történet

Júniusi ünnepek: pele fesztivál

Posted on Updated on

Tünde nyitja június elsején a meteorológiai nyarat, s mire a Rák csillagképbe lépő Nap az égi pályájának csúcspontját eléri június 22-én, egy perc híján már 16 óra hosszat tart a napsütés és csak 8 órát az esztendő legrövidebb éjszakája. Ez az időpont a hajdan oly misztikus, varázslatos nyári napforduló, a Szentiván éj, a legmelegebb évszakunk „hivatalos” kezdete, s innen datálódik a hónap régi magyar elnevezését adó Szent Iván halványuló, tűztisztelő hagyománya 24-én.

A leghosszabb napok fényét jócskán beárnyékolja azonban Medárd, június 8-án. Ha ugyanis e körül a nap körül csapadékosra fordul az idő, nagy a valószínűsége, hogy heteken át vendégünk marad az esős-zivataros „monszun”, Margit napján, 10-én az égiháborúk villámlásos évadjára emlékeztet. Antal napkor, 13-án elkerülendő a villámcsapást, a régiek szerint nem volt tanácsos szénát gyűjteni, ilyenkor már szintén megszívlelendő kalendáriumi intelem: legyél kész az aratásra, aminek a jelképes kezdetét természetesen az idén Szent Péter és Pál apostol közös névünnepe, (júni 29.) s a népi hagyomány is jelzi.

Június 27-e, Pele nap a rómaiaknál

Az ókori rómaiak, a gallok, és az etruszkok tenyésztették és ették a nagy pelét, (Glis. Glis edible dormice, általában nassolni valóként) innen a nevében az ehető jelző. A kis mókushoz hasonlító állatokat ősszel fogták el a vadonban, amikor a legkövérebbek voltak. Aztán nagy gödrökben tartották vagy kevésbé tágas városi környezetben terrakotta konténerekben tenyésztették, a glirariá-ban, olyasmiben, mint a kortárs hörcsögketrecek voltak. A fogságban tartott pelét, dióval, gesztenyével és makkal hízlalták. Pörköltként, sült és mézes mártással fogyasztották vagy sertés, fenyőmag, és egyéb aromák keverékével tömték meg és kisütötték. Egyébként a rómaiaknál a húsfogyasztás szokásaira az volt jellemző, hogy a fiatal állatok húsát becsülték a legtöbbre. Pl. a szopós malacot jobban kedvelték a sertésnél, a fiatal bárány húsa fölséges csemegének számított, Heliogabalus császár kedvence a tevehús volt. Később elefánthús is került a római ínyenc asztalára: ormányának porcogós részét favorizálta, olívaolajban párolva. Amikor Plinius a történetíró egyszer megkóstolta, nem ízlett neki: “Furcsa íze van.”-mondta, “azt hiszem csak azért fogyasztják egyesek, mert elhitetik magukkal, hogy méregdrága elefántcsontot esznek.” Nos, ma már tudjuk, hogy számolni kell azzal, hogy a vadon élő állatoktól is elkaphatunk különféle betegségeket, mert életterük csökkentése és az illegális állatkereskedelem miatt egyre közelebb kerülnek az emberekhez. Az ókorban a felső osztálybeli rómaiak számára nagyon fontos volt, hogy a pelét elválasszák a vadászat más termékeitől, mint például a nagy vadaktól, azokat kizárólag prezentációs célokra használták. A pele szezonjában azonban ünnepet tartottak, aminek örült a nép, mert akkoriban a pele, az elszegényedett parasztság fontos fehérje-kiegészítő eledele volt.

Ami érdekes, hogy a vadon élő, ehető pelét még mindig fogyasztják Szlovéniában és Horvátországban. Szlovéniában ritka csemegének tekintik, és a pele vadászat-csapdázás egy ősrégi hagyomány. A szlovének többféle csapdázási módszert alkalmaznak. Az első az üreges fa csapdázási módszer és a lapos-kő csapdázási módszer volt. A 17. században a parasztok és a prémvadászok feltalálták az első önkioldó csapdákat, amelyek általában különböző fából készültek. A 19. században vasból és acélból készült csapdákat vezettek be. A prémvadászok sokféle csalit használtak a pele csábításhoz, kezdve a gyümölcsdaraboktól a pálinkában áztatott szalonnáig. A fő szezonban a prémvadászok 200-400 pelét tudtak elkapni, attól függően, hogy milyen csapdát használtak. A szlovén nép nem csak a húsa miatt tenyésztette vagy vadászta a pelét, hanem a prémjéért is. A 13. századtól a pele zsírját népi gyógymódként használják reumás fájdalmakra.

Május, a virágok és fesztiválok hónapja

Posted on Updated on

A legrégebbi római naptárban egy év tíz hónapból állt, május a harmadik hónap volt, és 31 napos, akárcsak ma. Míg napjainkban május a legszebb hónap,-pl. a japánoknál az “arany hónap” jelzővel illetik,- addig a rómaiak májust boldogtalan hónapnak tartották, annak ellenére, hogy az egyik leghírhedtebb szabados ünneppel, a Floraliával kezdődött. Az oka valószínűleg az volt, hogy a hónap közepét a lemuráknak-lárváknak, azaz a halottak nyugtalan árnyainak szentelték. A hónap vége a rózsa ünnepével, a Rosariaval zárult, mert a rózsa szezonja egybeesett a hagyományos római fesztiválokkal, amelyek éppúgy jelentették a virágzást, mint az elmúlást.

Május hónap neve a maius melléknévből származik, melynek jelentése “nagy vagy növekedés”. Maiát-májust a rómaiak istennőként tisztelték, aki a görög mitológia szerint Hermész (Mercurius) anyja volt. Néha azonosították a Terra Materrel (Földanya), a Jó Istennővel (Bona Dea), a Nagy Anya Istennővel (Magna Mater, a cím Cybele-t is megillette), Ops (a Bőség, Források istenével) és Carna, a bab istennőjével, akinek ünnepe június elsejére esett. A Palatinus Antológiában viszont “a Rózsák anyjaként” szerepel.

Május 1-2-3: Május, a Flora istennő tiszteletére rendezett ünneppel indított, legtöbbször már április 28-án megkezdődött (a Julian naptár szerint). Flora, úgyis mint a virágok és a virágzás istennője, ünnepségeit figyelemre méltó szexuális szabadság jellemezte. Gyakran ábrázolták virágkoszorúval a fején vagy virágszirmok szétszórása közben; annyira közkedvelt volt, hogy a Római Köztársaság virágzása idején még a pénzérmékre is rányomtatták allegorikus alakját. De térjünk vissza a 3 napos ünnepre, amit 2 Flóráról elnevezett templomban is megünnepeltek: Az egyik nem sokkal az i. e. 241–238 körül bekövetkezett aszály után épült fel, és a Circus Maximus közelében volt, az Aventinus-hegy alsó lejtőjén. A másik Flórának szentelt templom a Flora Rustica volt, a Quirinal Hegyen.

A Flora napi nem vallásos játékokat az ún. plebejus aedilesek szervezték. Cicero annyira fontosnak találta ezt az ünnepet, hogy megemlíti, hogy i. e. 69-ben ő is aedile volt. A fesztivál színházi előadásokkal nyitotta meg kapuit, és a cirkuszban megrendezett eseményekkel folytatódott, végül a Flora istennőnek szánt áldozattal zárult. K.E. 68-ban a Floralia során pl. Galba császár kötéltáncos elefántokkal mulattatta a népet.

A Floralián prostituáltak is részt vettek. Juvenal, szatíra író feljegyzése szerint meztelenül táncoltak, és gladiátor harcot imitáltak. Sok prostituált az ókori Rómában rabszolga volt, valamint a prostituáltként dolgozó szabad nők, akik elvesztették törvényes és társadalmi helyzetüket, a vallási fesztiválokon mégis szerepelhettek, ami azt mutatja, hogy a szexmunkások nem voltak teljesen kitaszítottak a társadalomból.

Ovidius beszámol arról, hogy az ünnepség részeként hím nyulakat és kecskéket–termékenynek és zamatosnak tekintett állatokat–engedtek szabadon a nép közé. Persius meg elmeséli, hogy a tömegre bükköny, bab, és csillagfürt eső hullott, melyek szintén a termékenység szimbólumai voltak. Ellentétben a Cerealiával, amikor az emberek fehér ruhát viseltek, a Floralián színes ruhát öltöttek magukra. Lehet, hogy volt éjszakai megemlékezés is (színház), mivel a korabeli források említést tesznek olyan intézkedésekről, melyek az utcák kivilágítására szólítanak fel.

A 3. napi szertartás a Florifertum nevű rítussal kezdődött. Ezt egy régi iromány úgy írja le, mint amely magában foglalta a búzafülek (spicae) viselését a szentélyben. Nem világos, hogy az ajándékot Florának vagy Ceresnek szánták, vagy ha Florának, akkor ez április 27-én vagy május 3-án történt-e meg. (Ovidius szerint viszont a Florifertum március 1-jére esett, Mars isten születésnapjára, amelyben Flora is érdekelt volt).

A Floraliát az Ambarvalia, ősi tisztító szertartása követte. Ezt minden évben május elején végezték el, úgy hogy egy bikát, egy kost és egy disznót körül vezettek Róma utcáin (vagy a birtokon). A menet élén haladó áldozati állatokat ünnepi ruhában, olajággal a kezükben követték az emberek és imádkoztak az istenekhez, hogy áldja meg a termést, a gazdát, az ifjú rabszolgákat és az állatokat. Ezt követően feláldozták őket Mars istennek. Ez a hármas áldozat, amelynek latin neve suovetaurilia volt, egyike volt a rómaiak legszentebb áldozatainak. Augustus császársága után a fratres Alvaresek (Alvar testvérek, papok) végezték el a szertartást. (Ebből az ünnepből nőhetett ki a keresztény búzaszentelés). Rózsákat osztottak szét Róma archaikus papságának, a dea diai májusi fesztiválra szervezett bankettek után.

