére Twardowski az ördöggel kötött szerződésbe beletett egy záradékot is, amely kimondta, hogy az ördög csak akkor viheti a lelkét a pokolba, ha Rómába látogat,-arra a helyre, ahova a varázsló soha sem akart elzarándokolni. Más változat szerint Twardowskit az apja adta el gyerekkorában az ördögnek.

Nos, az ördög támogatásának hatására, Twardowski gyorsan emelkedett a gazdagság és a hírnév ranglétrán, mert hamarosan nem más, mint Sigismund Augustus lengyel király és litván herceg tanácsadója lett, aki maga is járatos volt az asztrológiában. A király abban a reményben bérelte fel a boszorkánymestert, hogy az majd segít neki visszahozni imádott feleségét, Barbara Radziwiłł-t, a túlvilágról, mert a 30 éves korában meghalt asszony halálát soha sem tudta kiheverni. Twardowski meg is idézte a néhai királynőt, egy mágikus tükör segítségével, így vigasztalódott meg a gyászoló király. Később két könyvet is írt, melyeket az ördög diktált neki – egy varázslással kapcsolatos könyvet és egy enciklopédiát.

Miután a tudós éveken át kijátszotta az ördögöt, végül az egy “Róma” nevű fogadóban kapta el. De miközben az ördög azon dolgozott, hogy Twardowski lelkét magával vigye, a boszorkánymester imádkozni kezdett Szűz Máriához, aki megjelent előtte, Twardowskit a pokolba vezető úton kiragadta az ördög kezei közül. A mestert a Holdra repítette, ahol az a mai napig él. Egyetlen pajtása, egy pók; akit időről-időre leküld a földre egy pókhálón, hogy hozza a híreket.

Andrzej Tadeusz Bonawentura Kościuszko (magyarosan Tádé Koscsusko, Mereczowszczyzna, Fehéroroszország 1746. febr. 4.– Svájc, Solothurn, 1817. október 15.) hadmérnök volt, lengyel és amerikai tábornok, az amerikai függetlenségi háború résztvevője, a nemzeti fegyveres erők főparancsnoka a nevét viselő, az Orosz Birodalom ellen indított 1794-es nagy felkelés idején (Kosciuszko felkelés), a lengyel, litván, a fehérorosz és az amerikai nemzetek hőse.

Kosciuszko az amerikai függetlenségi háborúban ezredesként harcolt George Washington oldalán. Az Egyesült Államokban hónapokon át dolgozott a kontinentális hadsereg különböző katonai táborainak a megerősítésén, mint Philadelphiában, New York államban, Ticonderoga erődjén és a Saratoga melletti sáncépítésben, ahol később győztes csatát vívtak az amerikaiak. Kosciuszko nemcsak az építkezéseknél, de a csataterek kiválasztásánál és a helyszínek hadászati elemzésénél is kamatoztatta mérnöki ismereteit, számos győzelemhez segítve az amerikaiakat. Tehetsége elismeréseként 1778-ban megbízták a Hudson folyó melletti West Point erőd megtervezésével.

1779-ben megkapta az amerikai állampolgárságot, s egyidejűleg kb. 200 hektár földbirtokot adományoztak neki azzal a feltétellel, hogy letelepedik. Több éven át egyik szárnysegédje a fekete Agrippa Hull volt, akit barátként kezelt az egyenlőség elve alapján. Philadelphiában találkozott Kis Teknős (angolul: Little Turtle) algonkin indián vezetővel, akinek pisztolyt adományozott azzal, hogy védelmezze meg a népét.

Hazájába visszatérve részt vett az 1792. évi lengyel-orosz háborúban, amelyben az oroszok háromszoros számbeli fölényben voltak a lengyelekkel szemben. A lengyelek győzhettek volna, ha a litván hadsereg parancsnoka, Württembergi Lajos nem árulta volna el őket, úgy, hogy nem vette fel a harcot a támadókkal, akik így ellenállás nélkül tudtak előre törni. A hadsereg nem volt képes megakadályozni az Ukrajnába való behatolást, Kosciuszko mindössze annyit ért el, hogy jelentősebb veszteségek nélkül meg tudott hátrálni. A visszavonulás során, június 18-án Zielence mellett a lengyelek mégis váratlan győzelmet arattak az oroszok felett. Bár katonailag nem volt jelentősége a sikernek, azonban ő megmutatta, hogy lehetséges a győzelem. Ekkor hozták létre a legmagasabb lengyel háborús kitüntetést, amelyet Kościuszko kapott elsőként. Július 7-én, majd július 18-án Dubienkánál is jelentős harci érdemeket szerzett, miután a Bug folyónál visszaverte a többszörös erőfölényben lévő orosz hadsereget, 1792. augusztus 1-jén előléptették altábornaggyá.

1794-ben felkelést szervezett, melynek élére állt. A zendülést azonban az oroszok leverték és Kosciuszkot, mint főbűnöst börtönbe zárták. Pár hónap múlva azonban a cár amnesztiát adott neki amikor győzelmei elismeréseként Franciaország tiszteletbeli állampolgárrá nyilvánította. Ezt követően Kosciuszko csalódottan, háborús sérülései következtében betegen Svájcba, Solothurnba költözött egy barátjához, ott is halt meg 1817-ben.

1818-áprilisában átszállították a testét a krakkói Szent Flórián templomba. Június 23-án helyezték örök nyugalomra a waweli székesegyházban a lengyel királyok és nemzeti hősök panteonjában. A temetés alatt ágyúk dörögtek és a Zsigmond harang szólt. Nálunk Magyarországon utca lett róla elnevezve! (Tádé Kosciuszko)

Mátyás király huszárjai, korabeli német és olasz írók szerint: nemes ifjak és urak által vezényelt tizedeket, századokat, ezredeket képeztek, és fürge, apró, de rendkívül kitartó lovakon, másfél ember hosszúságú kopjákkal, szablyákkal és fokosokkal harcoltak. Öltözetük jól cserzett bőrökből készült. Sarukat viseltek, melyekre a sarkantyúkat szíjakkal csatolták fel; fejüket csúcsban végződő, orrvédő rúddal ellátott sisak, vagy vastag nemezből vagy báránybőrökből készített kucsmákkal, felső testüket némelyek sodronyinggel, mások a vállra vetett báránybőrökkel bélelt, cserzett bőrökből készített rövid felső ruhával mente s egy e fölött viselt farkasbőrrel védték. A nyilazó magyar lovasokat nem hívták huszárnak, hanem jászoknak. Mátyás király huszárcsapatai a jobbágytelkek után kiállított, telek-katonák, tehát nem zsoldba fogadott kóborló, hanem földműves családok fiai voltak, s jobbára szerb eredetűek.

Egy osztrák-magyar monarch Japánban

Posted on

Theodor Edler von Lerch osztrák tábornok (1869. augusztus 31- Pressburg † 1945. december 24. Bécs) és sípionír volt. 1910-től-1912-ig a japán császári hadseregben cseretisztként dolgozott Takatában, ahol a katonai és polgári síelés nagy oktatója lett.

1910-ben egy hideg, novemberi napon történt, hogy kilenc heti utazás után az Osztrák-Magyar Monarchia tábornoka, Theodor von Lerch, a Lloyd gőzhajóval megérkezett Yokohamába, Japánba. Lerchet Ferenc Ferdinánd császár küldte a japán császári hadseregbe azzal a céllal, hogy tanulmányozza az akkori példamutató és sikeres japán hadviselést. De aztán minden valahogy másként alakult.

Von Lerch-et Yokohamából még aznap egy Takata nevű kis állomáshelyre vezényelték, az 58-as gyalogezredhez. Takata, a Japán-tenger partján, Honschu szigetének északnyugati partján fekszik, közvetlenül a hegyek lábánál. “A Hó birodalma”, ahogy von Lerch jellemezte a várost, az „Egy osztrák tábornok visszaemlékezései a Japánban töltött időkre” című könyvében, ahol azt írja, hogy „akkora hó van, hogy szánon lovagol az ember a nagy hó falak között.”

