bűnügy

Gesztenye bankett és Lucrezia Borgia

Posted on Updated on

Lucrezia Borgia (1471. április 18. Subiaco (Rómához közel) –1519. június 24, Ferrara spanyolul Borja), aki éppen 500 éve távozott az élők sorából, spanyol-olasz származású nemes asszony volt, a Borgia ház tagja, VI. Sándor pápa és Vanozza dei Cattanei leánya.

A jólétben felcseperedett lányka élete csendes mederben zajlott, egészen addig, míg apját, 1492-ben VI. Sándor néven meg nem választották pápának. Mert bár apja korábban két férjet is kiszemelt neki, tizenhárom évesen a nagyhatalmú, Milánót uraló Sforza család sarjához, Giovannihoz kényszerítette, hogy szövetségest szerezzen Észak-Itáliában. Két évvel a fényűző esküvő után aztán fordult a kocka, mert VIII. Károly francia király megtámadta Itáliát, és a Sforzák az ő oldalára álltak. Cesare Borgia immár terhessé vált sógora meggyilkolására készült, de Giovanni Sforza, -miután Lucrezia figyelmeztette,-koldus ruhában Milánóba menekült. Elválni azonban nem akart, így a pápa végül azon az alapon bontotta fel a házasságot, hogy Giovanni képtelen volt elhálni a nászt. Az impotensnek titulált férj persze válaszul azzal rágalmazta meg a nejét, hogy vérfertőző viszonyban él az apjával és a bátyjával. – Ezt a történetet aztán az évszázadok során szaftos részletekkel megtoldották, Lucrezia szeretőiről, akiket elcsábított, majd egy gyűrűbe töltött méreg segítségével meggyilkolt. Az első, kidobott férj aggatta tehát rá a femme fatale, a végzet asszonya címet, ennek köszönhető, hogy a későbbi korokban sok műalkotás, regény és film is ilyennek ábrázolta Lucreziát.

Lucrezia első házassága semlegesítése után egy kolostorba vonult vissza, ahol nem sokáig élvezhette a nyugodt életet. Apja és immár a pápai állam katonai vezetőjévé előlépett bátyja ugyanis újabb férjet szemeltek ki számára. Ezúttal aragoniai Alfonso, a franciákkal szemben ellenséges nápolyi király, törvénytelen fia személyében. A tizennyolc éves Lucrezia és a tizenhét éves, a kortársak szerint rendkívül vonzó Alfonz menyegzőjét 1498-ban tartották meg a Vatikánban. A hatalmi érdekekből összeboronált fiatalok között igaz szerelem szövődött. Lucrezia 1499-ben fiúgyermeknek (Rodrigo lett a neve) adott életet. Boldogságuknak azonban ismét a politika vetett véget, amikor a pápa hirtelen a franciákkal szövetkezett Nápoly ellen, s ezzel Alfonso politikailag kényelmetlenné vált a Borgiák számára. Ráadásul az sem volt titok, hogy aragóniai Alfonso, a nápolyi király illegitim fia. Cesare tehát bevált módszerével, 1500-ban bérgyilkosokat küldött húga férjére, de Alfonso túlélte a merényletet. A legenda szerint Cesare ekkor azt suttogta a betegágyán fekvő sógora fülébe: “Ami nem történt meg délben, az megtörténhet este.” És szavai beigazolódtak: hiába állíttatott őrséget Lucrezia, férje ajtaja elé, és hiába ápolta személyesen, a férfit 6 héttel később megfojtva találták ágyában, sokak szerint maga Cesare Borgia végzett vele.

Lucrezia családjának a férfitagjai még gyászolni sem hagyták a húszéves özvegyet, mert még ugyanabban az évben harmadszorra is kiházasították. Ezúttal Ferrara hercege lett a kiszemelt áldozat. Alfonso D’Este érthető módon nem repesett az örömtől (nem akart Lucrezia előző férjeinek a sorsára jutni), egészen addig, amíg személyesen nem találkozott Lucreziával. A 20 éves szépség azon nyomban rabul ejtette. A Borgia lány aztán harmadik esküvője után, 1502-ben végleg elhagyta Rómát. Apja a következő évben meghalt, az ellenségeitől üldözött Cesare Borgia Spanyolországba menekült, ott esett el egy ütközetben 1507-ben. Apja és Cesare halála után Lucrezia élete csendesen folydogált, ragyogó udvart tartott, amely a reneszánsz egyik szellemi központja lett, festőkkel, írókkal, tudósokkal vette körül magát, akik egymással versengve magasztalták szépségét és ragyogó szellemét. Újabb kutatások szerint kiváló üzletasszony is volt, aki csinos vagyonra tett szert vállalkozásaival. A szóbeszéd is elült körülötte, közmegbecsülésnek örvendve hunyta le szemét 1519. június 24-én, -éppen 500 évvel ezelőtt,-nyolcadik gyermekének (egy kislány volt) születése után.

Lucrezia és a hírhedt Gesztenye bankett

Lucreziát egyrészt rendkívül intelligensnek tartották (Spoleto kormányzójaként uralkodott, mely posztot általában bíborosok töltötték be a saját jogukon, öt különböző nyelven beszélt) elbűvölő hölgynek, másrészt romlottnak, erkölcstelennek. De hogy mi volt az igazság azt megtudhatjuk Maria Villavecchia Bellonci: Lucrezia Borgia című mesterművéből. Az olasz történész és újságírónő ugyanis a korabeli dokumentumok felhasználásával nem csak a Borgiákról, de a reneszánsz kor domináns családjairól is hiteles képet fest ( D ‘Estekről, Gonzagákról és Sforzákról). Bellonci különös élvezettel beszél a reneszánsz kor nőalakjairól, központba állítva Lucreziát, akinek életét szerinte álszent kora határozta meg, s hogy önmaga lehessen, kilátástalan ellenállásba kezdett. Az örök asszony szép és szomorú életét a pompázatos XVI. század történetének ragyogásában élhetjük át. Idézet a könyvből:

„A 13 éves Lucrezia kedves, jó megjelenésű, ártatlan lányka volt. Súlyos szőke haja a térdéig ért, gyönyörű hamvas bőre csodálat tárgyát képezte, mogyorószínű szeme, ami aszerint változott, hogy milyen ruhát viselt, megigézte a férfiakat, szép keblét mindig sállal fedte be, különleges, de természetes járása olyannak tűnt, mintha a levegőben sétálna”. E fizikai tulajdonságokat Olaszországban nagyra értékelték abban az időben. Egy másik leírás szerint “a szája meglehetősen nagy volt, a fogai ragyogóan fehérek, a nyaka karcsú és tiszta, az alkata csodálatosan arányos. Valójában az apjához hasonlított, szőke kiadásban, mert éppolyan elmosódott volt az álla, ami viszont annyira bájossá tette, hogy az örökös serdülés kedvességét kölcsönözte neki”.

Bámulatos ruháinak csodájára jártak (200 hímzett blúzt kapott kelengyeként első házassága során). Kedvenc színe a morello (lilába hajló sötétbarna szín) a kárminvörös, és a barna volt. Szerette a brokátot, a fekete atlaszselymet, a sávos, aranyszövésű, hermelinnel bélelt aranyköpenyeket. Haját legtöbbször kiengedve hordta, könnyed franciásan, aranyozott főkötővel befedve, vagy pápai frizurát fésültetett magának, homlokát egy igazgyönggyel vagy gyémánttal díszítve. De apja kedvéért a nagyobb ünnepségek alkalmával magára öltötte a pápa színeit, a sárgát és a vöröset. Számtalan gálaruhái közül kiemelkedő mestermunka egy fekete bársony öltözék, X formájú arany díszekkel kiverve, fehér pöttyös selyemövvel kiegészítve. 1500-ban a farsang idején arany számjegyekkel gazdagon zsúfolt ruhában jelent meg, máskor csíkos morelló és arany, bő ujjú, vagy szeder fekete atlaszselyemben pompázott. Első gyermeke, a kis Rodrigo keresztelőjén arannyal hímzett szövetet öltött magára, újévkor arany levelekkel kivarrt, fekete bársonyban fogadta a vendégeket. Élete vége felé divatba hozta a fehér színt. A kor divathölgyeivel ellentétben arcápolásra sohasem használta a mérgező ún. Simító pomádét, ami szublimátot tartalmazott, hanem helyette desztillált vízbe áztatott illatos füvekből készült tonikkal mosta az arcát!

De térjünk vissza a pompás, extravagáns partikra. Az egyik ilyen volt a Gesztenye bankett néven elhíresült, ahol állítólag vérfertőzés, mérgezés és gyilkosság történt; azonban ezeknek a rágalmaknak egyáltalán nincs és soha nem is volt történelmi alapja, az erősen túlzó állításokat valószínűleg a Borgia család riválisai terjesztették el.

A gesztenye ünnepét Rómában (gesztenye balett vagy bankett) minden évben október 31-én tartották. Ebből az alkalomból, Cesare Borgia a pápai palota egykori bíborosa nagy mulatságot rendezett, apja és Lucrezia elnökletével. A bankettről való beszámoló a pápa ceremóniamestere Johann Burchard latin nyelven írott naplójából (címe Liber Notarum) maradt fenn, melynek hitelessége azonban alaposan vitatott. Burchard szerint ugyanis a lakomára Cesare, Palazzo Apostolico lakosztályában került sor 50 prostituált és kurtizán részvételével, ők gondoskodtak a vendégek szórakoztatásáról. Burchard így számol be az eseményről:

„1501. október utolsó napjának estéjén, Cesare Borgia bankettet rendezett a Vatikán termeiben -50 becsületes prostituált, nevezzük kurtizánoknak őket- részvételével, akik arra voltak hivatottak, hogy táncoljanak a vendégekkel, először ruhában, később meztelenül. A vacsora után az égő gyertyákat a padlón helyezték el, és gesztenyéket szórtak szét a keleti szőnyegeken, amelyeket a meztelen kurtizánoknak kellett összeszedniük, térden kúszva a nagy karos gyertyatartók között, amit a pápa, Cesare és húga, Lucrezia páholyból szemlélt. Végül díjakat osztottak ki a legügyesebb kurtizánoknak, úgymint tunikát, selymet, cipőt, szőrméket és egyéb értékes dolgokat.”

