történet

Soproni gasztronómia: bab-babbal

Posted on Updated on

Nemrég Sopronban jártam, ahol pár nap alatt megpróbáltam végig kóstolni a helyi specialitásokat. Nagy szerencsémre éppen belefutottam a 3 napos borfesztiválba is. A Gyógygödör, a Graben és Patrick vendéglője után megdöbbenve tapasztaltam, hogy szinte mindenhol és minden fogásban, jelen volt a bab (a tejfölös, szilvás bablevesben, a babgombócban, a marhapacsniban, a sváb pörköltben, de finom volt még a rostonsült kacsamáj, amelyet kolbászos lecsóval szervíroztak, bab nélkül!). Nos ezek után nem csoda, ha Sopron a legszelesebb város jelzőt kapta! De félretéve a tréfát régen a soproni borosgazdák babot is termesztettek a szőlőtőkék között, így ragadt rájuk a német Bohnenzüchter-félrehallva Poncichter, azaz babtermelő elnevezés. S ha már volt bab gyakran káposztával, hagymával társítva remek fogások készültek a sör és borkorcsolyának való babpogácsától, a babstercen, babsalátán át egészen a babos rétesig. Ma már némely étel receptjét csak szakácskönyvekben találhatjuk meg, kivéve a poncichter májpástétomot, mely változatlanul kitűnő borkorcsolya a soproni vörös borokhoz minden vendéglőkben.

A kékfrankos fővárosa

Apropó borok: a soproni borvidék leghíresebb bora a kékfrankos, mely a napóleoni háborúk idején kapta a nevét. Miután a borosgazdák rájöttek, hogy a megszálló katonák kétféle pénzzel tudnak fizetni, a legjobb boraikat csak a kék frankért voltak hajlandók kimérni, a hadi kiadások fedezésére készült értéktelen, fehér bankót nem fogadták el.

Napjainkban a minőségi fehérboroktól a testes vörösborokon át a kései szüretelésű borokig minden megtalálható a borvidéken. A legértékesebb terület a Fertő tó és környéke, ahol a hegyoldalakon, lankákon mintegy 1500 hektárnyi területen folyik szőlőtermesztés. A Fertő tó adta szubmediterrán klíma egy igazi csodavilágot alakított itt ki, mert a szőlő érését nem a tó visszatükröződése, hanem a tó felett nappal megrekedő meleg levegő segíti, amit a szél éjszaka a szőlőterületek felé fúj.

A Kékfrankos mellett jelentősek még a Zweigelt, Cabernet, Sauvignon, Merlot, Pinot noir ültetvények is. A fehér bort adó fajták közül a zöld Veltelini a legjellegzetesebb, de a Chardonnay, a Tramini, a Zenit, a Sauvignon blanc szintén elterjedt a vidéken. Emellett kapható már soproni szőlőből készült pezsgő és pálinka, valamint szőlőlé. A helyi borászatokban előzetes bejelentkezés után lehetőség van borkóstolásra.

Még néhány érdekesség a soproni borokkal kapcsolatban: A Somló-, a Ság-és a Kissomlyó hegy alkotta Somlói borvidéken termő juhfarkot az ahhoz hasonlatos, kissé görbe fürt formájáról nevezték el. A 18. század óta a nászéjszakák borának tartják, ugyanis a Habsburgok és a többi európai uralkodó ház tagjai gyakran fogyasztották a fiú utód nemzésének reményében.

Az elmúlt évszázadok során a polgárok borkimérési lehetőségét és ezzel együtt a megélhetését is veszélyeztette volna, ha Sopronban sok vendégfogadó és kocsma működik. Ezért ezen helységek működésének engedélyezését a város magának tartotta fenn. Az első, cégérrel is ellátott fogadót a XVI. század végén létesítették Sopronban, de a XVII. században is még csak 4 fogadóról tudunk. A működésük korlátozott volt, hiszen a kimérhető bor árát a város határozta meg, ami mindig drágább volt, mint a polgárok által mért bor. Sört nem árusíthattak, mivel azt a város maga főzte és maga forgalmazta. Az első ismert fogadó a Vörös ökör volt, amely a 18-19. század fordulóján még Széchenyi Ferenc tulajdona volt. 1884-ben a későbbi szállóban Ferenc József is megszállt pár napra. A 20. században a Vörös ökör először egybeolvadt a Pannóniával, majd végül teljesen megszűnt.

Babsterc salátával

Valamikor a szegény emberek étele volt a babsterc, amelyet salátákkal, aludttejjel, tejföllel vagy mártásos ételek köreteként manapság is fogyasztanak. A készítéséhez a beáztatott szárazbabot puhára főzik, majd lisztet pirítanak, és felöntik a bab főzőlevével. Hozzákeverik a főtt babot, forró olvasztott zsírral megöntözik, és villával szétnyomkodják. Az enyhe pirítástól finom diós ízt kap.

Soproni Winzer-káposzta
Hozzávalók: 0,5 kg savanyú káposzta, 2 fej vöröshagyma, 3 dkg zsír, 10 dkg átmosott szalonna, ¼ l fehérbor, 2 db alma, 1 ek cukor, 2 db burgonya, kömény, 1 ek pirospaprika
Elkészítése: A darabolt hagymát a szalonnával zsíron megpirítjuk, cukrot adunk hozzá, és tovább pirítjuk, míg megbarnul. Hozzáadjuk a savanyú káposztát, összekeverjük, majd annyi bort öntünk hozzá, hogy a káposztát ellepje és jól megpárolódjon. A hámozott, szeletelt almát és a fűszereket hozzáadjuk az ételhez. Mielőtt készen van, negyed órával előtte a nyers burgonyát beleszeljük, majd utána ízesítjük.

Babpogácsa
Hozzávalók: 50 dkg liszt, 20 dkg főtt bab, 20 dkg zsír, 2 dl tejföl
(3 dkg élesztőt 1 dl tejben megfuttattunk) 1 db tojás, só, bors

Elkészítése: A megfőzött babot apróra vagdaljuk, 2 dl tejfölt, 1 tojást, sót, borsot adunk, a liszttel összekeverjük. Az élesztőt belekeverve tésztát készítünk, 15 percig állni hagyjuk. Kinyújtjuk a tésztát, majd pogácsát szaggatunk belőle, a kiszúrt pogácsák tetejét bevagdossuk, megkenjük tojással, majd egy darab babot a tetejére teszünk és kisütjük.

vagy Babpogácsa 2. recept:

Hozzávalók: 25 dkg liszt, 10 dkg főtt tarkabab, 10 dkg margarin, fél dl tejföl, 1-2 dkg élesztő, 2 tojás, 1 dkg só, 1-2 késhegynyi őrölt bors, só

Elkészítése: Az előző este beáztatott babot sós vízben puhára főzzük, ledaráljuk. A lisztet mély tálba tesszük, közepén mélyedést alakítunk ki, bele morzsoljuk és langyos tejföllel elkeverjük az élesztőt, majd a tetejét liszttel megszórjuk. Az élesztő rövidesen felfut, habosodni kezd, ekkor hozzáadjuk a tésztához a babot, a margarint, az egyik tojást, a borsot, és ízlés szerint sót. Az egészet összedolgozzuk, majd meleg helyen fél óráig pihentetjük, ez alatt megkel tészta. Ismét átgyúrjuk, lisztezett gyúródeszkán kinyújtjuk (kb. 2 cm vastag legyen), késsel bevagdossuk a tetejét, pogácsaszaggatóval vagy lisztbe mártott peremű pohárral kiszaggatjuk, a másik, felvert tojással megkenjük. Újabb, 20-30 perces pihentetés után, közepes hőfokon sütjük.

