történet

Az évszázad bálja

Posted on Updated on

A maszkabálok a 15. században, a böjti szezon idején jöttek divatba. Az eleinte szerény ünnepségek később egyre kidolgozottabbak lettek, allegorikus királyi belépőkkel, felvonulásokkal, diadalmas körmenetekkel, házasságok és egyéb dinasztikus események alkalmával. A krónikák szerint azonban nem mindig végződtek vidáman. Az egyik ilyen bál volt pl. a “Bal des Ardents”. VI. Károly, francia király udvarában történt az eset, 1393. január 28-án a Saint Pol palotában az ún. „vadak bálján” a király és 4 barátja erdei vadnak öltöztek, de az egyik társa túl közel ment egy fáklyához, így a király négy maskarába öltözött, egymáshoz láncolt társával együtt elevenen meggyulladt. A király élete komoly veszélybe került, csak nagynénje, Berry hercegné lélekjelenlétének volt köszönhető, hogy életben maradt, amikor az gyorsan betekerte a palástjába, így oltva el a tüzet. A királynak csupán egyetlen társa tudta magát kiszakítani láncaiból, a többiek fél órán át lángoltak, és súlyos égési sérüléseikbe napokon belül belehaltak. Az eset a királyt végleg őrületbe kergette, aki, amúgy is labilis idegzetű volt (Ez az epizód ihlette meg Edgar Allan Poe egyik novelláját: “A békaugrálás” címűt).

Az álarcos bálok (olaszul: mascherata) érdekes módon csak a 16. században jelentek meg Olaszországban, és a reneszánsz idején élték virágkorukat. Az arisztokrácia körében különösen a táncbemutatókkal tarkított bálok voltak népszerűek, ahol kétféle maszk típus létezett; a fekete és a fehér. Ezt cirkalmazták, festették, díszítették ki. Aztán az emberek a maszkokat vagy pálcára erősítve az arcuk előtt tartották, vagy teljes vagy fél maszkot viseltek az arcukra erősítve. A Velencei Köztársaság bukása után, a 18. század végén azonban fokozatosan hanyatlani kezdtek a karnevállal kapcsolatos rendezvények, majd teljesen eltűntek és csak a 20. században jöttek újra divatba.

Az álarcosbálok egész Európában a 17. és 18. századra terjedtek el, melyek néha végzetesnek bizonyultak, főként egyes uralkodók számára. Pl. III. Gusztáv svéd király, aki az utókortól az „álarcos király” becenevet kapta egy farsangon lett merénylet áldozata. 1792. március 16-án a stockholmi Operaházban rendeztek álarcosbált. A királyt többen is óva intették a maszkabálon való részvételtől, de mindhiába, mert III. Gusztáv, Essen gróffal együtt részt akart venni rajta. Itt azonban összeesküvő tisztek csoportja várta. Amikor a király belépett a bálterembe, a sorshúzással kijelölt merénylő, Jacob Johan Anckarström ezredes hátba lőtte a mit sem sejtő, védtelen uralkodót. III. Gusztáv életéért két hétig küzdöttek, ám március 29-én belehalt sérüléseibe. A merénylet aktív résztvevőit kivégezték, a többi szervezkedőt száműzték a Svéd Királyságból. Erről az eseményről Eugène Scribe és Daniel Auber operát írt. Hasonló a története Giuseppe Verdi: Álarcosbál című operájának is, s bár a helyszínt Bostonba helyezte, mégis mindenki tudta, hogy az akkori zsarnok uralkodóról szólt valójában. Vagy Ábrahám Pál: Bál a Savoyban operettje is egy merényletről szól.

A svájciak is szeretik az álarcosbálokat, ami érdekes, hogy a legtöbb maszkot ők gyártyák, az olaszokkal karöltve. Egyébként a rideg svájciak zárják le a farsangi szezont minden évben, Ermatingenben, ahol az ún. Botos Kölönte (egy helyi édesvízi halfajta) fesztivállal vetnek véget a féktelen mulatozásnak.

S ha már Svájcnál tartunk, Londonban is egy svájci gróf honosította meg a velencei karnevál divatot, amikor 1708-ban egy félig nyilvános álarcosbált rendezett, amelyre fel kellett iratkozni!!! Az elsőt a Haymarket Operaházban rendezte meg. Később az angol arisztokrácia kiváló színhelynek találta London nyilvános kertjét, a Vauxhall Gardens-t. 1732-ben a Ranelagh Gardens-nel bővült a farsangi bálok színhelye, mert ez a festői terület optimálisnak bizonyult az álarcos karakterek és jelmezes ruhákban pompázók számára. Persze voltak karnevál rosszallók is, akik úgy érezték, hogy „A jó hírnév rovására megy a szabadosság, meg a kíséret nélkül érkezett nők, pajzánkodásra, erkölcstelenségre buzdítják a férfiakat. A farsang igenlők azonban úgy cselezték ki őket, hogy a bálokat a velencei Ridotto név helyett  “Az ízlés báljára” változtatták.”-írja egy helyi újság 1733-ban. (Ridotto  eredetileg egy helység volt, amit 1638-ban a város éves tavaszi karneválja alkalmából nyitottak meg). Az angol jelmezbálokon a jelszó később “VanDyke”-ra változott, mert a jelmezeket Thomas Gainsborough: Kékruhás fiú című festmény színei alapján terveztették. Ez a kép hozta meg az angliai jelmezbálok népszerűségét a 18. században. Az arisztokráciára erősen hatott a festő, különféle textíliák és divatos ruhák utáni rajongása.

A századok során a jelmezbál népszerűvé vált Amerikában is. Persze ott is voltak jelmezbál ellenzők, még egy anti-masquerade mozgalom is indult. Hívei azt vallották, hogy a bálok erkölcstelenségre ösztönzik az embereket, és külön hangoztatták az “idegen” befolyást. De végül a bálkedvelők győztek, akik azzal érveltek, hogy ezekre a bálokra szükség van,-különösen a lisszaboni földrengés után (1755-ben) vált aktuálissá,-amikor az álarcos bált a jótékonysággal kapcsolták össze. Ennek ellenére a bálok még sokáig félig magánjellegűek maradtak (1770-ben Teresa Cornelys szervezett álarcos bált a Soho Téren lévő carlisle-i házában majd később a Pantheonban.) 

Az évszázad bálja

Carlos de Beistegui (1895. január 31.–1970. január 17) vagy Charlie de Beistegui neve valószínűleg nem cseng ismerősen, nos, ő egy francia-spanyol származású multi-milliomos, műgyűjtő és lakberendező volt, akit a 20. századi európai élet egyik legkarizmatikusabb figurájaként tartanak számon. Nevezetes bálját Velencében, a Palazzo Labiában rendezte meg, 1951-ben és még majd 70 év után is “az évszázad báljaként” beszélnek róla. Beistegui-t életében gyakran hasonlították mesés vagyona miatt Monte Cristo grófjához, ugyanis Carlos Párizsban született egy multimilliomos családba. A szülők baszk származásúak voltak, az anya Dolores de Yturbe, akiknek ősei Spanyolországból, Mexikóba vándoroltak a 18. században. Vagyonukat ezüstbányákból, mezőgazdaság és ingatlan ügyleteikből szerezték, de 1867-ben, Miksa császár kivégzése után elhagyták Mexikót. Beistegui spanyol diplomáciai útlevéllel rendelkezett élete végéig, annak ellenére, hogy Franciaországban, Spanyolországban és Angliában nőtt fel, és élete során csak kétszer látogatott el Mexikóba. Az Egyesült Királyság, Franciaország, Spanyolország és Oroszország diplomáciai képviseleteit életük végig megtartották a családtagok.

Az 1930-as években, Don Carlos a Champs-Élysées-n építtetett egy felhőkarcolót magának, amit le Corbusier tervezett. Az épület tetején volt egy elektronikusan elforgatható terasz is, amely a diadalívre és a Salvador Dalí által tervezett tetőteraszra nézett. Carlos Eton-ban tanult az egyetemen költészetet, írt egy verses kötetet, amit saját rajzaival illusztrált. Később el akarta végezni a művészettörténetet Cambridge-ben, de még mielőtt elkezdte volna kitört a világháború. Ekkor csatlakozott a szüleihez, akik az Esplanade a Les Invalides-okban laktak, Párizsban.

1939-ben megszerezte a Château de Groussay kastélyt, meg a Montfort-l ‘ Amaury (Yvelines)-t, és a következő 30 évben azoknak az újjáépítésével foglakozott: a belső szerkezetük átalakításával, a kertek dizájnolásával és az extra oldalszárnyak hozzáépítésével. Kedvence volt a 150-férőhelyes színháza, amely tökéletes mása lett a bayreuth-i Margravial Operaháznak (Bayreuth Németországban található, a Wagner trilógiák színhelye) és az egyik legszebb fennmaradt színház a mai napig Európában. Carlosnak hatalmas gyűjteménye volt a világ leghíresebb festményeiből, (például azt állította, hogy Hans Holbein VIII. Henrik portréja, ami a brit királyi család tulajdona, hamis volt, mert nála volt az eredeti). El tudjuk képzelni a pompát, a kínai vázáit, ébenfa és bronzból készült, XVI. Lajos korabeli íróasztalát, stb. Házainak csodájára jártak. David Nightingale Hicks és Mark Hampton a világ legszebb, legtökéletesebb kastélyainak tartották mindkettőt. Az egyik szoba annyira lenyűgözte pl. Cecil Beaton filmrendezőt, hogy Henry Higgins könyvtárát annak alapján építtette meg a My Fair Lady musicalben. A Château de Groussay mondanom sem kell, hogy jó néhány hétvégi parti színhelye volt. A kertjeit a francia kormány, Franciaország figyelemreméltó kertjeivé minősítette.