Május 9, 11, 13: Lemurália vagy Limuria olyan ünnep volt, amelynek során az ókori rómaiak ördögűzési rítusokat hajtottak végre, hogy kiűzzék a halottak rosszakaratú és gonosz szellemeit a házaikból. Az undorítónak és rosszindulatúnak tartott, nyugvást nem lelő halottakat ( latinul larvae vagy lemures) babáldozattal engesztelték ki. A rítus napjaiban a Vesta szüzek az évszak első búzakalászaiból szent sós süteményt (mola salsa) készítettek. Mezítláb jártak és fekete babot dobtak át a válluk felett éjszaka. A háztartás fejének az volt a dolga, hogy éjfélkor felkeljen, mezítláb körbejárja a házat, fekete babot szórjon szét és kilencszer ismételje: „E babszemekkel felmentem magam és az enyéimet.” A ház lakói pedig, rézedényeket ütögetve, ezt ismételgették: „Atyáim és őseim szellemei, távozzatok.” (11-én Mánia és Mantusnak a Halottak birodalmának isteneinek áldoztak.)

Május 14-e-15-én Hermész, a rómaiaknál Mercurius ünnepnapja volt. A szertartás a Mars Invictus templomban zajlott. Hermész, Zeusz és Maja nimfa gyermeke, az istenek hírnöke a görög mitológiában. Ez volt a legfontosabb rangja, de emellett ő volt a pásztorok, utazók, kereskedők, súly- és hosszmértékek istene, az ékesszólás, irodalom, az atlétika és a tolvajok védelmezője. És ne felejtsük ki, hogy komoly hírnevet szerzett az olümposzi istenek között furfangjaival és ravaszságaival. A költészetben is jeleskedett, ezért Apollón egyik legközelibb barátja volt.

Május 21: Mars Hadisten ünnepe volt, az ünnep célja a mai napig vitatott. Kost, (aries), a szokásos áldozati állatot, az őrző isteneknek ajánlották; az elnöklő pap volt a rex sacrificulus, a helyszín a Regia. Mindkét szertartás csak a legmagasabb istenekkel állt kapcsolatban, akik hatással lehettek az egész állam jólétére.

Május 23: Vulkán isten ünnepén (többször is ünnepelték egy évben) a hadsereget készítették fel a háborúra. A római hadsereg a Rosaliae signorum napként ünnepelte, rózsa fesztiválok keretén belül, ahol a kaszárnyákat, katonai épületeket rózsafűzérrel díszítették fel. A rózsa fesztiválokról legalább negyvenegy latin és tizenhat görög felirat maradt fenn, ahol a betartását gyakran nevezik rhodismosnak (a kereskedők, hajósok ünnepe is ez a nap volt, amikor megáldották a hajót stb).

A Filocalus Naptár (354-ben) feljegyzése szerint május 23-án virág vásárt tartottak a piacokon, mert ekkor virágzott teljes pompájában a rózsa (macellus). Ezekből az időkből fennmaradt egy Rózsakirállyal illusztrált naptár. A freskón a fiatal férfi egy hosszú ujjú köntöst visel, aminek dalmatica volt a neve, egy kosár rózsát tart a bal karján, miközben a jobb kezében egy szál rózsát szagol. Valószínűleg ez a freskó is a rózsa fesztiválhoz kapcsolódhatott. 

Május 29-e mezőgazdasági ünnep volt, Ceresnek áldoztak egy disznót, egy bárányt és egy bikát, kitakarították az egész várost!

Május 31. Rosaria: A dátum a rózsa virágzása szerint változott. Hogy miért a rózsa? Nos, a klasszikus mitológia számos olyan történetet őriz, amelyekben a vér és a virágok isteni metamorfózishoz kapcsolódnak. A virág legtöbbször rózsa. Amikor pl. Adonist, Aphrodité kedveltjét, egy vaddisznó ölte meg egy vadászat során, a kicsöppent véréből rózsa lett. A világ eredetéről szóló agnosztikus szövegben, mely a 4. század elejére nyúlik vissza, a rózsa volt az első virág, amely Psyche szűzi véréből keletkezett, miután szexuálisan egyesült Érosszal, a szerelem istenével. Egy 4. századi vers, a “Cupido (Eros) feláldozása” című a gallo-román versírótól Ausoniustól származik, aki azt írja, hogy Éroszt az alvilágban megkínozzák a szerelemben csalódott istennők, de az istenség sebeiből kibuggyanó vér rózsákat terem. Apuleius: Aranyszamár című metamorfózisaiban a főszereplő, Lucius, szamárrá változik, majd azáltal nyeri vissza emberi alakját, hogy rózsát eszik.

Görögországban a rózsák a temetkezési szertartás részei voltak, főként fiatal lányok sírfeliratain ábrázolták. Pl. az egyik sírfelirat egy hajadon lány halálát, egy tavasszal levágott bimbózó rózsához hasonlítja; másutt azt olvashatjuk, hogy egy fiatal nőt az „esküvői ruhájában temették el, mint egy rózsát a kertben.” Egy nyolc éves kisfiú olyan, mint a rózsa. stb. A virágzó fiatalság és a gyász szimbólumaként a rózsa gyakran olyan halált jelöl, amelyet korainak tekintenek. Az Iliászban, Aphrodite, Hector holttestét rózsaolajjal tartósítja, hogy fenntartsa a test frissességét. A görög és latin költészetben rózsák nőnek a Halottak Birodalmában.

Az emblematikus erdőisten Silvanus, női társai, a Silvanae-k,-akiknek a kultusza elsősorban a Római birodalom Duna-menti tartományaiban terjedt el, virágcserepet tartanak a kezükben vagy rózsakoszorút.

A későbbi császárság idején a rózsafesztiválok a májusi ikonográfia részévé váltak. A virágok és parfümök kereslete így az ünnepi és temetkezési célokra a virágtermesztést fontos gazdasági tevékenységgé tették, különösen a rómaiak, Afrikában lévő gazdag birtokain. A 4. században a Rosalia-t a naptárban hivatalos munkaszüneti napként jelölték meg. Az amfiteátrumban cirkuszi játékokkal és színházi előadásokkal tették még színesebbé.

Orgona torta férfiaknak

Posted on

Szeretnél május éjszakáján lelopni minden orgonát? Nos, kevés is elég egy különleges tortához, vagy salátához! Mondjuk eddig azt sem tudtam, hogy az orgona ehető, de mivel minden angol és németnyelvű újság áprilisi száma tele van vele, kedvet kaptam hozzá! Íme ez minden, amit megtudtam róla:

A közönséges orgona vagy májusi orgona (Syringa vulgaris) az olajfélék családjába (Oleaceae) tartozó faj. Április közepétől virágzik. A Balkán-félszigeten őshonos növényt először a törökök ültették kertekbe, tőlük került át a 16. században a keresztény Európába. Török nevéből (leylak) származik a magyarban (és sok más európai nyelvben) a lila szín neve is.

Az orgonáról a legkorábbi feljegyzés Carolus Clusius pápa nagykövetétől, Ogier Ghiselin de Busbecq-től származik, körülbelül 1562-ből. Később a jó kapcsolatokkal rendelkező botanikusok, mint például a nagy növénygyűjtő John Gerard, hamarosan ritkaságként termesztette a kertjében. 1597-ben Gerard megjegyezte, hogy az orgonák “nagyon nagy bőségben növekvők”. Egy másik botanikusnak, John Loudon-nak az volt a véleménye, hogy a perzsa orgona az angol kertekbe az idősebb John Tradescant által került, ahol 1634-ben egy nemesített fehér orgona a “Syringa alba” volt a sztár.

Az amerikai gyarmatokon az orgona csak a 18. században terjedt el Peter Collinson, a pennsylvaniai kertész és a botanikus John Bartram-nak köszönhetően. Egy másik, John Custis nevű virginiai telepes “gyűjteményét” ez időtájt már perzsa orgona, lila és fehér orgona képezte.

1876 és 1927 között, a franciaországi Nancyben, Victor Lemoine botanikus, több mint 153 orgona fajtát nemesített, amelyek közül sok a klasszikus orgonafajták közé tartozott. Lemoine “francia orgonájának” a különlegessége az volt, hogy a korlátozott színtartományt kiterjesztette mélyebb, telítettebb színárnyalatokra, és kinemesítette a kettős virágú orgonákat, amiken a porzókat extra szirmok váltották fel.

Az alap orgona faj egyébként lila virágú, a kerti fajták színe a hófehértől a feketés-sötétliláig a legkülönbözőbb (még sárga, lila-fehér tarka, rózsaszín és kék is van közöttük) árnyalatokig terjed, a virágok egyszerűek vagy teltek. A kertekben általában az egyszerű virágúakat kedvelik, ilyen a lila „Andenken an Ludwig Spaeth”, és a fehér „Mme Florent Stepman”. A telt virágú fajták – különösen a fehérek-csapadékos időben hamar „rozsdásodnak” a sok, apró szirom között megálló víz miatt. Nincs ennél lehangolóbb látvány.