Tipp: Mutatós, ha a pogácsák tetejét babbal díszítjük. E célra főzzünk egy kicsit több babot és tegyünk félre egész babszemeket.

Babos pogi

Sopronhorpácsi babgombóc

Hozzávalók: 30 dkg szárazbab, 30 dkg liszt, 2 tojás, 10 dkg húsos szalonna, 1 fej vöröshagyma, 1 zsemle, só, bors.

Elkészítése: Lágy galuskatésztát készítünk, majd közé keverjük a leszűrt, főtt babot, az apró kockákra vágott és hagymával összepirított szalonnát, s összedolgozzuk a felhabosított tojásokkal és a már időközben kockákra vágott, megpirított zsömlével. Kissé pihenni hagyjuk, majd vizes kézzel gombócokat formálunk, és lobogó, forrásban lévő vízben kifőzzük. Tejfeles ételekhez adják köretként, lencsefőzelékhez feltétként, persze ezt is tejfölösen.

Bableves szilvával

Hozzávalók: 30 dkg szárazbab, só, 1 csomag magozott aszalt szilva (15-20 dkg) cukor, 15 dkg tejföl, 1 ek liszt 1 kk ecet

Elkészítése: A szárazbabot előző nap beáztatjuk. Másnap leszűrjük, majd felengedjük vízzel és majdnem puhára főzzük. Ami kb. 40-60 perc, nagyban befolyásolja a bab milyensége. (A 30 dkg-hoz kb. másfél liter vizet kell használni.) Úgy fél óra főzés után lehet sózni, cukrozni, (pl. 2 kiskanál sóval és 3 evőkanál cukorral indítsunk, aztán jöhet a kóstolgatás, és az ebből még egy kicsit, abból még egy picit). Amikor a bab már szinte teljesen puha, beleszórjuk az aszalt szilvákat, és elkeverjük. Hagyjuk, hogy a szilva egy picit megszívja magát. A tejföllel kikeverjük csomómentesre a lisztet, majd egy kevés levessel hígítjuk és az egészet belekeverjük a bablevesbe. Véglegesítjük az ízeket egy kevés ecettel. Ilyenkor már ne forraljuk túl, csak egyet rottyantsunk rajta.

Babos rétes

Hozzávalók: 40 dkg fehérbab, 8 dl tej, 10 dkg kristálycukor, 2 dkg vaníliás cukor vagy 1 rúd vanília, 5 dkg vaj, 3 tojás, fél citrom reszelt héja, 5 dkg vaj, 4 db réteslap, a hintéshez vaníliás porcukor

Elkészítése: Az előző este beáztatott babot leszűrjük, és cukros-vaníliás tejben puhára főzzük. Áttörjük, és a pürét a vajjal, a tojások sárgájával, a citromhéjjal simára keverjük. Végül a kemény habbá vert tojásfehérjéket is óvatosan beleforgatjuk a keverékbe. Ezt olvasztott, langyos vajjal meglocsolt 2-2 réteslapra kenjük, majd a tésztát feltekerjük, a tetejét is bekenjük vajjal, és pirosra sütjük. Felszeletelve, vaníliás porcukorral meghintve kínáljuk.

Szőlős-mákos palacsinta

Hozzávalók a palacsintához: 2 dl tej, 8 dkg liszt, só, 1 egész tojás, a sütéshez 2 ek olaj

A töltelékhez: 3 tojás, 8 dkg cukor, 2-3 ek tej, 25 dkg szőlő, 5 dkg őrölt, porcukorral elkevert mák, 2 dkg vaj vagy margarin, 2 dkg zsemlemorzsa

Elkészítése: Süssünk palacsintákat a hagyományos módon. A tojások sárgáját keverjük habosra a cukorral, öntsünk hozzá egy kevés tejet. Óvatosan forgassuk bele a tojásfehérjékből vert habot, majd a csíkokra vágott palacsintát. Egy sütőedényt kenjünk ki vajjal, szórjuk meg zsemlemorzsával. Öntsük bele a palacsintametéltes krém felét, erre hintsük rá a megmosott és lecsepegtetett szőlőszemeket, a mákot, majd egyenletesen öntsük rá a krém másik felét. Sütőben közepes hőfokon süssük, kocka alakúra vágva, porcukorral meghintve, forrón tálaljuk.

Tipp: Szőlő helyett előzőleg vízben (rumban) áztatott mazsolával, lecsepegtetett, kimagozott meggyel, vagy más gyümölccsel is elkészíthetjük.

Reklámok

A francia utat vagy a spanyolt tegyük meg az idén?

Posted on Updated on

A Szent Jakab-út (spanyol neve el Camino de Santiago után El Caminó-nak is nevezik) ősrégi zarándokút, mely a kelta időkben a Tejút szimbóluma volt. A mai zarándoklat Spanyolország, Galicia tartományának fővárosába, Santiago de Compostelába vezet. A hagyomány szerint az itteni székesegyházban vannak az Idősebb Szent Jakab apostol földi maradványai. A legenda szerint Szent Jakab holttestét hajón hozták Jeruzsálemből – az ottani keresztényüldözés elől – Észak-Spanyolországba. Itt azon a helyen temették el, ahol most Santiago de Compostela található.

Jeruzsálem és Róma után Santiago de Compostela a keresztény zarándoklatok egyik legfontosabb célpontja. A középkortól kezdve, mikor a Szentföldre menő zarándoklatok veszélyessé váltak, a Camino szerepe felértékelődött. A Szent Jakab-út 1993-tól az UNESCO Világörökség részét képezi. Ma már nemcsak kifejezetten vallásos emberek indulnak el, hanem azok is, akik különféle fogadalmakat tesznek valamilyen cél elérése érdekében. Az 1980-as évek második felétől kezdve a Szent Jakab-út reneszánszát éli. Az egész világból érkeznek ide zarándokok, hogy a Caminót, vagy annak egy részét végig járják.

Compostelába nemcsak egy kiindulópontból lehet eljutni, viszont az út fő része azonos. A zarándokút jelvénye a fésűkagyló (Szent Jakab kagyló), melyet az oda vezető úton mindenütt felfestve megtalálhatunk. Az út mentén a bencések kórházakat és rendházakat építettek.

1993-ban július 25-e, Szent Jakab ünnepe vasárnapra esett, ezért ún. Szent év volt. Ebben az esztendőben Galícia tartomány különös figyelmet fordított az útra, elindította a Xacobeo 93 nevű kampányt, melynek keretében számos zarándokszállást, útjelzőt felújítottak. A 2004-es szent évben a zarándokok száma megközelítette a 180.000-et. 2016-ban, 278.041 vándor érkezett meg Santiago de Compostelába, s állították ki számukra az út teljes vagy részleges megtételét igazoló oklevelet, a Compostelát.

Via Francigena-a francia út

Kevesebben ismerik, vagy egyáltalán nem is hallottak a”Via Francigena” (“az út, ami Franciaországból jön”) vagy “Via Romea Francigena” (“a Rómáig vezető út, ami Franciaországból jön”) ősi zarándok útvonalról, mivel nem annyira publikált, mint a Szent Jakab út. Pedig a középkorban itt állították fel a Szent Földhöz vezető állomáshelyeket (a kiindulási pont a Canterbury székesegyház volt). Ma az út Anglián, Franciaországon, Svájcon és Olaszországon keresztül vezet. Régen ezen az úton lehetett legegyszerűbben eljutni a Szentszékhez (A Szentszék szűkebb értelemben a római pápa hivatalát jelöli, tágabb értelemben a pápát és a Római Kúria különböző intézményeit) illetve a Péter-Pál apostolok sírjához.