Ami érdekes, hogy ez az ún. gesztenye bankett csak Burchard emlékirataiban szerepel, egyetlen kortársa sem említi meg a nevezetes eseményt, sőt mi több többségük, tudomást szerezvén Burchard naplójáról vagy megkérdőjelezte a történetet, vagy elutasította azt nyílt hazugság címén.

A 20. században a Vatikán főmunkatársa, Monsignor Peter de Roo (1839 –1926) már egyenesen cáfolta az “50 kurtizán ” történetet. Míg egyetértett azzal, hogy Cesare Borgia ünnepséget rendezett a Vatikánban, azt viszont cáfolta, hogy a pápa és Lucrezia is részt vett volna ilyen szabados bacchanálián. Ezt azzal indokolta, hogy a pápa ugyan élvhajhász volt, de sokkal diszkrétebb annál, hogy nagy nyilvánosság előtt így viselkedjen. Roo úgy véli, hogy az állítólagos “orgia ” egy későbbi interpoláció, melyet a Borgiák ellenséges pártjai közül valamelyik talált ki, hogy minél jobban befeketítse a családot.

Hogy állítását alátámassza,-mely szerint VI. Sándor ellenségei terjesztették el a Borgiákról a perverzitásokat,-megemlít egy bizonyos Thuasnét, aki lényegében változtatja meg a Burghard által lejegyzett történetet. Thuasné ugyanis Burchard kurtizánjait és lakájait udvarhölgyekkel és urakkal cserélte fel. Továbbá azt állítja, hogy Cesare Borgia volt, aki meghívta az alacsony származású örömlányokat, de beszámolójából kihagyta Lucrezia és a pápa jelenlétét. Megemlíti azt is, hogy a kurtizánokat csak vacsorára hívták meg a palotába, és hogy a nők döbbentek meg legjobban, amikor a gesztenye “hadműveletre” kényszerítették őket”. William Manchester: The World lit Only by Fire, 1992 (A földet csak a tűz világítja meg) című könyvében, mely a Borgiákról szól, a következőket írja a gesztenye bankettről: “A szolgák pontozták minden férfi orgazmusát, a pápának hízelegve, aki nagyon csodálta a férfiasságot és mérni akarta a macsóizmust, az ejakulációs kapacitást…. Miután mindenki kimerült, Őszentsége előterjesztette a díjakat.”

A hivatásos történészek azonban számos ténybeli és fordítási hibára hívják fel a figyelmet a Gesztenye bankettel kapcsolatban, mellyel a Középkori Amerikai Akadémia folyóirata a Speculum is egyetértett…..

(A Gesztenye bankett a Borgiák TV sorozat 4. szezon, 3. epizódjában látható. A Borgia család nincs jelen)

Mák rendőrség, ópium háborúk és a mákos guba

Posted on Updated on

A kerti mák számunkra mindig fontos élelmiszernövény volt, gondoljunk a mákkal ízesített ételeinkre, mint pl. a pozsonyi kiflire, a mákos gubára, a mákos palacsintára, a zserbóra stb.

Mit profitálhat a szervezetünk a mákból?

A mák gubója egy latex-szerű anyagot valamint különböző alkaloidákat tartalmaz, -ebből vonják ki a morfint, kodeint, papaverint stb.; a magasabb alkaloida-tartalmú mákfajták adják az ópiumgyártás alapanyagát. A mák magja, a mák olaja főzéshez és gyógyszerkészítésre egyaránt alkalmas, és ami érdekes, hogy a mákból készült kivonat röntgen sugárzás elleni kontraszt anyagként is jól bevált! A mákolaj magas foszfortartalma miatt elősegíti a kalcium felszívódását és a csontokba való beépülését. A mákban sok E-, C, és B-vitamin található. Emellett rengeteg cinket is tartalmaz, ami a növekedést és a fejlődést befolyásoló enzimek ko-faktora, illetve az immunrendszer támogatásában is nagy szerepe van. A pipacs is a mákfélék családjába tartozik, s mivel alkaloidot tartalmaz, gyulladáscsökkentő, fájdalomcsillapító és anti-mikrobiális hatású. Elsősorban a torokgyulladás csillapítására alkalmazzák, pl. a Strepsils alapanyaga is a pipacsból származik.

Tehát a mák fontos élelmiszer- és gyógynövény. Magyarországon, akárcsak a világ többi részén a termesztése szigorúan szabályozott. Nálunk saját használatra 499 m²-ig termelhető alacsony ópium tartalmú mák, mely nem haladja meg a 0,06%-ot. 500 m² felett és 0,06%-ot meghaladó ópium tartalmú fajta esetén (ipari mák), mindenki köteles bejelenteni és engedélyt kérni a termesztéséhez a magyar Országos Gyógyszerészeti és Élelmiszer EÜ Intézettől (OGYÉI). Élelmezési és díszítő mák célú értékesítés esetén a NÉBIH-től is. A nemzetség több faját (pipacs, alpesi mák, keleti mák, izlandi mák) dísznövényként, kifejezetten kertészeti célokra nemesítették ki.

A mák története

A pipacsot dísznövényként már k.e. 5000 évvel kultiválták Mezopotámiában. Az egyiptomi sírokban is rengeteg falfestményen örökítették meg. A görög mitológiában a mákvirág Demeterrel állt kapcsolatban, aki a termékenység és a mezőgazdaság istennője volt. A kulturális szimbólum eredete valószínűleg Mínoszból származik, mert a mák istennő szobrát a krétai Mínosz szentélyben találták meg. Az emberek hozzá imádkoztak, mert azt hitték, ha pipacsok nőnek a földjükön (a kukorica elterjedése után innen származott a későbbi elnevezése “kukorica mák”) akkor bőséges termésre számíthatnak.

A görög mitológiában Hypnos, Nyx és Thanatos,-az Éjszaka, az Álom és a Halál istenei voltak,-mindig együtt ábrázolták őket, szimbólumuk a mák volt. Az ókori görög feljegyzésekből megtudhatjuk, hogy a növényt egyes görög szigeteken a nők eutanáziára használták, hogy lerövidítsék az időt, amíg a természetes halál elragadja őket (mákfőzetet ittak). Hippokratész (460 –377) görög orvos, egyike volt azoknak, akik hangsúlyozták a mák gyógyító szerepét. Ő örökítette meg az utókor számára a különböző készítési módokat is. A mákból készült italt narkotikumként használta, kábító, hipnotikus, és katartikus fokozatait végig kísérletezte és lejegyezte. Azt is felismerte, hogy a növény főzésre, élelmiszer készítésre is alkalmas, különösen a magok.

Dioszkoridesz írta le elsőként, az 1. században a mák taxonómiáját. Ő különbséget tett a különböző mák fajták között, úgymint a “termesztett ” vagy “kerti” pipacsok között. Ezen a kategórián belül további két típust különböztetett meg, a fekete és a fehér magvúakat. Történészek, biológusok következtetései alapján ez a fajta lehetett a Papaver somniferum. Más fajok is ismertek voltak. Dioszkoridesz a “virágzó” mákot erős hipnotikus tulajdonságai miatt tartotta fontos növénynek. Ez volt valószínűleg a Papaver hybridum. Végül, a “vad mák”, ahogy ő nevezte, talán a Papaver Orientale lehetett.

Később az idősebb Plinius, római történész, egy újabb “köztes” máktípust fedezett fel, (a vadon élő és a termesztett mák között), ez volt a Papaver rhoeas. Az orvosi alkalmazásai során a leveleket kipréselte és a mák kapszulákat vízben felforralva egyfajta gyümölcslevet készített belőlük, ezután egy deszkán alaposan szétdörzsölte-morzsolta, majd kiszárította, végül labdacsokat készített belőle. Ezeket a termékeket használták régen, nagyjából ugyanolyan módon, mint ma, az alvászavarok, emésztési zavarok és a légzőszervi problémák enyhítésére.

Egy évszázaddal később Galen a különféle máktermékek különböző alkalmazásait még részletesebben elemezte. Azt írta, hogy a belőlük készült ópium a legerősebb butító szer, érzékeket tompító és alvást indukáló. De megállapította, hogy a mák ugyanakkor kiváló különböző betegségek kezelésére, beleértve a szembetegségeket-és a tüdőgyulladást is.

Harc a mákért

Az első (1839–1842) és a második Ópiumháborúk (1856 –1860) Kína és Nagy-Britannia között az egymást követő kínai császárok arra irányuló kísérletei miatt törtek ki, hogy megakadályozzák az ópium növekvő behozatalát az országban. A kábítószer kereskedelem ugyanis nem titokban, hanem az egyes államok közreműködésével, nyíltan zajlott. A kereskedelmi jogokat hatalmas társaságok birtokolták (pl. a Brit Kelet-indiai Társaság, vagy a holland és francia társaságok). A monopolhelyzetben lévő társulások hatalmas jövedelmet húztak, különösen a kábítószernek a brit Indiából Kínába irányuló exportjából. Kína ennek az exportnak a katasztrofális gazdasági és egészségügyi következményei miatt be akarta tiltani azt. Nagy-Britannia 1840-ben kirobbantotta az első ópiumháborút, amit később még egy követett. E háborúk következményei voltak azok az egyenlőtlen szerződések, amik Kínát félgyarmati státusba taszították.