Az orgona virágok ehetőek, akár nyersen is, de ízük fanyar, keserű aromájú. Gyógyászati célokra a leveleket és a virágokat használják fel. Az orgona virágból készült tea, infúzióként anti-periodikus, ami azt jelenti, hogy megakadályozza egyes betegségek kiújulását, megismétlődését, mint pl. a maláriáét! Tanulmányok sora bizonyítja, hogy az orgonából készült kivonat leviszi a magas lázat.

Az orgona szájösszehúzó hatása miatt vérzéscsillapító is, egyúttal regenerálja az elhalt, száraz bőrszöveteket. A franciák előszeretettel alkalmazzák a kozmetikában, olaját hidegen vagy melegen bedörzsölik az arcbőrbe, kiütések, hegek, és egyéb bőrbetegségek ellen is csodát művel.

A virágok nyersen való fogyasztása segíthet a gyomor problémák ellen, mint a puffadás vagy székrekedés esetén. Az orgonából készült gyógynövény olaj nagyszerűen alkalmazható az aromás gyógyító terápiában. Végül még egy érdekesség az orgonáról: az orgona fa állítólag az egyik legsűrűbb fafajta Európában, amiről történelmileg bebizonyított, hogy kiválóan alkalmas hangszerek, mint pl. fuvolák készítésére.

Az orgona a konyhában: orgona zselés szirup, orgona bor, likőr, orgona fagylalt, orgona méz

Az orgonát, ehető virágai miatt főként sütemények díszítésére használják, de pl. salátákhoz készíthetünk orgonavirágos ecetet. Ehhez a virágszirmokat mossuk meg és szárítsuk meg (könnyebben leszedhetők az illatos, lila virágok, ha előtte kevés ideig hűtőben hagyjuk állni). Szórjuk bele egy üvegbe és öntsük fel 3 dl fehér borecettel, és 2 dl 10 százalékos hagyományos ecet keverékével. Két-három hétig érleljük az ízeket, ez idő alatt néhány naponta rázzuk össze. Végül, ha az orgona minden ízét és illatát átadta, akkor egy másik üvegbe átszűrve tároljuk.

A süteményekhez orgonás cukorkeveréket készíthetünk. Egyedül az arányokra kell figyelni: egy rész orgonavirághoz két rész cukrot kell adni, így elkerüljük, hogy idővel benedvesedjen. Néhány napig jól zárható üvegben tároljuk, időnként összerázzuk. Ha a virágok már halványulnak és kezdenek összefonnyadni, akkor átszűrjük a cukrot és a virágokat eltávolítjuk.

Az Orgona szörp készítése megegyezik a hagyományos szörpével: 4 dl vízben 4 dl cukrot felfőzünk, majd hozzáadunk szintén 4 dl megtisztított orgonavirágot és néhány percig tovább forraljuk. A tűzről levéve egy citrom levét belefacsarjuk és üvegekbe töltve hűtőben tároljuk. Vízzel hígítva szervírozzuk.

Az Orgonalekvár elkészítési folyamata hasonló a szörpéhez, annyi különbséggel, hogy a végén valamilyen anyaggal –zselatinnal, flosamennel (útifűmaghéj) besűrítjük.

Végül következzék egy híres német orgonatorta, a Gentlemen torta, (Herrentorta) amit Németországban a férfiaknak születésnapra ajándékoznak. A citromkrém helyett fehérboros krémet, amihez 180 ml fehérborhoz, 1 tojásfehérjét, 125 gr cukrot, 200 gr vajat és marcipánt adnak, majd gőz fölött krémmé főzik. Íme a recept:

Hozzávalók: 2 libatojás vagy 4 normál tyúktojás, 160g barna cukor vagy 150g porcukor, 150g sima liszt, 60 gr vaj, 1 Earl Grey teafilter, citromos túrókrém vagy lekvár, vagy vajkrém, 300ml dupla tejszín, 5 evőkanál porcukor, fél citrom leve, friss orgona virágok

Elkészítése: Melegítsük elő a sütőt 180 fokra vagy 350F-re. Kenjük be zsírral vagy margarinnal a tortaformát.

Verjük fel a tojásokat, tegyük egy tálba, adjuk hozzá a cukrot, és verjük habosra (kb. 5 perc).

Ürítsük ki egy earl grey teafilter tartalmát, és keverjük bele a lisztbe, majd a lisztet adjuk hozzá a tojásos keverékhez. A masszát öntsük bele a tortaformába.

Süssük a tortát 10-12 percig, majd vegyük ki a sütőből és vágjuk fel úgy, hogy 4 lapot kapjunk. Szitáljunk minden lapra porcukrot (én orgonaízű porcukrot használtam).

Kenjünk meg minden egyes lapot vastagon vagy túróval vagy lekvárral, és szórjuk meg néhány orgona virággal. (a lekvárral már akkor megkenhetjük, amikor a torta meleg, de ha tejszínes krémmel vagy vajkrémmel töltjük meg, akkor meg kell várni, hogy a tortalapok kihűljenek).

Verjük fel a tejszínt a cukorral, használhatunk természetes ételszínezéket (vagy áfonyalevet, céklalevet) és kenjük rá a torta tetejére, meg az oldalára (használjunk habfixálót). Díszítsük ki orgona virágokkal.

A világ legdrágább omlettje

Posted on Updated on

William Kitchiner, a francia konyha XIX. századi angol krónikása irigyen jegyezte meg egyik művében, hogy a tojás elkészítésének pontosan 685 módját ismerik a franciák. Mélabúsan tette hozzá, hogy a brit szigetország bár leigázta a tengereket, messze elmaradt nagy kontinentális vetélytársától a konyhaművészet terén. Az angol háziasszony, de még az angol szakácsok is, a 685-ből legfeljebb, jó, ha egy tucatnyi változatot ismernek.

Nos, ha megosztanám mindazt, amit a tojás elkészítésének művészete terén a franciák alkottak, akkor abból egy könyv kerekedne, így „csak” a leghíresebb tojásrántotta történetét mesélem el, amihez utazzunk együtt Mont-Saint-Michelbe,-Párizs után a második leglátogatottabb idegenforgalmi célpontjára Franciaországnak. A La Manche csatorna árapálysíkságából kiemelkedő, 78 méter magas gránitszikla alkotta sziget, pontosan 1 km-re van Franciaország normandiai partjaitól. A szigeten található bencés apátság 1979-ben az elsők között került fel az UNESCO Világörökségi listájára. És hogy mi köze Mont Saint Michelnek az omletthez? A valaha ott élt Poulard mama rántottája a normandiai gasztronómia jelképe lett, egyben a világ leghíresebb és legdrágább omlettje.

A sikertörténet

A “La Mère Poulard” ma egy restaurant és hotel neve Mont-Saint Michelben. A vendéglőt 1879-ben nyitotta meg a Poulard házaspár.

La Mére Poulard, (lánykori neve Anne Boutiaut) 1851. április 15-én született Mouësse á Neversben, Claude és Marie Boutiaut gyermekeként, akik piacra termelő, egyszerű parasztemberek voltak. Anne szobalányként dolgozott Edouard Corroyer főépítész házában, aki történelmi műemlékekre specializálta magát. Amikor Corroyer 1872-ben a Mont-St-Michel apátság helyreállítására kapott megbízatást, az egész háztartását magával vitte. Így került a 21 éves Anne, Mont-St-Michelbe. Ott találkozott későbbi férjével, Victor Poulard-ral, egy pék fiával. 1873. január 14-én házasodtak össze. A házaspár eleinte Victor Poulard nagybátyjánál bérelt lakást a Tête d ‘Or Hostelben.

A Tête d ‘Or működtetése közben Poulard észrevette, hogy sok vendég, akik többsége komppal érkezik, korgó gyomorral, így minél gyorsabban ételhez akar jutni. Viszont a vendéglő forgalma függött az ár-apálytól, így Victor nem tudta kiszámolni, hogy melyik nap, pontosan hány utazó toppan majd be hozzájuk. Az előre tervezés kivitelezhetetlennek bizonyult számára, egészen addig, míg töprengései közepette a felesége azzal a kiváló ötlettel állt elő, hogy hát majd omlettet készít a vendégeknek, hiszen mindig van friss tojásuk, kenyerük meg zsiradék is akad bőven. Így született meg az Omelette de La Mère Poulard, ami egycsapásra híressé tette a házaspárt. De ne szaladjunk előre az időben, mert mindez csak 1888-ban következett be. Ugyanis, amikor Victor Poulard nagybátyja látta az étterme gyors sikerét, rávette unokaöccsét, hogy nyissa meg a saját éttermét egy másik épületben. Erre 1888-ban került sor, amikor a házaspár talált egy alkalmas helységet a dokkhoz közelebb, melyet még két szálloda megnyitása követett, a Hôtel La Mère Poulard-t és a Hôtel Les Terrasses Poulard.

Az eredeti éttermet ma is La Mère Poulard-nak hívják. A falon autogram gyűjtemény látható az elmúlt több mint 100 (131) év alatt ott járt celebek nevével. Köztük olyan nagyságok neve, mint az európai királyság, a japán császárság tagjai, az Egyesült Államok elnökei, brit miniszterelnökök, Franciaország több elnöke és egyéb hírességek, beleértve Ernest Hemingway-t és Yves Saint Laurent. Az étterem leghíresebb specialitása változatlanul az óriás omlett, ami eredetileg több hüvelyk vastag volt, és nyílt tűzön, rézserpenyőben sült.

Az omlett titka

Sok különböző leírás keletkezett Poulard mama omlettjéről, de legjobb, ha megszólaltatjuk őt magát, aki egy bizonyos Monsieur Viel kérésére elküldte neki az omlettje receptjét:

„Cher Monsieur /Kedves Uram!