A másik különbség a Via Francigena és az El Camino között, hogy a VF-et nem csak egyetlen úton lehet végig járni. Ezeket a különböző elnevezései is bizonyítják, mert a latin neve Iter Francorum, azaz frank útvonal volt (ami északról Rómába vezetett) volt. Később, 725-ben, Willibaldi, eichstätti püspök (bajor volt) lombard útként dokumentálta. Olaszországban és Angliában viszont Chemin des Anglois (angol út), vagy Chemin Romieux (római út) néven vált ismertté. Via Francigena-ként először az Actum Clusio pergamen említette meg, 876-ban. Az irat Monte Amiata városában, a San Salvatore apátságban, Toszkánában található.

Híres VF zarándokok

880-ban a welszi Rhodri Mawr járta végig jótékonysági célból a VF-et (VF=Via Francigena), majd őt követte az unokája, 945-ben. Mindketten életük vége felé zarándokoltak el Rómába, de azt nem jegyezték le, hogy a szárazföldi utat választották-e vagy a veszélyes, kalózok által fenyegetett tengeri útvonalat, a Gibraltáron keresztül.

A következő zarándok, a canterbury-i érsek, Szigorú Sigeric volt, aki cirka 990-ben zarándokolt Canterburyből Rómába, és vissza. Sigeric az útjáról aprólékos feljegyzést készített, amiből kiderült, hogy pl. a vissza útja 80 szakaszból állt, ami azt jelenti, hogy átlagosan mintegy 20 km-t tettek meg naponta az 1,700 kilométerből. Ő Rómából indult el annak érdekében, hogy megkapja a palliumot.

Egészen bizonyos, hogy a 11. század végén élt bencés rendi szerzetes, William, több alkalommal is megtette a VF utat, de ő St-Thierryből ment Rómába. A feljegyzései szerint a vissza útja a tengeren, a dél-nyugati szélnek köszönhetően gyorsabbnak bizonyult (az ellenkező irányban haladó út a Földközi-tenger lett volna, ami egy nagyon hosszú út).

Később egy izlandi utazó, név szerint Nikolás Bergsson járta végig a VF-et, 1154-ben, majd a francia Philip Augustus 1191-ben. Két eltérő útleírás született, mint ahogy a 13. században élő Matthew Paris feljegyzése a Historia Anglorum is egy teljesen más útvonalat jelölt meg.

Az utókorra maradt írásos emlékek tehát azt bizonyítják, hogy a Via Francigena zarándokai számos útvonal között választhattak, aszerint, hogy a politikai helyzet miatt melyik volt biztonságosabb, na meg függött az évszaktól, időjárástól és az is sokat nyomott a latba, hogy éppen melyik szenthez kapcsolódó hely vagy szentély volt népszerű. Az utazók általában az Alpokon vagy az Appenineken keresztül vágtak neki a nagy útnak, de legtöbben a lombardok által finanszírozott területet választották, mert azok nemcsak jól karban voltak tartva, de a lombardok gondoskodtak az arra haladók biztonságáról is. Így hozták létre a római úttól északra vezető kereskedelmi útvonalat, mellyel sikerült kikerülniük az ellenséges városokat, mint például Firenzét. A lombárdok egy másik fontos szempontja ráadásul az volt, hogy a via Francigena ne kössön össze városokat, hanem inkább az apátságok mellett vezessenek el. Később a kereskedelem modernizálása miatt azonban lankadni kezdett az érdeklődés a VF iránt.

A VF zarándok utat úgy cirka 2 évtizeddel ezelőtt kezdték ismét felfedezni, miután már sokan végig járták a Szent Jakab utat. Ez arra inspirálta a VF olasz szerelmeseit, hogy életre hívjanak egy hálózatot, a vallási, helyi kormányzati szervekkel, pl. a Vatikánnal együtt működve és próbálják meg rekonstruálni az eredeti, hiteles útvonalat.

Ma a legtöbb zarándok a Sigeric érsek által dokumentált útvonalat követi, gyalog, lóháton vagy kerékpárral (de fordított sorrendben, tehát Canterburyből Rómába). A csatorna melletti első falutól, Wissanttól kezdve a zarándokút állomásai a következők: Gisne, Teranburh, Bruaei, Atherats, mielőtt folytatnánk a Reims, Châlons-sur-Marne, Bar-sur-Aube, Langres, Besançon, Pontarlier, Lausanne-Saint-Maurice.

Saint-Maurice-tól keresztül kell haladni Great St Bernard Pass Aostáig, Aosta után Ivrea, Vercelli, Pavia, Fidenza, Pontremoli, Filatteria, Aulla, Luni, Lucca, San Gimignano, Poggibonsi, Siena, San Quirico, d’Orcia, Bolsena, Viterbo és Sutrin kell keresztül menni, mielőtt eljutnánk Rómába.

Ha Rómát választjuk kiindulási pontként, akkor az utat egy hosszú szakaszon a Via Appia mentén kell követni, vagy a párhuzamosan haladó Via Latiná-n, aztán Beneventóba érve a Via Traianán keresztül a Campanian Apennineken vagy a Dauniai-Appennineken lehet átkelni. Az utóbbinál a híres Crepacore erődítmény áll. Ez az erődítmény valaha a jeruzsálemi lovagok birtokában volt, akik a múltban elkísérték és biztosították a zarándokokat a kanyargós hegyi utakon. Az út innen Troiába vezet, a Tavoliere delle Puglie magas síkságában, majd Bari, Brindisi és Otrantot elhagyva, a Szent Föld főbb kikötőibe jutunk el. Az utolsó szakasz, a déli útvonal, Rómából, a pugliai kikötőkön keresztül megy Jeruzsálembe.

A Via Francigena 1994-ben megkapta a Kulturális út címet, 2004-ben pedig a Legfőbb kulturális út címet.

2010-ben James Saward-Anderson és Maxwell Hannah 58 nap alatt futotta végig a VF-et. Egy 2012-es felmérés szerint 1200 zarándok tette meg a via Francigena-t abban az évben. Az alacsony létszám egyik oka a megfizethető olcsó szállások, és egyéb szolgáltatások hiánya volt. Ezért Olaszországban 2013-ban megkezdődött az infrastruktúra kiépítése. Egyes kolostorok spedali-kat, olcsó zarándok szállásokat hoztak létre. A spedali azonban csak azokat fogadja be, akik érvényes zarándok útlevéllel rendelkeznek, és általában csak egy éjszakát lehet ezekben eltölteni. Néhány helyen étkezésre is van lehetőség. Ezt a kezdeményezést főként Toszkána régiója támogatta, amely 400 km-t foglal magába a VF-útból. A tervbe bevonták az útvonal mentén elhelyezkedő más helyi hatóságokat is. Hasonló ösztönzésként Toszkána hirdette meg az együtt működést az Opera Romana Pellegrinaggi-val (ORP), ezen kívül a Vatikán is ösztönzi az embereket az út megtételére.

Gyalogosoknak ajánlott az EuroVelo-EV5 bicikli út. Bár ez az EuroVelo út eltér a Sigeric úttól és a Via Francigena Associationtól is.