Feltehetően Lerch tábornok neve már régóta feledésbe merült volna, ha nem visz két pár sílécet magával Takatába. Később ezeknek köszönhette hőssé avatását, mert a japánok Lerchet a mai napig a Japán Síelés Atyjaként tartják számon. A furcsa dolog az, hogy míg Ausztriában és Magyarországon szinte senki sem hallott Lerch-ről, addig Japánban Mozarttal egy lapon említik. Pedig Lerch nem azzal a szándékkal ment Japánba, hogy a katonai síoktatás úttörője legyen. Ő csupán szenvedélyes síelő volt, vitt két pár sílécet, azzal a céllal, hogy majd bejárja az ottani havas vidéket.

Szibériai hideg a japán Alpokban

Erre kiválóan alkalmas volt a hely, mert a Japán tenger menti városok többnyire hóval fedettek az év nagy részében a Szibériából érkező hideg levegő miatt.

“Hóhegyek mindenütt, akkorák, hogy el sem lehet képzelni.”-olvashatjuk Lerch könyvében, és ez a mára is vonatkozik, nem véletlenül népszerű még mindig az a történet a profi síelők között, hogy jó oka van annak, hogy Hakubában megáll mindig a Freeride World Tour, mert csak a pontosan egyforma távolságban lévő nyírfáknak köszönhetően lehet utat találni a térdig érő hóban.

Összehasonlítva az osztrák Alpok lejtőit, a japán sípályák kicsik és idejét múltak (a japánok sok kiselejtezett berendezést vettek meg Európától). A legtöbb felvonó az 1980-as években épült. És ez az állapot nem csak a felvonókra érvényes, amelyek Ausztriából, Németországból és Svájcból származnak, de mindenre. A Bernd’s Keller, forralt bort és rántott húst kínál, a szállodáknak is német nevük van: Rosenheim, Marillen és Heidi Hof, a falakon plakátok Garmischról, Kitzbühelről és Davosról.

Lörchy!!!

A lejtőkön mindenki nagyon fegyelmezett és udvarias. A sífelvonó pontosan a völgyállomás előtt áll meg, a felvonó személyzete meghajlik és beszálláskor lecsatolja a sílécet a lábamról. Ez tavaly, 2018 telén történt, amikor Hokkaidóba mentem, hogy Lerch után kutassak, és minő véletlen épp egy japán síoktatóval kerültem egy kabinba. Amikor kiderült, hogy jól beszél angolul vettem a bátorságot és megkérdeztem tőle, hogy hallott-e valaha Theodore von Lerchről! A férfi habozott egy pillanatig, majd így szólt: „Ah, igen! Lörchy!”- és az arca felragyogott, mint a nap a hegyek fölött. “Good man.”

“Hobikla és Kracknhouser”-folytatta a híres síelők felsorolását, s ahogy küszködött a nevek kimondásával titokban sajnáltam, hogy (Franz Hopp és Stefan Kruckenhauserről van szó) olyan nehéz azokat kiejteni. De annál inkább meglepő volt, hogy ez a két síbajnok olyan nagy hatással volt a japán sísportra.

„Mint Toni Sailer és Karl Schranz, Hermann Maier, természetesen”- sorolta tovább a síoktató a síolimpikonok nevét, és azt mondta, hogy emlékszik a 40 méteres sílesiklásra, ami kb. 21 évvel ezelőtt történt. Ekkor kimutatott az ablakon, hogy ott történt. (A Takata környéki síközpontok,-mai nevük Nozawa Onsen és Hakuba Happo,-ban rendezték meg az 1998-as téli olimpiai játékokat, mivel ezek a városok estek legközelebb Naganohoz.) 1998-ban Maier akkorát esett az olimpiai lejtőnél itt Hakubában, hogy mindenki, aki látta, azt gondolta, hogy soha többé nem áll lábra. De ő felkelt, megrázta magát, majd kétszeres olimpiai bajnok lett. Sok japán szemében ez még mindig a végső bizonyíték arra, hogy az osztrák síelők legalábbis félistenek.

Nansen Grönlandon, Lerch Asahiyamában

Lerch idejében az alpesi síelés viszonylag új sport volt az Alpokban, ugyanis csak a norvég sarkkutató, Fridtjof Nansen híres expedíciója után nőtt meg az érdeklődés a síelés iránt Európa-szerte. (Nansen 1888 nyarán indult expedícióra, amelynek során öt társával együtt elsőként szelte át síléccel Grönlandot. Nansen életművére árnyékot vet, hogy olyan aktképeket publikált róla születésének 150-ik évfordulóján az Aftenposten nevű norvég lap, melyeket a híres sarkkutató-diplomata egy mintegy 30 évvel fiatalabb hölgy számára készített. A többszörös házasságtörő Nansen által a hölgynek küldött egyik levélből az is nyilvánosságra került, hogy a menekültek ügyével való foglalkozás számára teljesen érdektelen, terhelő kötelezettség volt.)

Az Alpokban azonban hamar kiderült, hogy a kötélpálya, ami alkalmas volt Skandináviában, az nem alkalmas a japán lesiklópályákon. Csak amikor két évvel később Matthias Zdarsky bevezette Lilienfelden az acélból készült kötél használatát, és egy kicsit lerövidítette a sílécet, -ahogy Nansen is tette a hegyekben, -akkor vált Japánban is alkalmassá a síelés. Nos, tehát a lilienfeldi sítechnika alapján készítette fel az osztrák iskola a sportolóit, ahol az egyik diák neve történetesen Theodor von Lerch volt.

De térjünk vissza a hős tábornokunkra. Theodor két pár új síléccel érkezett Japánba 1910-ben. Amikor bemutatták Bunjiro Horiuchinak, Takata parancsnokának, a tábornok holmija közt meglátta a léceket, megkérdezte, hogy miért hozta magával azokat. Summa summárum a beszélgetés vége az lett, hogy Bunjiro Lerchhel egyetértve az új, lilienfeldi technika alapján síléceket készíttetett Tokióban, és bevezette a síoktatást a katonai kiképzés tananyagába. “A tisztek nagyon ambiciózusak voltak, néhány kifejezetten ügyes.”- írta Lech a naplójába. „1912. február 12-én tettünk egy egész napos kirándulást a 1700 méter magas Nambayamára.”

Az akkor 42 éves Lech egy másik sítúrát is tervezett a Fujiyamára, Japán legmagasabb hegyére (3776 méter), de az időjárás miatt vissza kellett fordulnia. A tábornok 1912-ben, a császári hadsereggel együtt átköltözött északabbra, Hokkaido szigetére, Asahiyamába, ahol ma a Niseko síközpont található (Asahiyama Hokkaido szigetén, Szapporó után a 2. legnagyobb város, állatkertjéről és a Asahikawa ramen levesről ismert). Itt is ő vezette be a síelés tantárgyat a japán katonai oktatásba, és a tanítványaival felment a Yotei hegyre. Így lett Lerch nem csak az első síoktató, hanem az első szabad sílesikló is Japánban. Neki köszönhető, hogy a kapcsolat Ausztria és Japán között a mai napig fennáll (Nozawa Onsen város a partner/testvérvárosa St Anton am Arlbergnek). Ezért van a japán sípályák közelében minden második háznak német neve: Hahnenkamm, Elisabeth, Tannenhof, Servus, Schnee és Schneider.

A sí övezet közepén egy nagy Símúzeum is található, egy külön Ausztria teremmel, ahol hatalmas képek mutatják be a sí úttörőjének, Hannes Schneidernek a pályafutását (aki szintén Japánban járt 1930-ban). Az első síklubok megalapítása is dokumentálva van, az első síversenyek megrendezése, az első síliftek építése, sílécek, öltönyök, érmek, trófeák, a szapporói és a naganoi téli olimpia képei. Ezek között a nagy formátumú tablók között áll középen egy harcias külsejű férfi, a bal keze a csípőjén, hetyke bajuszával győzedelmesen néz bele a kamerába. Ő Lerch tábornok, akivel a síelés egész története elkezdődött Japánban, több mint 100 évvel ezelőtt.