Íme az omlettem receptje, amihez feltörök néhány friss tojást egy tálba, jól felverem. Ezután egy jó darab vajat olvasztok a serpenyőben, beleöntöm a felvert tojásokat, és folyamatosan rázogatom, amíg meg nem sül. Voilá! Ennyi az egész! Boldog vagyok, ha a recepttel örömet szereztem Önnek, üdvözlettel:

Annette Poulard”

A leírásból kitűnik, hogy Anne omlettje inkább szuffléhoz hasonlít, mert a jó habosra vert tojások és a créme fraiche-ben (tejföl) vagy vajban kisütött rántotta habos, légiesen könnyű lesz. Egy másik leírás szerint az omlett titka, hogy a tojássárgáját és a fehérjét külön kell felverni, és aztán óvatosan belehajtogatni a sárgájába. A forró serpenyőt nyílt láng fölé kell helyezni vagy sütőbe. “A kész omlettet göngyölítsük rá egy tányérra, hajtsuk ketté, és magában vagy különböző körettel kínáljuk.”-fejezi be a recept leírását a szerző. Egy 1897-ben keletkezett regény, a „Stella története” címűben, a hősnő leckét vesz Poulard asszonytól. A könyvben nyomon követhetjük az egyszerű, de mégis rafinált receptet: „Poulard mama először feltört egy tucat tojást. Aztán egy óriás serpenyőben zsírt forrósított, ráöntötte a felvert tojásokat, majd a tűz fölött tartva állandóan rázta őket; Aztán vett egy vas kanalat, amivel óvatosan kettéhajtotta és már tálalta is.”

Anne Poulard férje, 1924. október 10-én halt meg, Anne 1931. május 7-én. A házaspárt a Mont-Saint-Michel-i St-Pierre-templom kertjében temették el. A sírfeliratukon a következő olvasható: “Itt nyugszik Annette és Victor Poulard, jó házastársak, jó szállodatulajdonosok voltak. Az Úr biztosan úgy üdvözli őket a Mennyben, mint ahogy ők üdvözölték a vendégeket itt a Földön!”

Egy biztos, hogy 1932-re, az omlett állandó menü lett a város összes éttermében. Paul Bocuse, a nagy francia szakács, miután a La Mére Poulardban vacsorázott, a vendégkönyvbe a következőket írta: “Poulard mama maga Franciaország!” David Lebovitz, amerikai ételkritikus a világ leghíresebb omlettjének nevezte. 2006-ban a Tribune of India újság úgy utalt az omlettre, mint ami az apátsággal együtt, a város 2 fő turisztikai látványossága. 2007-ben, a Le Devoir francia újság írta, hogy madamme Poulard már életében “legenda lett”, és Franciaország anyjaként tartják számon. Mère Denis és Mère Brazier 2016-ban megjelent könyvében a „Les illustres de La Table”-ban, Simmat Burniat a következőképpen méltatja: “Mme Poulard a híres omlettjével az első nő, aki beírta a nevét az örökkévalóságba a Grimoire nevű gasztronómiai bolygón.” A gasztrónom, Felicity Cloake 2019-ben írt könyvében a receptről a következőket írja: ”Habverővel egész tojásokat erőteljesen, négy percig kell verni, amíg majdnem olyan nem lesz, mint egy mousse/hab, majd a felvert tojásokat öntsük egy forró, olajozott serpenyőbe és állandóan rázogatva süssük ki.”

2009 nyarán a Madame Poulardban a legolcsóbb omlett, 100 gramm 18€-ba került (a minimális adag 250 gramm, így tehát egy adag 45€ volt). 2012 júniusában az ára 25€-ra /100 gramm emelkedett, a 300 grammos “alap ” omlett 75€-ba „fájt”, de fél grillezett homár és szarvasgombás krumpli kíséretében szervírozták.

Végül az idők során keletkezett egy az omlettel kapcsolatos babona, amely úgy szól, hogy ha egy francia elnökjelölt Mont-Saint-Michelbe látogat, és nem eszik az omlettből, elveszti a választást: “Omlett tu mangeras, Président tu seras”, ami magyarra fordítva nagyjából a következő: “Ha eszik omlettet, akkor elnök lesz.” Ez a szórakoztató történet Georges Clemenceau-val kezdődött, aki a választások előtt ellátogatott a városba, de nem evett az omlettből, alul is maradt Paul Deschanellel szemben. Charles de Gaulle, Georges Pompidou és François Mitterrand mind ettek Mére Poulard omlettjéből és győztek; Édouard Balladur Mont-Saint-Michelbe látogatott, de mivel későn érkezett nem evett az omlettből, nos Jacques Chirac le is győzte. Nicolas Sárközy sikeres 2007-es kampányát Mont-Saint-Michelből indította el (és mind megette a méregdrága omlettet).

Az évszázad bálja

Posted on Updated on

A maszkabálok a 15. században, a böjti szezon idején jöttek divatba. Az eleinte szerény ünnepségek később egyre kidolgozottabbak lettek, allegorikus királyi belépőkkel, felvonulásokkal, diadalmas körmenetekkel, házasságok és egyéb dinasztikus események alkalmával. A krónikák szerint azonban nem mindig végződtek vidáman. Az egyik ilyen bál volt pl. a “Bal des Ardents”. VI. Károly, francia király udvarában történt az eset, 1393. január 28-án a Saint Pol palotában az ún. „vadak bálján” a király és 4 barátja erdei vadnak öltöztek, de az egyik társa túl közel ment egy fáklyához, így a király négy maskarába öltözött, egymáshoz láncolt társával együtt elevenen meggyulladt. A király élete komoly veszélybe került, csak nagynénje, Berry hercegné lélekjelenlétének volt köszönhető, hogy életben maradt, amikor az gyorsan betekerte a palástjába, így oltva el a tüzet. A királynak csupán egyetlen társa tudta magát kiszakítani láncaiból, a többiek fél órán át lángoltak, és súlyos égési sérüléseikbe napokon belül belehaltak. Az eset a királyt végleg őrületbe kergette, aki, amúgy is labilis idegzetű volt (Ez az epizód ihlette meg Edgar Allan Poe egyik novelláját: “A békaugrálás” címűt).

Az álarcos bálok (olaszul: mascherata) érdekes módon csak a 16. században jelentek meg Olaszországban, és a reneszánsz idején élték virágkorukat. Az arisztokrácia körében különösen a táncbemutatókkal tarkított bálok voltak népszerűek, ahol kétféle maszk típus létezett; a fekete és a fehér. Ezt cirkalmazták, festették, díszítették ki. Aztán az emberek a maszkokat vagy pálcára erősítve az arcuk előtt tartották, vagy teljes vagy fél maszkot viseltek az arcukra erősítve. A Velencei Köztársaság bukása után, a 18. század végén azonban fokozatosan hanyatlani kezdtek a karnevállal kapcsolatos rendezvények, majd teljesen eltűntek és csak a 20. században jöttek újra divatba.

Az álarcosbálok egész Európában a 17. és 18. századra terjedtek el, melyek néha végzetesnek bizonyultak, főként egyes uralkodók számára. Pl. III. Gusztáv svéd király, aki az utókortól az „álarcos király” becenevet kapta egy farsangon lett merénylet áldozata. 1792. március 16-án a stockholmi Operaházban rendeztek álarcosbált. A királyt többen is óva intették a maszkabálon való részvételtől, de mindhiába, mert III. Gusztáv, Essen gróffal együtt részt akart venni rajta. Itt azonban összeesküvő tisztek csoportja várta. Amikor a király belépett a bálterembe, a sorshúzással kijelölt merénylő, Jacob Johan Anckarström ezredes hátba lőtte a mit sem sejtő, védtelen uralkodót. III. Gusztáv életéért két hétig küzdöttek, ám március 29-én belehalt sérüléseibe. A merénylet aktív résztvevőit kivégezték, a többi szervezkedőt száműzték a Svéd Királyságból. Erről az eseményről Eugène Scribe és Daniel Auber operát írt. Hasonló a története Giuseppe Verdi: Álarcosbál című operájának is, s bár a helyszínt Bostonba helyezte, mégis mindenki tudta, hogy az akkori zsarnok uralkodóról szólt valójában. Vagy Ábrahám Pál: Bál a Savoyban operettje is egy merényletről szól.

A svájciak is szeretik az álarcosbálokat, ami érdekes, hogy a legtöbb maszkot ők gyártyák, az olaszokkal karöltve. Egyébként a rideg svájciak zárják le a farsangi szezont minden évben, Ermatingenben, ahol az ún. Botos Kölönte (egy helyi édesvízi halfajta) fesztivállal vetnek véget a féktelen mulatozásnak.

S ha már Svájcnál tartunk, Londonban is egy svájci gróf honosította meg a velencei karnevál divatot, amikor 1708-ban egy félig nyilvános álarcosbált rendezett, amelyre fel kellett iratkozni!!! Az elsőt a Haymarket Operaházban rendezte meg. Később az angol arisztokrácia kiváló színhelynek találta London nyilvános kertjét, a Vauxhall Gardens-t. 1732-ben a Ranelagh Gardens-nel bővült a farsangi bálok színhelye, mert ez a festői terület optimálisnak bizonyult az álarcos karakterek és jelmezes ruhákban pompázók számára. Persze voltak karnevál rosszallók is, akik úgy érezték, hogy „A jó hírnév rovására megy a szabadosság, meg a kíséret nélkül érkezett nők, pajzánkodásra, erkölcstelenségre buzdítják a férfiakat. A farsang igenlők azonban úgy cselezték ki őket, hogy a bálokat a velencei Ridotto név helyett  “Az ízlés báljára” változtatták.”-írja egy helyi újság 1733-ban. (Ridotto  eredetileg egy helység volt, amit 1638-ban a város éves tavaszi karneválja alkalmából nyitottak meg). Az angol jelmezbálokon a jelszó később “VanDyke”-ra változott, mert a jelmezeket Thomas Gainsborough: Kékruhás fiú című festmény színei alapján terveztették. Ez a kép hozta meg az angliai jelmezbálok népszerűségét a 18. században. Az arisztokráciára erősen hatott a festő, különféle textíliák és divatos ruhák utáni rajongása.