Beistegui a német megszállás alatt immunitást élvezett Franciaországban (spanyol diplomata útlevele volt.) A háború alatt alkalmanként, búsás jutalék fejében átadta helységeit -pl. az egyik lakását a Külügyminisztériumnak Madridban, a Waldorf-Astoria Hotel lakosztályát New Yorkban, a könyvtárát a Brit Nagykövetség számára Párizsban (a tervezők Georges Geffroy és Emilio Terry). Művészi tehetségét azonban teljes egészében a saját örömére használta fel, mindössze egyszer kezdeményezte a spanyol takácsoknak, hogy készítsenek gobelineket Goya stílusában, hogy pénzhez jussanak. Cecil Beaton nem túl hízelgő képet festett róla: “Beistegui egy teljesen könyörtelen alak. Rokonszenv, szimpátia vagy hála hiányoznak belőle. Mert Carlos teljes egészében önmagával van elfoglalva, csak a saját örömét keresi és elégíti ki. A legönzőbb és legundokabb ember, akivel valaha is találkoztam életemben”.

Orientál bál

1948-ban Beistegui megszerezte a Palazzo Labia-t, a velencei Grand Canal melletti kastélyt és a vásárlás után intenzív helyreállításba-restaurálásba kezdett. Bútorokat vásárolt, megvette a Palazzo kevésbé gazdag szomszédaitól amiket csak tudott, beleértve Raphael, Annibale Carracci, és Guido Reni eredeti freskóit. Mohó gyűjtő volt, emiatt Don Carlost hamarosan csak úgy kezdték emlegetni, hogy a  “le goût Beistegui” (a Beistegui stílus). Ezekkel a műalkotásokkal benépesítve a kastélyt, na meg az újonnan szerzett kárpitokkal és régiségekkel a ház a restaurálása után ismét régi fényében ragyogott.

1951. szeptember 3-án Beistegui egy óriási, valóban hét országra szóló bált rendezett a Palazzo Labia palotában: a “Le Bal orientál-“t. Állítólag ez a bál volt az utolsó, igazán látványos esemény a híres bálteremben, egyben a huszadik század legnagyobb és legexcentrikusabb társadalmi eseménye. A vendégek listája, -ma már számunkra nem sokat mond, így felesleges, hogy felsoroljam a vendégek nevét,- de higgyék el, hogy az akkori kor összes híressége, politikusa, uralkodója jelen volt. Christian Dior és Salvador Dalí saját maguk tervezte jelmezben jelentek meg. Egyedül Winston Churchill, valamint Windsor hercege és hercegnője nem mentek el a bálra.

A házigazda skarlátszínű, 18. századi ruhát viselt, hosszú, Moliére-i parókával. A normál magasságát 16 cm-es cipőtalp magasítással növelte meg, így tornyosult a vendégek fölé. Cecil Beaton, a bálon készített fényképeit tanulmányozva később azt állapította meg, hogy az egész bál hangulata kísértetiesen emlékeztetett a Velencei Köztársaság bukása előtti időszakra. Egyszóval keserédes volt. Beistegui nem fogadta a vendégeit túl barátságosan, de azok se üdvözölték őt túl melegen. Végig zárkózottan viselkedett és a háttérben maradt. Ez nem volt újdonság, ugyanis Carlos valójában mindig ilyen volt, gyakran vádolták azzal, hogy barátaival és szeretőivel nagyon rosszul bánt. Soha sem nősült meg és bár azt mondták, hogy sok szeretője volt, a szexuális orientációja többször spekuláció tárgyát képezte.

Miután 1960-ban túlélt egy agyvérzést, a kastélyt eladta a RAI-nak (olasz TV). Tíz év múlva, 1970-ben halt meg eléggé szerény körülmények között Biarritzban, Franciaországban. Vagyonát a bátyja örökölte, aki nem akarta megtartani a Château de Groussay-t, inkább odaajándékozta a fiának, Juannak (Johnny) de Beisteguinek. Volt nagy meglepetés, amikor Carlos gyűjteménye 1999-ben árverésre került (magában foglalta számos, a Palazzo Labia egykori tartalmát) a híres Sotheby aukción derült ki, hogy Franciaország legnagyobb és legértékesebb árverése zajlott le (26 500 000 dollár). Az értékesítést a “legjelentősebb történelmi, szociológiai és dekoratív művészetként” jellemezte az utókor. Carlos életéből 1989-ben készített dokumentum filmet a francia TV.

Egy másik híres bál Truman Capote fekete-fehér bálja volt, 1966. november 28-án a New York-i Hotel Plázában. (többet erről lsd. Truman Capote fekete-fehér bálja című blogomban találsz)

Lengyel szárnyas huszárok és a krakkói betlehem

Posted on

A “Krakkói betlehem” (Kraków szopka=krakkói bölcső) lengyel karácsonyi hagyomány a 19. század óta. A “szopka” a város leghíresebb épületeiből álló kompozíció/makett, egy szokatlan és sajátos ábrázolása Jézus születésének, mely a bibliai történet háttereként Krakkó történelmi épületeit használja fel. Ez a hagyomány 2018-tól az UNESCO világörökség része lett.

Jézus születését a 13. század óta ünneplik, és assisi Szent Ferencnek köszönhetően a betlehem állítás kultusza hamar elterjedt Lengyelországban is. Már a középkorban egy sajátos stílusú betlehem, a Jasełka felbukkanása figyelhető meg, a nagyobb lengyel városokban néhány utcai előadóművész az eleinte mozgatható bábfigurákat, rögzített fafigurákkal helyettesítette. Ezek a szereplők aztán minden korban változtak, az aktuális, híres vagy hírhedt személyekkel kiegészítve az eredeti, “Jézus a bölcsőben” témát. Így elevenedtek meg a betlehemeken a lengyel legendák, történelmi események, mint pl. a rettenthetetlen szárnyas huszárok, aztán a legendás 16. században élt boszorkánymester, Pan Twardowski, a nemzeti hős, Tadeusz Kościuszko, végül Krakkó város eredete, a wáweli sárkány történetén keresztül. A 18. században az ilyen nem vallásos tartalmak ábrázolása azonban a krakkói betlehemek betiltásához vezetett, mert több, merész, betlehemes jelenetet a lengyel egyház botrányosnak ítélt meg; de persze minél jobban tiltották, a művészek annál inkább úgy érezték, hogy a mondanivalójukat közölniük kell. A tilalom nyomán aztán a “szopka” a népművészetben teljesedett ki.

A Szopka egy, hordozható betlehem, ami mai formátumában a 19. században terjedt el, amikor Krakkó kézművesei, kőművesei, fafaragói, hogy extra jövedelemhez jussanak, dekorációt kezdtek készíteni karácsonyra. A 2 évszázad során termékeik népszerűsége egyre nőtt, napjainkban olyan keresett cikkek, hogy a lengyel polgárok képesek borsos árat fizetni egy-egy műalkotásért (a különböző magánzók és művészeti egyesületek háztól-házig szállítást is vállalnak). Ennek a figyelemre méltó szokásnak korai pártfogói, Lengyelország leggazdagabb nemesi családja, a Potockik voltak.

Miután Lengyelország 1918-ben ismét visszanyerte függetlenségét, a krakkói szopkát emléktárgyként kezdték árusítani. A város önkormányzata 1937 decemberében úgy döntött, hogy a jövőben támogatni fogják ezt a hagyományt, ezt az első verseny bejelentésével tették közhírré. Azóta, kivéve a második világháború időtartamára, a krakkói szopka verseny minden évben, december első csütörtökén zajlik, Krakkó fő piactéren, az Adam Mickiewicz emlékmű mellett. A legjobb szopká-t a Krakkói történelmi Múzeumban állítják ki.

A krakkói bölcső

Ezek a díszes épületek legfeljebb két méter magasak és 3 méter szélesek lehetnek. Az épület modellek leggyakrabban használt inspirációi Krakkó történelmi épületei, mint a Szent Mária-bazilika, Krakkó könnyen felismerhető tornyai. Más népszerű téma közé tartozik a Wáweli kastély, a Sukiennice kereskedelmi csarnok és a Barbican erőd. A műalkotásokban a betlehem gyakran a második emeleten kap helyet, míg az első emeletet történelmi figurákkal népesítik be.

A wáweli sárkány története

Wáwel, Krakkó régi vára. A Visztula mellett épült egy magaslaton. Három oldalról szelíd emelkedő visz fel a tornyokhoz, a zömök bástyák közé, a folyó felől azonban zegzugos szakadékok tátonganak, cserje benőtte mélyedésekkel, barlangszerű lyukakkal.