Lerch tiszteletére minden év februárjában megrendezik a “Lerch-Fesztivált” (japánul Reruhi Matsuri). Továbbá Asahikawa városa elismeréssel adózik Lerch munkásságának, a város repülőterén egy emlékművet emeltek neki, valamint egy állandó kiállítás található Joetsu városában a Hokuchin Múzeumban (Lehet Lerch képes zoknit, kéztörlőt, kekszet stb-t kapni).

A síelés rövid története

A síléceket több mint 8000 évvel ezelőtt vadászatra és a hadviselésre alkalmazták. A sílécek leginkább arra szolgáltak, hogy az emberek ne süllyedjenek el a hóban. Ezek többnyire felemás hosszúságúak voltak. A hosszabbikon csúsztak, miközben egy botra támaszkodva, egyfajta korcsolyázó mozdulattal a rövidebbikkel lökték magukat. Lejtőn lecsúszáskor a bottal fékeztek.

Valamikor a 16. században elterjedtek az egyenlő hosszú, gyalult és gőzben hajlított lécek. Ezeket a mai klasszikus sífutásra hasonlító technikával használták. A norvégiai Hardanger fennsíkon és a tőle délkeletre elterülő Telemarkban ezeket továbbfejlesztették: a kötéseknél elkeskenyítették és ívet hajlítottak a lécekbe úgy, hogy a talp a cipő alatt elemelkedjen a talajtól. Ezt kihasználva kialakult egy kanyarodási technika a lejtőkön való lecsúszásra. Direkt fordulóknak nem igazán lehetne nevezni, inkább csak váltakozó irányú hosszú ívekből állt, amit aszimmetrikusan behajlított térdekkel végeztek és azon alapult, hogy a léc íve a terhelés hatására teljes hosszában felfeküdt az ívre és ennek az ívnek mentén kanyarodott, miközben a botra támaszkodva fékeztek is.

Az alpesi síelés technikáját először egy Mathias Zdarsky nevű lilienfeldi földbirtokos ismertette “Alpine oder Lilienfelder Skitechnik” című, 1896-ban kiadott művében. Ő találta fel a síkötést is, ami mára természetesen nagyot változott, elől-hátul merev tartást ad. Az első lesikló versenyt is ő rendezte meg Lilienfeldben, 1905-ben, míg az első műlesikló versenyt 1921-ben rendezték a svájci Mürrendben, az ott élő angol Arnold Lund szervezésében. A modern alpesisí technikát az osztrák H. Schneider alakította ki az 1920-as években, és Lunn-nal szövetkezve 1928-tól megrendezte az ún. Arlberg–Kandahár versenysorozatot. A versenysport ezután sokáig ebből e két szakágból (lesiklás, műlesiklás) állt, mígnem 1935-ben bevezették a két szakág közé pozícionált óriás-műlesiklást. Az első ilyen versenyt a Marmoladán tartották meg. 1982-ben újabb szakággal bővült az alpesi sízés, a szuperóriás-műlesiklással, amely a pálya kialakítását tekintve a lesiklás és az óriás-műlesiklás között helyezkedik el.

Az első alpesi sí világbajnokságot Mürrenben tartották 1931-ben, műlesiklásban, lesiklásban és kombinációban (lesiklás és két műlesiklás). A sportág 1936-ban, Garmisch-Partenkirchenben szerepelt először a téli olimpiák műsorán, de csak kombinációs versenyeket rendeztek. Az addig önálló Garmischt és Partenkirchent ebből az alkalomból egyesítették Hitler parancsára. Az ezután megrendezett játékokon az alpesisí minden esetben az egyik legnépszerűbb versenyág volt. Alpesi világkupákat 1966/67-től rendeznek.

A Stefan Kruckenhauser professzor által 1955-ben kifejlesztett és az 1956-ban megjelent (majd világszerte számtalan nyelvre lefordított) Österreichische Skilehrplanban leírt csúszásmód forradalmasította az alpesi síelést. A technika lényege, hogy a völgyirányba fordított és párhuzamosan tartott léceket a csípő váltakozó irányú kimozdításával folyamatos, váltakozó irányú kanyarodásra készteti, így direkt lesiklás nélkül, egyik ívből a másikba fordulással (ahogy a kutya csóválja a farkát) csúszik le a lejtőn.

Lestyán pálinka és a lestyános csorbaleves

Posted on

A lestyán vagy orvosi lestyán (Levisticum officinale) a zellerfélék családjába tartozó évelő fűszer és gyógynövény. Magyarországon rengeteg népies elnevezése van, mint pl. lecsihan, leustyan, levescsík, levestikom, levestököm, löböstök, lóstya. Főként a Mátrában találhatóak meg állományai. Régebben a lestyán nem hiányozhatott a falusi kertekből, mert mind friss, mind szárított állapotban egyaránt használták. A kereskedelemben kapható szárított és vágott gyökere hivatalosan drogként (Levistici radix) is használható.

A lestyánt angolul  “Lovage-nak” “azaz szerelmi-fájdalomnak” nevezik, de mivel az angolok a francia livèche szóból vették át, így lett a késői latin Levisticum, a korábbi latin Ligusticum-ból lovage. A szó másik értelmezése szerint a love-ache/age szó utótagja az age, a petrezselyem középkori neve volt. A római korban a lestyánt-,melyet olaszul levistico-nak neveztek, Liguriában (É-Olaszország) gyógynövényként használták, és széles körben termesztették.

Németországban és Hollandiában a lestyánt Maggi Krautnak nevezik (maggi növénynek), mert a lestyán íze emlékeztet a Maggi leveskocka ízére. A klasszikus német neve azonban Liebstöckel (szerelmi fájdalom). A román leuştean, magyar lestyán, az orosz любисток-lyubistok, Bulgáriában, az девесил-devesil-ként ismert. A cseh neve libeček, a lengyel lubczyk, mind azt jelenti, hogy “szerelmi gyógynövény “. Svédül libbsticka, norvégul løpstikke. A szlovák ligurček, a horvát ljupčac vagy Vegeta elnevezés a Maggi-hoz hasonlóan, közismert horvát étkezési fűszerkeverék neve, mivel a Vegeta legfőbb alkotó eleme a lestyán, ugyanis a lestyán sós íze miatt kevesebb sót kell a Vegetához hozzáadni. A finn neve liperi vagy lipstikka, a korábbi jelentése “prédikátor gallérja” volt, mert a régi korokban a lestyánt kizárólag a kolostorok kertjében termesztették.

lestányos saláta

Konyhai használata

A lestyán íze és illata a zellerhez és petrezselyemhez hasonlítható, azzal a különbséggel, hogy mindkettőnél erősebb intenzitású és ízű. Házi termesztésben nincs szükség nagy mennyiségre, mert a lestyán intenzív íze miatt csak keveset kell használni belőle. A lestyán globálisan kiváló levesek, saláták, diétás ételek és italok, ecetek fűszerezésére, de a likőr- és konzerviparban is nélkülözhetetlen. Teájának jó gyomorerősítő, emésztést serkentő, vizelethajtó hatást tulajdonítanak, az Európai Gyógyszer Ügynökség (EMA) is vizelethajtóként tartja számon. Vese- és epekőteák alkotórésze, jó háziszer nikotin- és alkoholmérgezéseknél. Ebből is látszik, hogy a lestyánt “tetőtől-talpig” hasznosíthatjuk a következőképpen:

A friss leveleket fűszerként, pl. leveshez, tojásos ételekhez (rókagomba, champignon) vagy más gombás ételekhez, salátákhoz. Az apróra vágott leveleket nemcsak a szezonális levesekhez, de a pörkölt ízesítésére is használják. Romániában a leveleket részesítik előnyben a különböző helyi erőlevesekhez a petrezselyemhez vagy a kaporhoz hasonlóan. A zöld lestyánlevél egyébként a legjobban a zöldborsóval harmonizál, na meg aztán lestyán nélkül nem csorba a csorba, de egy jó tanácsot érdemes megfogadni, hogy mint minden zöldfűszert, a lestyánt is csak a főzés végén kell hozzáadni az ételhez.