Mini madeleine-k rózsaszín bevonattal

Posted on Updated on

A Madeleine egy kagyló alakú, aprósütemény. Az eredetéről több verzió kelt szárnyra, az első, hogy királyi konyhán született meg, mégpedig Lotaringiában, Stanislaw Leszczynski herceg commercy-i vagy liverduni kastélyában, aki épp a vejét, XV. Lajost látta vendégül. Az anekdota szerint a pazar lakoma vége felé ki tudja, mi okból, parázs vita tört ki a konyhában, a feldühödött szakács elviharzott, akkor, amikor még a desszert el sem készült. A botrányt végül az egyik leleményes szobalány, Madeleine Paulmier akadályozta meg, aki egy a nagyanyjától tanult aprósütemény receptjét készítette el, melyhez az ún. genovai torta alapot használta fel, mandula és citromhéj hozzáadásával. XV. Lajosnak és pereputtyának annyira ízlett a sütemény, hogy a Madeleine hamar népszerű süteménnyé vált Versailles-ban is. A Madeleine története itt akár véget is érhetne, de a teasüteményhez még hiányzott a tökéletes forma, amit a Madeleine csak a XIX. század elején nyert el, Jean Avice-nak köszönhetően. Avice korának egyik igazi híressége volt, a Sylvain Bailly vezette cukrászat mestere, a Versailles-i palota és a kor híres ínyencének, Talleyrand-nak (Napóleon külügyminisztere, Périgord hercege) az udvari beszállítója. Avice tanította meg a kor későbbi főzőzsenijének, Antoine Carême-nek is a Madeleine elkészítését, aki később csak úgy emlegette Avicét, mint az égetett tészta mesterét. A jelek szerint azonban Avice-nak nem csak az éclair alapját is képező tésztához volt érzéke, hanem a XVIII. századi aprósütemények tökéletesítéséhez is. Állítólag neki köszönhető az is, hogy az addig ikonikus külső nélküli Madeleine számára megtalálta az ideális formát, egy kisebb kagylóalak képében (eredetileg kocsonyaforma volt). Így történt, hogy az íz és a külső hamarosan elválaszthatatlanok lettek egymástól.

Mini Madeleine

A Madeleine alapja ugyanaz, mint a legtöbb süteményé: vaj, liszt, tojás kell hozzá, amelyek keverékéből kapott tésztát általában citromhéjjal, vaníliával vagy narancsvirág-kivonattal ízesítenek. A tésztában a liszt egy részét a franciák őrölt mandulával helyettesítik, vannak helyek, ahol apróra vágott mazsolát vagy más aszalt gyümölcsöt is tesznek bele, vagy a már formában lévő tésztához olvasztott csokoládét vagy kakaóport adnak hozzá vagy egy-két szem aprócska gyümölcsöt. Kedvelt változat a málnával ízesített Madeleine, de használhatunk epret, áfonyát, meggyet vagy cseresznyét is.

Még egy tanács: a madeleine titka, hogy nem szabad túlsütni. Ha kellemes arany színe van és még rugalmas a tészta, akkor kell kiszedni a sütőből, és a formából kiborítva, rácsra téve állni hagyni.

Hozzávalók: 2 egész tojás, 1 tojássárgája, 10 dkg vaj, 10 dkg cukor, 10 dkg liszt, 1 mokkáskanál sütőpor, reszelt citromhéj

Elkészítése: A vajat megolvasztjuk. A tojásokat felütjük, és a tojás sárgához adjuk, habosra keverjük. Egy másik tálba kimérjük a lisztet, belekeverjük a sütőport és a cukrot, valamint hozzáreszeljük a citrom héját. Ezután habverővel vagy spatulával, óvatosan beleforgatjuk a tojáshoz a lisztes keveréket, majd hozzáadjuk az olvasztott vajat, és homogénné keverjük. A tésztát 2 órára a hűtőbe tesszük.
A madeleine-formát kikenjük, megszórjuk liszttel, majd kanállal félig megtöltjük úgy, hogy egyenletesen terüljön el benne a tészta. Ezután a 190 fokra előmelegített sütőbe toljuk a tepsit, és nagyjából 10 perc alatt aranyszínűre sütjük a süteményeket. A sütése, elkészítése ennyire pofon egyszerű!
Végül a kész Madeleine-eket rácsra helyezzük, és hagyjuk kihűlni. Én úgy tettem “húsvétiassá” a teasütit, hogy felvertem 2 tojás fehérjét, amibe kipréselt málna levet öntöttem és 5 dkg olvasztott fehér csokit adtam hozzá, majd ebbe mártogattam bele (vagy lehet málnaöntet aromát is hozzáadni) a Madeleine-k fél oldalát. Cukorkristályokkal megszórva igazi ünnepi desszert lett belőle!

A Madeleine legendás története, Marcel Proust-ot is megihlette „Az eltűnt idő nyomában” című önéletrajzi regényében, melynek köszönhetően hirtelen feléledt az érdeklődés a sütemény iránt: „A tea mellé anyám egy kis Madeleine-nek nevezett süteményt hozatott, amelynek kicsi, dundi formája mintha csak egy rovátkás kagylóhéjba lenne kisütve. S mindjárt, szinte gépiesen, fáradtan az egyhangú naptól s egy szomorú holnap távlatától, ajkamhoz emeltem egy kanál teát, amelybe előtte már beáztattam egy darabka süteményt. De abban a pillanatban, amikor ez a korty tea, a sütemény elázott morzsáival keverve, odaért az ínyemhez, megremegtem, mert úgy éreztem, hogy rendkívüli dolog történik bennem. Bűvös öröm áradt el rajtam, elszigetelt mindentől, és még csak az okát sem tudtam. Azonnal közömbössé tett az élet minden fordulata iránt, a sorscsapásokat hatástalanná, az életnek rövidségét egyszerű káprázattá változtatta…”

A világ legdrágább és legritkább ételei, italai

Posted on

Kerti sármány: A sármány egy elég kicsi madár, és arról nevezetes, hogy minden része ehető, még a csontjai is. A francia konyha kedvence. Régen az emberek titokban ették, hogy Isten meg ne büntesse őket, a nagy élvezet miatt. Napjainkban a sármány populáció száma olyan rohamosan csökken, hogy az Európai Unió betiltotta ennek a “madár ropogósnak” a fogyasztását.

Wasabi: Nincs sushi wasabi nélkül, ami valójában nem más, mint egy ízesített, színezett torma. Azért drága, mert maga, a wasabi növekedéséhez és a betakarításához is ideális feltételeket kell biztosítani. Japánban természetesen már csak négy helyen nő, és egyre kevesebb helyen az országon kívül.

Su Filindeu: Ha soha nem hallottál erről a tésztaféléről, ne csodálkozz, a világon ugyanis csak három nő tudja, hogyan kell csinálni, és mindannyian ugyanannak a családnak a tagjai. Ez az ételféleség szinte embertelenül vékony tésztából áll, mely úgy készül, hogy két személy egymással szemben állva, egymásra helyezve rétegezi. A végeredmény egy “gézszerű” tészta. Elég vicces, hogy csak ezek a nők képesek megcsinálni. Pedig már pár sztár szakács bejelentkezett hozzájuk tanulónak, mint pl. Jamie Oliver, de a séf pár óra múlva feladta, mert a tésztát olyan nehéz volt húzogatni, nyújtogatni.

Fecskefészek leves: Ez az étel Indonéziában, Thaiföldön, Malajziában népszerű, s mint a neve is jelzi, fecskefészek hozzáadásával készül. Nem tudni, hogy miért gondolják az emberek azt, hogy jó ötlet egy madár köpetéből levest készíteni? Mindenesetre akik szeretik, borsos árat fizetnek érte.