Régen, sok évszázaddal ezelőtt félelmetes lakója volt ezeknek a barlangoknak. Egy hatalmas sárkány tanyázott bennük, s mindent elnyelt, amit csak meglátott, embert, állatot egyaránt. Ha jóllakott rettenetes bűzt árasztva szuszogott bent a sötétben, de ha éhes volt, úgy üvöltött, hogy az egész hegy reszketett tőle. Ilyenkor aztán nem volt tanácsos a közelében maradni! Menekült is mindenki, amerre látott. Az emberek barmaikkal együtt más vidékre költöztek. Segítség azonban sehonnan sem érkezett, mert senki sem tudta, hogyan pusztítsák el a sárkányt. Kard nem fogja vastag bőrét, bot nem zúzza be koponyáját, torkát kéz meg nem fojthatja, villám tüze el nem éri, víznek habja el nem nyeli.

Ebben az időben Krak volt a király. Szomorúan ült fenn a várban, tekergette ősz szakállát, s csak bámult maga elé. Azon töprengett, hogyan pusztíthatná el a szörnyeteget. Gondolkodott egy hónapig, gondolkodott egy másikig, gondolkodott harmadikig: sírva tördelte a kezét, a sárkány közben egyre bőgött, és falta a népet. Hétszer telt meg a hold, hétszer ragyogott fel az égen, amikor a király hívatta Skubát, a szolgáját.

-“Kedves szolgám, tedd, amit mondok: vágj  le egy ökröt, ölj le egy juhot! Belsejüket dobd a vízbe, aztán keríts forró szurkot, izzó szenet, égő ként! Tömd ki szénnel és szurokkal azt az ökröt és juhot, s dobd a sárkánybarlang elé, amikor a szörnyeteg üvölt éhségében!”

Skuba meg is tette mindjárt, amit a bölcs király parancsolt neki. Ökröt és juhot ölt le, szenet, ként és szurkot tömött beléjük s a barlanghoz hurcolta azokat. A gonosz sárkány nyomban el is nyelte az állatokat, de aztán akkorát ordított, hogy még a vár is megingott tőle, mert a tűz marta a belsejét. Kidugta a lyukból a fejét, lerohant a Visztulához, és vedelte a vizet, hogy szörnyű fájdalmát csillapítsa. Annyit ivott, hogy egyszer csak nagyot üvöltött, és szétpukkadt. Ekkor Krak lejött a várból, levágta a fejét, és egy magas karóra szúrta.

-“Ide nézz, kedves népem, véget ért a szenvedésetek!”

Madarak vitték az örömhírt a bujdosóknak, erdőkbe, hegyekbe:  szántóvető, menj a földre, pásztor, hajtsd ki a nyájat, gyerek, eredj a mezőre: a sárkány nincs többé! Ettől kezdve Krak békésen uralkodott kővárában a sárkány barlangja fölött s a nép munkáját sem háborította több ilyen veszedelem. Hamarosan város is épült azon a helyen, amelyet a bölcs király nevéről Krakkónak neveztek el. A sárkány barlangjai azonban mindmáig ott láthatók a Wáwel oldalában a Visztula partján.

Szárnyas huszárok

A 16. században, Báthory István, erdélyi fejedelem, lengyel király, Lengyelországban, magyar mintára, egy huszárcsapatot szervezett, melyben csakis lengyel főnemesek fiai lehettek szárnyas huszárok. A fiatal férfiak tetőtől-talpig keleti mód szerint vértezetten, nehéz lovakon, súlyos lándzsákkal harcoltak; minden egyes úri lovast négy könnyű lovas (pacholek) kísért a harctérre.

Báthory modellje, ugye kitalálták már, hogy Hunyadi Mátyás híres, fekete serege volt. A legtöbbet ünnepelt, lengyel szárnyas huszár Towarzysz, pl. 1670-ben leopárd, tigris vagy jaguár bőrbe öltözve harcolt a törökök ellen, mert a farkas, medve, hiúz mentét csak a nagyon gazdag nemesek vagy vezérek viselhettek.

Pan Twardowski egy 16. században élt boszorkánymester volt, aki a legenda szerint eladta lelkét az ördögnek. (Hasonlít Goethe: Dr Faustus drámájához) Twardowski nemesi családból származott (szlachcic), egyes források szerint Nurembergben született, majd Wittenbergben tanult, ahol latin nevén Laureutis Dhurként vált ismertté és csak később került Krakkóba. Nos a történet szerint, egy nap eladta a lelkét az ördögnek, hogy cserébe nagy tudásra tegyen szert és a mágikus erőket hatalmában tudja tartani. Szerencsére Twardowski az ördöggel kötött szerződésbe beletett egy záradékot is, amely kimondta, hogy az ördög csak akkor viheti a lelkét a pokolba, ha Rómába látogat,-arra a helyre, ahova a varázsló soha sem akart elzarándokolni. Más változat szerint Twardowskit az apja adta el gyerekkorában az ördögnek.

Nos, az ördög támogatásának hatására, Twardowski gyorsan emelkedett a gazdagság és a hírnév ranglétrán, mert hamarosan nem más, mint Sigismund Augustus lengyel király és litván herceg tanácsadója lett, aki maga is járatos volt az asztrológiában. A király abban a reményben bérelte fel a boszorkánymestert, hogy az majd segít neki visszahozni imádott feleségét, Barbara Radziwiłł-t, a túlvilágról, mert a 30 éves korában meghalt asszony halálát soha sem tudta kiheverni. Twardowski meg is idézte a néhai királynőt, egy mágikus tükör segítségével, így vigasztalódott meg a gyászoló király. Később két könyvet is írt, melyeket az ördög diktált neki – egy varázslással kapcsolatos könyvet és egy enciklopédiát.

Miután a tudós éveken át kijátszotta az ördögöt, végül az egy “Róma” nevű fogadóban kapta el. De miközben az ördög azon dolgozott, hogy Twardowski lelkét magával vigye, a boszorkánymester imádkozni kezdett Szűz Máriához, aki megjelent előtte, Twardowskit a pokolba vezető úton kiragadta az ördög kezei közül. A mestert a Holdra repítette, ahol az a mai napig él. Egyetlen pajtása, egy pók; akit időről-időre leküld a földre egy pókhálón, hogy hozza a híreket.

Andrzej Tadeusz Bonawentura Kościuszko (magyarosan Tádé Koscsusko, Mereczowszczyzna, Fehéroroszország 1746. febr. 4.– Svájc, Solothurn, 1817. október 15.) hadmérnök volt, lengyel és amerikai tábornok, az amerikai függetlenségi háború résztvevője, a nemzeti fegyveres erők főparancsnoka a nevét viselő, az Orosz Birodalom ellen indított 1794-es nagy felkelés idején (Kosciuszko felkelés), a lengyel, litván, a fehérorosz és az amerikai nemzetek hőse.

Kosciuszko az amerikai függetlenségi háborúban ezredesként harcolt George Washington oldalán. Az Egyesült Államokban hónapokon át dolgozott a kontinentális hadsereg különböző katonai táborainak a megerősítésén, mint Philadelphiában, New York államban, Ticonderoga erődjén és a Saratoga melletti sáncépítésben, ahol később győztes csatát vívtak az amerikaiak. Kosciuszko nemcsak az építkezéseknél, de a csataterek kiválasztásánál és a helyszínek hadászati elemzésénél is kamatoztatta mérnöki ismereteit, számos győzelemhez segítve az amerikaiakat. Tehetsége elismeréseként 1778-ban megbízták a Hudson folyó melletti West Point erőd megtervezésével.

1779-ben megkapta az amerikai állampolgárságot, s egyidejűleg kb. 200 hektár földbirtokot adományoztak neki azzal a feltétellel, hogy letelepedik. Több éven át egyik szárnysegédje a fekete Agrippa Hull volt, akit barátként kezelt az egyenlőség elve alapján. Philadelphiában találkozott Kis Teknős (angolul: Little Turtle) algonkin indián vezetővel, akinek pisztolyt adományozott azzal, hogy védelmezze meg a népét.

Hazájába visszatérve részt vett az 1792. évi lengyel-orosz háborúban, amelyben az oroszok háromszoros számbeli fölényben voltak a lengyelekkel szemben. A lengyelek győzhettek volna, ha a litván hadsereg parancsnoka, Württembergi Lajos nem árulta volna el őket, úgy, hogy nem vette fel a harcot a támadókkal, akik így ellenállás nélkül tudtak előre törni. A hadsereg nem volt képes megakadályozni az Ukrajnába való behatolást, Kosciuszko mindössze annyit ért el, hogy jelentősebb veszteségek nélkül meg tudott hátrálni. A visszavonulás során, június 18-án Zielence mellett a lengyelek mégis váratlan győzelmet arattak az oroszok felett. Bár katonailag nem volt jelentősége a sikernek, azonban ő megmutatta, hogy lehetséges a győzelem. Ekkor hozták létre a legmagasabb lengyel háborús kitüntetést, amelyet Kościuszko kapott elsőként. Július 7-én, majd július 18-án Dubienkánál is jelentős harci érdemeket szerzett, miután a Bug folyónál visszaverte a többszörös erőfölényben lévő orosz hadsereget, 1792. augusztus 1-jén előléptették altábornaggyá.