Az 1. háború: Az európaiak, Angliával az élen a kábítószer nagy részét saját, ázsiai gyarmataikon termesztették. 1840-ben Tao-kuang, kínai császár betiltotta az ópium kereskedelmét, az országba bekerült ópiumot Lin Cö-hszü császári biztos elkoboztatta a kereskedőktől. Az angolok válaszként hadihajókkal felvonultak Kína partjainál és kirobbantották az első ópiumháborút. A kínai hadsereg hatalmas technikai hátrányban volt, legalább tízszeres létszámbeli fölénye ellenére (több mint 200 ezer harcosuk volt, szemben a britek 12-13 ezer angol és 7 ezer indiai katonáival).

Az angolok rövidesen bevették Kuangcsout (1757-től az egyetlen törvényes külkereskedelmi kikötő Kínában Kanton volt), elfoglalták Sanghajt, Csencsiangot és Nankingot. Kína elvesztette a háborút, kénytelen volt engedélyezni a kereskedelmet, 1842-ben Hongkong brit fennhatóság alá került. Daoguang császár próbálta visszaszorítani az ópium terjedését, a mák termesztését, de nem sok sikerrel. A háborút az 1842. augusztus 29-én elfogadott egyenlőtlen szerződés, a nanjingi egyezmény zárta le, ebben azonban nem is utalnak az ópiumkereskedelemre. A szerződés főbb részei: Kínát 21 millió dollár jóvátétel fizetésére kötelezték, és 5 kikötőjét meg kellett nyitnia a külföldi kereskedők előtt.

A Csing-dinasztia 1912-es bukásának nyitánya a 2. ópium-háború volt. Kína végzetesen meggyengült, a Csingek bukása elkerülhetetlen volt, melyet csak az ország hatalmas mérete és az európai hatalmak érdekei akadályoztak meg. A kereskedelem tovább folytatódott, egyes ópiumkereskedők tetemes vagyonra tettek szert. Anglia haszna az ópium-kereskedelemből rövidesen évi több millió fontsterling lett. Egyes indokínai országok az állami bevételük nagy részét az ópium-kereskedelemből nyerték. A környező országok is kihasználták az ópium nyújtotta lehetőségeket, ahol nem termelték azt, ott óriási adóval sújtották a kereskedelmet, máshol a feldolgozás révén tettek szert hatalmas pénzösszegekre. Az ópium-háborúkat követően az európai nagyhatalmak sorra szereztek meg tengerparti kínai területeket, ahol kereskedelmi lerakatokat építettek ki. A birodalom méretének köszönhetően egy állam sem tudta az egész területet az uralma alá vonni, ehelyett ún. koncessziós területeket hoztak létre (ahonnan sértő szövegű táblákkal olykor ki is tiltották a kínaiakat, például Sanghajból). Ez volt az ún. félgyarmati státusz. A kínai hatóságok jogköre még saját területen is rendkívül korlátozott volt, így pl. ha európai követett el bűncselekményt, bármennyire is nyilvánvaló volt a bűntett, ha az európai hatóságoknak nem volt tudomásuk róla, illetve nem volt semmit bizonyítékuk, akkor a bűncselekmények büntetlenek maradtak.

A 19. század első felében a mák magolaj fontos élelmiszer-ipari növény lett, de a nagybani termelése nem kezdődött el Európában a 19. század közepéig. Az első gyár, ami mák gyógyszer feldolgozásra specializálódott 1928-ban épült. Ma több mák fajtából (morfin és kodein tartalma miatt) fontos gyógyszerek készülnek. Ausztrália, Törökország és India gyártja a legtöbb mákból készült gyógyszert, utána az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, Franciaország, Ausztrália és Magyarország.

Az Egyesült Államokban az ópium gyártása jogellenes, mint maga a virág birtoklása vagy termesztése is, azonban, ha a pipacsot konyhai használatra vagy díszítő célból termesztik nem számít büntetendő cselekménynek. Az 1942-ben bevezetett ópium mák kontroll törvény vezetett a “Mák forradalomhoz”, melynek kapcsán kisebb háború tört ki a kaliforniai gazdák és a szövetségi kormány között. Ma a máktörvény és a végrehajtása továbbra is ellentmondásos, így még mindig napirenden vannak az összecsapások a kertészek és “a mák rendőrség” között.

Noha minden évben 800–1000 tonna indiai ópiumot dolgoznak fel, ez az egész világon csak az ópiumtermelés 5%-át jelenti; a többség továbbra is illegálisan keletkezik.

Jó üzlet a magyar gyűlölet

Posted on Updated on

Hogy valaki I. Lipót császár kegyeibe férkőzhessék, elég volt, ha ugyanúgy gyűlölte a magyarokat, mint ő. Lipót jelszava volt, (melyet mások a hazaáruló magyar Kollonics bíborosnak tulajdonítottak), hogy: “Magyarországot rabbá, azután koldussá, végezetül katolikussá fogom tenni!”

A Hofburgból kicsorduló gyűlölet véres tajtékot vetett a hírhedt Nádasdyék elleni felségárulási perben. Gróf Nádasdy Ferenc (1625–1671), országbíró, gazdag mecénás és műgyűjtő volt, akit a Wesselényi-féle összeesküvésben való részvételéért I: Lipót 1671-ben kivégeztetett, vagyonát, műkincseit pedig elkobozta. Az összeesküvésről, akit érdekel az többet megtudhat a Wikipédiáról.

Az eperjesi mészárlás

Amikor a perbefogott Nádasdy Ferencből hűségnyilatkozatot csikartak ki, Lipót nemcsak teljes kegyelméről biztosította a főurat, hanem 1670. január 4-én kelt iratában azt is megígérte neki, hogy halála után a zalai és somogyi főispánságokat elsőszülött fia számára biztosítani fogja.

Eközben Zrínyi Péternek a zágrábi püspök személyesen vitte el Lipót levelét, ebben a „régi kegyelmek folytatásán felül „újabb kedvezményeket” ígért neki. Ugyancsak Zrínyinek gyóntatója útján Lobkowitz herceg (frappáns név egy ilyen sunyi csalónak), a titkos tanács első tanácsosa a császár nevében azt üzente, hogy “Nem fogják hűtlennek és lázadónak nyilváníttatni életében, javaiban, becsületében, szabadságában, hivatalában és méltóságában sem fog semmi csorbát szenvedni”. Lobkowitz arra is rábeszélte Zrínyit, hogy írjon a vejének, I. Rákóczi Ferencnek és intse a császár iránti engedelmességre. „Ha megírja kegyed a levelet, akkor megkapja az első megüresedő főkapitányságot. Nagy emberré teszem kegyelmedet.”

Zrínyi megírta a levelet Rákóczinak, mire Lipót válasza a következő volt: „Bízom Istenben, hogy megsegít, s majd becsületre tanítom a magyarokat, úgyhogy a fejük is legördüljön! (Lipót levele Pötting madridi nagykövethez).

Zrínyi ezt nem tudta, így önként ment Bécsbe, mert bízott őfelsége levélben biztosított kegyelmében. De más nótát húzott Lipót fülébe a Hocher, Lobkowitz és Montecuccoli féle trió. Első “hegedűse” Hocher János Pál báró, udvari kancellár volt. Az osztrák ülnökökből összetoborzott vérbíróság elnöke, aki még kínpaddal merte fenyegetni a magyar országbírót, s aki utólag kierőszakolta, hogy nincs kegyelem, végre kell hajtani a halálos ítéletet. Zrínyit és Frangepánt kelepcébe kell csalni. „A magyar nemzet megrögzött dacossága csakis a kényszer előtt fog meghajolni, féktelen természetüket nem lehet másként megtörni, mint erőszakkal!” –hangoztatta.

Mi okuk volt az ilyen elvadult gyűlölködésre? Egyszerű. Pusztán anyagi, mert a magyar gyűlöletből szép hasznot lehetett húzni. Hocher után 1 millió forint értékű vagyon maradt. Akármennyi is volt a fizetése, ennyit semmiképpen sem tudott megtakarítani belőle. Bizonyos, hogy lopta, csak azt nem lehetett pontosan tudni, hogy mikor, mennyit és hogyan? Az elkobzott javak ugyanis sok kézen mentek át, s nem derült ki soha, nem jártak utána, hogy kinek az ujjain mennyi pénz csorgott keresztül. Lopott, aki csak tudott, nagyban zsákmányolt az aranygyapjú renddel kitűntetett úr, kicsiben zsebelt az udvari kapcabetyár.

De térjünk vissza Nádasdyra, a „magyar Krőzusra”, akinek fejedelmi vagyonából csupán ingó javai értékét 4 millió forintra becsülték, de ez kézen-közön elolvadt, hogy végül még néhány kisebb tartozás kifizetésére sem tellett belőle. A többi vádlottnál is temérdek pénz, ékszer, műtárgy került prédára, s mindezeket már a lefoglaláskor megdézsmálták a letartóztatásra kiküldött német katonák, a többit a bíró és az ügyész vámolta meg.

Árva várának feladása után Thököly István kincseiből 6 társzekérre való arany-ezüst drágaságot, ritkaságot, keleti szőnyegeket szállítottak Bécsbe. Ki tudja mi rázkódott ki belőlük a göröngyös utakon? Volt az ékszerek közt egy 9 rőf hosszú gyöngyfüzér, ki ellenőrizte, hogy a leltározó kéz vajon leimádkozta-e a hosszú olvasóról valamennyi gyöngyszemet?