Pule sajt: Rengeteg ritka sajt létezik a világon, de egyik sem drágább, mint a szerb pule sajt, ami szamártejből készül. A szamártej, tulajdonképpen számunkra sem ismeretlen. A pule sajt esetében azonban az a különleges, hogy csak egy bizonyos fajta szamárnak a tejéből lehet készíteni, amelyből már csak 100 van a világon. Ezek a ritkaságszámba menő szamarak egy meghatározott természetvédelmi területen élnek Szerbiában. A pule sajttal kapcsolatban még egy adat: Három liter tejből nyernek ki egy kiló pule sajtot, így nem csoda, hogy annyira drága!

Fehér szarvasgomba: Olyan ritka, mint a wasabi. Egyesek szerint a szarvasgomba olajjal ízesített tészták univerzumunk legfinomabb ételei. Nos, ezzel nem mindenki ért egyet, annak ellenére, vagy éppen azért, mert 1 kg szarvasgomba több, mint 2000 euróba kerül (így nem csoda, hogy a legtöbben ki sem próbálják).

Fekete szarvasgomba: A Franciaországban termő fekete szarvasgomba túlszárnyalja a fehér szarvasgombát. Ráadásul a Perigordból származóról azt tartják, hogy afrodiziákum! Talán ezért kerül 2500 euróba kilója!

Nyers lunda szív: A lunda, ez a cuki madár az Atlanti óceán északi részén levő szigeteken él. A tengerek elszennyeződése és a fő táplálékának számító homoki angolna túlzott halászata azonban veszélybe sodorta ezeket az alka féléket; így egyes kolóniái ki is pusztultak (Magyarországon az elmúlt 50 évben nem fordult elő, korábban is csak alkalmi vendégnek számított nálunk). És milyen különleges csemege készül belőle? A dobogó, nyers lunda szív. Hogy Nyugat-Izland lakói mióta eszik a hakarl nevű erjesztett cápával együtt arról nem szól a fáma, de mivel náluk több régióban még mindig hatalmas a lunda populáció, így nem meglepő, hogy előbb-utóbb a tányérukon végzik ezek az aranyos, kis lények.

Casu marzu: a szardíniai féreg sajt, melynek különlegessége, hogy a tipikus erjedés/bomlás egy szakaszában, szándékosan bejuttatják a sajtba
a lufila casei nevű lárvákat, amik előmozdítják a fermentációs szintet és a sajtzsírok lebontását. A lárvák emésztési folyamata során a sajt textúrája nagyon puha lesz, plusz némi ún. lagrima nevű folyadék szabadul fel, amit szardíniai nyelven “könnycseppnek” neveznek. Ez az “élő” sajt annyira szörnyű, hogy végül az Európai Unió betiltotta.

Almas kaviár: A világ legdrágább kaviár márkája, mert kb. 20.000 dollárba kerül 1 kg belőle. Igaz, hogy ez csak egy halikra, de egy ritka fajta, ami csak az ún. albinó tokhalban található. Főként a Kaszpi-tengerben halásszák. Iránban kedvelt csemege.

Sáfrány: Kleopátra kedvence volt, aki sáfrányágyban szeretett aludni. Manapság mindenki kóstolt már sáfrányos rizottót, vagy sáfrányos paellát, de mint a receptekből is látszik, hogy ezt a növényt főként a mediterrán országokban kedvelik. A sáfrány azért a legdrágább fűszer a világon, mert egy kiló sáfrányhoz 50,000 sáfrány bibe szükséges. Egyébként túl lehet adagolni, így elég egy ici-pici mennyiségű sáfrány, ahhoz, hogy megbolondítsuk az ételt!

Kobe marha: Amerikában minden jobb étterem azt állítja, hogy ők készítik a legjobb kobe marhát. Ez legtöbb esetben nem igaz, mert egy sztárszakács utána nézett, hogy kobe marhát kevesebb, mint 10 étteremben árusítanak Amerika-szerte. A hús olyan omlós, hogy szó szerint elolvad az ember szájában.

Ámbrás cet-ambergris: ez a cet egy nagyon különleges állat, mely különleges körülmények között él. Az ámbra úgy keletkezik, hogy a cet képtelen megemészteni a tintahal “csőrét” és vagy kihányja vagy székletként távozik belőle (az ámbrás ceteknek csak 1%-a termel ámbrát és évekig tart, amíg képződik. A tenger felszínén úszik (Atlanti óceán, Madagaszkár, Bahama) onnan halásszák le). Állítólag II. Károly, angol király kedvenc reggeli csemegéje volt az édeskés ámbrakrém. Valóban királyi étek, mert Welszben legutóbb 1 kg, 11000 fontért kelt el.

Densuke, a fekete dinnye: Hokkaidóban, Japán legészakibb szigetén termesztik. Annyira ritka, hogy évente körülbelül 70 darab terem, ezekből a jellegzetes fekete, rögbi labda alakú dinnyékből. 2008-ban 1 db 6000 $-ért kelt el egy aukción.

Caffe raro: Valójában ez a kávé egy kombinációja a két legritkább babkávénak a világon. Az első a jamaicai Blue mountain kávébab, mint a nevéből is kiderül, Jamaicában a Blue mountain régióban terem, de ott is csak korlátozott mennyiségben. A második még ritkább kávécserje a Kopi Luwak, amiről lehet, hogy többen hallottak már, nevezetessége, hogy a cibet macska nagyon szereti, s miután megeszi, a gyomor-bélrendszer enzimjei révén állítólag megváltoztatja a kávé szerkezetét. A magot nem tudja megemészteni, így kikakilja. Ezt az emberek összegyűjtik, lemossák és ha összerakjuk a jamaikai Blue montain kávébabbal, akkor a világ legritkább kávé keveréket nyerjük el. 550 euró kilója.

Matsutake gomba: Annak ellenére, hogy a neve japán, ez a gombafajta nem csak Japánban terem, hanem Európában, illetve Észak-Amerikában is. Azért drága, mert nagyon ritka, mivel a termesztéséhez különleges környezet kell. Régen sokkal több matsutake termett Japánban, de az elmúlt 50 év során egy bizonyos parazita faj elkezdte pusztítani, így az ára drámaian megemelkedett.

Kocka alakú görögdinnye: Ez nem vicc tényleg létezik a kocka alakú görögdinnye. Talált, süllyed, nem egy ritka fajtájú dinnyéről van szó, hanem egy technológiáról, miszerint Japánban kitalálták, hogy a normál görögdinnyét egy dobozban termesztik, így nyeri el a gyümölcs a kocka formát, 300 euróba kerül belőle 1 kiló.

Komlórügy: A komlórügyek, más néven komló spárgák bizonyítják, hogy néha még viszonylag közönséges növények, esetünkben a komló, amely számos ital fő összetevője, is rendelkezhet ritka tulajdonságokkal. A hajtások, rügyek összegyűjtése idegölő kézimunka. Gondolom ezt vették figyelembe, amikor több, mint 1000 dollárért árusították az Amerikai Egyesült Államokban.

Yubari dinnye: vagy Yubari király egy hibrid dinnyefajta, ami két különböző cantaloupe (mézízű dinnye) fajta keresztezéséből jött létre. Mi teszi olyan ritkává? Az hogy csak a japán városban, Yubariban található (ismét Hokkaido szigetén). Nagyon, finom, édes és zamatos, feltehetően a vulkanikus talaj miatt (tényleg isteni volt, tanúsíthatom fél évet éltem Szapporoban).