1794-ben felkelést szervezett, melynek élére állt. A zendülést azonban az oroszok leverték és Kosciuszkot, mint főbűnöst börtönbe zárták. Pár hónap múlva azonban a cár amnesztiát adott neki amikor győzelmei elismeréseként Franciaország tiszteletbeli állampolgárrá nyilvánította. Ezt követően Kosciuszko csalódottan, háborús sérülései következtében betegen Svájcba, Solothurnba költözött egy barátjához, ott is halt meg 1817-ben.

1818-áprilisában átszállították a testét a krakkói Szent Flórián templomba. Június 23-án helyezték örök nyugalomra a waweli székesegyházban a lengyel királyok és nemzeti hősök panteonjában. A temetés alatt ágyúk dörögtek és a Zsigmond harang szólt. Nálunk Magyarországon utca lett róla elnevezve! (Tádé Kosciuszko)

Mátyás király huszárjai, korabeli német és olasz írók szerint: nemes ifjak és urak által vezényelt tizedeket, századokat, ezredeket képeztek, és fürge, apró, de rendkívül kitartó lovakon, másfél ember hosszúságú kopjákkal, szablyákkal és fokosokkal harcoltak. Öltözetük jól cserzett bőrökből készült. Sarukat viseltek, melyekre a sarkantyúkat szíjakkal csatolták fel; fejüket csúcsban végződő, orrvédő rúddal ellátott sisak, vagy vastag nemezből vagy báránybőrökből készített kucsmákkal, felső testüket némelyek sodronyinggel, mások a vállra vetett báránybőrökkel bélelt, cserzett bőrökből készített rövid felső ruhával mente s egy e fölött viselt farkasbőrrel védték. A nyilazó magyar lovasokat nem hívták huszárnak, hanem jászoknak. Mátyás király huszárcsapatai a jobbágytelkek után kiállított, telek-katonák, tehát nem zsoldba fogadott kóborló, hanem földműves családok fiai voltak, s jobbára szerb eredetűek.

Egy osztrák-magyar monarch Japánban

Posted on

Theodor Edler von Lerch osztrák tábornok (1869. augusztus 31- Pressburg † 1945. december 24. Bécs) és sípionír volt. 1910-től-1912-ig a japán császári hadseregben cseretisztként dolgozott Takatában, ahol a katonai és polgári síelés nagy oktatója lett.

1910-ben egy hideg, novemberi napon történt, hogy kilenc heti utazás után az Osztrák-Magyar Monarchia tábornoka, Theodor von Lerch, a Lloyd gőzhajóval megérkezett Yokohamába, Japánba. Lerchet Ferenc Ferdinánd császár küldte a japán császári hadseregbe azzal a céllal, hogy tanulmányozza az akkori példamutató és sikeres japán hadviselést. De aztán minden valahogy másként alakult.

Von Lerch-et Yokohamából még aznap egy Takata nevű kis állomáshelyre vezényelték, az 58-as gyalogezredhez. Takata, a Japán-tenger partján, Honschu szigetének északnyugati partján fekszik, közvetlenül a hegyek lábánál. “A Hó birodalma”, ahogy von Lerch jellemezte a várost, az „Egy osztrák tábornok visszaemlékezései a Japánban töltött időkre” című könyvében, ahol azt írja, hogy „akkora hó van, hogy szánon lovagol az ember a nagy hó falak között.”

Feltehetően Lerch tábornok neve már régóta feledésbe merült volna, ha nem visz két pár sílécet magával Takatába. Később ezeknek köszönhette hőssé avatását, mert a japánok Lerchet a mai napig a Japán Síelés Atyjaként tartják számon. A furcsa dolog az, hogy míg Ausztriában és Magyarországon szinte senki sem hallott Lerch-ről, addig Japánban Mozarttal egy lapon említik. Pedig Lerch nem azzal a szándékkal ment Japánba, hogy a katonai síoktatás úttörője legyen. Ő csupán szenvedélyes síelő volt, vitt két pár sílécet, azzal a céllal, hogy majd bejárja az ottani havas vidéket.

Szibériai hideg a japán Alpokban

Erre kiválóan alkalmas volt a hely, mert a Japán tenger menti városok többnyire hóval fedettek az év nagy részében a Szibériából érkező hideg levegő miatt.

“Hóhegyek mindenütt, akkorák, hogy el sem lehet képzelni.”-olvashatjuk Lerch könyvében, és ez a mára is vonatkozik, nem véletlenül népszerű még mindig az a történet a profi síelők között, hogy jó oka van annak, hogy Hakubában megáll mindig a Freeride World Tour, mert csak a pontosan egyforma távolságban lévő nyírfáknak köszönhetően lehet utat találni a térdig érő hóban.

Összehasonlítva az osztrák Alpok lejtőit, a japán sípályák kicsik és idejét múltak (a japánok sok kiselejtezett berendezést vettek meg Európától). A legtöbb felvonó az 1980-as években épült. És ez az állapot nem csak a felvonókra érvényes, amelyek Ausztriából, Németországból és Svájcból származnak, de mindenre. A Bernd’s Keller, forralt bort és rántott húst kínál, a szállodáknak is német nevük van: Rosenheim, Marillen és Heidi Hof, a falakon plakátok Garmischról, Kitzbühelről és Davosról.

Lörchy!!!

A lejtőkön mindenki nagyon fegyelmezett és udvarias. A sífelvonó pontosan a völgyállomás előtt áll meg, a felvonó személyzete meghajlik és beszálláskor lecsatolja a sílécet a lábamról. Ez tavaly, 2018 telén történt, amikor Hokkaidóba mentem, hogy Lerch után kutassak, és minő véletlen épp egy japán síoktatóval kerültem egy kabinba. Amikor kiderült, hogy jól beszél angolul vettem a bátorságot és megkérdeztem tőle, hogy hallott-e valaha Theodore von Lerchről! A férfi habozott egy pillanatig, majd így szólt: „Ah, igen! Lörchy!”- és az arca felragyogott, mint a nap a hegyek fölött. “Good man.”

“Hobikla és Kracknhouser”-folytatta a híres síelők felsorolását, s ahogy küszködött a nevek kimondásával titokban sajnáltam, hogy (Franz Hopp és Stefan Kruckenhauserről van szó) olyan nehéz azokat kiejteni. De annál inkább meglepő volt, hogy ez a két síbajnok olyan nagy hatással volt a japán sísportra.

„Mint Toni Sailer és Karl Schranz, Hermann Maier, természetesen”- sorolta tovább a síoktató a síolimpikonok nevét, és azt mondta, hogy emlékszik a 40 méteres sílesiklásra, ami kb. 21 évvel ezelőtt történt. Ekkor kimutatott az ablakon, hogy ott történt. (A Takata környéki síközpontok,-mai nevük Nozawa Onsen és Hakuba Happo,-ban rendezték meg az 1998-as téli olimpiai játékokat, mivel ezek a városok estek legközelebb Naganohoz.) 1998-ban Maier akkorát esett az olimpiai lejtőnél itt Hakubában, hogy mindenki, aki látta, azt gondolta, hogy soha többé nem áll lábra. De ő felkelt, megrázta magát, majd kétszeres olimpiai bajnok lett. Sok japán szemében ez még mindig a végső bizonyíték arra, hogy az osztrák síelők legalábbis félistenek.

Nansen Grönlandon, Lerch Asahiyamában

Lerch idejében az alpesi síelés viszonylag új sport volt az Alpokban, ugyanis csak a norvég sarkkutató, Fridtjof Nansen híres expedíciója után nőtt meg az érdeklődés a síelés iránt Európa-szerte. (Nansen 1888 nyarán indult expedícióra, amelynek során öt társával együtt elsőként szelte át síléccel Grönlandot. Nansen életművére árnyékot vet, hogy olyan aktképeket publikált róla születésének 150-ik évfordulóján az Aftenposten nevű norvég lap, melyeket a híres sarkkutató-diplomata egy mintegy 30 évvel fiatalabb hölgy számára készített. A többszörös házasságtörő Nansen által a hölgynek küldött egyik levélből az is nyilvánosságra került, hogy a menekültek ügyével való foglalkozás számára teljesen érdektelen, terhelő kötelezettség volt.)

Az Alpokban azonban hamar kiderült, hogy a kötélpálya, ami alkalmas volt Skandináviában, az nem alkalmas a japán lesiklópályákon. Csak amikor két évvel később Matthias Zdarsky bevezette Lilienfelden az acélból készült kötél használatát, és egy kicsit lerövidítette a sílécet, -ahogy Nansen is tette a hegyekben, -akkor vált Japánban is alkalmassá a síelés. Nos, tehát a lilienfeldi sítechnika alapján készítette fel az osztrák iskola a sportolóit, ahol az egyik diák neve történetesen Theodor von Lerch volt.

De térjünk vissza a hős tábornokunkra. Theodor két pár új síléccel érkezett Japánba 1910-ben. Amikor bemutatták Bunjiro Horiuchinak, Takata parancsnokának, a tábornok holmija közt meglátta a léceket, megkérdezte, hogy miért hozta magával azokat. Summa summárum a beszélgetés vége az lett, hogy Bunjiro Lerchhel egyetértve az új, lilienfeldi technika alapján síléceket készíttetett Tokióban, és bevezette a síoktatást a katonai kiképzés tananyagába. “A tisztek nagyon ambiciózusak voltak, néhány kifejezetten ügyes.”- írta Lech a naplójába. „1912. február 12-én tettünk egy egész napos kirándulást a 1700 méter magas Nambayamára.”