A leveleket lehet szárított vagy fagyasztott állapotban tartósítani. A szárított lestyánlevél kiváló, ha töltött kacsát vagy csirkét készítünk. Próbáljuk meg pl. a belsejüket szárított lestyánnal bedörzsölni, és a töltelékbe is tegyünk lestyánlevelet. Isteni ízű lesz mindkettő.

A levélnyelet fűszerezve, sózva is használhatjuk, hasonlóan a zellerszárhoz (mivel a lestyán eleve sós, ezért kevesebb sót kell hozzátennünk az elkészített ételhez).

Az intenzív ízű, meghámozott lestyán gyökeret is beledobhatjuk a levesekbe, de reszelhetjük salátákba is. Az oroszok a lestyán gyökeréből lekvárt főznek, és cukrozva elteszik télire. Hollandiában a lestyán fontos összetevője a hagyományos spárga ételeknek. De a jóból is megárt a sok, vigyázni kell a lestyán gyökerek fogyasztásával, mert olyan illóolajat tartalmaznak, melynek enyhe vízhajtó hatásuk van, valamint a lestyán gyökér furanocoumarint is tartalmaz, amit ha túladagolunk fényérzékenységhez vezethet.

A lestyán magok is használhatók fűszerként az édesköményhez hasonlóan. Pl. a lestyán magjából tegyünk a kenyértésztába, vagy ízesítsük vele a házi sajtokat. Fantasztikusan megbolondítja. Romániában a szárított lestyánt és a magvakat savanyú káposztához és uborkához adják hozzá ízfokozóként és tartósítóként. A szárított magokat ezen kívül fűszerként a pörköltek és a pecsenyék elkészítéséhez is hozzáteszik.

És végül, de nem utolsósorban a lestyánból szenzációsan különleges pálinkát készíthetünk, úgy, hogy 2 evőkanál lestyánmagot ledarálunk, majd gézbe csavarva semleges pálinkába áztatunk néhány napra. Az Egyesült Királyságban az alkoholos lestyánt pálinkával keverve (aránya 2:1) téli italként árulják adventtől, február végéig.

lestyános süllő

November 6-a Szent Leonárd napja

Posted on Updated on

Szent Leonárd egy bencés apát volt. Franciaországban élt az 5.-6. században. Hogy hogyan lett az állatok védőszentje, és a gyógyíthatatlan betegségek patrónusa? Erről szól ez a feljegyzés.

Egy 11. századból ránk maradt krónika szerint Leonárd frank nemes ember volt I. Clovis udvarában (aki a Meroving dinasztia alapítója volt). 496 karácsonyán Leonárd a királlyal együtt áttért a keresztény vallásra. Erre a nagy eseményre a Szent Remigius templomban került sor, a szertartást Reims püspöke vezette. Leonárd ekkor kérte meg Clovist, hogy adja meg neki azt a jogot, hogy felszabadíthassa azokat a foglyokat, akiket ő arra méltónak talál. Így lett Leonárd a rabok védőszentje. Később, a 6. század elején Leonárd Orléans közelében élt a Micy kolostorban, ahol püspökként tevékenykedett. A legenda szerint azonban hamarosan beleunt a világi életbe és a limousini erdőbe költözött. Ott verte fel tanyáját és remeteként tengette életét, de hívei ide is követték. Imái révén a frankok királynője sok vetélése után végre ki tudta hordani fiú gyermekét, ami miatt a király újabb földeket adományozott neki, a Limoges-tól 21 km-re fekvő Noblac-ban. Leonárd ott alapította meg a noblaci apátságot. Később a helység faluvá terebélyesedett, majd a szent halála után felvette a Szent-Léonard-De-Noblac nevet.

A legenda szerint csodatettei közé tartoztak, hogy szét tudta feszíteni a rabok bilincsét. De Leonárd miután szabaddá tette őket, hatalmas erdeinek egy részét nekik adta, egyúttal felszólította őket, hogy műveljék meg földjeiket, keressenek maguknak becsületes megélhetést.

Leonárd kultusza érdekes módon csak a 12. században virágzott ki. Korábbi kódexekben, írásos emlékekben még csak említést sem tettek róla, nem született semmilyen irodalmi mű, liturgia vagy templomi festmény, amely őt ábrázolta volna. Először Frank földön, Antiókhiai I. Bohemond királynak köszönhetően terjedt el kultusza. Bohemond, aki karizmatikus vezetője volt az első keresztes hadjáratnak, 1103-ban egy Danishmend nevű börtönben sínylődött, ahol hirtelen eszébe jutott Szent Leonárd, hozzá fohászkodott. Amikor diplomáciai úton sikerült hamarosan kiszabadulnia, első útja a noblaci apátsághoz vezetett, ahol hálából fogadalmat tett Leonárdnak. Bohemond példája aztán számos nemest ihletett meg, ennek köszönhető a román stílusú templom és a mérföldkőnek számító harangtorony megépíttetése is (52 méter magas) Noblacban. Körülbelül ugyanebben az időben, amikor elkészült a templom, vált Noblac, a Santiago del Compostela felé vezető népszerű zarándokúttá. Ettől kezdve Leonard (vagy Lienard) lett az egyik legmegbecsültebb szent a késő középkorban. Közbenjárására csodákat jósoltak, az áldott állapotban lévő nők pártfogója és az állatok (főként a szarvasmarha) védőszentje lett. Leonárd kultusza azonban főként Nyugat-Európában ismert. Angliában, nem kevesebb, mint 177 egyházat szenteltek neki. Leonard tisztelete Skóciában, Spanyolországban, Olaszországban, Svájcban, Németországban, különösen a bajoroknál, valamint Csehországban, Lengyelországban is erős. Olaszországban 225 hely viseli Leonárd nevét. A legkorábbi Friuliban épült. Máltán, Leonard, San Anard Abbati néven ismert. A máltai Kirkop községben, minden év augusztus harmadik vasárnapján körmenetben róják le tiszteletüket a szent előtt. Portugáliában, a 12. században épült Atouguia da Baleia (Peniche) templom viseli Saint Leonard nevét. Ez az egyedüli templom Portugáliában, amit neki szenteltek.

Németország

St. Leonhard a neve az 1219-ben épült frankfurti templomnak, ami a város központjában, a Majna-folyó közelében található. A román stílusú bazilika 1425-ban késő gótikus stílusban épült újjá egy oldal templommal megtoldva. Ami érdekes, hogy a St. Leonhard templom volt az egyetlen templom a kilenc templom közül az óvárosban, amelyik szinte sértetlenül túlélte a második világháborút. Ma a templom a plébánia része, és az angolul beszélő katolikus felekezet tulajdona.

Bad Tölzben, Bajorországban minden évben, november 6-án fesztivált rendeznek Szent Leonárd tiszteletére.

Oberland

November 5-én, a Szent Leonhard nap előtti éjszakán hangos horkantások, pata dobogások, nyerítések, egyszóval általános nyugtalanság hallatszik ki az oberlandi istállókból. Megkezdődik ugyanis a lovak feldíszítése és a történelmi hírességű lovas kocsik rendbe hozása. Így készülnek a lakók a november 6-i Szt Leonard felvonulásra. Másnap reggel, amikor még általában köd lepi be a tájat, az emberek népviseletbe öltöznek és elindulnak, hogy még időben odaérjenek a városházára, ahonnan elindul a körmenet. 70 lovaskocsi és 300 ló vonul fel minden évben. A lovak nagyokat nyerítve húzzák a nehéz hintókat, kocsikat. A hideg reggeli levegőben látszik a leheletük, mindenhol hallható a horkantásuk. Pedig néhány óra hosszat még ki kell tartaniuk.