Amabito no moshio: Úgy is ismert, mint hínár só, vagy ősi tengeri só. Az amabito no moshio ismét azt bizonyítja, hogy Japánban nincs hiány ritka, élelmiszerekből. Napjainkban már csak a Seto beltengernél található ez a hínár delikát, ahol a betakarítási folyamat során a só átitatja a hínárt. Az amabito no moshio viszonylag olcsó, csak 45 dollárba kerül kilója.

Csoda gyümölcs: Állítólag a kis, piros gyümölcs azért csoda gyümölcs, mert
még a súlyos rákbetegeknek is vissza hozza az étvágyukat. A tudományos vizsgálatok azonban ezt még nem bizonyították be. A gyógyhatástól függetlenül a csoda gyümölcs azért is olyan drága, mert rendkívül ritka. Csak Nyugat-Afrika néhány régiójában őshonos.

Édeskömény pollen: Édeskömény pollen. Szóval nemcsak a sáfrány drága fűszer, hanem az édeskömény pollen is. Az édeskömény nem ritka zöldség sok ital alapanyaga, mint a görög Ouzoé vagy a francia Pisangé, nálunk mostanában kapták fel. A pollenje viszont azért olyan drága, mert kézzel kell összegyűjteni, hogy megtartsa az állagát, azonkívül a termelés hozama igen alacsony. A nagy tisztelet miatt kulináris tündérpornak is nevezik. Halételekhez kiváló, ha meg tudjuk fizetni.

Jávorboci sajt (moose): Jávorszarvas sajt. Ehhez a sajthoz csak egy módon juthatunk hozzá, ha elmegyünk Bjurholmba, az Elk nevű farmra Svédországba, ahol Christer és Ulla Johanssontól vásárolhatjuk meg. A farmjukon három szarvas 660 kg sajtot termel nekik évente, melynek darabja 400 és 1000 dollárba kerül. 3 félét készítenek a camembert-típusút, a kéksajtot és a feta-szerűt. Nyitottak egy vendéglőt is Älgens Hus’ néven Bjurholmban közvetlenül a farmjuk mellett.

Pappy van Winkle: Talán a világ legritkább bourbonja, a Pappy van Winkle Family Reserved, a cég évente csak 7000 palackot bocsát ki. 250-dollárba kerül 1 üveg belőle. Jó hír a bourbon rajongóknak, hogy 2025-re megduplázzák a gyártását és 50 dollárról indítanak.

Ehető arany: Ha szükség van bizonyítani azt, hogy az emberiség mennyire sznob, arra jó példa az ehető arany. Az ára 33.000-110.000 dollárba “fáj” kilogrammonként. Az, hogy egyáltalán nincs íze, se tápértéke is azt bizonyítja, hogy szó szerint a legdrágább, értelmetlen dolog, amit meg lehet enni, mindenesetre jól mutat a hagymakarikán vagy a hamburger tetején.

Chocopologie: A Chocopologie egy dán cukrászda, Fritz Knipschildt birodalma. Ő az egyik leghíresebb csokoládé készítő mester a világon, a Chocopologie csokik az ő büszkeségei. A truffeles csokija 3000 dollárba kerül kilónként. És hogy mit tartalmaz? Hát fekete szarvasgombát és Valrhona kakaót. Népszerű még a karamellás-fügés, toffee fee-tengeri sós-pereces, fehércsokis-kávés csokija.

Kona Nigari víz: a Hawaii Kona Nigari víz messze a legdrágább víz a bolygónkon. 25 ml 402 dollárba kerül belőle. S hogy miért? Mert állítólag a Csendes óceánból, 2000 méter mélyről hozzák fel, egy olyan helyről, ahol a vizet semmiféle szennyezés nem éri.

Kolikof fehér gyöngy, albinó kaviár: Számos rendkívül drága, és ritka kaviár létezik. Ezek egyike a Kolikof nevű, fehér gyöngy albínó kaviár. Egy kilogramm 9100 dollárba kerül (James Bond csak a vacak Beluga kaviárt eszi). Bár a Kolikof nem olyan drága, mint az Almas kaviár, de ritkább, mivel az albínó tokhalból nyerik. Ez a halfajta az egyik legrégebbi halfaj, egészen a dinoszauruszokig, azaz, több mint 200 millió évvel ez előttre vezethető vissza kialakulásuk. Élőhelyük jellemzően a szubtrópusi tengerek É-Amerikában, Kelet-Európában, és Ázsiában. Vándorformák, hiszen több tengeri faj a folyókba vándorol ívni. A húsuk és az ikrájukból készített értékes kaviár miatt gazdasági haszonnal kecsegtetnek, akár orvhorgászat révén is. Ez azt eredményezi, hogy több faj állományszáma olyan mértékben lecsökkent, hogy a kihalás fenyegeti őket. A legnagyobb tokpopuláció a Kaszpi-tengerben él. A 2001-es fogási adatok és becslések szerint a világállomány a 20. század folyamán legalább 70%-kal fogyott, 13 tokfaj veszélyeztetett státuszba került, kettő pedig a kihalás szélén áll.


Furcsa szenvedélyek: a Répa szerelmese

Posted on Updated on

Zizi Howell-re, a My Crazy Obsession (megszállottságom-őrületem!) című amerikai valóság-showban figyeltem fel. Ez a reality TV sorozat olyan emberekről szól, akik a normálistól eltérően vonzódnak dolgokhoz, tárgyakhoz, megszállottjai valaminek vagy egyéb furcsa szokásaik vannak (egy 31 éves férfi csecsemőként éli az életét, pelenkát hord, cumizik stb). A kaliforniai Zizi Howell például megőrül a sárgarépáért! Az egész eddigi életét (50+os nő) a répa iránti szenvedélye határozza meg. 35 sárgarépa-témájú tetoválás van a testén, napjait a több mint 1000 darab sárgarépa tárgy tisztogatásával, rendezgetésével tölti. Ezek közé tartozik a hűtő mágnesek, a sárgarépa mintázatú teáskannák stb. elmosása, karban tartása. Több megmosolyogtató jelenete volt az epizódnak, ezek közül a legmulatságosabb számomra az volt, amikor Mrs Howell elmesélte, hogy egy rock koncerten ismerte meg a férjét, ahol feldobott a levegőbe egy sárgarépát, és véletlenül egy férfit talált vele homlokon. Nos, ez az úriember lett a férje. Más bizarr pillanata a “Répa kultos” résznek még az volt, amikor Mrs Howell meghívta a stábot egy répa témájú rock koncertre, a „Carrot Top” (Répa Csúcs) nevű punk metál zenekar egyik fellépésére és előtte 600 kis sárgarépát rögzített egy övre, azt viselte a koncert alatt, hogy ne legyen hiányérzete. Mint már említettem a testén több mint 35 répa tetoválás van, beleértve egy óriásit elöl a hasán. Sárgarépák az ujjai között, csillámporos répa matricák a szemhéján stb. Mrs Howell lakásában mindenhol dominál a répa tematika: például csináltatott egy 4000 $ értékű sárgarépa komódot, amiben nemcsak a narancsszínű, répamintás ruháit tartja, de az anyja hamvait is- egy répa alakú urnában!- Nos, ha már a divatról van szó, Zizi Howel hajcsavarók helyett répával göndöríti be a haját. A rózsaszín hajú nő! (miért nem narancssárga, érthetetlen) konyhája olyan, mint egy Répa szentély. Üveg vitrinben tartja a répa tematikájú játékait, amikkel minden nap játszik. Az edények, evőeszközök mind répával díszítettek vagy alakúak. Zizi Howell természetesen a terítésnél sem tudja nélkülözni a répa motívumokat, répa alakú, narancssárga tányérból eszik és répa pohárból iszik, répaszínű és alakú gyertyákkal díszíti az asztalt. Bármerre néz az ember, minduntalan felfedez még egy újabb répa használati tárgyat. S hogy mi a magyarázata a megszállottságának? A válasza egyszerű: „Csak azt akarom, hogy nekem legyen a legtöbb répám a világon!” Hm, azt hiszem, én megmaradok a répa hagyományos használatánál, kizárólag levesben vagy köretben szeretem!