Az urak egymást is meglopták, hiénákként marakodtak a magyar oroszlánok tetemei felett! Hátra van még no nem a fekete leves, hanem a piros vérfürdő és annak fő nagy mestere az aranygyapjas vérszomjas Caraffa Antal gróf (Antonio Caraffa). Lipót a magyarokról hangoztatott véleménye miatt alkalmazta, aki azt hajtogatta, hogy “Ha tudnám, hogy ereim közt akadna olyan, amely jóindulatot vagy akár csak kíméletességet érezne a magyarok iránt, kimetszeném és tűzre vetném.”

Aztán azt duruzsolta Lipót fülébe, hogy: “A Wesselényi összeesküvők magának Felségednek szentséges személye ellen törnek s birodalmának országait alapjaiból szándékoznak kiforgatni. Tehát nem lehet eléggé sietni a bűnrészesek megbüntetésével. “A túlzott kegyelem az oka, hogy ez a nemzet Szent István óta szüntelenül lázadásokon töri a fejét. Ideje végre hogy a lázongás teljesen és örökre kiirtassék. De féleszközök nem vezetnek célra. Erélyesen és szigorral kell lesújtani rájuk!”

Lipót erre megijedt, hogy személyét veszedelem fenyegeti, meghatalmazta tehát Caraffát, hogy állítson fel egy rendkívüli bíróságot Eperjesen, a lázongás fészkében. Caraffa fel is állította a vésztörvényszéket, a vérpadot, a város piacán, a tulajdon ablaka alatt és 30 zöldruhás bakót fogadott fel, mert tudta előre, hogy mennyi munkát fog nekik adni. A volt máltai lovag, Caraffa bíboros unokaöccse, az ablakából gyönyörködött a hóhérok munkájában, s az időközök unalmát utcáról felszedett nők társaságában, kockajátékkal és etyepetyével űzte el. Szó sem volt persze összeesküvésről. A végtelenül gonosz Caraffa számára a vérpad egy lépcsőt jelentett a magasabb katonai ranghoz (addig csak az ezredességig bírta felvergődni magát). A vérpadhoz vezető út pénzzel volt kikövezve, az áldozatok pénzével. Az embervadászat csak a gazdag polgárok ellen indult. Akinek vagyona volt, azt Caraffa vérebei a bíróság elé hurcolták s onnan aztán nem szabadult. A bizonyítékok gyártásában Caraffa nem volt válogatós. Felbérelt, hamis tanúk vallomása, vagy létezőnek mondott, soha fel nem mutatott levelek tartalma elegendő volt, hogy ártatlan magyarokat kínpadra vonasson. A kínzókamrában nemcsak a törvényes eszközöket használta, (hüvelykszorító, spanyol csizma, létrára feszítés, hónaljat fáklyával sütögetés stb.) hanem új és sokkal hatásosabb kínzási nemeket talált ki. A feddhetetlen életű tekintélyes magyaroknak izzó tűket és szögeket szúratott a körme alá, a csigán felhúzott szerencsétlenek meztelen testére égő szurkot és kátrányt freccsentett. Kevesen állták ki a borzalmakat. Caraffa résen állt, s abban a percben, amint egy beismeréshez hasonló mondat kicsúszott az áldozat száján, kimondta rájuk az ítéletet: “jobbkezük levágassék, fejük vétessék, testük felnégyeltessék, vagyonuk elkoboztassék!” Amikor elfogytak az áldozatok Caraffa dragonyosai embervadászatra indultak Magyarországon, hogy összefogdossanak vagyonos magyarokat. Senkinek az élete nem volt biztonságban, legfeljebb azé, akinek elég készpénze volt, hogy a máltait kifizesse. Egy Roth János nevű polgárnak pl. 10.000 tallért kellett letennie elé, hogy meg ne ismertessék az eperjesi kínzókamra borzalmaival. Aki nem tudott életében pénzt fizetni, fizetett a halála után, az elkobzott javaival Lipót vérebei számára. Volt úgy, hogy tárgyalást sem tartottak, s ha az illető törvényadta jogaival hozakodott elő, Caraffa válasza a következő volt: „Nálam a tárgyalás a végrehajtás után kezdődik!”

Az se járt jobban, aki Lipóthoz fordult védelemért, igaz, hogy Lipót adott nekik menlevelet, de amikor azokat Caraffának felmutatták, az gonosz vigyorral előhúzott egy másik levelet, szintén Lipót magyar király sajátkezű aláírásával, aminek a tartalma az volt, hogy „a kegyelem levél nem érvényes, a megbízott folytassa további munkáját minden könyörület nélkül a nagy ügy azaz a magyarság megfélemlítése, irtása és kirablása érdekében”. Caraffának ezt nem kellett kétszer mondani, végtelen kapzsiságában a legmagasabb fejekre kezdett pályázni: az országbíróéra, a horvát bánéra, sőt még a nádort is bele akarta keverni a Thökölyvel való szövetkezésbe. Elkezdte a hamis bizonyítékok gyártását, de ekkorra betelt a pohár a magyaroknak. A felvidéki megyék követei a nádor vezetésével panaszra mentek Bécsbe, ahol ország, de inkább a világ elé tárták az eperjesi vérengzést és követelték, hogy a király azonnal oszlassa fel a vérbíróságot és vonja felelősségre Caraffát. Lipót kénytelen volt meghátrálni, kiküldött egy bizottságot, hogy folytasson vizsgálatot Caraffa ellen. A bizottság persze azonnal feloszlatta a törvényszéket. A bakókat 9 hónap után szélnek eresztették, a vérpadot lebontották, Caraffát Bécsbe rendelték. Itt aztán megtörtént a felelősségre vonás: Lipót kinevezte Caraffát titkos tanácsosnak, tábornagynak, Felső-Magyarország várai igazgatójának és az aranygyapjas rend lovagjának! Pompás palotát építtetett neki, hogy jólétben, gazdagságban élvezhesse Lipót kegyeit és a magyarországi rendcsinálással szerzett “népszerűséget!”

Hamarosan Eperjes piacán a lebontott vérpad helyén egy szobrot állítottak fel, a Szentháromság szobrát. De persze ez nem a magyar áldozatok emlékére készült kiengesztelésül, hanem az eretnekség feletti diadalt volt hivatva hirdetni. A bécsi palota falára ekkor egy névtelen valaki a következőt véste rá: “A magyarok könnyeiből épült!” (Aus den Thranen der Ungarn)

 

 

 

 

Alain Delon és a halálos átok

Posted on Updated on

Delon szerelmi élete és alvilági kapcsolatai gyakran adtak témát a botránysajtónak. A 60-as években Romy Schneider édesanyja, Magda Schneider (a Sissi című filmből ismert) heves kirohanásokat intézett Delon ellen. Azzal vádolta a sztárt, hogy miközben lányát teljesen a befolyása alatt tartja, férfiakkal is fenntart szerelmi viszonyokat. Delon állítólagos homoszexualitása ezután kedvelt pletykatéma lett, hiszen rajongott példaképei közül Clément, Visconti és Melville is melegek voltak. Alain ráadásul csak olajat öntött a tűzre olyan nyilatkozatokkal, miszerint „ha kedvem is támadna arra, hogy férfiakkal folytassak viszonyt, ugyan kinek tartoznék elszámolással? A szerelemben minden megengedett.” Amikor szakított Romyval Nathalie Delon kedvéért, akit viharos gyorsasággal vett feleségül, (mert a nő terhes volt), a nő múltja lett pletykatéma. Nathalie ugyanis a marseilles-i alvilágon keresztül ismerkedett meg Delonnal, és kapcsolatuk előtt prostituáltként dolgozott a korzikai keresztapának F. Marcantoninak.

Delon szerelmi afférjainál azonban nagyobb port kavart, amikor az 1960–1970-es években a színészt gyanúba keverték 3 szerb testőrének a meggyilkolásával kapcsolatban, de ami érdekes, hogy ezek a sohasem tisztázott halálesetek inkább használtak, mint ártottak Alain hírnevének.

Az első áldozat Milos Milosevics volt, akivel Delon Belgrádban egy befejezetlenül maradt francia film forgatása közben ismerkedett meg 1964-ben. Delon a jóképű férfit magával vitte Párizsba, és testőrként alkalmazta. Milos később Hollywoodban próbált szerencsét, ahol a férfit, 1966. január 31-én holtan találták Mickey Rooney feleségével, Barbarával együtt a Rooney-villa fürdőkádjában. A hivatalos rendőri jelentés szerint a féltékeny Milosevic lelőtte szeretőjét, majd magával is végzett, ám annak idején más verziók is lábra kaptak.

Milosevic utódja Delonnál, Milosevics legjobb barátja Stefan Markovics lett: az ő holttestét 1968. október elsején egy szemeteszsákban találták meg Párizs külvárosában, Yvelines-ben, egy meddőhányóban. Halántékát szétroncsolták, testét összekötözték és egy szemeteszsákba dugták. A testőr halála után a gyilkosság hátteréről a legkülönbözőbb teóriák keltek lábra, úgymint: Markovics kábítószerügybe keveredett, és a szerb drogmaffia végzett vele, akiket átvert.

A második elmélet szerint Delon állt bosszút rajta, akinek a “gorillája” volt, mert tudomást szerzett Markovics és az akkori felesége, Nathalie viszonyáról. A bulvársajtó egy időben azt a hírt röppentette fel, hogy Anthony Delon valódi édesapja a Delonra meglehetősen hasonlító Markovics volt! Szárnyra kapott az a verzió is miszerint Alain Delon kapcsolatba lépett 2 francia gengszterrel, Z. Bimbóval és Petit Renével és azok tették el Markovicsot láb alól. Hogy ez igaz volt vagy sem, nem tudni, mindenesetre később mindkét bérgyilkos erőszakos halált halt.