A Leonhard napi felvonulás szokása több mint félévezredes hagyományra nyúlik vissza Bajorországban. Eredetileg egy régi germán szokás volt, amikor is Wotan/Odin istent ünnepelték (a skandináv és germán mitológia legfontosabb istene és a Panteon legidősebb, leghatalmasabb, legbölcsebb tagja) ezt a szokást később átvette a kereszténység. 1435-ban Reichling-ban, 1442-ban Kreuth am Tegernsee-ben jegyezték fel a Leonhardi körmenet megtartását, mindig november 6-án. Az idén szintén sor kerül erre a gyönyörű és emlékezetes hagyományra Oberlandban. Higgyék el megéri részt venni rajta, mert lenyűgöző élményt nyújt.

Szent Léonard de Noblat, Haute Vienne régióban található Franciaországban, napjainkban mindössze 4766 lakost számláló kis település, ennek ellenére a falu egyike az UNESCO világörökség részének, azon kívül a Santiago el Camino útvonal része. A falu régi házai egy tipikus, középkori utca képet alkotnak, ahol sok az apátsági templom. A 19. században a falu egy papírgyárral és egy porcelán manufaktúrával bővült. Noblat ma már nem vonzza a zarándokokat és turistákat, csupán egy éjszakai megálló a Tour de France ideje alatt.

Fríz tea ceremónia

Posted on Updated on

Kedve szottyant egy csésze valódi fríz teához? Jó ízlése van, mert a Ceylon, Assam és Darjeeling tea, tengeri homoktövis főzettel vegyítve maga a tökély! Nem véletlenül lett a fríz tea az UNESCO világörökség része!

Frízföld (hollandul Friesland) Hollandia északi tartománya. Északon az Északi-tenger, keleten Groningen és Drenthe tartomány, délen Overijssel és Flevoland, míg nyugaton az Ijssel-tó határolja. Hozzátartoznak a Watt-tengert szegélyező Fríz szigetek, mint Vlieland, Terschelling, Ameland és Schiermonnikoog. Székhelye a 91 000 lakosú Leeuwarden (frízül Ljouwert). Kelet-Frízföld viszont Északnyugat-Németország egyik régiója (Hollandiával határos).

Frízföldön évszázadok óta a halászat és a hajózás befolyásolja a városok és falvak életét. A tengerparti iszapos talaj azonban gazdálkodásra is kiválóan alkalmas, ennek következtében jelentős a marhatartás és az ehhez kapcsolódó tejgazdaság. A fríz tájképhez természetesen hozzátartoznak a fekete-fehér tehenek, csakúgy, mint a híres, fekete fríz lovak. A gátak, világítótornyok, zöld rétek, erdők, tavak, homokos strandok miatt a fő bevételi forrás a turizmus. Főleg a délnyugati tavak és a Watt-tengeri szigetek vonzzák a vízi sportok kedvelőit. A kastélyok, ősi templomok, apátságok, szélmalmok, gazdag növény-és állatvilág nem csak a régió gazdag történelméről mesélnek, de a hagyományokra is erősen kihatnak. Ezek közül az egyik leghíresebb a fríz tea ceremónia. Ellentétben Németország többi részével ugyanis,- ahol a kávé meg a sör fogyasztás a népszerűbb,- itt Frízföld keleti részén az első számú ital a tea. Az emberek személyenként, évente átlagosan 290 litert fogyasztanak, ami azt jelenti, hogy tizenkétszer többet, mint más, német régiókban. Ezzel a frízek az első helyen állnak a világon a teafogyasztásban (ők a World Tea Drinkers első helyezettjei). Persze Kelet-Frízföldön is vannak kávéivók, de azokat megvetően csak “Koffjenoese” azaz Kávé orrúaknak neveznek.

A fríz tea ceremónia története: ‘Drei is Ostfriesenrecht’

A tea ivás hagyományát egy régi fríz közmondás őrzi, ami úgy szól, hogy-“Drei is Ostfriesenrecht”-azaz “Három csésze teát kell inni minden napszakban”: az elsőt, az ún. felébredés vagy bemelegítés teát kora reggel-, a másodikat az “Elf’ Rtje-t”, délután 3 óra körül, cukorral és tejszínnel, de különösen a hideg téli napokon a helyben desztillált rummal, a Koem-mel. Végül az este 8 óra utáni teával fejezik be a frízek a napot, ehhez a teához gyakran kevernek gyógynövényeket, legtöbbször homoktövist, hogy jól aludjanak tőle.

A teát a Holland Kelet-Indiai társaság hozta be Európába 1610-ben, de a teaivás szokása csak a 18. század elején terjedt el az alkohol egyik alternatívájaként. A kálvinista vallás szigorúsága miatt a papok külön kihangsúlyozták a tea gyógyító hatását. Nos, az állandóan jelenlévő északi szél miatt könnyű elképzelni, hogy hogyan alakult ki a teaivás szokása Frízföldön. Amikor a férfiak, akik hajózásból, halászatból éltek, napokig távol voltak, az asszonyok, hogy oldják magányukat, a hideg, nedves tengerparti otthonaikban teadélutánokat tartottak.

A teaivás szokása annyira erős volt mindig a kelet-fríz kultúrában, hogy a második világháború alatt a németeknek extra tea adagokat kellett kiosztani a lakosoknak. Eleinte 20 grammot kapott minden 35 évet betöltött személy, később 30 grammra emelték, ezen kívül még ún. “Tea tablettákat” (Teetabletten) is kiosztottak közöttük, ami nem volt más, mint teával aromásított cukor.

A japánok és a kínaiak már jóval az európaiak előtt felfedezték, hogy a jó egészség és a hosszú élet titka a teaivásban rejlik. És nemcsak a benne lévő gyógynövényeknek van mágikus, méregtelenítő hatása, -mert napi 3 csésze tea fokozza az ellenállást a különböző betegségek ellen, enyhíti a fejfájást, a gyomor problémákat, kiváló a stressz ellen is stb.,- de különösen fontos volt a forralt víz fertőtlenítő hatása. Frízföldön a tea nem csak semlegesítette a helyi víz sós, földes ízét, de megvédte a lakosokat sok veszélyes betegségtől is.

‘Opwachten und Tee drinken’ ez egy másik kelet-fríz közmondás-,”Várj, és igyál egy kis teát”, ami hűen tükrözi a frízek stressz mentes életmódját, ahol nem a problémázgatáson, hanem az együttlevés örömén van a hangsúly.

A fríz tea készítésének rituáléja olyan, mint egy vallásos szertartás, tele hagyományokkal, etikettel és babonával:

A Tea: A fríz tea, fekete teából, malátás, fűszeres és aromás ízű teából készül, a különböző “titkos” receptek szerint kell hozzá az Assam teafajta, kis mennyiségű Szumátra, Java, Darjeeling és a Ceyloni tea és ne felejtsük ki belőle a homoktövist. Minden évben, miután megtörténik a tea betakarítása, és megérkezik a világ különböző ültetvényeiről, országaiból Németországba, Hollandiába, a tea tesztelők 400 különböző fajtát próbálnak ki, de általában tíz-húsz különböző tea közül választanak. Ezek keverékéből készül az egyedülálló Fríz tea.

A cukor és a tejszín: A teaivás ceremóniájához hozzátartozik a különleges cukor és tejszín hozzáadása. A “Kluntjes” egy nagy, egyenetlen kristályú barna vagy fehér cukor, amelyet lehetetlen átharapni, nehéz elszopogatni, ergo csak a teában lehet feloldani.  Az “alacsonyabb osztályok” régen nem engedhették meg maguknak, hogy a cukorrépából való európai termelés korai stádiumában cukrot vásároljanak, ezért ezen úgy segítettek, hogy a cukorhordók aljáról összegyűjtötték a maradékot, ami a szirup finomítása során megszilárdult. Ezek a cukor darabok voltak a Kluntjes-ek, melyek féltve őrzött kincsek lettek. Minden kis darabot akár több csésze teához is felhasználtak, s ha a csésze alján megszilárdult a cukor azt a gyermekeknek adták. A tejszínhez viszont az egyszerű emberek is könnyen hozzájutottak, mert a legtöbb fríz háztartásban volt kecske. Napjainkban a keleti frízek egy különleges tehéntejszínt használnak a teájukhoz, annak ellenére, hogy a boltban vásárolt tejszínnel ugyanezt a hatást lehet elérni.