A századok során a jelmezbál népszerűvé vált Amerikában is. Persze ott is voltak jelmezbál ellenzők, még egy anti-masquerade mozgalom is indult. Hívei azt vallották, hogy a bálok erkölcstelenségre ösztönzik az embereket, és külön hangoztatták az “idegen” befolyást. De végül a bálkedvelők győztek, akik azzal érveltek, hogy ezekre a bálokra szükség van,-különösen a lisszaboni földrengés után (1755-ben) vált aktuálissá,-amikor az álarcos bált a jótékonysággal kapcsolták össze. Ennek ellenére a bálok még sokáig félig magánjellegűek maradtak (1770-ben Teresa Cornelys szervezett álarcos bált a Soho Téren lévő carlisle-i házában majd később a Pantheonban.) 

Az évszázad bálja

Carlos de Beistegui (1895. január 31.–1970. január 17) vagy Charlie de Beistegui neve valószínűleg nem cseng ismerősen, nos, ő egy francia-spanyol származású multi-milliomos, műgyűjtő és lakberendező volt, akit a 20. századi európai élet egyik legkarizmatikusabb figurájaként tartanak számon. Nevezetes bálját Velencében, a Palazzo Labiában rendezte meg, 1951-ben és még majd 70 év után is “az évszázad báljaként” beszélnek róla. Beistegui-t életében gyakran hasonlították mesés vagyona miatt Monte Cristo grófjához, ugyanis Carlos Párizsban született egy multimilliomos családba. A szülők baszk származásúak voltak, az anya Dolores de Yturbe, akiknek ősei Spanyolországból, Mexikóba vándoroltak a 18. században. Vagyonukat ezüstbányákból, mezőgazdaság és ingatlan ügyleteikből szerezték, de 1867-ben, Miksa császár kivégzése után elhagyták Mexikót. Beistegui spanyol diplomáciai útlevéllel rendelkezett élete végéig, annak ellenére, hogy Franciaországban, Spanyolországban és Angliában nőtt fel, és élete során csak kétszer látogatott el Mexikóba. Az Egyesült Királyság, Franciaország, Spanyolország és Oroszország diplomáciai képviseleteit életük végig megtartották a családtagok.

Az 1930-as években, Don Carlos a Champs-Élysées-n építtetett egy felhőkarcolót magának, amit le Corbusier tervezett. Az épület tetején volt egy elektronikusan elforgatható terasz is, amely a diadalívre és a Salvador Dalí által tervezett tetőteraszra nézett. Carlos Eton-ban tanult az egyetemen költészetet, írt egy verses kötetet, amit saját rajzaival illusztrált. Később el akarta végezni a művészettörténetet Cambridge-ben, de még mielőtt elkezdte volna kitört a világháború. Ekkor csatlakozott a szüleihez, akik az Esplanade a Les Invalides-okban laktak, Párizsban.

1939-ben megszerezte a Château de Groussay kastélyt, meg a Montfort-l ‘ Amaury (Yvelines)-t, és a következő 30 évben azoknak az újjáépítésével foglakozott: a belső szerkezetük átalakításával, a kertek dizájnolásával és az extra oldalszárnyak hozzáépítésével. Kedvence volt a 150-férőhelyes színháza, amely tökéletes mása lett a bayreuth-i Margravial Operaháznak (Bayreuth Németországban található, a Wagner trilógiák színhelye) és az egyik legszebb fennmaradt színház a mai napig Európában. Carlosnak hatalmas gyűjteménye volt a világ leghíresebb festményeiből, (például azt állította, hogy Hans Holbein VIII. Henrik portréja, ami a brit királyi család tulajdona, hamis volt, mert nála volt az eredeti). El tudjuk képzelni a pompát, a kínai vázáit, ébenfa és bronzból készült, XVI. Lajos korabeli íróasztalát, stb. Házainak csodájára jártak. David Nightingale Hicks és Mark Hampton a világ legszebb, legtökéletesebb kastélyainak tartották mindkettőt. Az egyik szoba annyira lenyűgözte pl. Cecil Beaton filmrendezőt, hogy Henry Higgins könyvtárát annak alapján építtette meg a My Fair Lady musicalben. A Château de Groussay mondanom sem kell, hogy jó néhány hétvégi parti színhelye volt. A kertjeit a francia kormány, Franciaország figyelemreméltó kertjeivé minősítette.

Beistegui a német megszállás alatt immunitást élvezett Franciaországban (spanyol diplomata útlevele volt.) A háború alatt alkalmanként, búsás jutalék fejében átadta helységeit -pl. az egyik lakását a Külügyminisztériumnak Madridban, a Waldorf-Astoria Hotel lakosztályát New Yorkban, a könyvtárát a Brit Nagykövetség számára Párizsban (a tervezők Georges Geffroy és Emilio Terry). Művészi tehetségét azonban teljes egészében a saját örömére használta fel, mindössze egyszer kezdeményezte a spanyol takácsoknak, hogy készítsenek gobelineket Goya stílusában, hogy pénzhez jussanak. Cecil Beaton nem túl hízelgő képet festett róla: “Beistegui egy teljesen könyörtelen alak. Rokonszenv, szimpátia vagy hála hiányoznak belőle. Mert Carlos teljes egészében önmagával van elfoglalva, csak a saját örömét keresi és elégíti ki. A legönzőbb és legundokabb ember, akivel valaha is találkoztam életemben”.

Orientál bál

1948-ban Beistegui megszerezte a Palazzo Labia-t, a velencei Grand Canal melletti kastélyt és a vásárlás után intenzív helyreállításba-restaurálásba kezdett. Bútorokat vásárolt, megvette a Palazzo kevésbé gazdag szomszédaitól amiket csak tudott, beleértve Raphael, Annibale Carracci, és Guido Reni eredeti freskóit. Mohó gyűjtő volt, emiatt Don Carlost hamarosan csak úgy kezdték emlegetni, hogy a  “le goût Beistegui” (a Beistegui stílus). Ezekkel a műalkotásokkal benépesítve a kastélyt, na meg az újonnan szerzett kárpitokkal és régiségekkel a ház a restaurálása után ismét régi fényében ragyogott.

1951. szeptember 3-án Beistegui egy óriási, valóban hét országra szóló bált rendezett a Palazzo Labia palotában: a “Le Bal orientál-“t. Állítólag ez a bál volt az utolsó, igazán látványos esemény a híres bálteremben, egyben a huszadik század legnagyobb és legexcentrikusabb társadalmi eseménye. A vendégek listája, -ma már számunkra nem sokat mond, így felesleges, hogy felsoroljam a vendégek nevét,- de higgyék el, hogy az akkori kor összes híressége, politikusa, uralkodója jelen volt. Christian Dior és Salvador Dalí saját maguk tervezte jelmezben jelentek meg. Egyedül Winston Churchill, valamint Windsor hercege és hercegnője nem mentek el a bálra.

A házigazda skarlátszínű, 18. századi ruhát viselt, hosszú, Moliére-i parókával. A normál magasságát 16 cm-es cipőtalp magasítással növelte meg, így tornyosult a vendégek fölé. Cecil Beaton, a bálon készített fényképeit tanulmányozva később azt állapította meg, hogy az egész bál hangulata kísértetiesen emlékeztetett a Velencei Köztársaság bukása előtti időszakra. Egyszóval keserédes volt. Beistegui nem fogadta a vendégeit túl barátságosan, de azok se üdvözölték őt túl melegen. Végig zárkózottan viselkedett és a háttérben maradt. Ez nem volt újdonság, ugyanis Carlos valójában mindig ilyen volt, gyakran vádolták azzal, hogy barátaival és szeretőivel nagyon rosszul bánt. Soha sem nősült meg és bár azt mondták, hogy sok szeretője volt, a szexuális orientációja többször spekuláció tárgyát képezte.

Miután 1960-ban túlélt egy agyvérzést, a kastélyt eladta a RAI-nak (olasz TV). Tíz év múlva, 1970-ben halt meg eléggé szerény körülmények között Biarritzban, Franciaországban. Vagyonát a bátyja örökölte, aki nem akarta megtartani a Château de Groussay-t, inkább odaajándékozta a fiának, Juannak (Johnny) de Beisteguinek. Volt nagy meglepetés, amikor Carlos gyűjteménye 1999-ben árverésre került (magában foglalta számos, a Palazzo Labia egykori tartalmát) a híres Sotheby aukción derült ki, hogy Franciaország legnagyobb és legértékesebb árverése zajlott le (26 500 000 dollár). Az értékesítést a “legjelentősebb történelmi, szociológiai és dekoratív művészetként” jellemezte az utókor. Carlos életéből 1989-ben készített dokumentum filmet a francia TV.