A harmadik változat szerint Markovics nagy összejöveteleket rendezett, ahol tetszés szerint fiúkat vagy lányokat bocsájtott rendelkezésre a legmagasabb párizsi körök tagjainak. Perverz hajlamait és pénzéhségét úgy elégítette ki, hogy titokban kompromittáló fotókat, filmeket készített ezekről a zártkörű összejövetelekről. A képekkel aztán utólag zsarolni próbálta az érintetteket. Ez lett a veszte.

A Markovics botrány és George Pompidou

A kezdetek: Stevan Markovićra (1937. május 10. Belgrád-1968. október 1. Párizs) és Milos Milosevicsre (1941. július 1.-1966. január 30.) Delon egy belgrádi utcai verekedésen figyelt fel. A színészből csodálatot váltott ki a fiatal, szerb férfiak macsóizmusa, karizmája (mellesleg Markovicsról azt is feltételezték, hogy férfi prostituált volt). Delon rajtuk keresztül felfedezte a jugoszláv életstílust, amely bőséggel kínálta azt a férfias erőt, amit mindig is keresett a jugoszlávok klánjában, akik kábítószer kereskedelemből, zsarolásból és prostitúcióból éltek. Védettnek érezte magát, mert számára ez olyan volt, mint a Toulonban megszokott környezete. Egy másik veszélyes otthon, ahol az erőszak, a brutalitás, de mellette a barátság, a tisztesség és a bosszú törvényei uralkodnak. Nos, Delon először Milos Milosevicset, később Stevan Markovicsot is alkalmazta testőrként, annak ellenére, hogy tisztában volt vele, hogy Markovics szoros kapcsolatban állt több, szerb gengszterrel. Milos, mint tudjuk Hollywoodba ment, a szerencsejátékos Marković azonban, Delonnak köszönhetően hamar otthonosan kezdte érezni magát Párizsban. A filmsztár révén rengeteg partin vett részt, ahol állítólag kamerákat helyezett el az egész házban, különös figyelmet szentelve a hálószobáknak. A pornó magazinba illő képeket zsarolásra használta fel. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy több újságot megkeresett, hogy eladja nekik a fotókat (érdekes, hogy néhány fénykép Delont és a korzikai keresztapát, Francesco Marcantonit ábrázolta). A gyilkossági ügy fő vádlottja egy Stevan Marković által hátrahagyott levél következtében, Delon barátja, a korzikai keresztapa, Marcantoni lett: “Ha gyilkosság áldozata lennék forduljatok Alain Delonhoz, a feleségéhez és a haverjához, Marcantonihoz, aki a Boulvard des Gobelins 42-ben lakik”.-írta Markovics. Október 16-án letartóztatták Marcantonit, az akkor 53 éves gengsztert, de 52 óra múlva szabadon engedték. Marcantoni később 11 hónapot töltött vizsgálati fogságban (1969. jan.-1971. szeptemberéig) majd az életével fizetett, amiért Delon baráti körére terhelő vallomást tett).

Ezután került sor Delon kihallgatására, aki éppen “Az úszómedence” című filmet forgatta, St. Tropezben, Romy Schneiderrel. A színész a kihallgatások során (Delont ez ügyben utoljára 1973-ban idézték be) azt állította, hogy 1968. aug 8-án látta utoljára Markovicsot Párizsban, mert megszakítás nélkül forgatott október 13-ig és csak aznap tért vissza a fővárosba. Delont kétszer idézték be a rendőrségre, (október 15-én 16 órán keresztül faggatták, október 16-án 14 órás kihallgatásra került sor) ahol végül kiderült, hogy az alibije hamis volt, mert augusztus és október között párszor azért hazaugrott Párizsba! Delont azonban,-akit totál hidegen hagyott a gyilkossági ügy,-minden alkalommal szabadon engedték. Az ügy az évek során aztán egyre áttekinthetetlenebbé vált, amikor egymáshoz hasonlító jugoszláv nevek merültek fel. Az újságok egyre gyakrabban utaltak Delon másik testőrének, Milos Milosevicsnak az erőszakos halálára. Aztán, amikor végre kezdett lecsengeni az ügy, 1975. szeptember 21-én, Delon harmadik testőre, Uros Milisevic vallomásra jelentkezett a francia belügyminisztériumban, ahol “bevallotta”, hogy ő bízta meg Francesco Marcantonit Stevan Markovics meggyilkolásával. A hosszú kihallgatások során azonban a bíró Uros Milisevic ellentmondásos nyilatkozatai miatt a férfit beszámíthatatlannak találta és elbocsájtotta. Talán ez is szerepet játszhatott abban, hogy 1976. augusztus 11-én őt is holtan találták egy brüsszeli szállodában, egy nálánál jóval idősebb, (ő 28 volt a partnere 56 éves), jugoszláv ex politikussal, Mijodrac Boskoviccsal együtt (az életével fizetett, amiért Delon baráti körére terhelő vallomást tett).

De térjünk rá a francia elnökre, George Pompidoura, ugyanis az a feltételezés is lábra kapott, hogy ő rendelte el Marković meggyilkolását a feleségét ábrázoló kompromittáló fotók miatt. A tény az, hogy az elnök valóban számtalanszor találkozott Stevan Markovićcsal, és Alain Delonnal különböző partikon, de a nyomozás során bebizonyosodott, hogy a csoport szex-orgiás képeken egy felbérelt prostituált volt, aki egyszerűen nagyon hasonlított az elnök feleségéhez. George Pompidou a zsarolás hátterében a francia kémszervezet, a SCEDE 2 vezetőjét Louis Wallont és Henri Capitant sejtette, akik szerinte a képek nyilvánosságra hozatalával akarták félre állítani. Mindenesetre, miután Pompidou köztársasági elnök lett, azonnal leváltotta a Markovics üggyel megbízott Lucien Aime-Blanc-főfelügyelőt, aki állítólag nemcsak benne volt a zsarolási ügyben, de már hosszú ideje kapcsolatot tartott fenn a hírszerző ügynökséggel.

2000-ben Bernard Violet: A Delon rejtély (Le Mystere de Delon) címen könyvet írt Delonról, melyben részletesen kitért a Markovics ügyre. Érdekes, hogy ez volt az első könyv, a francia könyvkiadás történetében, amelyet betiltottak (de túl későn, akkor, amikor már a boltokba került) állítólag azért, mert Delon, aki többet tudna mondani a Marković gyilkosságról, lefizette a könyvkiadót.

A halálos átok

A Markovics botrány lecsengése után Delon az ökölvívás támogatója lett, (Milost is versenyeztette 200,000 dollárt adott neki utcai verekedésért, amin ő és egy szerb gengszter Milinkovics 2,000,000 dollárt nyert). Légitársaságot végül nem sikerült alapítania, de istállójának lovai kielégítették sikervágyát, bár sokoldalú kapcsolatai ellenére is csak nehezen tudott betörni a lóversenyüzletbe. A 70-es évek végén AD logóval, Dürer monogramjához hasonló dizájnnal parfümöt bocsájtott ki. Műgyűjtőként is hallatott magáról, Dürer és Rembrandt képeket vásárolt, majd Théodore Géricaultra specializálódott, akinek, rövid, viharos élete legalább annyira morbid volt, mint a művei: őrültekről készült tanulmányok, levágott fejek, halottak és haldoklókról készült rajzok.

Delon 1983-ban, 15 év élettársi viszony után szakított a híres színésznővel Mireille Darc-kal. Ezután egy tragikus szerencsétlenség következtében olyan, Delon életére annyira jellemző teátrális esemény történt, amely az életet filmmé, a filmet valósággá változtatta. Mireille, a saját illatszercégével kapcsolatos üzleti útjáról hazatérőben, a sofőr által vezetett Mercedes hátsó ülésén ledőlt, hogy aludjon egyet. Az autó egy előzés közben összeütközött egy nyerges vontatóval. A színésznőt súlyos sérülésekkel szállították az aostai kórházba. A nyerges vontató sofőrje, Franciscus Meis volt, aki a Jeff című film forgatása során, amikor a Delon-Darc kapcsolat elkezdődött, statiszta szerepet vállalt. Delon, aki 1983-ban megcsalta Darcot és összeköltözött egy Anne Parillaud nevű színésznőcskével, megszakította a Proust-ról szóló film forgatását és Aostába repült. Mireille Darc életét megmentették, és néhány hónap után elhagyhatta a kórházat, nagy csalódást okozva ezzel a bulvár lapoknak, akik Romy Schneider 1982-ben bekövetkezett öngyilkossága után szívesen tudósítottak volna arról a halálos átokról, ami Alain Delon életét beárnyékolja. Amikor a film a mozikba került, alig volt olyan kritikus vagy néző, aki ne látott volna párhuzamot a film és a rejtélyes Markovics ügy között.

A Pompidou botrányról szóló film címe magyarul “Nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja” volt, Annie Girardot és Mireille Darc főszereplésével!

Miloš Milošević; színész, kaszkadőr, Delon szőke hasonmása és testőre volt a színésznek az 1950-es években. Később Hollywoodba költözött, ahol pár könnyen felejthető filmet forgatott (pl. szovjet tengerészeti parancsnokot játszott 1966-ban a Jönnek az oroszok, jönnek az oroszok című filmben, eszperantó nyelven egy horror filmet az Incubust). 1964-ben megnősült egy Cynthia Bouron nevű amerikai nőt vett el, (1964 -1966) egy gyermekük született. 1965-ben, Mickey Rooney feleségével Barbara Ann Thomason (Carolyn Mitchell művésznéven) összejött. Mindkettőt halva találták Rooney’s Los Angelesi házában 1966-ban. A rendőrség szerint Milos lelőtte Thomasont, Rooney’s 38-as kaliberű pisztolyával és utána végzett önmagával. Az igazság azonban az, hogy mindkettőt bosszúból meggyilkolták.