Otthon főzött valódi fríz tea

Szükségünk van: fríz tea keverékre, Kluntjes-re (durva, fehér vagy cukor kristályra), tejszínre, teás készletre, és ha lehetséges egy tüll szitára. A tüll szita ugyanis megakadályozza a tealevél bekerülését a csészékbe, persze egy szabvány teafilter is megfelel a célnak.

A teafőzés rituáléja

Öblítsük ki a teáskannát forró vízzel, és tegyünk az aljára egy teáskanál teafüvet személyenként, valamint még egy pluszt a teáskannának.

Öntsünk forrásban lévő vizet a tealevelekre, annyit, amennyi épp hogy csak befedi azokat, és hagyjuk, hogy a teafüvek ázzanak a vízben körülbelül öt percig (Ha túl sok vizet adnak hozzá a frízek akkor “offsoppen” teának nevezik).

Ezután töltsünk forrásban lévő vizet mindegyik teáscsészébe, és tartsuk melegen.

Dobjunk egy darab cukrot minden csészébe, öntsük rájuk a kancsóból a sűrű teát, majd adagoljuk hozzá a tejszínt, és keverjük meg egyszer óvatosan körkörös mozdulattal. Ez az egyetlen módja, hogy felhőt varázsoljunk a teánk tetejére.

A fríz teával kapcsolatos érdekes tények

A fríz háztartásokban a teás kanna egész nap a tűzhelyen áll.

Napi 3 csésze tea kötelező ivása a fríz törvénykönyv szerint, ami azt jelenti, hogy a hagyományos csészét háromszor töltik tele, minden egyes napszakban.

Minél nagyobb a cukor darab, annál jobb a vendéglátó hírneve.

A teáskanalat nem használják keverésre, mert a fríz rituálé szerint a teát nem szabad kevergetni. A teáskanálra csak azért van szükség, hogy ha a vendég már nem kér több teát, azt úgy jelzi, hogy a kanalat a csésze tetejére helyezi.

A teáskannát nem szabad kiöblíteni.

Ha a tea túl erős, forró vízzel kell hígítani. A frízek ekkor “fürdő vendég teának hívják” a teát. De ez nagyon ritkán történik meg, mert a frízeknek a kisujjukban van a teakészítés.

A fríz teaszertartásnál a legapróbb részletek is fontosak a tökéletes élmény eléréséhez, beleértve a porcelán csészét és a kanál használatát.

Szüreti mulatságok Németországban szeptembertől-novemberig

Posted on Updated on

Németországban rengeteg szürettel kapcsolatos eseményt őriztek meg a mai napig, az egyik ilyen az Almabtrieb, (szó szerint: levezetés a hegyi legelőről-t jelent) a marhapásztorok visszatérése a hegyekből. Az alpesi tradíció szerint- amennyiben a nyáron nem történt baleset,- az állatokat virágokkal borítják be. A tehenek különleges fejéke havas szépéből (ciklámen színű virág), havasi törpefenyőből, meg szártalan bábakalácsból és papírvirágokból áll.

A falubeliek népviseletbe öltöznek, így üdvözlik az állatok karámba hajtását, a tulajdonosukhoz való visszakerülését. Európa alpesi régiójának ez a féltve őrzött hagyománya napjainkra turisztikai attrakcióvá nőtte ki magát (augusztustól-szeptember végéig vagy október elejéig tart). A falusi mulatságra étel-ital standokat állítanak fel, körhintával és kézműves termékek árusításával, zenei programokkal (havasi kürt, kolompszóló) tarkítják a programokat.

Tavasszal, ugyanez történik fordítva, akkor az istállóból viszik fel a szarvasmarhákat a hegyekbe (Svájcban: Alpaufzug, Alpfahrt, Alpauffahrt; Németországban/Ausztriában: Almauftrieb) de ezt az eseményt csak Svájcban ünneplik, Németországban és Ausztriában kevésbé ismert.

Az állatok téli alomra hajtása egy nagyon érdekes esemény, de a világ legnagyobb népfesztiválja (sörfesztivál és utazó vidámvásár) akkor is az Október fest. Münchenben 16-18 napon keresztül ünneplik az új sört (szeptember közepétől október első vasárnapjáig), és hihetetlen, de évente több mint 6 millió ember vesz részt rajta a világ minden tájáról. A helyiek csak Wiesennek-Rétnek nevezik a Terézia rét-Theresienwiese után, amit ilyenkor ellepnek az árusok és mutatványosok. Az Október feszt a bajor kultúra annyira fontos része, hogy már 1810 óta megrendezik, s azóta minden évben a város polgármestere nyitja meg az első hordó sör csapolásával, amit egy parádés felvonulás előz meg. Amikor lóháton megérkezik a középkori, fekete szerzetes csuhába öltözött egyetemista lány, kezében egy korsó sörrel, meg egy óriás retekkel (májusi retek), a komlóágakkal díszített sörfőzdék sátraiban kezdetét veszi a mulatság. A bajor és nem bajor emberek pazar népviseletben mulatnak, karneváli hangulat hatja át az óriási teret. A rendezvény ideje alatt persze a hangsúly a sörfogyasztáson van: 2013-ban, például 7 700 000 litert adtak el. A müncheni esemény mintájára ma már más városokban sőt szerte a világon is tartanak Oktoberfest ünnepségeket.

Épphogy véget ér a müncheni Oktoberfest máris kezdetét veszi a német újraegyesítés napja. Ha október elseje a hétvégére esik vagy a hét elejére, akkor 3 napossá duzzad ez a nem mindenki számára öröm ünnep. Hogy miért? Íme egy rövid történelmi szemle ezzel kapcsolatban:

„1990. október 3-án jelentették be Németország újraegyesítését, ezzel a korábbi szocialista blokkhoz tartozó Német Demokratikus Köztársaság hivatalosan is csatlakozott a Vasfüggöny túloldalára került Német Szövetségi Köztársasághoz. A nevezetes bejelentés véget vetett a német állam 45 éves megosztottságának, szimbolikusan pedig a hidegháborút is lezárta, hiszen ezek a területek a szovjet-amerikai szembenállás – az európai hatalmi játszma – során mindvégig kulcsfontosságúak maradtak. Bár a Kohl által létrehozott egyesítési alap 1994-ig több mint 155 milliárd márka segéllyel támogatta az NDK felzárkózását, a befektetők távolmaradása miatt az egykori nyugatnémet országrész arra kényszerült, hogy a vállán cipelje a keletieket. Így tehát, bár 1990. október 3-a a felhőtlen ünneplés napja volt, a kemény munkát hozó mindennapok során az „oszi (keletnémet)-veszi (nyugatnémet)” ellentét hamarosan megkeserítette az újraegyesült Németország életét, a regionális különbségekből eredő konfliktust pedig máig sem sikerült leküzdeni. Ahogy a keletnémet születésű Angela Merkel kancellár 2009-ben mondta, az egyesítés folyamata még mindig nem ért véget, a külön töltött négy évtized valószínűleg még hosszú ideig éreztetni fogja hatását a társadalomban.”

De hagyjuk a politikát, térjünk vissza ismét a vidám szüreti mulatsághoz, a sör után a borkóstoláshoz. Németországban ez az ún. Erntedanktagra esik, ami Hálaadást jelent, és éppen olyan hivatalos ünnep, mint Kanadában vagy az USA-ban a Thanksgiving. A német Erntedankfest azonban elsősorban vallásos ünnep, ezért a fesztiválokat a templomok parókia termeiben vagy művelődési házakban tartják. Mivel a vallási ünnepek hagyományai a helyi kultúra részei, ezért az egész közösség együtt készül rá. Amikor a nagyobb városokban ünneplik, általában egy istentisztelet része. Az Erntedankfest gyakran október első vasárnapjára esik, ami általában szintén az első vasárnap a következő Michaelistag (Mihály nap) vagy Michaelmas napjáig, amely szeptember 29-én van, de a különböző városokban, különböző időpontokban tartják (szeptemberben és októberben).