Egy másik híres bál Truman Capote fekete-fehér bálja volt, 1966. november 28-án a New York-i Hotel Plázában. (többet erről lsd. Truman Capote fekete-fehér bálja című blogomban találsz)

Lengyel szárnyas huszárok és a krakkói betlehem

Posted on

A “Krakkói betlehem” (Kraków szopka=krakkói bölcső) lengyel karácsonyi hagyomány a 19. század óta. A “szopka” a város leghíresebb épületeiből álló kompozíció/makett, egy szokatlan és sajátos ábrázolása Jézus születésének, mely a bibliai történet háttereként Krakkó történelmi épületeit használja fel. Ez a hagyomány 2018-tól az UNESCO világörökség része lett.

Jézus születését a 13. század óta ünneplik, és assisi Szent Ferencnek köszönhetően a betlehem állítás kultusza hamar elterjedt Lengyelországban is. Már a középkorban egy sajátos stílusú betlehem, a Jasełka felbukkanása figyelhető meg, a nagyobb lengyel városokban néhány utcai előadóművész az eleinte mozgatható bábfigurákat, rögzített fafigurákkal helyettesítette. Ezek a szereplők aztán minden korban változtak, az aktuális, híres vagy hírhedt személyekkel kiegészítve az eredeti, “Jézus a bölcsőben” témát. Így elevenedtek meg a betlehemeken a lengyel legendák, történelmi események, mint pl. a rettenthetetlen szárnyas huszárok, aztán a legendás 16. században élt boszorkánymester, Pan Twardowski, a nemzeti hős, Tadeusz Kościuszko, végül Krakkó város eredete, a wáweli sárkány történetén keresztül. A 18. században az ilyen nem vallásos tartalmak ábrázolása azonban a krakkói betlehemek betiltásához vezetett, mert több, merész, betlehemes jelenetet a lengyel egyház botrányosnak ítélt meg; de persze minél jobban tiltották, a művészek annál inkább úgy érezték, hogy a mondanivalójukat közölniük kell. A tilalom nyomán aztán a “szopka” a népművészetben teljesedett ki.

A Szopka egy, hordozható betlehem, ami mai formátumában a 19. században terjedt el, amikor Krakkó kézművesei, kőművesei, fafaragói, hogy extra jövedelemhez jussanak, dekorációt kezdtek készíteni karácsonyra. A 2 évszázad során termékeik népszerűsége egyre nőtt, napjainkban olyan keresett cikkek, hogy a lengyel polgárok képesek borsos árat fizetni egy-egy műalkotásért (a különböző magánzók és művészeti egyesületek háztól-házig szállítást is vállalnak). Ennek a figyelemre méltó szokásnak korai pártfogói, Lengyelország leggazdagabb nemesi családja, a Potockik voltak.

Miután Lengyelország 1918-ben ismét visszanyerte függetlenségét, a krakkói szopkát emléktárgyként kezdték árusítani. A város önkormányzata 1937 decemberében úgy döntött, hogy a jövőben támogatni fogják ezt a hagyományt, ezt az első verseny bejelentésével tették közhírré. Azóta, kivéve a második világháború időtartamára, a krakkói szopka verseny minden évben, december első csütörtökén zajlik, Krakkó fő piactéren, az Adam Mickiewicz emlékmű mellett. A legjobb szopká-t a Krakkói történelmi Múzeumban állítják ki.

A krakkói bölcső

Ezek a díszes épületek legfeljebb két méter magasak és 3 méter szélesek lehetnek. Az épület modellek leggyakrabban használt inspirációi Krakkó történelmi épületei, mint a Szent Mária-bazilika, Krakkó könnyen felismerhető tornyai. Más népszerű téma közé tartozik a Wáweli kastély, a Sukiennice kereskedelmi csarnok és a Barbican erőd. A műalkotásokban a betlehem gyakran a második emeleten kap helyet, míg az első emeletet történelmi figurákkal népesítik be.

A wáweli sárkány története

Wáwel, Krakkó régi vára. A Visztula mellett épült egy magaslaton. Három oldalról szelíd emelkedő visz fel a tornyokhoz, a zömök bástyák közé, a folyó felől azonban zegzugos szakadékok tátonganak, cserje benőtte mélyedésekkel, barlangszerű lyukakkal.

Régen, sok évszázaddal ezelőtt félelmetes lakója volt ezeknek a barlangoknak. Egy hatalmas sárkány tanyázott bennük, s mindent elnyelt, amit csak meglátott, embert, állatot egyaránt. Ha jóllakott rettenetes bűzt árasztva szuszogott bent a sötétben, de ha éhes volt, úgy üvöltött, hogy az egész hegy reszketett tőle. Ilyenkor aztán nem volt tanácsos a közelében maradni! Menekült is mindenki, amerre látott. Az emberek barmaikkal együtt más vidékre költöztek. Segítség azonban sehonnan sem érkezett, mert senki sem tudta, hogyan pusztítsák el a sárkányt. Kard nem fogja vastag bőrét, bot nem zúzza be koponyáját, torkát kéz meg nem fojthatja, villám tüze el nem éri, víznek habja el nem nyeli.

Ebben az időben Krak volt a király. Szomorúan ült fenn a várban, tekergette ősz szakállát, s csak bámult maga elé. Azon töprengett, hogyan pusztíthatná el a szörnyeteget. Gondolkodott egy hónapig, gondolkodott egy másikig, gondolkodott harmadikig: sírva tördelte a kezét, a sárkány közben egyre bőgött, és falta a népet. Hétszer telt meg a hold, hétszer ragyogott fel az égen, amikor a király hívatta Skubát, a szolgáját.

-“Kedves szolgám, tedd, amit mondok: vágj  le egy ökröt, ölj le egy juhot! Belsejüket dobd a vízbe, aztán keríts forró szurkot, izzó szenet, égő ként! Tömd ki szénnel és szurokkal azt az ökröt és juhot, s dobd a sárkánybarlang elé, amikor a szörnyeteg üvölt éhségében!”

Skuba meg is tette mindjárt, amit a bölcs király parancsolt neki. Ökröt és juhot ölt le, szenet, ként és szurkot tömött beléjük s a barlanghoz hurcolta azokat. A gonosz sárkány nyomban el is nyelte az állatokat, de aztán akkorát ordított, hogy még a vár is megingott tőle, mert a tűz marta a belsejét. Kidugta a lyukból a fejét, lerohant a Visztulához, és vedelte a vizet, hogy szörnyű fájdalmát csillapítsa. Annyit ivott, hogy egyszer csak nagyot üvöltött, és szétpukkadt. Ekkor Krak lejött a várból, levágta a fejét, és egy magas karóra szúrta.

-“Ide nézz, kedves népem, véget ért a szenvedésetek!”

Madarak vitték az örömhírt a bujdosóknak, erdőkbe, hegyekbe:  szántóvető, menj a földre, pásztor, hajtsd ki a nyájat, gyerek, eredj a mezőre: a sárkány nincs többé! Ettől kezdve Krak békésen uralkodott kővárában a sárkány barlangja fölött s a nép munkáját sem háborította több ilyen veszedelem. Hamarosan város is épült azon a helyen, amelyet a bölcs király nevéről Krakkónak neveztek el. A sárkány barlangjai azonban mindmáig ott láthatók a Wáwel oldalában a Visztula partján.

Szárnyas huszárok

A 16. században, Báthory István, erdélyi fejedelem, lengyel király, Lengyelországban, magyar mintára, egy huszárcsapatot szervezett, melyben csakis lengyel főnemesek fiai lehettek szárnyas huszárok. A fiatal férfiak tetőtől-talpig keleti mód szerint vértezetten, nehéz lovakon, súlyos lándzsákkal harcoltak; minden egyes úri lovast négy könnyű lovas (pacholek) kísért a harctérre.

Báthory modellje, ugye kitalálták már, hogy Hunyadi Mátyás híres, fekete serege volt. A legtöbbet ünnepelt, lengyel szárnyas huszár Towarzysz, pl. 1670-ben leopárd, tigris vagy jaguár bőrbe öltözve harcolt a törökök ellen, mert a farkas, medve, hiúz mentét csak a nagyon gazdag nemesek vagy vezérek viselhettek.

Pan Twardowski egy 16. században élt boszorkánymester volt, aki a legenda szerint eladta lelkét az ördögnek. (Hasonlít Goethe: Dr Faustus drámájához) Twardowski nemesi családból származott (szlachcic), egyes források szerint Nurembergben született, majd Wittenbergben tanult, ahol latin nevén Laureutis Dhurként vált ismertté és csak később került Krakkóba. Nos a történet szerint, egy nap eladta a lelkét az ördögnek, hogy cserébe nagy tudásra tegyen szert és a mágikus erőket hatalmában tudja tartani. Szerencsére Twardowski az ördöggel kötött szerződésbe beletett egy záradékot is, amely kimondta, hogy az ördög csak akkor viheti a lelkét a pokolba, ha Rómába látogat,-arra a helyre, ahova a varázsló soha sem akart elzarándokolni. Más változat szerint Twardowskit az apja adta el gyerekkorában az ördögnek.

Nos, az ördög támogatásának hatására, Twardowski gyorsan emelkedett a gazdagság és a hírnév ranglétrán, mert hamarosan nem más, mint Sigismund Augustus lengyel király és litván herceg tanácsadója lett, aki maga is járatos volt az asztrológiában. A király abban a reményben bérelte fel a boszorkánymestert, hogy az majd segít neki visszahozni imádott feleségét, Barbara Radziwiłł-t, a túlvilágról, mert a 30 éves korában meghalt asszony halálát soha sem tudta kiheverni. Twardowski meg is idézte a néhai királynőt, egy mágikus tükör segítségével, így vigasztalódott meg a gyászoló király. Később két könyvet is írt, melyeket az ördög diktált neki – egy varázslással kapcsolatos könyvet és egy enciklopédiát.