A sárgarépa Perzsiából származik, és a mai Afganisztán és Irán területén kezdték el termeszteni és fogyasztani leghamarabb. Ráadásul eredetileg nem is a gyökerét, hanem a leveleit ették. Európába a mórok hozták be a 8. században, és gyorsan elterjedt az egész kontinensen. Ekkor a répa gyökerének színe többnyire lila vagy bíbor volt, néha felbukkantak mutáns, citromsárga és fehér példányok, amelyekből hiányzott a lila színt adó pigment (ettől az anyagtól kapja például a színét a padlizsán is).

Hogy ki és miért nemesítette ki először a sárga sárgarépát, azt már homály fedi, annyi látszik biztosnak, hogy a mutáns, fehér répát (nem összekeverendő a fehérrépával, ami a petrezselyem gyökere) keresztezték vadon élő répafajtákkal a Németalföldön, mígnem megjelent a zöldség ma ismert, narancssárga verziója. Ebben a béta karotin adja a színt.

Napjainkban egyébként Kína a világ legnagyobb répatermelője, évi 16 millió tonnával.

Napóleon, a nőgyűlölő

Posted on

Germaine de Staël-Holstein és Juliette Récamier (a Direktórium szellemének és csodájának asszonya) bárónő barátnők voltak. Egyikőjük korának talán leghíresebb írónője, míg a másik ugyanezen kor bálványozott szépségideálja volt. Ami közös volt bennük, hogy a 19. század eleji irodalmi és politikai körök vezető egyéniségei lettek, szalonjaikban a kor hatalmi és intellektuális nagyságai kivétel nélkül „törzsvendégek” voltak; és, ki nem állhatták Napóleont!

Napóleon és a nők

A nagy hadvezért erős és csökönyös asszonyok vették körül, akiket gyakran nehezebb volt kormányozni, mint egész birodalmát. A félelmetes anya, a kedvenc nővére, Paulina, kinek szexuális perverzitásait, kicsapongásait képtelen volt megfékezni, és a felesége, „Josephine”, az egyetlen személy Napóleon életében, aki képes volt irányítani kérlelhetetlen, akaratos személyét (de ő meg rendszeresen csalta a férjét).

Az előbb említett erős nők iránt érzett szeretete ellenére Napóleon nőgyűlölő volt, különösen utálta a forradalom utáni Franciaország emancipált, felvilágosult gondolkodású asszonyait, akik előtérbe kerülve beleavatkoztak a politikába. Ilyen volt a két barátnő, Juliette Récamier és Germaine de Staël-Holstein bárónő, mert mindketten rendelkeztek a császár által nemkívánatosnak tartott tulajdonságokkal. Politikai és irodalmi körök vezetői voltak, szalonjaik a felvilágosult gondolatok melegágyai, így maguk a Napóleonnal szembeni ellenállás irányítói. A fiatal Alphonse Lamartine francia költő annyira csodálta mindkét asszonyt, de főként Madame de Staëlt, hogy egyszer végre látni szerette volna. Amikor megtudta, hogy merre vezet az útja, leült egy padra és várt, míg ráesteledett. Ekkor porfelhőben hintó közeledett, melyben ketten ültek: a legangyalibb arc, kit a költő valaha látott; a másik azonban kissé nehézkes, túl színes, férfias, heves gesztusokkal beszélt, napellenzőül fűzfaágat tartva arca elé. Így látta Lamartine elhaladni maga előtt a női szépséget és a női gondolatot: Madame de Récamier-t és Madame de Staëlt

Ahogyan Bonaparte hatalma nőtt, úgy lett egyre vonzóbb a nők szemében, a császár viszont végre elérkezettnek látta az időt arra, hogy bosszút álljon rajtuk. Napóleon undoksága, rossz modora legendás volt, különösen, ha talált olyan nőt, akit megfélemlíthetett. Egyszer pl. azt mondta egy újonnan bemutatott vendégnek: „Hölgyem, nekem azt mondták, hogy ön csúnya. Nyilván nem túloztak”.

Madame de Staël 1796. decemberében találkozott először Napóleonnal. Akkor még lelkesedett magáért a férfiért, de a konzuli kormányzás módjáért nem, így az utóbbit csak fokozatosan kezdte bírálni. Napóleon elutasító magatartása és hatalmi törekvései azonban hamarosan ellenállást váltottak ki belőle, s a császár politikájának elszánt ellenfelévé vált. Gondolatai borotvaélesek voltak, úgyhogy a férfiúi hiúság, a képzelt fölény ritkán képes ellenállni egy ilyen rendhagyó női kihívásnak. Nem meglepő hát, hogy a császár, mint férfiasan eszes asszonyt szívből utálta. Egy „üzenetváltásuk” erre a legjobb példa:
„Arról nem tehet ön, hogy csúnya, (egyáltalán nem volt az) de arról igen, hogy intrikus.”­-Mire Madame de Staël válasza a következő volt: „Bonaparte, lám, nem is olyan mindenható, ha tart tőlem, egy védtelen asszonytól. Ez büszkeséggel tölt el, de rettegéssel is.”

Hogy Madame de Staël bárónőnek Franciaországból mennie kellett, az a napnál világosabb volt. A felügyeletével megbízott csendőrtisztnek,–aki gentleman volt, 48 órát engedélyezett neki, amíg a császári parancshoz híven elhagyja Párizst­,–nos a bárónő pakolás közben ennyit jegyzett meg hangosan, hogy: ”Látja, uram, hova vezet, ha egy asszony szellemes (jelentése éleseszű)”.

Juliette Récamier a gazdag bankár felesége, aki Párizsban még továbbra is sokat érintkezett a császár politikai ellenfeleivel, 1811-ben Napóleon immár másodjára száműzte. Ezúttal Itáliába utazott és csak Napóleon bukása után, 1815-ben tért vissza ismét a fővárosba. Mindeközben Germaine de Staël megírta monumentális, hatkötetes művét „Németországról” címmel, melynek első kiadását 1810-ben, Napóleon utasítására megsemmisítették.

„Nők! A legnagyszerűbb ajánlattevők közé tartoznak. A hatalom az, amit szeretnek. Ez a legjobb afrodiziákum -akárcsak számomra. Megszerzem, majd el is felejtem őket.” A paradoxon az, hogy Napóleon ezt a szúrós, de annál nagyképűbb megjegyzést Szent Ilona-szigeti száműzetésének (mert ugye ő is ellenfelei sorsára jutott) idején teszi. Nem lehet meglepő, hogy az eredetileg „Európa kemény emberének tartott” Bonaparte azzal erősítette meg önnön férfias mítoszát, hogy a körülötte lévő nők befolyását csökkenteni, hírüket pedig befeketíteni próbálta.