Szalmából készült hálaadás napi korona

A hálaadás kiváló alkalom családi összejövetelekre, de ami a lakomát illeti, nem akkora trakta, mint az amerikai Thanksgiving. Pulyka helyett az úgynevezett Masthühnchen-t részesítik előnyben, melyek speciálisan hízlalt baromfik. A Der Kapaun egy kiherélt kakas, amit úgy táplálnak, hogy súlyosabb és húsosabb legyen, mint egy átlagos kakas. A Die Poularde, egy sterilizált jérce. A német hálaadás elmaradhatatlan kelléke a “szüreti szalma korona ” (Erntekrone). Ezzel a gabonából, virágokból és gyümölcsökből összeállított koronával vonulnak be a templomba a helyi lakók. Az ünneplés többnyire magában foglalja az áldást, na meg a plébánián már reggel megkezdődik az evés-ivás, a Frühschoppen.

Végül a német katolikusok Szent Márton (Martinmas) napját november 11-én ünneplik. Sok országban ettől a naptól kezdve számítják a téli beköszönését, -Kölnben a farsangi bizottságok ezen a napon, 11 óra 11 perckor ülnek össze, hogy megválasszák a karnevál hercegét!- Az iskolás gyerekek Szent Mártont, lampionos felvonulással köszöntik, november 10-én és 11-én.

A sült liba hagyományos Márton napi étel, valamint a bor, ami ekkora érik be. Németországban Szent Márton napján a liba mellett kötelező Szent Márton kenyeret sütni, vagy venni, Európa más országaiban viszont, mint pl. az osztrák szomszédainknál “Martinloben”-eznek, azaz kollektív fesztiválként ünneplik meg. Ebből az alkalomból borkóstolást tartanak, élőzenével, vásárral. Este “Martinigansl”-et, sült libát esznek, desszertként sült almát, vanília szósszal.

A protestáns németek Márton nap előtt egy nappal processziót tartanak, Martin Luther (1483. november 10-én született) protestáns vallás alapítójának a tiszteletére.

(Szent Márton jóságáról már életében legendák keringtek, Márton, amikor, hírét vette, hogy püspökké akarják szentelni, a küldöttek elől a ludak óljába bújt. A szárnyasok azonban gágogásukkal óriási zajt csaptak, elárulták Márton rejtekhelyét. Így lett Márton madara a liba! 371-ben püspökké szentelték és haláláig, 398-ig Tours-ban segítette a rászorulókat. Élete során fontos hittérítő munkát végzett, a pogány falvak nagy részét megtérítette, csodatettek és gyógyulások kísérték útját. Szent Márton ma Franciaország védőszentje).

Gesztenye bankett és Lucrezia Borgia

Posted on Updated on

Lucrezia Borgia (1471. április 18. Subiaco (Rómához közel) –1519. június 24, Ferrara spanyolul Borja), aki éppen 500 éve távozott az élők sorából, spanyol-olasz származású nemes asszony volt, a Borgia ház tagja, VI. Sándor pápa és Vanozza dei Cattanei leánya.

A jólétben felcseperedett lányka élete csendes mederben zajlott, egészen addig, míg apját, 1492-ben VI. Sándor néven meg nem választották pápának. Mert bár apja korábban két férjet is kiszemelt neki, tizenhárom évesen a nagyhatalmú, Milánót uraló Sforza család sarjához, Giovannihoz kényszerítette, hogy szövetségest szerezzen Észak-Itáliában. Két évvel a fényűző esküvő után aztán fordult a kocka, mert VIII. Károly francia király megtámadta Itáliát, és a Sforzák az ő oldalára álltak. Cesare Borgia immár terhessé vált sógora meggyilkolására készült, de Giovanni Sforza, -miután Lucrezia figyelmeztette,-koldus ruhában Milánóba menekült. Elválni azonban nem akart, így a pápa végül azon az alapon bontotta fel a házasságot, hogy Giovanni képtelen volt elhálni a nászt. Az impotensnek titulált férj persze válaszul azzal rágalmazta meg a nejét, hogy vérfertőző viszonyban él az apjával és a bátyjával. – Ezt a történetet aztán az évszázadok során szaftos részletekkel megtoldották, Lucrezia szeretőiről, akiket elcsábított, majd egy gyűrűbe töltött méreg segítségével meggyilkolt. Az első, kidobott férj aggatta tehát rá a femme fatale, a végzet asszonya címet, ennek köszönhető, hogy a későbbi korokban sok műalkotás, regény és film is ilyennek ábrázolta Lucreziát.

Lucrezia első házassága semlegesítése után egy kolostorba vonult vissza, ahol nem sokáig élvezhette a nyugodt életet. Apja és immár a pápai állam katonai vezetőjévé előlépett bátyja ugyanis újabb férjet szemeltek ki számára. Ezúttal aragoniai Alfonso, a franciákkal szemben ellenséges nápolyi király, törvénytelen fia személyében. A tizennyolc éves Lucrezia és a tizenhét éves, a kortársak szerint rendkívül vonzó Alfonz menyegzőjét 1498-ban tartották meg a Vatikánban. A hatalmi érdekekből összeboronált fiatalok között igaz szerelem szövődött. Lucrezia 1499-ben fiúgyermeknek (Rodrigo lett a neve) adott életet. Boldogságuknak azonban ismét a politika vetett véget, amikor a pápa hirtelen a franciákkal szövetkezett Nápoly ellen, s ezzel Alfonso politikailag kényelmetlenné vált a Borgiák számára. Ráadásul az sem volt titok, hogy aragóniai Alfonso, a nápolyi király illegitim fia. Cesare tehát bevált módszerével, 1500-ban bérgyilkosokat küldött húga férjére, de Alfonso túlélte a merényletet. A legenda szerint Cesare ekkor azt suttogta a betegágyán fekvő sógora fülébe: “Ami nem történt meg délben, az megtörténhet este.” És szavai beigazolódtak: hiába állíttatott őrséget Lucrezia, férje ajtaja elé, és hiába ápolta személyesen, a férfit 6 héttel később megfojtva találták ágyában, sokak szerint maga Cesare Borgia végzett vele.

Lucrezia családjának a férfitagjai még gyászolni sem hagyták a húszéves özvegyet, mert még ugyanabban az évben harmadszorra is kiházasították. Ezúttal Ferrara hercege lett a kiszemelt áldozat. Alfonso D’Este érthető módon nem repesett az örömtől (nem akart Lucrezia előző férjeinek a sorsára jutni), egészen addig, amíg személyesen nem találkozott Lucreziával. A 20 éves szépség azon nyomban rabul ejtette. A Borgia lány aztán harmadik esküvője után, 1502-ben végleg elhagyta Rómát. Apja a következő évben meghalt, az ellenségeitől üldözött Cesare Borgia Spanyolországba menekült, ott esett el egy ütközetben 1507-ben. Apja és Cesare halála után Lucrezia élete csendesen folydogált, ragyogó udvart tartott, amely a reneszánsz egyik szellemi központja lett, festőkkel, írókkal, tudósokkal vette körül magát, akik egymással versengve magasztalták szépségét és ragyogó szellemét. Újabb kutatások szerint kiváló üzletasszony is volt, aki csinos vagyonra tett szert vállalkozásaival. A szóbeszéd is elült körülötte, közmegbecsülésnek örvendve hunyta le szemét 1519. június 24-én, -éppen 500 évvel ezelőtt,-nyolcadik gyermekének (egy kislány volt) születése után.