Az akkor 42 éves Lech egy másik sítúrát is tervezett a Fujiyamára, Japán legmagasabb hegyére (3776 méter), de az időjárás miatt vissza kellett fordulnia. A tábornok 1912-ben, a császári hadsereggel együtt átköltözött északabbra, Hokkaido szigetére, Asahiyamába, ahol ma a Niseko síközpont található (Asahiyama Hokkaido szigetén, Szapporó után a 2. legnagyobb város, állatkertjéről és a Asahikawa ramen levesről ismert). Itt is ő vezette be a síelés tantárgyat a japán katonai oktatásba, és a tanítványaival felment a Yotei hegyre. Így lett Lerch nem csak az első síoktató, hanem az első szabad sílesikló is Japánban. Neki köszönhető, hogy a kapcsolat Ausztria és Japán között a mai napig fennáll (Nozawa Onsen város a partner/testvérvárosa St Anton am Arlbergnek). Ezért van a japán sípályák közelében minden második háznak német neve: Hahnenkamm, Elisabeth, Tannenhof, Servus, Schnee és Schneider.

A sí övezet közepén egy nagy Símúzeum is található, egy külön Ausztria teremmel, ahol hatalmas képek mutatják be a sí úttörőjének, Hannes Schneidernek a pályafutását (aki szintén Japánban járt 1930-ban). Az első síklubok megalapítása is dokumentálva van, az első síversenyek megrendezése, az első síliftek építése, sílécek, öltönyök, érmek, trófeák, a szapporói és a naganoi téli olimpia képei. Ezek között a nagy formátumú tablók között áll középen egy harcias külsejű férfi, a bal keze a csípőjén, hetyke bajuszával győzedelmesen néz bele a kamerába. Ő Lerch tábornok, akivel a síelés egész története elkezdődött Japánban, több mint 100 évvel ezelőtt.

Lerch tiszteletére minden év februárjában megrendezik a “Lerch-Fesztivált” (japánul Reruhi Matsuri). Továbbá Asahikawa városa elismeréssel adózik Lerch munkásságának, a város repülőterén egy emlékművet emeltek neki, valamint egy állandó kiállítás található Joetsu városában a Hokuchin Múzeumban (Lehet Lerch képes zoknit, kéztörlőt, kekszet stb-t kapni).

A síelés rövid története

A síléceket több mint 8000 évvel ezelőtt vadászatra és a hadviselésre alkalmazták. A sílécek leginkább arra szolgáltak, hogy az emberek ne süllyedjenek el a hóban. Ezek többnyire felemás hosszúságúak voltak. A hosszabbikon csúsztak, miközben egy botra támaszkodva, egyfajta korcsolyázó mozdulattal a rövidebbikkel lökték magukat. Lejtőn lecsúszáskor a bottal fékeztek.

Valamikor a 16. században elterjedtek az egyenlő hosszú, gyalult és gőzben hajlított lécek. Ezeket a mai klasszikus sífutásra hasonlító technikával használták. A norvégiai Hardanger fennsíkon és a tőle délkeletre elterülő Telemarkban ezeket továbbfejlesztették: a kötéseknél elkeskenyítették és ívet hajlítottak a lécekbe úgy, hogy a talp a cipő alatt elemelkedjen a talajtól. Ezt kihasználva kialakult egy kanyarodási technika a lejtőkön való lecsúszásra. Direkt fordulóknak nem igazán lehetne nevezni, inkább csak váltakozó irányú hosszú ívekből állt, amit aszimmetrikusan behajlított térdekkel végeztek és azon alapult, hogy a léc íve a terhelés hatására teljes hosszában felfeküdt az ívre és ennek az ívnek mentén kanyarodott, miközben a botra támaszkodva fékeztek is.

Az alpesi síelés technikáját először egy Mathias Zdarsky nevű lilienfeldi földbirtokos ismertette “Alpine oder Lilienfelder Skitechnik” című, 1896-ban kiadott művében. Ő találta fel a síkötést is, ami mára természetesen nagyot változott, elől-hátul merev tartást ad. Az első lesikló versenyt is ő rendezte meg Lilienfeldben, 1905-ben, míg az első műlesikló versenyt 1921-ben rendezték a svájci Mürrendben, az ott élő angol Arnold Lund szervezésében. A modern alpesisí technikát az osztrák H. Schneider alakította ki az 1920-as években, és Lunn-nal szövetkezve 1928-tól megrendezte az ún. Arlberg–Kandahár versenysorozatot. A versenysport ezután sokáig ebből e két szakágból (lesiklás, műlesiklás) állt, mígnem 1935-ben bevezették a két szakág közé pozícionált óriás-műlesiklást. Az első ilyen versenyt a Marmoladán tartották meg. 1982-ben újabb szakággal bővült az alpesi sízés, a szuperóriás-műlesiklással, amely a pálya kialakítását tekintve a lesiklás és az óriás-műlesiklás között helyezkedik el.

Az első alpesi sí világbajnokságot Mürrenben tartották 1931-ben, műlesiklásban, lesiklásban és kombinációban (lesiklás és két műlesiklás). A sportág 1936-ban, Garmisch-Partenkirchenben szerepelt először a téli olimpiák műsorán, de csak kombinációs versenyeket rendeztek. Az addig önálló Garmischt és Partenkirchent ebből az alkalomból egyesítették Hitler parancsára. Az ezután megrendezett játékokon az alpesisí minden esetben az egyik legnépszerűbb versenyág volt. Alpesi világkupákat 1966/67-től rendeznek.

A Stefan Kruckenhauser professzor által 1955-ben kifejlesztett és az 1956-ban megjelent (majd világszerte számtalan nyelvre lefordított) Österreichische Skilehrplanban leírt csúszásmód forradalmasította az alpesi síelést. A technika lényege, hogy a völgyirányba fordított és párhuzamosan tartott léceket a csípő váltakozó irányú kimozdításával folyamatos, váltakozó irányú kanyarodásra készteti, így direkt lesiklás nélkül, egyik ívből a másikba fordulással (ahogy a kutya csóválja a farkát) csúszik le a lejtőn.

Lestyán pálinka és a lestyános csorbaleves

Posted on

A lestyán vagy orvosi lestyán (Levisticum officinale) a zellerfélék családjába tartozó évelő fűszer és gyógynövény. Magyarországon rengeteg népies elnevezése van, mint pl. lecsihan, leustyan, levescsík, levestikom, levestököm, löböstök, lóstya. Főként a Mátrában találhatóak meg állományai. Régebben a lestyán nem hiányozhatott a falusi kertekből, mert mind friss, mind szárított állapotban egyaránt használták. A kereskedelemben kapható szárított és vágott gyökere hivatalosan drogként (Levistici radix) is használható.

A lestyánt angolul  “Lovage-nak” “azaz szerelmi-fájdalomnak” nevezik, de mivel az angolok a francia livèche szóból vették át, így lett a késői latin Levisticum, a korábbi latin Ligusticum-ból lovage. A szó másik értelmezése szerint a love-ache/age szó utótagja az age, a petrezselyem középkori neve volt. A római korban a lestyánt-,melyet olaszul levistico-nak neveztek, Liguriában (É-Olaszország) gyógynövényként használták, és széles körben termesztették.

Németországban és Hollandiában a lestyánt Maggi Krautnak nevezik (maggi növénynek), mert a lestyán íze emlékeztet a Maggi leveskocka ízére. A klasszikus német neve azonban Liebstöckel (szerelmi fájdalom). A román leuştean, magyar lestyán, az orosz любисток-lyubistok, Bulgáriában, az девесил-devesil-ként ismert. A cseh neve libeček, a lengyel lubczyk, mind azt jelenti, hogy “szerelmi gyógynövény “. Svédül libbsticka, norvégul løpstikke. A szlovák ligurček, a horvát ljupčac vagy Vegeta elnevezés a Maggi-hoz hasonlóan, közismert horvát étkezési fűszerkeverék neve, mivel a Vegeta legfőbb alkotó eleme a lestyán, ugyanis a lestyán sós íze miatt kevesebb sót kell a Vegetához hozzáadni. A finn neve liperi vagy lipstikka, a korábbi jelentése “prédikátor gallérja” volt, mert a régi korokban a lestyánt kizárólag a kolostorok kertjében termesztették.

lestányos saláta

Konyhai használata

A lestyán íze és illata a zellerhez és petrezselyemhez hasonlítható, azzal a különbséggel, hogy mindkettőnél erősebb intenzitású és ízű. Házi termesztésben nincs szükség nagy mennyiségre, mert a lestyán intenzív íze miatt csak keveset kell használni belőle. A lestyán globálisan kiváló levesek, saláták, diétás ételek és italok, ecetek fűszerezésére, de a likőr- és konzerviparban is nélkülözhetetlen. Teájának jó gyomorerősítő, emésztést serkentő, vizelethajtó hatást tulajdonítanak, az Európai Gyógyszer Ügynökség (EMA) is vizelethajtóként tartja számon. Vese- és epekőteák alkotórésze, jó háziszer nikotin- és alkoholmérgezéseknél. Ebből is látszik, hogy a lestyánt “tetőtől-talpig” hasznosíthatjuk a következőképpen:

A friss leveleket fűszerként, pl. leveshez, tojásos ételekhez (rókagomba, champignon) vagy más gombás ételekhez, salátákhoz. Az apróra vágott leveleket nemcsak a szezonális levesekhez, de a pörkölt ízesítésére is használják. Romániában a leveleket részesítik előnyben a különböző helyi erőlevesekhez a petrezselyemhez vagy a kaporhoz hasonlóan. A zöld lestyánlevél egyébként a legjobban a zöldborsóval harmonizál, na meg aztán lestyán nélkül nem csorba a csorba, de egy jó tanácsot érdemes megfogadni, hogy mint minden zöldfűszert, a lestyánt is csak a főzés végén kell hozzáadni az ételhez.