Cynthia L. Krensky Bouron, vagy Samantha Lou Bouron, Milos felesége sem lett hosszú életű (1934. szeptember 24–1973 október). Showgirl és színésznő volt az 1960-as évek végén arról vált hírhedtté, hogy több hollywoodi csillaggal lefeküdt majd apasági keresetet nyújtott be pl. Cary Granttal szemben.

Cynthia L. Krensky New Yorkban született Morris és Ida Krensky gyerekeként. Első férje, Robert Bouron, párizsi fogorvos volt, a 2. férje Milos Milosevics, mindkét férjétől volt 1-1 fia. Hollywoodban, íróként, színésznőként és producerként volt ismert. Több TV program, mint a Palm spring hostesse volt. Bouron, Milos halála után egy fiatalabb férfitől, aki hasonlított Cary Grantra  terhes lett. Amikor a gyermek, Stephanie Andrea 1970. március 12-én megszületett, Bouron a születési bizonyítványba Cary Grant nevét írta be, egyúttal apasági keresetet nyújtott be, azt állítván, hogy a filmszínész az apja. A gyermektartás megítélése miatt az illetékes hatóságok vérvizsgálatra kötelezték. Bouront háromszor hívták be, de mivel egyszer sem jelent meg, így ejtették az ügyet, és a bíróság arra kötelezte, hogy a gyermek születési anyakönyvi kivonatában változtassa meg a gyermek családnevét.

1973. október 30-án Bouront holtan találták egy autó csomagtartójában, 11315 Ventura Boulevard studio city-ben, Kaliforniában. A fiatal nő ki volt kötözve, és valószínűleg agyonverték. Bouron eltűnését a két fia jelentette be, október 20-án, az autóra a holttestével együtt viszont csak október 24-én bukkantak rá. A gyilkost soha sem találták meg. Bouron mindössze 39 éves volt.

A forrásként felhasználtam Rein A. Zondergeld: Alain Delon című könyvét

 

Skót, főzött kenyér augusztus elsejére

Posted on Updated on

bannock

A bannock egy skót, lapos kenyérfajta. Az eredeti változata oválisra vagy kerekre formált, kelesztés nélküliárpa vagy zabliszt kenyér volt. A 19. századig vagy főzték vagy egy széles, kerek, felhevített homokkövön sütötték ki, a mi hamuban sült pogácsánkhoz hasonlóan. Azt, hogy a bannocknak már a késői vaskorban is milyen fontos szerepe volt, embereket feláldozó szertartásoknál, arra 1984 augusztusában derült fény, amikor az angliai Manchester mellett, a Lindow mocsárban (Wilmslow és Cheshire grófság határán) egy furcsa kinézetű férfi tetemet találtak a helyi munkások. Később kiderült, hogy a föld súlyától laposra nyomódott, csodálatos módon mumifikálódott férfi,- aki a Lápi Peti (angolul Pete Marsh-ami egy szójáték, pete ugyanis tőzeget, mars lápot jelent angolul), vagy Laposfejű Péter nevet kapta,- az 1. században élt. A komputer tomográfiai vizsgálatok során aztán kiderült, hogy egy egészséges, 20-as éveiben járó, feltételezetten magasabb társadalmi rétegbe tartozó fiatalember lehetett a druida papok áldozata. A régészek mindezt a kivégzés módjáról állapították meg, melynek során a férfit először baltával leütötték majd egy bőrzsinórral megfojtották, végül a nyaki verőerét is átvágták; ezután a testét, arccal lefelé kb. 250 cm mélyen a mocsárba süllyesztették.

A véletlenül talált áldozat feje, felsőteste, a karjai és a jobb lábának a darabjai épen maradtak, míg az alsótestet sajnos a tőzegfejtő masina levágta. A tetem a rárakódott tőzeg súlyától deformálódott laposra, a bőre a századok során elvékonyodott, kicserződött és barnára színeződött. Ennek ellenére meg tudták állapítani, hogy az áldozat erős, kidolgozott izomzatú férfi volt, de nehéz fizikai munkára utaló nyomokat nem találtak a testén, sőt, mivel a körmei manikűrözöttek voltak, eredetileg barna vagy sötétszőke színű haja, szakálla és bajusza is gondosan ápolt volt, ezért arra a következtetésre jutottak, hogy a fiatal áldozat valószínűleg a felső társadalmi rétegbe tartozott, talán ő maga is druida pap volt. Az arcbőre szintén jó állapotban mumifikálódott, a szemhéja és a szemöldöke is épen maradt, a nyelve konzerválódott, és a fogai is épen megmaradtak. Haláláig a férfi általánosan jó egészségi állapotban volt; erős, közepes testalkatú, 168-173 centiméter magas, 60-65 kilogramm súlyú, kaukázusi rasszhoz tartozó (europid), 25-30 éves lehetett. A bal csuklóján talált réz karkötőtől eltekintve teljesen meztelenül, három, egyenként is halálos sérüléssel meggyilkolva dobták a lápba.

Dr Anne Ross és Don Robin régészek véleménye szerint elsőként Tarannak, a vihar és mennydörgés istenének ajánlották, akinek a tiszteletére tűzzel és fegyverrel áldoztak, ezért baltacsapásokat mértek a fejére; másodszor Ezusnak, a vihar istenének, akinek az áldozatait megszentelt fákra akasztották, így szenvedte el a fojtást és a nyaktörést, és harmadszorra Teutatesnek felajánlva, akinek szent források, tavak mellett mutattak be áldozatokat – testét a lápba süllyesztették. A láp, 20 gramm szemcsés, barna masszaként konzerválta a gyomor és a vékonybél tartalmát. Ennek vizsgálata során 16 különböző növény maradványát sikerült elkülöníteni, köztük gabonaféléket (búza, rozs és árpa) búzakorpát, élesztőt és vadzabot; valamint különböző fűszereket. A gyomortartalom üszöggomba spórát (valamelyik gabona biztosan fertőzött volt) és sokféle pollent tartalmazott, név szerint gabona és a fagyöngy pollenjét, ami azt mutatja, hogy a lindow-i férfi márciusban, vagy áprilisban hunyt el. Utolsó étkezésekor, nagyobb mennyiségű pörkölt gabonából készült kenyeret evett. Az élelmiszer-maradványok mellett a vékonybelében ostoros féreg és orsógiliszta tojásokat találtak, ami arra utal, hogy az egészségesnek látszó férfi időnként étvágytalanságtól, vérzéstől, hasmenéstől és enyhe fájdalmaktól szenvedett (a mumifikálódott férfi tetemet a British múzeumban lehet megtekinteni).

A skót, lapos kenyér

Az eredeti bannock egy nehéz, élesztő nélküli lapos kenyér volt, árpából készítették, kerek vagy ovális formában, napjainkban azonban a legmodernebb bannock kenyereket sütőpor vagy szódabikarbóna hozzáadásával gyártják, és a nehéz, tömött kenyér helyett, könnyű, levegős textúrájúra sütik. A Bannock kenyér-fajták aszerint különbözhetnek, hogy milyen lisztből készülnek, élesztősek-e vagy sem, emellett még milyen pár speciális hozzávalót tartalmaznak (rozmaringot, borsót, babot stb), főzik vagy sütik-e, és milyen fesztiválra, vagy alkalomra készítik. A régi hagyományok szerint az ünnepekre készített bannock kenyerekkel az évszak változást jelezték pl. a gallok az ír szent Brigid napi bannockot a tavaszi fesztiválra (február 1) sütötték, a Beltana bannockot nyárra (május 1), a Lammast, az őszi szüretre (augusztus 1), a mindenszenteki bannockot meg télre (október 31) mindegyik más-más alkotórészek hozzáadásával készült. A skót és gall bannock fajták közül a legnépszerűbbek: az árpa bannock, a tőkehalmájas bannock, a sírós bannock, a fallaid bannock, a sípos bannock, a Szilveszteri bannock, a Marymas bannock, a mashlum bannock, a Michaelmas Bannock, a borsós bannock, a Pitcaithly bannock, a sós bannock, a hirtelen sült bannock, a Libapimpós bannock, a St Columba, ír pap bannockja, a fogzós bannock, a yetholmi bannock, és a karácsonyi bannock. Észak-Angliában a bannock készítéséhez gyakran édes süteményekhez való alapot használnak és nem kenyér tésztát.

Az összes bannock kenyér közt a leghíresebb a skót, Selkirk Bannock, mely a határmenti városról kapta a nevét. Ez a lapos kenyér a püspökkenyérhez hasonló, a sütőportól, szódabikarbónától levegősebb, lyukacsos, vaj hozzáadásával, búzalisztből, és nagy mennyiségű mazsola van benne. Elsőként 1859-ben egy Robbie Douglas nevű skót pékmester nyitotta meg a boltját Selkirkben. Amikor Viktória királynő Walter Scott lányunokáját látogatta meg Abbotsfordban, a teájához tűntetőleg Selkirk Bannockot fogyasztott, ezzel biztosítva, hogy a kenyér híre fennmaradjon mindörökre. Napjainkban a Selkirk Bannocks-féle lapos kenyér Nagy-Britannia összes, nagy élelmiszer áruház láncolatában kapható.