Lucrezia és a hírhedt Gesztenye bankett

Lucreziát egyrészt rendkívül intelligensnek tartották (Spoleto kormányzójaként uralkodott, mely posztot általában bíborosok töltötték be a saját jogukon, öt különböző nyelven beszélt) elbűvölő hölgynek, másrészt romlottnak, erkölcstelennek. De hogy mi volt az igazság azt megtudhatjuk Maria Villavecchia Bellonci: Lucrezia Borgia című mesterművéből. Az olasz történész és újságírónő ugyanis a korabeli dokumentumok felhasználásával nem csak a Borgiákról, de a reneszánsz kor domináns családjairól is hiteles képet fest ( D ‘Estekről, Gonzagákról és Sforzákról). Bellonci különös élvezettel beszél a reneszánsz kor nőalakjairól, központba állítva Lucreziát, akinek életét szerinte álszent kora határozta meg, s hogy önmaga lehessen, kilátástalan ellenállásba kezdett. Az örök asszony szép és szomorú életét a pompázatos XVI. század történetének ragyogásában élhetjük át. Idézet a könyvből:

„A 13 éves Lucrezia kedves, jó megjelenésű, ártatlan lányka volt. Súlyos szőke haja a térdéig ért, gyönyörű hamvas bőre csodálat tárgyát képezte, mogyorószínű szeme, ami aszerint változott, hogy milyen ruhát viselt, megigézte a férfiakat, szép keblét mindig sállal fedte be, különleges, de természetes járása olyannak tűnt, mintha a levegőben sétálna”. E fizikai tulajdonságokat Olaszországban nagyra értékelték abban az időben. Egy másik leírás szerint “a szája meglehetősen nagy volt, a fogai ragyogóan fehérek, a nyaka karcsú és tiszta, az alkata csodálatosan arányos. Valójában az apjához hasonlított, szőke kiadásban, mert éppolyan elmosódott volt az álla, ami viszont annyira bájossá tette, hogy az örökös serdülés kedvességét kölcsönözte neki”.

Bámulatos ruháinak csodájára jártak (200 hímzett blúzt kapott kelengyeként első házassága során). Kedvenc színe a morello (lilába hajló sötétbarna szín) a kárminvörös, és a barna volt. Szerette a brokátot, a fekete atlaszselymet, a sávos, aranyszövésű, hermelinnel bélelt aranyköpenyeket. Haját legtöbbször kiengedve hordta, könnyed franciásan, aranyozott főkötővel befedve, vagy pápai frizurát fésültetett magának, homlokát egy igazgyönggyel vagy gyémánttal díszítve. De apja kedvéért a nagyobb ünnepségek alkalmával magára öltötte a pápa színeit, a sárgát és a vöröset. Számtalan gálaruhái közül kiemelkedő mestermunka egy fekete bársony öltözék, X formájú arany díszekkel kiverve, fehér pöttyös selyemövvel kiegészítve. 1500-ban a farsang idején arany számjegyekkel gazdagon zsúfolt ruhában jelent meg, máskor csíkos morelló és arany, bő ujjú, vagy szeder fekete atlaszselyemben pompázott. Első gyermeke, a kis Rodrigo keresztelőjén arannyal hímzett szövetet öltött magára, újévkor arany levelekkel kivarrt, fekete bársonyban fogadta a vendégeket. Élete vége felé divatba hozta a fehér színt. A kor divathölgyeivel ellentétben arcápolásra sohasem használta a mérgező ún. Simító pomádét, ami szublimátot tartalmazott, hanem helyette desztillált vízbe áztatott illatos füvekből készült tonikkal mosta az arcát!

De térjünk vissza a pompás, extravagáns partikra. Az egyik ilyen volt a Gesztenye bankett néven elhíresült, ahol állítólag vérfertőzés, mérgezés és gyilkosság történt; azonban ezeknek a rágalmaknak egyáltalán nincs és soha nem is volt történelmi alapja, az erősen túlzó állításokat valószínűleg a Borgia család riválisai terjesztették el.

A gesztenye ünnepét Rómában (gesztenye balett vagy bankett) minden évben október 31-én tartották. Ebből az alkalomból, Cesare Borgia a pápai palota egykori bíborosa nagy mulatságot rendezett, apja és Lucrezia elnökletével. A bankettről való beszámoló a pápa ceremóniamestere Johann Burchard latin nyelven írott naplójából (címe Liber Notarum) maradt fenn, melynek hitelessége azonban alaposan vitatott. Burchard szerint ugyanis a lakomára Cesare, Palazzo Apostolico lakosztályában került sor 50 prostituált és kurtizán részvételével, ők gondoskodtak a vendégek szórakoztatásáról. Burchard így számol be az eseményről:

„1501. október utolsó napjának estéjén, Cesare Borgia bankettet rendezett a Vatikán termeiben -50 becsületes prostituált, nevezzük kurtizánoknak őket- részvételével, akik arra voltak hivatottak, hogy táncoljanak a vendégekkel, először ruhában, később meztelenül. A vacsora után az égő gyertyákat a padlón helyezték el, és gesztenyéket szórtak szét a keleti szőnyegeken, amelyeket a meztelen kurtizánoknak kellett összeszedniük, térden kúszva a nagy karos gyertyatartók között, amit a pápa, Cesare és húga, Lucrezia páholyból szemlélt. Végül díjakat osztottak ki a legügyesebb kurtizánoknak, úgymint tunikát, selymet, cipőt, szőrméket és egyéb értékes dolgokat.”

Ami érdekes, hogy ez az ún. gesztenye bankett csak Burchard emlékirataiban szerepel, egyetlen kortársa sem említi meg a nevezetes eseményt, sőt mi több többségük, tudomást szerezvén Burchard naplójáról vagy megkérdőjelezte a történetet, vagy elutasította azt nyílt hazugság címén.

A 20. században a Vatikán főmunkatársa, Monsignor Peter de Roo (1839 –1926) már egyenesen cáfolta az “50 kurtizán ” történetet. Míg egyetértett azzal, hogy Cesare Borgia ünnepséget rendezett a Vatikánban, azt viszont cáfolta, hogy a pápa és Lucrezia is részt vett volna ilyen szabados bacchanálián. Ezt azzal indokolta, hogy a pápa ugyan élvhajhász volt, de sokkal diszkrétebb annál, hogy nagy nyilvánosság előtt így viselkedjen. Roo úgy véli, hogy az állítólagos “orgia ” egy későbbi interpoláció, melyet a Borgiák ellenséges pártjai közül valamelyik talált ki, hogy minél jobban befeketítse a családot.

Hogy állítását alátámassza,-mely szerint VI. Sándor ellenségei terjesztették el a Borgiákról a perverzitásokat,-megemlít egy bizonyos Thuasnét, aki lényegében változtatja meg a Burghard által lejegyzett történetet. Thuasné ugyanis Burchard kurtizánjait és lakájait udvarhölgyekkel és urakkal cserélte fel. Továbbá azt állítja, hogy Cesare Borgia volt, aki meghívta az alacsony származású örömlányokat, de beszámolójából kihagyta Lucrezia és a pápa jelenlétét. Megemlíti azt is, hogy a kurtizánokat csak vacsorára hívták meg a palotába, és hogy a nők döbbentek meg legjobban, amikor a gesztenye “hadműveletre” kényszerítették őket”. William Manchester: The World lit Only by Fire, 1992 (A földet csak a tűz világítja meg) című könyvében, mely a Borgiákról szól, a következőket írja a gesztenye bankettről: “A szolgák pontozták minden férfi orgazmusát, a pápának hízelegve, aki nagyon csodálta a férfiasságot és mérni akarta a macsóizmust, az ejakulációs kapacitást…. Miután mindenki kimerült, Őszentsége előterjesztette a díjakat.”

A hivatásos történészek azonban számos ténybeli és fordítási hibára hívják fel a figyelmet a Gesztenye bankettel kapcsolatban, mellyel a Középkori Amerikai Akadémia folyóirata a Speculum is egyetértett…..

(A Gesztenye bankett a Borgiák TV sorozat 4. szezon, 3. epizódjában látható. A Borgia család nincs jelen)