Utóirat

Juliette Récamier családja Lyon tehetős rétegéhez tartozott. Apját, Jean Bernard királyi jegyzőt 1786-ban Párizsba helyezték. A konzulátus idején leváltották posztjáról, mert azzal gyanúsították, hogy a royalistákkal áll kapcsolatban. Felesége, értelmes és kacér asszony, szintén gazdag családból származott. 1793-ban, amikor a terror javában dúlt, Juliette-et férjhez adták a szülők egyik barátjukhoz, a gazdag párizsi bankárhoz. Gyöngéd, de plátói kapcsolatban élt a házaspár, mert Juliette valószínűleg Récamier házasságon kívül született lánya volt, de Juliette erről csak jóval később szerzett tudomást. A szép és kedves fiatalasszonyt számos rajongó vette körül. Szinte elsőként bútorozta be rezidenciáját etruszk stílusban. Antik görög ruhákat hordott a Direktórium idején, és ezzel jelentősen hozzájárult a császárság alatt uralkodó antik stílus népszerűsítéséhez.

Hamarosan Juliette szalont nyitott, amely egy kiválasztott társaság találkozóhelye lett, ez azonnal felkeltette a rendőrség gyanúját. Bankár férje 1805-ben nagy anyagi veszteségeket szenvedett el Napóleon miatt, nem sokkal később a gyanakvó császár feloszlatta a túl sok royalista által látogatott fényes szalonjukat is, őket pedig vidékre száműzte. A császári rendőrség végül a házaspárt Franciaország elhagyására kényszerítette. Mivel Madame de Staelt 1803-1815 között a Genfi-tó melletti Coppet-ban élt száműzetésben, a sorsában osztozó barátnője Madame Récamier oda költözött hozzá.

Forrás: Napóleon és a nők, Múlt-kor – Lászlóffy Csaba: A száműzött és Kollát Gyula írása

Síelés utáni party az Alpokban

Posted on

A Bajor-Alpok Németország legbámulatosabb hegyvidékei közé tartozik. Az alpesi hágókon és hegyi tavak partján kígyózó útvonalakat követve mélyen behatolhatunk a hegyi barlangokba. A természet azonban csak a számtalan látnivalók egyike. A Németország téli sportjának központjában a síeléstől kezdve a snowboardozásig minden kipróbálható. De az egyéb kulturális programokban sincs hiány. A Lüftlmalerei (levegőben festők) freskók optikai illúziója, Őrült Lajos király palotái, Richard Strauss villája (ma múzeumként működik), a barokk és rokokó templomok belsői mind megérnek egy látogatást. Az ínyencek pedig megkóstolhatják az allgaui sajtot, a sváb galuskát, a friss halakat és vadakat.

Werdenfelser vidéke

A Zugspitze, Garmisch-Partenkirchentől délnyugatra fekszik. 2962 m tengerszint feletti magasságával Németország legmagasabb hegycsúcsa. Az Alpokban jól nyomon követhető, hogy mind a völgyeket, mind az alpesi előtereket erősen befolyásolta az utolsó jégkorszak. A tavak által részben kialakított felszínt a gleccserek faragták ki. Később a tavak elmocsarasodtak, így a korai vaskorban ezt a hatalmas területet az illírek lakták. Már ebben a korai szakaszban is szoros kapcsolat volt a mai felső Olaszországgal a jelenlegi Brenner-Scharnitz útvonallal. Kb. i.-e. 500-ban kelták szállták meg a Werdenfels régiót és összekeveredtek az őslakossággal. A rómaiak viszont i.e. 15-ben meghódították a területet és hozzácsatolták Raetia tartományhoz. Így történhetett meg, hogy a települések a mai napig őrzik a római korban kapott illír vagy kelta neveket, pl. Veneto folyó-, Partenkirchen-Partanum, Isar-Isara. A kereskedelmi útvonal i.sz. 195 óta létezik. A via Claudia Augusta, Augsburgon keresztül Partenkirchen, és Mittenwald felé a Brenner-hágót is magába foglalta. A római út végállomása Partanum volt, az elődje a mai Partenkirchennek. A Római birodalom összeomlása után, majd a népvándorlás idején a bajuvárak rendezték át a völgyet. Az 1180-ban Ottó Wittelsbach herceg által építtetett Werdenfels kastély, ma Partenkirchentől északnyugatra található. 1294-ben a herceg leszármazottjai az irányítást átadták a freisingi püspöknek, s mivel ezen a területen vezetett keresztül egy fontos európai kereskedelmi útvonal, a freisingi érsekség lehetővé tette, hogy a Werdenfels megyében élő lakosság hosszú ideig bőségben éljen. Az újkor szintén jelentős gazdasági fellendülést eredményezett, mely következtében a Werdenfels vidék erősebb kereskedelmi kapcsolatokat épített ki Olaszországgal és a fuggerekkel. 1889-ben a vasútvonal létesítésének köszönhetően a turisták már vonattal tudtak ide látogatni Münchenből. Az advent és egyéb események aztán újabb bevételi forrást eredményeztek.

Werdenfels múzeum

A Zugspitze árnyékában, a keskeny Partnachen patak két oldalán egymással szembenéző Garmisch és Partenkirchen ikervárosa Németország leghíresebb síterülete. A két várost az 1936-os téli olimpia idején egyesítették, de még ma is őrzik eltérő karaktereiket, nevezetesen Garmisch kozmopolita, míg Partenkirchen régimódi, alpesi hangulatú. A sok, szép festett homlokzatú ház mellett, ha ráuntunk a síelésre, vagy hegymászásra érdemes megtekinteni az 1895–ben, Garmischban létesített Werdenfels Múzeumot. A privát gyűjtemény egy 17. századi kereskedő házban kapott helyet és a Werdenfels régió történetét, kulturális életét mutatja be. Itt aztán összeáll a kép, mert a régi okiratokból megtudhatjuk, hogy Werdenfelser land a felső-bajorországi területet foglalja magába, a Bajor Alpok egy részével együtt, Mittenwaldtól-Farchantig. Ez a terület a középkortól, a harmincéves háborúig nem a bajor herceghez, hanem a freisingi püspökség alá tartozott. A régió eredeti nevét a Werdenfels kastélyról kapta (lsd. Ottó Wittelsbach), ami Észak-Garmisch-Partenkirchenben található. A kastély szerepe főleg a katonai, és a kereskedelmi útvonal biztosítása, illetve a védelme volt, amely a Loisach völgyhöz kapcsolódó kereskedelmi állomásokat jelentette, Olaszországot és a Felső-Bajorországot is beleértve. Aranyföldnek is nevezték ezt a vidéket, mert a középkorban a Garmischban lévő Rottstraßen vezetett a kereskedelmi út, egészen Augsburgig. Ennek a területnek lett aztán a kulturális központja Garmisch-Partenkirchen. De sok település, mint Wallgau, Krün, Mittenwald, stb. is Werdenfelserhez tartoznak, az Ammertali területeket is beleértve a Loisach és az Ammer völgyi városokkal, folyókkal együtt (Roper, Ettal, Oberammergau, Unterammergau) a, Bayersoiener t-Staffelsee-Riegsee tavak). A múzeumban a 2. emeleten vallásos középkori tárgyakban, festményekben, fafaragásos oltár remekművekben gyönyörködhetünk, míg a 3.-4. emelet a paraszti életet, az 5. a farsangi szokásokat mutatja be. S ha a sok élmény után megéhezünk a helyi vendéglők egyikében érdemes megkóstolni egy vad vagy halételt. Én az utóbbit választottam és nem csalódtam a mustáros szószban, párolt zöldségekkel elkészített fehér húsú halételben, ami mennyei volt.