A Bannock kenyér egyik receptje

Hozzávalók: 300 gr liszt, fél csomag sütőpor, 120 ml víz, só, 160 ml napraforgó olaj vagy vaj, 8 db rozmaring ág

A tésztához: a liszthez adjuk hozzá a sütőport, meg a sót és 120 ml vizet. Osszuk nyolc részre, és egy palacsinta sütőben süssük ki egyenként 20 ml napraforgó olajban. A rozmaring ágakat hempergessük bele a Fleur de Sel sóba és azzal szórjuk meg, vagy a rozmaring ág helyett sóba mártott magokkal dúsítsuk.

Kosbor tea és a Hardt kápolna kísértetei

Posted on Updated on

P1120194A Hardt kápolna (Hardtkapelle) Bajorországban, a Starnbergi tó fölött helyezkedik el, Weilheim és Haunshofen között. Az 1250 körül épült kegyhely, Kísértet vagy Szellem kápolnaként híresült el, hivatalosan dokumentált, paranormális jelenségei miatt. Az 1865-ben újjáépített templom, saját kálvária dombot kapott, mely Jézus szenvedéseinek állomásait örökíti meg, a keresztre feszítésig. A hegyen végig vonuló keresztút 14 stációja a kápolnánál ér véget.

A Hardt kápolna legendája

1250-ben Weilheim és Haunshofen között heves vita tört ki a Hardt terület legeltetési jogaiért. A korabeli feljegyzések szerint, amikor a Starnbergi tó fölötti dombon összegyűlt emberek, már-már egymásnak estek, vasvillával fenyegetés és üvöltözés közepette hirtelen, egy villám csapott le, majd egy furcsa, vörösen izzó szemű idegen vált ki a tömegből, aki nem volt más, mint maga az ördög, pásztor képében. Az ördög nem szólt semmit, csak megragadott egy nagy, nehéz követ, és az emberek közé hajította. Amikor a kő földet ért, a sátán belerúgott majd azt mondta, hogy ez a kő képviseli Haunshofer községet. Aztán lecsapott a patájával a kőre, majd nyomtalanul eltűnt. És láss csodát, az emberek azonnal abbahagyták a vitát, mert a Sátán látogatását intő jelnek vélték és hogy megvédjék a helyet a gonosztól, meg az ördög újra kísértésétől, elhatározták, hogy a patanyom helyére egy kápolnát emelnek. Így épült fel a Hardt kápolna, Isten háza, egy szentségtelen ördög lába nyoma helyén. A mai napig ott van ez a szörnyű pata lenyomat, a templom közepén az oltár előtt! Aki nem hiszi látogasson el a Hardt kápolnához.P1120183.JPG

Paranormális jelenségek, a fehér asszony és a vörösen izzó szempár

Miután több ismerősömnek megemlítettem, hogy a hétvégén kosbor nézőbe megyek és útba ejtem a Hardt kápolnát, furcsán néztek rám. Végül Sabine nevű barátnőm világosított fel arról, hogy a babonás helyiek, nagy ívben elkerülik a Hardt kápolnát és környékét, mert a fennállása óta, megmagyarázhatatlan dolgok történnek a templomban és a környékén. Ez a hír sem tántorított el a tervemtől, mert azt olvastam a Vándorolj a virágzás idején című eszméletlen izgalmas útikönyvemben, hogy a kápolnát legtöbben a közeli erdő különleges virágai miatt keresik fel. Úgymint a szibériai írisz, a fehér és sötét rózsaszín kosbor, a lila és sárga encián miatt.  A helyi emberek, és az idetévedő zarándokok, vadászok, turisták azonban nem a virágokról, hanem szellemjárásról és egyéb megmagyarázhatatlan eseményekről számolnak be. A jól dokumentált történetek között olvashatunk erdei kísértetekről, izzó, vörösszemű szörnyekről, fekete misére idegyűlt sátáni alakokról, bujkáló kémekről.– Néhány turistát a kápolnába lépve erős hányinger és szédülés fogta el, míg mások pánikrohamot kaptak és extrém rossz közérzet kerítette őket hatalmába. Megint mások állítólag elveszítették a tér-és idő érzéküket, a lényeg, hogy a bajorok erősen hisznek abban, hogy valami belső erő lehet a kápolnában, ami birtokba akarja venni a betévedőket, majd kis idő múlva újra elereszti azokat.

A paranormális fenomének mellett aztán sokan feljegyezték egy bizonyos fehér asszonnyal való találkozásukat, aki a falusiak szerint egy valaha élt, fiatal nő lehetett, aki tisztázatlan körülmények között halt meg, és ezért még mindig ott kísért. Nos beszéltem a Weilheim régióból származó gimnázium diákjaival, akik közül ketten úgy döntöttek (Uwe és Gudrun), hogy a Szellem kápolnánál töltik az éjszakát. Nos, amikor a hálózsákjaikba bújva nyugovóra tértek, egyszer csak zajt hallottak, s amikor felnéztek, egy őrült arckifejezésű nőt láttak, aki éppen föléjük hajolva őket vizslatta, talpig fehérben. Persze mindketten felugrottak, mint akiket darázs csípett meg és végleg elment a kedvük a szabadban való romantikázástól. Később- mondta Uwe-azt gondoltam, hogy mivel az asszonynak olyan kigúvadt, idült szemei voltak, szóval tébolyultnak tűnt, csakis a közeli Asklepios klinikáról szökhetett meg.-De volt, aki meg két fekete, ovális szempárt látott a kápolna mellett lévő két pad fölött a ködben, egy harmadik személy meg egy úszó gömböt, de annak legalább kedves arca volt.-Nos a Blair witch projektem itt még nem ért véget, illetve el sem kezdődött.

Újabb borzalmak a kálvária dombon

1793-ban egy súlyos, állatokat megtizedelő járvány után a haunshofeniek, Jézusnak hálából megépítették a Stációs utat. A keskeny ösvény, melyet Jézus szenvedéseinek képei díszítik, a kápolnáig vezet. A kálvária úttal kapcsolatos sok-sok hátborzongató történet szerint azonban, ha valaki a kálvária utat visszafelé teszi meg utoléri a halál. Újabb rejtély még ezzel kapcsolatban, hogy az oda vezető út rövidebb, mint a visszavezető (kilométer órával mérve, az odafelé út a főúton 4,9 km-t mutat, visszafelé 5,2 kilométert).

Nos, a kálvária zarándoklatról is találtam néhány anekdotát, 2012-ben két szkeptikus, bajor diák, eldöntötte, hogy csak azért is kipróbálják, a kálvária út visszafelé való megtételét, hogy megcáfolják ezt a nevetséges babonát. Miközben egész nap heccelődtek, gúnyolódtak a rettegő embereken, felszedték a sátorfájukat és haza indultak, természetesen a kálvária dombtól, a főútig visszafelé. Kb a 6. stációnál járhattak, amikor egyszer csak valami erő arra kényszerítette őket, hogy megálljanak. Amikor tovább akartak menni, nem tudtak, mert szabályosan földbe gyökerezett a lábuk. A nagy ijedtségtől mindketten pánikrohamot kaptak, s amikor végre elengedte őket az a bizonyos valami, sikoltozva rohantak a parkolóig, majd gyorsan beugrottak az őket váró barátok kocsijába. A barátok elmondása szerint még sokáig össze-vissza beszéltek, zavarosan viselkedtek, és nyugtalanok voltak. A visszapillantó tükörben látni vélték a szellemet. Később az egyikük azt mondta, hogy egy láb jelent meg előtte az útkereszteződésben, majd hirtelen egy alakot látott, aki izzó, vörös szemmel a képébe bámult. A vörös szemű, titokzatos idegent, mellesleg nemcsak a kálváriánál, hanem, az erdő és az út szélén is észlelték, olyanok, akik még sohasem hallottak a Hardt kápolna kísértettörténeteiről.

Az erdő a paranormális fenoménjeivel

Ennyit a kápolnáról és kísérteteiről, s most következzék a kápolnát körülvevő erdő, ahol szintén sok, furcsa, megmagyarázhatatlan dolog történt már. Na én ennek jártam utána, kosbort keresve. Először megtekintettem a kápolnát, ahonnan mindössze egyetlen, keskeny, kanyargós út vezetett a virágmezőhöz. Nos, úgy elsőre tényleg elég furcsa formájú köveket láttam, (okkult karaktereket), a fatörzsek sem “normálisan” nőttek errefelé, szóval tán itt is az erdei Szellem keze lehet a dologban. Nagy örömömre azonban a kosbor több fajtáját is felfedeztem, rózsaszínt, gyönyörű fehéret, a legnagyobb tömegben az ún. agár kosbort (orchis morio). Legszívesebben szedtem volna belőlük egy csokorra valót, de mivel szigorúan védett növény, így csak patikában, vagy bio boltokban kapható, a gumokból kisajtolt drogja, teája.

Sabinétől hallottam, hogy két barátnője (2014-ben történt az eset) úgy döntött, hogy miután megnézték a Hardt kápolnát, tesznek még egy rövid sétát a környező erdőben (mert a környék valóban festői). Körülbelül egy negyed óra múlva mindkettőnek iszonyúan megfájdult a háta, amikor közelebbről megvizsgálták magukat, megdöbbenve látták, hogy olyan égési sérülések keletkeztek rajtuk, mintha egy cigarettával égették volna rájuk, ettől aztán úgy megrémültek, hogy azonnal visszafordultak. Mikor hazatértek, kiderült, hogy az igazán kísérteties dolog az volt, hogy ők mindössze negyed órára becsülték az erdőben való tartózkodásukat, miközben a valóságban már több mint 5 óra telt el. Azóta sem tudják, hogy mit csináltak 5 óra alatt!