A leveleket lehet szárított vagy fagyasztott állapotban tartósítani. A szárított lestyánlevél kiváló, ha töltött kacsát vagy csirkét készítünk. Próbáljuk meg pl. a belsejüket szárított lestyánnal bedörzsölni, és a töltelékbe is tegyünk lestyánlevelet. Isteni ízű lesz mindkettő.

A levélnyelet fűszerezve, sózva is használhatjuk, hasonlóan a zellerszárhoz (mivel a lestyán eleve sós, ezért kevesebb sót kell hozzátennünk az elkészített ételhez).

Az intenzív ízű, meghámozott lestyán gyökeret is beledobhatjuk a levesekbe, de reszelhetjük salátákba is. Az oroszok a lestyán gyökeréből lekvárt főznek, és cukrozva elteszik télire. Hollandiában a lestyán fontos összetevője a hagyományos spárga ételeknek. De a jóból is megárt a sok, vigyázni kell a lestyán gyökerek fogyasztásával, mert olyan illóolajat tartalmaznak, melynek enyhe vízhajtó hatásuk van, valamint a lestyán gyökér furanocoumarint is tartalmaz, amit ha túladagolunk fényérzékenységhez vezethet.

A lestyán magok is használhatók fűszerként az édesköményhez hasonlóan. Pl. a lestyán magjából tegyünk a kenyértésztába, vagy ízesítsük vele a házi sajtokat. Fantasztikusan megbolondítja. Romániában a szárított lestyánt és a magvakat savanyú káposztához és uborkához adják hozzá ízfokozóként és tartósítóként. A szárított magokat ezen kívül fűszerként a pörköltek és a pecsenyék elkészítéséhez is hozzáteszik.

És végül, de nem utolsósorban a lestyánból szenzációsan különleges pálinkát készíthetünk, úgy, hogy 2 evőkanál lestyánmagot ledarálunk, majd gézbe csavarva semleges pálinkába áztatunk néhány napra. Az Egyesült Királyságban az alkoholos lestyánt pálinkával keverve (aránya 2:1) téli italként árulják adventtől, február végéig.

lestyános süllő

November 6-a Szent Leonárd napja

Posted on Updated on

Szent Leonárd egy bencés apát volt. Franciaországban élt az 5.-6. században. Hogy hogyan lett az állatok védőszentje, és a gyógyíthatatlan betegségek patrónusa? Erről szól ez a feljegyzés.

Egy 11. századból ránk maradt krónika szerint Leonárd frank nemes ember volt I. Clovis udvarában (aki a Meroving dinasztia alapítója volt). 496 karácsonyán Leonárd a királlyal együtt áttért a keresztény vallásra. Erre a nagy eseményre a Szent Remigius templomban került sor, a szertartást Reims püspöke vezette. Leonárd ekkor kérte meg Clovist, hogy adja meg neki azt a jogot, hogy felszabadíthassa azokat a foglyokat, akiket ő arra méltónak talál. Így lett Leonárd a rabok védőszentje. Később, a 6. század elején Leonárd Orléans közelében élt a Micy kolostorban, ahol püspökként tevékenykedett. A legenda szerint azonban hamarosan beleunt a világi életbe és a limousini erdőbe költözött. Ott verte fel tanyáját és remeteként tengette életét, de hívei ide is követték. Imái révén a frankok királynője sok vetélése után végre ki tudta hordani fiú gyermekét, ami miatt a király újabb földeket adományozott neki, a Limoges-tól 21 km-re fekvő Noblac-ban. Leonárd ott alapította meg a noblaci apátságot. Később a helység faluvá terebélyesedett, majd a szent halála után felvette a Szent-Léonard-De-Noblac nevet.

A legenda szerint csodatettei közé tartoztak, hogy szét tudta feszíteni a rabok bilincsét. De Leonárd miután szabaddá tette őket, hatalmas erdeinek egy részét nekik adta, egyúttal felszólította őket, hogy műveljék meg földjeiket, keressenek maguknak becsületes megélhetést.

Leonárd kultusza érdekes módon csak a 12. században virágzott ki. Korábbi kódexekben, írásos emlékekben még csak említést sem tettek róla, nem született semmilyen irodalmi mű, liturgia vagy templomi festmény, amely őt ábrázolta volna. Először Frank földön, Antiókhiai I. Bohemond királynak köszönhetően terjedt el kultusza. Bohemond, aki karizmatikus vezetője volt az első keresztes hadjáratnak, 1103-ban egy Danishmend nevű börtönben sínylődött, ahol hirtelen eszébe jutott Szent Leonárd, hozzá fohászkodott. Amikor diplomáciai úton sikerült hamarosan kiszabadulnia, első útja a noblaci apátsághoz vezetett, ahol hálából fogadalmat tett Leonárdnak. Bohemond példája aztán számos nemest ihletett meg, ennek köszönhető a román stílusú templom és a mérföldkőnek számító harangtorony megépíttetése is (52 méter magas) Noblacban. Körülbelül ugyanebben az időben, amikor elkészült a templom, vált Noblac, a Santiago del Compostela felé vezető népszerű zarándokúttá. Ettől kezdve Leonard (vagy Lienard) lett az egyik legmegbecsültebb szent a késő középkorban. Közbenjárására csodákat jósoltak, az áldott állapotban lévő nők pártfogója és az állatok (főként a szarvasmarha) védőszentje lett. Leonárd kultusza azonban főként Nyugat-Európában ismert. Angliában, nem kevesebb, mint 177 egyházat szenteltek neki. Leonard tisztelete Skóciában, Spanyolországban, Olaszországban, Svájcban, Németországban, különösen a bajoroknál, valamint Csehországban, Lengyelországban is erős. Olaszországban 225 hely viseli Leonárd nevét. A legkorábbi Friuliban épült. Máltán, Leonard, San Anard Abbati néven ismert. A máltai Kirkop községben, minden év augusztus harmadik vasárnapján körmenetben róják le tiszteletüket a szent előtt. Portugáliában, a 12. században épült Atouguia da Baleia (Peniche) templom viseli Saint Leonard nevét. Ez az egyedüli templom Portugáliában, amit neki szenteltek.

Németország

St. Leonhard a neve az 1219-ben épült frankfurti templomnak, ami a város központjában, a Majna-folyó közelében található. A román stílusú bazilika 1425-ban késő gótikus stílusban épült újjá egy oldal templommal megtoldva. Ami érdekes, hogy a St. Leonhard templom volt az egyetlen templom a kilenc templom közül az óvárosban, amelyik szinte sértetlenül túlélte a második világháborút. Ma a templom a plébánia része, és az angolul beszélő katolikus felekezet tulajdona.

Bad Tölzben, Bajorországban minden évben, november 6-án fesztivált rendeznek Szent Leonárd tiszteletére.

Oberland

November 5-én, a Szent Leonhard nap előtti éjszakán hangos horkantások, pata dobogások, nyerítések, egyszóval általános nyugtalanság hallatszik ki az oberlandi istállókból. Megkezdődik ugyanis a lovak feldíszítése és a történelmi hírességű lovas kocsik rendbe hozása. Így készülnek a lakók a november 6-i Szt Leonard felvonulásra. Másnap reggel, amikor még általában köd lepi be a tájat, az emberek népviseletbe öltöznek és elindulnak, hogy még időben odaérjenek a városházára, ahonnan elindul a körmenet. 70 lovaskocsi és 300 ló vonul fel minden évben. A lovak nagyokat nyerítve húzzák a nehéz hintókat, kocsikat. A hideg reggeli levegőben látszik a leheletük, mindenhol hallható a horkantásuk. Pedig néhány óra hosszat még ki kell tartaniuk.

A Leonhard napi felvonulás szokása több mint félévezredes hagyományra nyúlik vissza Bajorországban. Eredetileg egy régi germán szokás volt, amikor is Wotan/Odin istent ünnepelték (a skandináv és germán mitológia legfontosabb istene és a Panteon legidősebb, leghatalmasabb, legbölcsebb tagja) ezt a szokást később átvette a kereszténység. 1435-ban Reichling-ban, 1442-ban Kreuth am Tegernsee-ben jegyezték fel a Leonhardi körmenet megtartását, mindig november 6-án. Az idén szintén sor kerül erre a gyönyörű és emlékezetes hagyományra Oberlandban. Higgyék el megéri részt venni rajta, mert lenyűgöző élményt nyújt.