Miután a tudós éveken át kijátszotta az ördögöt, végül az egy “Róma” nevű fogadóban kapta el. De miközben az ördög azon dolgozott, hogy Twardowski lelkét magával vigye, a boszorkánymester imádkozni kezdett Szűz Máriához, aki megjelent előtte, Twardowskit a pokolba vezető úton kiragadta az ördög kezei közül. A mestert a Holdra repítette, ahol az a mai napig él. Egyetlen pajtása, egy pók; akit időről-időre leküld a földre egy pókhálón, hogy hozza a híreket.

Andrzej Tadeusz Bonawentura Kościuszko (magyarosan Tádé Koscsusko, Mereczowszczyzna, Fehéroroszország 1746. febr. 4.– Svájc, Solothurn, 1817. október 15.) hadmérnök volt, lengyel és amerikai tábornok, az amerikai függetlenségi háború résztvevője, a nemzeti fegyveres erők főparancsnoka a nevét viselő, az Orosz Birodalom ellen indított 1794-es nagy felkelés idején (Kosciuszko felkelés), a lengyel, litván, a fehérorosz és az amerikai nemzetek hőse.

Kosciuszko az amerikai függetlenségi háborúban ezredesként harcolt George Washington oldalán. Az Egyesült Államokban hónapokon át dolgozott a kontinentális hadsereg különböző katonai táborainak a megerősítésén, mint Philadelphiában, New York államban, Ticonderoga erődjén és a Saratoga melletti sáncépítésben, ahol később győztes csatát vívtak az amerikaiak. Kosciuszko nemcsak az építkezéseknél, de a csataterek kiválasztásánál és a helyszínek hadászati elemzésénél is kamatoztatta mérnöki ismereteit, számos győzelemhez segítve az amerikaiakat. Tehetsége elismeréseként 1778-ban megbízták a Hudson folyó melletti West Point erőd megtervezésével.

1779-ben megkapta az amerikai állampolgárságot, s egyidejűleg kb. 200 hektár földbirtokot adományoztak neki azzal a feltétellel, hogy letelepedik. Több éven át egyik szárnysegédje a fekete Agrippa Hull volt, akit barátként kezelt az egyenlőség elve alapján. Philadelphiában találkozott Kis Teknős (angolul: Little Turtle) algonkin indián vezetővel, akinek pisztolyt adományozott azzal, hogy védelmezze meg a népét.

Hazájába visszatérve részt vett az 1792. évi lengyel-orosz háborúban, amelyben az oroszok háromszoros számbeli fölényben voltak a lengyelekkel szemben. A lengyelek győzhettek volna, ha a litván hadsereg parancsnoka, Württembergi Lajos nem árulta volna el őket, úgy, hogy nem vette fel a harcot a támadókkal, akik így ellenállás nélkül tudtak előre törni. A hadsereg nem volt képes megakadályozni az Ukrajnába való behatolást, Kosciuszko mindössze annyit ért el, hogy jelentősebb veszteségek nélkül meg tudott hátrálni. A visszavonulás során, június 18-án Zielence mellett a lengyelek mégis váratlan győzelmet arattak az oroszok felett. Bár katonailag nem volt jelentősége a sikernek, azonban ő megmutatta, hogy lehetséges a győzelem. Ekkor hozták létre a legmagasabb lengyel háborús kitüntetést, amelyet Kościuszko kapott elsőként. Július 7-én, majd július 18-án Dubienkánál is jelentős harci érdemeket szerzett, miután a Bug folyónál visszaverte a többszörös erőfölényben lévő orosz hadsereget, 1792. augusztus 1-jén előléptették altábornaggyá.

1794-ben felkelést szervezett, melynek élére állt. A zendülést azonban az oroszok leverték és Kosciuszkot, mint főbűnöst börtönbe zárták. Pár hónap múlva azonban a cár amnesztiát adott neki amikor győzelmei elismeréseként Franciaország tiszteletbeli állampolgárrá nyilvánította. Ezt követően Kosciuszko csalódottan, háborús sérülései következtében betegen Svájcba, Solothurnba költözött egy barátjához, ott is halt meg 1817-ben.

1818-áprilisában átszállították a testét a krakkói Szent Flórián templomba. Június 23-án helyezték örök nyugalomra a waweli székesegyházban a lengyel királyok és nemzeti hősök panteonjában. A temetés alatt ágyúk dörögtek és a Zsigmond harang szólt. Nálunk Magyarországon utca lett róla elnevezve! (Tádé Kosciuszko)

Mátyás király huszárjai, korabeli német és olasz írók szerint: nemes ifjak és urak által vezényelt tizedeket, századokat, ezredeket képeztek, és fürge, apró, de rendkívül kitartó lovakon, másfél ember hosszúságú kopjákkal, szablyákkal és fokosokkal harcoltak. Öltözetük jól cserzett bőrökből készült. Sarukat viseltek, melyekre a sarkantyúkat szíjakkal csatolták fel; fejüket csúcsban végződő, orrvédő rúddal ellátott sisak, vagy vastag nemezből vagy báránybőrökből készített kucsmákkal, felső testüket némelyek sodronyinggel, mások a vállra vetett báránybőrökkel bélelt, cserzett bőrökből készített rövid felső ruhával mente s egy e fölött viselt farkasbőrrel védték. A nyilazó magyar lovasokat nem hívták huszárnak, hanem jászoknak. Mátyás király huszárcsapatai a jobbágytelkek után kiállított, telek-katonák, tehát nem zsoldba fogadott kóborló, hanem földműves családok fiai voltak, s jobbára szerb eredetűek.

Egy osztrák-magyar monarch Japánban

Posted on

Theodor Edler von Lerch osztrák tábornok (1869. augusztus 31- Pressburg † 1945. december 24. Bécs) és sípionír volt. 1910-től-1912-ig a japán császári hadseregben cseretisztként dolgozott Takatában, ahol a katonai és polgári síelés nagy oktatója lett.

1910-ben egy hideg, novemberi napon történt, hogy kilenc heti utazás után az Osztrák-Magyar Monarchia tábornoka, Theodor von Lerch, a Lloyd gőzhajóval megérkezett Yokohamába, Japánba. Lerchet Ferenc Ferdinánd császár küldte a japán császári hadseregbe azzal a céllal, hogy tanulmányozza az akkori példamutató és sikeres japán hadviselést. De aztán minden valahogy másként alakult.

Von Lerch-et Yokohamából még aznap egy Takata nevű kis állomáshelyre vezényelték, az 58-as gyalogezredhez. Takata, a Japán-tenger partján, Honschu szigetének északnyugati partján fekszik, közvetlenül a hegyek lábánál. “A Hó birodalma”, ahogy von Lerch jellemezte a várost, az „Egy osztrák tábornok visszaemlékezései a Japánban töltött időkre” című könyvében, ahol azt írja, hogy „akkora hó van, hogy szánon lovagol az ember a nagy hó falak között.”

Feltehetően Lerch tábornok neve már régóta feledésbe merült volna, ha nem visz két pár sílécet magával Takatába. Később ezeknek köszönhette hőssé avatását, mert a japánok Lerchet a mai napig a Japán Síelés Atyjaként tartják számon. A furcsa dolog az, hogy míg Ausztriában és Magyarországon szinte senki sem hallott Lerch-ről, addig Japánban Mozarttal egy lapon említik. Pedig Lerch nem azzal a szándékkal ment Japánba, hogy a katonai síoktatás úttörője legyen. Ő csupán szenvedélyes síelő volt, vitt két pár sílécet, azzal a céllal, hogy majd bejárja az ottani havas vidéket.

Szibériai hideg a japán Alpokban

Erre kiválóan alkalmas volt a hely, mert a Japán tenger menti városok többnyire hóval fedettek az év nagy részében a Szibériából érkező hideg levegő miatt.

“Hóhegyek mindenütt, akkorák, hogy el sem lehet képzelni.”-olvashatjuk Lerch könyvében, és ez a mára is vonatkozik, nem véletlenül népszerű még mindig az a történet a profi síelők között, hogy jó oka van annak, hogy Hakubában megáll mindig a Freeride World Tour, mert csak a pontosan egyforma távolságban lévő nyírfáknak köszönhetően lehet utat találni a térdig érő hóban.

Összehasonlítva az osztrák Alpok lejtőit, a japán sípályák kicsik és idejét múltak (a japánok sok kiselejtezett berendezést vettek meg Európától). A legtöbb felvonó az 1980-as években épült. És ez az állapot nem csak a felvonókra érvényes, amelyek Ausztriából, Németországból és Svájcból származnak, de mindenre. A Bernd’s Keller, forralt bort és rántott húst kínál, a szállodáknak is német nevük van: Rosenheim, Marillen és Heidi Hof, a falakon plakátok Garmischról, Kitzbühelről és Davosról.

Lörchy!!!

A lejtőkön mindenki nagyon fegyelmezett és udvarias. A sífelvonó pontosan a völgyállomás előtt áll meg, a felvonó személyzete meghajlik és beszálláskor lecsatolja a sílécet a lábamról. Ez tavaly, 2018 telén történt, amikor Hokkaidóba mentem, hogy Lerch után kutassak, és minő véletlen épp egy japán síoktatóval kerültem egy kabinba. Amikor kiderült, hogy jól beszél angolul vettem a bátorságot és megkérdeztem tőle, hogy hallott-e valaha Theodore von Lerchről! A férfi habozott egy pillanatig, majd így szólt: „Ah, igen! Lörchy!”- és az arca felragyogott, mint a nap a hegyek fölött. “Good man.”