A kosbor füves helyeken, réteken terem, tavasszal virágzik. A növények virágzáskor gyűjtött leánygumói szolgáltatják a drogot. A drog nyálkát, keményítőt, cukrot, fehérjét, zsírt tartalmaz. A patikában bélhurut elleni orvosságot készítenek belőle.

A Hardt kápolnát tévesen, pestis-kápolnának szokták nevezni, mert összetévesztik a Pollingsrieder kápolnával.

 

A karácsonyi szalmakecske végzete

Posted on Updated on

A kecske Skandináviában és Észak-Európában karácsonyi szimbólum. Eredete még a germán-skandináv pogány hagyományokig nyúlik vissza, ahol a legendákban sokféle variánsban bukkan fel. Az egyik népszerű teória szerint a kecske tisztelete Thor istennel hozható kapcsolatba, akinek a hintóját két kecske, névszerint Tanngrisnir és Tanngnjóstr húzza. A kecskék neve fogcsikorgatást jelent, mely utalhat a vihart kísérő hangokra is (Thor a vihar és termékenység istene), de a néprajz kutatók szerint a kecske inkább a vegetációhoz kapcsolódik, ugyanis az Edda hősi eposzban a kecskék nemcsak lóként szolgálják Thort, hanem a kiapadhatatlan táplálékforrást is jelentik számára. Például Thor, ha este nyugovóra tér, megöli, és vacsorára megsüti a kecskéket, majd érintetlenül hagyott csontjaikból új életre támasztja fel őket. Az egyik történetben, amikor Tjálfi és húga, Röszka, akiknél Thor megszáll, húst vacsorázik, Tjálfi megsérti a tilalmat, és rágni kezdi a csontot. Ettől Thor egyik kecskéje egy kicsit megnyomorodik. Kárpótlásul Tjálfi és húga kénytelen Thor szolgálatába szegődni.

Nos, a skandináv néphit szerint az utolsó gabonazsákban lévő magok mágikus erővel rendelkeznek, és az évszázadok során nem egyszer ezek a magok, illetve az ún. Aratás Szelleme, azaz a Karácsonyi Kecske (Julbocken) mentette meg az embereket év végén az éhezéstől. A kecske ember nagyságú ábrázolása a 11. század óta ismert, amolyan jó ómen volt, ami képes volt elűzni a gonoszt és az ördögöt. Más források szerint a svédek a kukorica csuhéjt nevezték népiesen kecskének. Mindenesetre a karácsonyi kecske funkciója, feladata a középkortól napjainkig még sok változáson ment keresztül. Eleinte az emberek a kecskét láthatatlan szellemnek hitték, ami mindig karácsony előtt jelent meg, azért, hogy megbizonyosodjon arról, hogy a karácsonyi előkészületek rendben zajlanak-e. Az ember nagyságú kecskék szalmából vagy durván faragott fából készültek.

Később az angol hagyományokhoz hasonlóan a skandináv országokban karácsonykor vagy a 3 királyok napján, a fiatal férfiak jelmezbe öltözve házról-házra jártak, ahol vagz karácsonyi énekekkel próbálták meghittebbé tenni az ünnepeket vagy tréfás színjátékokkal, jelenetekkel. Ez a szokás a 17. századtól egészen a 20. század elejéig fennmaradt. A csoport tagjai, éppen úgy, mint nálunk a bethlehemezésnél, a karácsonyi karakterek ruháit öltötték magukra, amelyek között mindig fontos szerepe volt a karácsonyi kecskének, ami lármás, néha ijesztő lényként ajándékot követelt. A 19. században viszont a kecske egész Skandináviában az ajándékosztó szerepét kezdte betölteni, úgy, hogy az egyik férfi családtag beöltözött karácsonyi kecskének és ajándékot osztogatott a gyerekeknek. A 20. század elején az ajándékosztó kecske aztán hirtelen eltűnt, és helyébe lépett a Télapó/Mikulás. Napjainkban a kecske emlékét csak az IKEÁ-ban kapható szalma kecske őrzi. Svédországban karácsonykor ott lóg minden házban a fenyőfán, nyakában piros masnival.

A karácsonyi szalma kecske végzete

A 21. századi Svédországban még mindig népszerű karácsonyi tréfa, hogy a szomszéd háza elé helyeznek egy szalma kecskét, anélkül, hogy a szomszéd észrevenné, majd ugyanígy még aznap visszalopják. Hogy erről a “huncutságról” jutott-e eszébe 1966-ban Gävle városban, Stig Gavlén, hirdetési iroda konzultánsának az az ötlet, hogy készítsék el a kecske, óriás változatát és helyezzék el Gavle város főterén, nem tudni. Mindenestre a város elöljáróinak megtetszett az ötlet, és az első kecske makettjének elkészítését egy mérnökre bízták, a felállítását pedig az akkori gävle-i tűzoltó parancsnokra, Gavlén bátyjára, Jörgen Gavlénra. 1966-ban a hatalmas, 13 méter magas, 7 méter hosszú és 3 tonnás szalma kecskét advent első hétvégéjén állították fel, majd újévkor ünnepélyes keretek között elégették. Ettől kezdve hagyománnyá vált a karácsonyi szalma kecske állítás, azonban nem tudni, hogy mi okból, de szinte a kezdetektől arra késztetett embereket, hogy felgyújtsák. Pedig a gyújtogatás Svédországban is törvénybe ütköző cselekedet, ennek ellenére szegény kecske szinte minden évben vandalizmus, vagy gyújtogatás áldozata lett. Talán, mert minden városlakó tudja, hogy a felállított kecske közelében van a tűzoltó állomás, ami azt jelenti, hogy a tűzoltó brigád perceken belül ott van, még mielőtt komoly kár keletkezne. Pedig a kecske egy vagyonba kerül, ráadásul a Kecske Bizottság törvényei szerint, ha a kecskét még december 13-a előtt felgyújtják, újat kell felállítani. A kecske vázára új szalmát kell rekonstruálni stb.

A szalma kecske peches évei:

1970-ben 6 órával a felállítása után felgyújtották,

1972-ben szabotázs következtében összeomlott,

1976-ban egy részeg férfi egy Volvoval belehajtott,

1978-ban huligánok szétrugdosták,

1979-ben az első kecskét már a felállítása pillanatában felgyújtották, a másodikat is szétrombolták,

1980-ban a kecske Szentestéig bírta,

1982-ben december 13-ig tartott csak ki,

1983-ban a lábát megrongálták,

1985-ben január végéig állt,

1987-ben 1 héttel karácsony előtt felgyújtották,

1988-tól angol bookmakerek komoly összegekben fogadnak, hogy meddig bírja ki a kecske,

1989-ben a felállítása előtt összeomlott,

1992-ben, 8 nappal a felállítása után tűz martalékává vált,

1995-ben letartóztatták a gyújtogatót,

1996-ban úgy döntött a Southern Merchants, hogy kamerákkal figyeli, monitorozza a kecskét 24 órán keresztül,

1997-ben a tűzijáték során egy rakéta eltalálta és kigyulladt,

1998 december 11-én felégették,

1999-ben 2 órával a felállítása után valaki felgyújtotta,

2000-ben csoda módon újévig kibírta,

2001-ben egy 51 éves, amerikai állampolgár, név szerint Lawrence Jones gyújtotta fel. De pechje volt, mert a rendőrség elkapta és bevitte a rendőrőrsre. A férfi olyan részeg volt, hogy még az öngyújtóját sem tudta meggyújtani. Amikor kijózanodott, azt állította, hogy azt hitte, hogy a kecske felgyújtása egy svéd karácsonyi hagyomány. Végül 18 nap börtönbüntetést kapott és 100000 svéd korona pénzbírságot róttak ki rá. Miután Jones letöltötte a büntetését, visszarepült Clevelandba, és azóta sem fizette ki a büntetését, pedig később kiderült, hogy részt vett a Natural Science Club előtt álló szalmakecske égetésben is.

2003. december 12-én felgyújtották,

2004. november 27-én valaki meghakkerolta a Gävle Goat home portálját és az egyik kamerát kicserélték, és beállítottak egy másikat, ami azt mutatta, hogy minden rendben van a kecske körül. Aznap mínusz 10 fok volt, a terepszemlét tartó őrök iszonyúan fáztak a hidegben, ezért egy közeli vendéglőbe beszaladtak melegedni. Ezalatt az idő alatt felgyújtották,

2005-ben egy Ginger mannek öltözött férfi meg egy télapó ruhás, égő nyilakkal felgyújtotta,

2008-ban december 27-éig kitartott,

2010-ben helikopterrel akarták elrabolni,

2011-ben december 2-án, 2012-ben december 12-én lobbantották lángra.
2005. december 3-4-re virradóra az egész országban járvány-szerűen támadtak rá a kecskékre, Gävle-ben, Visby-ben, Gotlandban, Söderköpingben felgyújtották, Östergötland-ban megrongálták, Lycksele, Västerbotten-ben úgyszintén.

A 2006-os karácsonyi szezonban, amikor a kecskeállítás 40. évfordulóját ünnepelték Gävle-ban, a város hatalmas fesztivált rendezett a karácsonyi kecske tiszteletére. Ezúttal a Kecske Bizottság olyan tűzálló anyaggal vonta be, amivel a repülőket szokták. Amikor végre a kecske tűzálló lett, egy oldószer, amivel bekenték feloldotta a tűzálló réteget, hogy ez ne történhessen meg újra, helyettesítették egy másik anyaggal stb.

A rengeteg erőfeszítés ellenére a szalma kecskét 2015. december 27-éig, 28-szor pusztították el, és ami kicsit szomorú, hogy eddig csak 4 embert ítéltek el a kecske brutális megrongálása miatt.

gg