Szent Léonard de Noblat, Haute Vienne régióban található Franciaországban, napjainkban mindössze 4766 lakost számláló kis település, ennek ellenére a falu egyike az UNESCO világörökség részének, azon kívül a Santiago el Camino útvonal része. A falu régi házai egy tipikus, középkori utca képet alkotnak, ahol sok az apátsági templom. A 19. században a falu egy papírgyárral és egy porcelán manufaktúrával bővült. Noblat ma már nem vonzza a zarándokokat és turistákat, csupán egy éjszakai megálló a Tour de France ideje alatt.

Fríz tea ceremónia

Posted on Updated on

Kedve szottyant egy csésze valódi fríz teához? Jó ízlése van, mert a Ceylon, Assam és Darjeeling tea, tengeri homoktövis főzettel vegyítve maga a tökély! Nem véletlenül lett a fríz tea az UNESCO világörökség része!

Frízföld (hollandul Friesland) Hollandia északi tartománya. Északon az Északi-tenger, keleten Groningen és Drenthe tartomány, délen Overijssel és Flevoland, míg nyugaton az Ijssel-tó határolja. Hozzátartoznak a Watt-tengert szegélyező Fríz szigetek, mint Vlieland, Terschelling, Ameland és Schiermonnikoog. Székhelye a 91 000 lakosú Leeuwarden (frízül Ljouwert). Kelet-Frízföld viszont Északnyugat-Németország egyik régiója (Hollandiával határos).

Frízföldön évszázadok óta a halászat és a hajózás befolyásolja a városok és falvak életét. A tengerparti iszapos talaj azonban gazdálkodásra is kiválóan alkalmas, ennek következtében jelentős a marhatartás és az ehhez kapcsolódó tejgazdaság. A fríz tájképhez természetesen hozzátartoznak a fekete-fehér tehenek, csakúgy, mint a híres, fekete fríz lovak. A gátak, világítótornyok, zöld rétek, erdők, tavak, homokos strandok miatt a fő bevételi forrás a turizmus. Főleg a délnyugati tavak és a Watt-tengeri szigetek vonzzák a vízi sportok kedvelőit. A kastélyok, ősi templomok, apátságok, szélmalmok, gazdag növény-és állatvilág nem csak a régió gazdag történelméről mesélnek, de a hagyományokra is erősen kihatnak. Ezek közül az egyik leghíresebb a fríz tea ceremónia. Ellentétben Németország többi részével ugyanis,- ahol a kávé meg a sör fogyasztás a népszerűbb,- itt Frízföld keleti részén az első számú ital a tea. Az emberek személyenként, évente átlagosan 290 litert fogyasztanak, ami azt jelenti, hogy tizenkétszer többet, mint más, német régiókban. Ezzel a frízek az első helyen állnak a világon a teafogyasztásban (ők a World Tea Drinkers első helyezettjei). Persze Kelet-Frízföldön is vannak kávéivók, de azokat megvetően csak “Koffjenoese” azaz Kávé orrúaknak neveznek.

A fríz tea ceremónia története: ‘Drei is Ostfriesenrecht’

A tea ivás hagyományát egy régi fríz közmondás őrzi, ami úgy szól, hogy-“Drei is Ostfriesenrecht”-azaz “Három csésze teát kell inni minden napszakban”: az elsőt, az ún. felébredés vagy bemelegítés teát kora reggel-, a másodikat az “Elf’ Rtje-t”, délután 3 óra körül, cukorral és tejszínnel, de különösen a hideg téli napokon a helyben desztillált rummal, a Koem-mel. Végül az este 8 óra utáni teával fejezik be a frízek a napot, ehhez a teához gyakran kevernek gyógynövényeket, legtöbbször homoktövist, hogy jól aludjanak tőle.

A teát a Holland Kelet-Indiai társaság hozta be Európába 1610-ben, de a teaivás szokása csak a 18. század elején terjedt el az alkohol egyik alternatívájaként. A kálvinista vallás szigorúsága miatt a papok külön kihangsúlyozták a tea gyógyító hatását. Nos, az állandóan jelenlévő északi szél miatt könnyű elképzelni, hogy hogyan alakult ki a teaivás szokása Frízföldön. Amikor a férfiak, akik hajózásból, halászatból éltek, napokig távol voltak, az asszonyok, hogy oldják magányukat, a hideg, nedves tengerparti otthonaikban teadélutánokat tartottak.

A teaivás szokása annyira erős volt mindig a kelet-fríz kultúrában, hogy a második világháború alatt a németeknek extra tea adagokat kellett kiosztani a lakosoknak. Eleinte 20 grammot kapott minden 35 évet betöltött személy, később 30 grammra emelték, ezen kívül még ún. “Tea tablettákat” (Teetabletten) is kiosztottak közöttük, ami nem volt más, mint teával aromásított cukor.

A japánok és a kínaiak már jóval az európaiak előtt felfedezték, hogy a jó egészség és a hosszú élet titka a teaivásban rejlik. És nemcsak a benne lévő gyógynövényeknek van mágikus, méregtelenítő hatása, -mert napi 3 csésze tea fokozza az ellenállást a különböző betegségek ellen, enyhíti a fejfájást, a gyomor problémákat, kiváló a stressz ellen is stb.,- de különösen fontos volt a forralt víz fertőtlenítő hatása. Frízföldön a tea nem csak semlegesítette a helyi víz sós, földes ízét, de megvédte a lakosokat sok veszélyes betegségtől is.

‘Opwachten und Tee drinken’ ez egy másik kelet-fríz közmondás-,”Várj, és igyál egy kis teát”, ami hűen tükrözi a frízek stressz mentes életmódját, ahol nem a problémázgatáson, hanem az együttlevés örömén van a hangsúly.

A fríz tea készítésének rituáléja olyan, mint egy vallásos szertartás, tele hagyományokkal, etikettel és babonával:

A Tea: A fríz tea, fekete teából, malátás, fűszeres és aromás ízű teából készül, a különböző “titkos” receptek szerint kell hozzá az Assam teafajta, kis mennyiségű Szumátra, Java, Darjeeling és a Ceyloni tea és ne felejtsük ki belőle a homoktövist. Minden évben, miután megtörténik a tea betakarítása, és megérkezik a világ különböző ültetvényeiről, országaiból Németországba, Hollandiába, a tea tesztelők 400 különböző fajtát próbálnak ki, de általában tíz-húsz különböző tea közül választanak. Ezek keverékéből készül az egyedülálló Fríz tea.

A cukor és a tejszín: A teaivás ceremóniájához hozzátartozik a különleges cukor és tejszín hozzáadása. A “Kluntjes” egy nagy, egyenetlen kristályú barna vagy fehér cukor, amelyet lehetetlen átharapni, nehéz elszopogatni, ergo csak a teában lehet feloldani.  Az “alacsonyabb osztályok” régen nem engedhették meg maguknak, hogy a cukorrépából való európai termelés korai stádiumában cukrot vásároljanak, ezért ezen úgy segítettek, hogy a cukorhordók aljáról összegyűjtötték a maradékot, ami a szirup finomítása során megszilárdult. Ezek a cukor darabok voltak a Kluntjes-ek, melyek féltve őrzött kincsek lettek. Minden kis darabot akár több csésze teához is felhasználtak, s ha a csésze alján megszilárdult a cukor azt a gyermekeknek adták. A tejszínhez viszont az egyszerű emberek is könnyen hozzájutottak, mert a legtöbb fríz háztartásban volt kecske. Napjainkban a keleti frízek egy különleges tehéntejszínt használnak a teájukhoz, annak ellenére, hogy a boltban vásárolt tejszínnel ugyanezt a hatást lehet elérni.

Otthon főzött valódi fríz tea

Szükségünk van: fríz tea keverékre, Kluntjes-re (durva, fehér vagy cukor kristályra), tejszínre, teás készletre, és ha lehetséges egy tüll szitára. A tüll szita ugyanis megakadályozza a tealevél bekerülését a csészékbe, persze egy szabvány teafilter is megfelel a célnak.

A teafőzés rituáléja

Öblítsük ki a teáskannát forró vízzel, és tegyünk az aljára egy teáskanál teafüvet személyenként, valamint még egy pluszt a teáskannának.

Öntsünk forrásban lévő vizet a tealevelekre, annyit, amennyi épp hogy csak befedi azokat, és hagyjuk, hogy a teafüvek ázzanak a vízben körülbelül öt percig (Ha túl sok vizet adnak hozzá a frízek akkor “offsoppen” teának nevezik).

Ezután töltsünk forrásban lévő vizet mindegyik teáscsészébe, és tartsuk melegen.

Dobjunk egy darab cukrot minden csészébe, öntsük rájuk a kancsóból a sűrű teát, majd adagoljuk hozzá a tejszínt, és keverjük meg egyszer óvatosan körkörös mozdulattal. Ez az egyetlen módja, hogy felhőt varázsoljunk a teánk tetejére.

A fríz teával kapcsolatos érdekes tények

A fríz háztartásokban a teás kanna egész nap a tűzhelyen áll.