“Hobikla és Kracknhouser”-folytatta a híres síelők felsorolását, s ahogy küszködött a nevek kimondásával titokban sajnáltam, hogy (Franz Hopp és Stefan Kruckenhauserről van szó) olyan nehéz azokat kiejteni. De annál inkább meglepő volt, hogy ez a két síbajnok olyan nagy hatással volt a japán sísportra.

„Mint Toni Sailer és Karl Schranz, Hermann Maier, természetesen”- sorolta tovább a síoktató a síolimpikonok nevét, és azt mondta, hogy emlékszik a 40 méteres sílesiklásra, ami kb. 21 évvel ezelőtt történt. Ekkor kimutatott az ablakon, hogy ott történt. (A Takata környéki síközpontok,-mai nevük Nozawa Onsen és Hakuba Happo,-ban rendezték meg az 1998-as téli olimpiai játékokat, mivel ezek a városok estek legközelebb Naganohoz.) 1998-ban Maier akkorát esett az olimpiai lejtőnél itt Hakubában, hogy mindenki, aki látta, azt gondolta, hogy soha többé nem áll lábra. De ő felkelt, megrázta magát, majd kétszeres olimpiai bajnok lett. Sok japán szemében ez még mindig a végső bizonyíték arra, hogy az osztrák síelők legalábbis félistenek.

Nansen Grönlandon, Lerch Asahiyamában

Lerch idejében az alpesi síelés viszonylag új sport volt az Alpokban, ugyanis csak a norvég sarkkutató, Fridtjof Nansen híres expedíciója után nőtt meg az érdeklődés a síelés iránt Európa-szerte. (Nansen 1888 nyarán indult expedícióra, amelynek során öt társával együtt elsőként szelte át síléccel Grönlandot. Nansen életművére árnyékot vet, hogy olyan aktképeket publikált róla születésének 150-ik évfordulóján az Aftenposten nevű norvég lap, melyeket a híres sarkkutató-diplomata egy mintegy 30 évvel fiatalabb hölgy számára készített. A többszörös házasságtörő Nansen által a hölgynek küldött egyik levélből az is nyilvánosságra került, hogy a menekültek ügyével való foglalkozás számára teljesen érdektelen, terhelő kötelezettség volt.)

Az Alpokban azonban hamar kiderült, hogy a kötélpálya, ami alkalmas volt Skandináviában, az nem alkalmas a japán lesiklópályákon. Csak amikor két évvel később Matthias Zdarsky bevezette Lilienfelden az acélból készült kötél használatát, és egy kicsit lerövidítette a sílécet, -ahogy Nansen is tette a hegyekben, -akkor vált Japánban is alkalmassá a síelés. Nos, tehát a lilienfeldi sítechnika alapján készítette fel az osztrák iskola a sportolóit, ahol az egyik diák neve történetesen Theodor von Lerch volt.

De térjünk vissza a hős tábornokunkra. Theodor két pár új síléccel érkezett Japánba 1910-ben. Amikor bemutatták Bunjiro Horiuchinak, Takata parancsnokának, a tábornok holmija közt meglátta a léceket, megkérdezte, hogy miért hozta magával azokat. Summa summárum a beszélgetés vége az lett, hogy Bunjiro Lerchhel egyetértve az új, lilienfeldi technika alapján síléceket készíttetett Tokióban, és bevezette a síoktatást a katonai kiképzés tananyagába. “A tisztek nagyon ambiciózusak voltak, néhány kifejezetten ügyes.”- írta Lech a naplójába. „1912. február 12-én tettünk egy egész napos kirándulást a 1700 méter magas Nambayamára.”

Az akkor 42 éves Lech egy másik sítúrát is tervezett a Fujiyamára, Japán legmagasabb hegyére (3776 méter), de az időjárás miatt vissza kellett fordulnia. A tábornok 1912-ben, a császári hadsereggel együtt átköltözött északabbra, Hokkaido szigetére, Asahiyamába, ahol ma a Niseko síközpont található (Asahiyama Hokkaido szigetén, Szapporó után a 2. legnagyobb város, állatkertjéről és a Asahikawa ramen levesről ismert). Itt is ő vezette be a síelés tantárgyat a japán katonai oktatásba, és a tanítványaival felment a Yotei hegyre. Így lett Lerch nem csak az első síoktató, hanem az első szabad sílesikló is Japánban. Neki köszönhető, hogy a kapcsolat Ausztria és Japán között a mai napig fennáll (Nozawa Onsen város a partner/testvérvárosa St Anton am Arlbergnek). Ezért van a japán sípályák közelében minden második háznak német neve: Hahnenkamm, Elisabeth, Tannenhof, Servus, Schnee és Schneider.

A sí övezet közepén egy nagy Símúzeum is található, egy külön Ausztria teremmel, ahol hatalmas képek mutatják be a sí úttörőjének, Hannes Schneidernek a pályafutását (aki szintén Japánban járt 1930-ban). Az első síklubok megalapítása is dokumentálva van, az első síversenyek megrendezése, az első síliftek építése, sílécek, öltönyök, érmek, trófeák, a szapporói és a naganoi téli olimpia képei. Ezek között a nagy formátumú tablók között áll középen egy harcias külsejű férfi, a bal keze a csípőjén, hetyke bajuszával győzedelmesen néz bele a kamerába. Ő Lerch tábornok, akivel a síelés egész története elkezdődött Japánban, több mint 100 évvel ezelőtt.

Lerch tiszteletére minden év februárjában megrendezik a “Lerch-Fesztivált” (japánul Reruhi Matsuri). Továbbá Asahikawa városa elismeréssel adózik Lerch munkásságának, a város repülőterén egy emlékművet emeltek neki, valamint egy állandó kiállítás található Joetsu városában a Hokuchin Múzeumban (Lehet Lerch képes zoknit, kéztörlőt, kekszet stb-t kapni).

A síelés rövid története

A síléceket több mint 8000 évvel ezelőtt vadászatra és a hadviselésre alkalmazták. A sílécek leginkább arra szolgáltak, hogy az emberek ne süllyedjenek el a hóban. Ezek többnyire felemás hosszúságúak voltak. A hosszabbikon csúsztak, miközben egy botra támaszkodva, egyfajta korcsolyázó mozdulattal a rövidebbikkel lökték magukat. Lejtőn lecsúszáskor a bottal fékeztek.

Valamikor a 16. században elterjedtek az egyenlő hosszú, gyalult és gőzben hajlított lécek. Ezeket a mai klasszikus sífutásra hasonlító technikával használták. A norvégiai Hardanger fennsíkon és a tőle délkeletre elterülő Telemarkban ezeket továbbfejlesztették: a kötéseknél elkeskenyítették és ívet hajlítottak a lécekbe úgy, hogy a talp a cipő alatt elemelkedjen a talajtól. Ezt kihasználva kialakult egy kanyarodási technika a lejtőkön való lecsúszásra. Direkt fordulóknak nem igazán lehetne nevezni, inkább csak váltakozó irányú hosszú ívekből állt, amit aszimmetrikusan behajlított térdekkel végeztek és azon alapult, hogy a léc íve a terhelés hatására teljes hosszában felfeküdt az ívre és ennek az ívnek mentén kanyarodott, miközben a botra támaszkodva fékeztek is.

Az alpesi síelés technikáját először egy Mathias Zdarsky nevű lilienfeldi földbirtokos ismertette “Alpine oder Lilienfelder Skitechnik” című, 1896-ban kiadott művében. Ő találta fel a síkötést is, ami mára természetesen nagyot változott, elől-hátul merev tartást ad. Az első lesikló versenyt is ő rendezte meg Lilienfeldben, 1905-ben, míg az első műlesikló versenyt 1921-ben rendezték a svájci Mürrendben, az ott élő angol Arnold Lund szervezésében. A modern alpesisí technikát az osztrák H. Schneider alakította ki az 1920-as években, és Lunn-nal szövetkezve 1928-tól megrendezte az ún. Arlberg–Kandahár versenysorozatot. A versenysport ezután sokáig ebből e két szakágból (lesiklás, műlesiklás) állt, mígnem 1935-ben bevezették a két szakág közé pozícionált óriás-műlesiklást. Az első ilyen versenyt a Marmoladán tartották meg. 1982-ben újabb szakággal bővült az alpesi sízés, a szuperóriás-műlesiklással, amely a pálya kialakítását tekintve a lesiklás és az óriás-műlesiklás között helyezkedik el.

Az első alpesi sí világbajnokságot Mürrenben tartották 1931-ben, műlesiklásban, lesiklásban és kombinációban (lesiklás és két műlesiklás). A sportág 1936-ban, Garmisch-Partenkirchenben szerepelt először a téli olimpiák műsorán, de csak kombinációs versenyeket rendeztek. Az addig önálló Garmischt és Partenkirchent ebből az alkalomból egyesítették Hitler parancsára. Az ezután megrendezett játékokon az alpesisí minden esetben az egyik legnépszerűbb versenyág volt. Alpesi világkupákat 1966/67-től rendeznek.

A Stefan Kruckenhauser professzor által 1955-ben kifejlesztett és az 1956-ban megjelent (majd világszerte számtalan nyelvre lefordított) Österreichische Skilehrplanban leírt csúszásmód forradalmasította az alpesi síelést. A technika lényege, hogy a völgyirányba fordított és párhuzamosan tartott léceket a csípő váltakozó irányú kimozdításával folyamatos, váltakozó irányú kanyarodásra készteti, így direkt lesiklás nélkül, egyik ívből a másikba fordulással (ahogy a kutya csóválja a farkát) csúszik le a lejtőn.