Napi 3 csésze tea kötelező ivása a fríz törvénykönyv szerint, ami azt jelenti, hogy a hagyományos csészét háromszor töltik tele, minden egyes napszakban.

Minél nagyobb a cukor darab, annál jobb a vendéglátó hírneve.

A teáskanalat nem használják keverésre, mert a fríz rituálé szerint a teát nem szabad kevergetni. A teáskanálra csak azért van szükség, hogy ha a vendég már nem kér több teát, azt úgy jelzi, hogy a kanalat a csésze tetejére helyezi.

A teáskannát nem szabad kiöblíteni.

Ha a tea túl erős, forró vízzel kell hígítani. A frízek ekkor “fürdő vendég teának hívják” a teát. De ez nagyon ritkán történik meg, mert a frízeknek a kisujjukban van a teakészítés.

A fríz teaszertartásnál a legapróbb részletek is fontosak a tökéletes élmény eléréséhez, beleértve a porcelán csészét és a kanál használatát.

Szüreti mulatságok Németországban szeptembertől-novemberig

Posted on Updated on

Németországban rengeteg szürettel kapcsolatos eseményt őriztek meg a mai napig, az egyik ilyen az Almabtrieb, (szó szerint: levezetés a hegyi legelőről-t jelent) a marhapásztorok visszatérése a hegyekből. Az alpesi tradíció szerint- amennyiben a nyáron nem történt baleset,- az állatokat virágokkal borítják be. A tehenek különleges fejéke havas szépéből (ciklámen színű virág), havasi törpefenyőből, meg szártalan bábakalácsból és papírvirágokból áll.

A falubeliek népviseletbe öltöznek, így üdvözlik az állatok karámba hajtását, a tulajdonosukhoz való visszakerülését. Európa alpesi régiójának ez a féltve őrzött hagyománya napjainkra turisztikai attrakcióvá nőtte ki magát (augusztustól-szeptember végéig vagy október elejéig tart). A falusi mulatságra étel-ital standokat állítanak fel, körhintával és kézműves termékek árusításával, zenei programokkal (havasi kürt, kolompszóló) tarkítják a mulatságot.

Tavasszal, ugyanez történik fordítva, akkor az istállóból viszik fel a szarvasmarhákat a hegyekbe (Svájcban: Alpaufzug, Alpfahrt, Alpauffahrt; Németországban/Ausztriában: Almauftrieb) de ezt az eseményt csak Svájcban ünneplik, Németországban és Ausztriában kevésbé ismert.

Az állatok téli alomra hajtása egy nagyon érdekes esemény, de a világ legnagyobb népfesztiválja (sörfesztivál és utazó vidámvásár) akkor is az Október fest. Münchenben 16-18 napon keresztül ünneplik az új sört (szeptember közepétől október első vasárnapjáig), és hihetetlen, de évente több mint 6 millió ember vesz részt rajta a világ minden tájáról. A helyiek csak Wiesennek-Rétnek nevezik a Terézia rét-Theresienwiese után, amit ilyenkor ellepnek az árusok és mutatványosok. Az Október feszt a bajor kultúra annyira fontos része, hogy már 1810 óta megrendezik, s azóta minden évben a város polgármestere nyitja meg az első hordó sör csapolásával, amit egy parádés felvonulás előz meg. Amikor lóháton megérkezik a középkori, fekete szerzetes csuhába öltözött egyetemista lány, kezében egy korsó sörrel, meg egy óriás retekkel (májusi retek), a komlóágakkal díszített sörfőzdék sátraiban kezdetét veszi a mulatság. A bajor és nem bajor emberek pazar népviseletben mulatnak, karneváli hangulat hatja át az óriási teret. A rendezvény ideje alatt persze a hangsúly a sörfogyasztáson van: 2013-ban, például 7 700 000 litert adtak el. A müncheni esemény mintájára ma már más városokban sőt szerte a világon is tartanak Oktoberfest ünnepségeket.

Épphogy véget ér a müncheni Oktoberfest máris kezdetét veszi a német újraegyesítés napja. Ha október elseje a hétvégére esik vagy a hét elejére, akkor 3 napossá duzzad ez a nem mindenki számára öröm ünnep. Hogy miért? Íme egy rövid történelmi szemle ezzel kapcsolatban:

„1990. október 3-án jelentették be Németország újraegyesítését, ezzel a korábbi szocialista blokkhoz tartozó Német Demokratikus Köztársaság hivatalosan is csatlakozott a Vasfüggöny túloldalára került Német Szövetségi Köztársasághoz. A nevezetes bejelentés véget vetett a német állam 45 éves megosztottságának, szimbolikusan pedig a hidegháborút is lezárta, hiszen ezek a területek a szovjet-amerikai szembenállás – az európai hatalmi játszma – során mindvégig kulcsfontosságúak maradtak. Bár a Kohl által létrehozott egyesítési alap 1994-ig több mint 155 milliárd márka segéllyel támogatta az NDK felzárkózását, a befektetők távolmaradása miatt az egykori nyugatnémet országrész arra kényszerült, hogy a vállán cipelje a keletieket. Így tehát, bár 1990. október 3-a a felhőtlen ünneplés napja volt, a kemény munkát hozó mindennapok során az „oszi (keletnémet)-veszi (nyugatnémet)” ellentét hamarosan megkeserítette az újra egyesült Németország életét, a regionális különbségekből eredő konfliktust pedig máig sem sikerült leküzdeni. Ahogy a keletnémet születésű Angela Merkel kancellár 2009-ben mondta, az egyesítés folyamata még mindig nem ért véget, a külön töltött négy évtized valószínűleg még hosszú ideig éreztetni fogja hatását a társadalomban.”

De hagyjuk a politikát, térjünk vissza ismét a vidám szüreti mulatsághoz, a sör után a borkóstoláshoz. Németországban ez az ún. Erntedanktagra esik, ami Hálaadást jelent, és éppen olyan hivatalos ünnep, mint Kanadában vagy az USA-ban a Thanksgiving. A német Erntedankfest azonban elsősorban vallásos ünnep, ezért a fesztiválokat a templomok parókia termeiben vagy művelődési házakban tartják. Mivel a vallási ünnepek hagyományai a helyi kultúra részei, ezért az egész közösség együtt készül rá. Amikor a nagyobb városokban ünneplik, általában egy istentisztelet része. Az Erntedankfest gyakran október első vasárnapjára esik, ami általában szintén az első vasárnap a következő Michaelistag (Mihály nap) vagy Michaelmas napjáig, amely szeptember 29-én van, de a különböző városokban, különböző időpontokban tartják (szeptemberben és októberben).

Szalmából készült hálaadás napi korona

A hálaadás kiváló alkalom családi összejövetelekre, de ami a lakomát illeti, nem akkora trakta, mint az amerikai Thanksgiving. Pulyka helyett az úgynevezett Masthühnchen-t részesítik előnyben, melyek speciálisan hízlalt baromfik. A Der Kapaun egy kiherélt kakas, amit úgy táplálnak, hogy súlyosabb és húsosabb legyen, mint egy átlagos kakas. A Die Poularde, egy sterilizált jérce. A német hálaadás elmaradhatatlan kelléke a “szüreti szalma korona ” (Erntekrone). Ezzel a gabonából, virágokból és gyümölcsökből összeállított koronával vonulnak be a templomba a helyi lakók. Az ünneplés többnyire magában foglalja az áldást, na meg a plébánián már reggel megkezdődik az evés-ivás, a Frühschoppen.

Végül a német katolikusok Szent Márton (Martinmas) napját november 11-én ünneplik. Sok országban ettől a naptól kezdve számítják a tél beköszönését, -Kölnben a farsangi bizottságok ezen a napon, 11 óra 11 perckor ülnek össze, hogy megválasszák a karnevál hercegét!- Az iskolás gyerekek Szent Mártont, lampionos felvonulással köszöntik, november 10-én és 11-én.

A sült liba hagyományos Márton napi étel, valamint a bor, ami ekkora érik be. Németországban Szent Márton napján a liba mellett kötelező Szent Márton kenyeret sütni, vagy venni, Európa más országaiban viszont, mint pl. az osztrák szomszédainknál “Martinloben”-eznek, azaz kollektív fesztiválként ünneplik meg. Ebből az alkalomból borkóstolást tartanak, élőzenével, vásárral. Este “Martinigansl”-et, sült libát esznek, desszertként sült almát, vanília szósszal.

A protestáns németek Márton nap előtt egy nappal processziót tartanak, Martin Luther (1483. november 10-én született) protestáns vallás alapítójának a tiszteletére.

(Szent Márton jóságáról már életében legendák keringtek, Márton, amikor, hírét vette, hogy püspökké akarják szentelni, a küldöttek elől a ludak óljába bújt. A szárnyasok azonban gágogásukkal óriási zajt csaptak, elárulták Márton rejtekhelyét. Így lett Márton madara a liba! 371-ben püspökké szentelték és haláláig, 398-ig Tours-ban segítette a rászorulókat. Élete során fontos hittérítő munkát végzett, a pogány falvak nagy részét megtérítette, csodatettek és gyógyulások kísérték útját. Szent Márton ma Franciaország védőszentje).