Hónap: november 2019

Japán karácsony és a karácsonyi torta

Posted on Updated on

Amikor huzamosabb ideig Japánban éltem (Szapporóban), megdöbbentem azon, hogy a japánok milyen könnyedén vesznek át európai szokásokat, mint pl. a karácsonyt, mindenféle tartalom, vagy történelmi háttér nélkül. Nemrég kapóra jött nekik, hogy a jelenlegi császár, Akihito születésnapja december 23-ára esik. Mindenesetre ez munkaszüneti nap az egész országban, viszont sem 24-e, sem 25-e, 26-a nem az. Ez is azt mutatja, hogy a japánok mennyire nincsenek tisztában az európai hagyományok eredetével.

Pedig a kereszténység a három fő vallás egyike Japánban, mégis, a lakosság csak pár százaléka vallja magát hívőnek. A hatása azonban jelentős, ezt bizonyítja a “karácsony-mánia” is, amire valószínűleg a nyugati civilizációk felé nyitással egy időben figyeltek fel. A karácsony azonban japán sógornőm, Shizuka szerint,-csak egy ünnepnap, egy ürügy arra, hogy az emberek megajándékozhassák egymást, de a karácsony és Jézus Krisztus közötti összefüggésről sokan mit sem tudnak. Pedig Xavéri Szent Ferenc 1549-ben érkezett Japánba, az ő nevéhez köthető a karácsony behozatala is Japánba, az első írásos bizonyíték annak megtartásáról az 1552-es évből való (1612-ben viszont betiltották a kereszténységet, azután nem merték megünnepelni a hívők).

Szóval, amit ma japán karácsonyként emlegetnek, az az 1960-as években jött divatba, de mivel nem volt meg a hitbéli háttér, ezért nem lett kifejezetten családi ünnepként számon tartva. Szerintem a karácsonyozás legfőképp az amerikai tv-drámáknak köszönheti elterjedését. A legtöbb japán számára részt venni rajta olyan, mint bármely más, japán ünnepen. Az 1970-es-80-as évektől kezdett “romantikussá” válni az amerikai szerelmes dalok és sorozatok hatására.

Ma a japánok többsége ezen a napon szórakozni megy, vagy a családjával, vagy a szerelmével, kuriszumaszu uinbia-t (bécsi sört) iszik, ami a japán reklámok szerint “Ausztriából” származik. Karácsony éjjel az a kevés keresztény japán templomba megy, ahol az istentisztelet mellett, a gyerekek bevonásával betlehemes előadást is tartanak. A karácsonyfa “felöltöztetése” is nagyon japános, fő díszei a legyezők, és lampionok. Ezután az emberek összeülnek teázni és nem feledkeznek el a “karácsonyi tortáról“, melynek hagyománya nagyjából egyidős a karácsonyfa állítással Japánban (kb. a hatvanas évek óta tart). Az Újév a japánok számára azonban sokkal fontosabb ünnepnek számít a karácsonynál. Ezt bizonyítja, hogy már december 25-én az összes karácsonyi dísz lekerül a fáról, hogy átadja helyét az újévieknek.

Kumamon, karácsonyi macitorta

Amikor az egyik barátunk, Yasuo ellátogatott hozzánk karácsonykor, megdöbbent az élő fenyőfa láttán, és hogy fel is van díszítve, s miközben énekeltük a “Mennyből az angyalt”, ő mosolyogva csápolt rá, mint ahogy a rock koncerteken szokás. A lányaim nem bírták ki kuncogás nélkül.

A japán karácsonyi torták lehet, hogy külsőre csodálatosak, de ízvilágukban meg sem közelítik az európai, karácsonyi édes süteményeket!

Anglia-Németország karácsonyi holtverseny

Posted on Updated on

A betlehem már a 10. században ismert volt Rómában. Később, pontosan 1223-ban Assisi Szent Ferenc népszerűsítette, így mondhatjuk azt, hogy neki köszönhetően terjedt el Európa-szerte. A különböző típusú dekorációk a keresztény világban aztán függtek a helyi hagyományoktól és a rendelkezésre álló forrásoktól. Eszerint változott a csak egyszerű bölcsőből álló betlehem, a sokkal bonyolultabb, sok szereplős betlehemig, ahol a jászolt, állatokkal, emberekkel, komoly jelenetekkel népesítették be. Ezek közé a hagyományok közé tartozik pl. Lengyelországban a színes “Krakówi Szopka”, amely nem más, mint Krakkó történelmi épületeinek kicsinyített mása. Aztán az olasz “presepi” (nápolyi, genovai és bolognai), mely Szicíliában, Szent Ferenc hagyományát követve élőszereplős Betlehem, népszerű alternatívája a statikus, csak bölcső+Kisjézus kompozíciónak. De a provençali betlehemek is híresek, Dél-Franciaországban, ahol kézzel festett, terrakotta figurákkal teszik látványossá azokat. A franciák, akik egyébként nem nagy karácsonyozók, csak egyszerűen “szenteknek” nevezik őket.

Az első kereskedelmileg előállított dekorációk Németországban jelentek meg az 1860-as években, a híres üvegfúvó üzemeknek köszönhetően (Drezda, Lauscha stb.). Mivel a németek nagy adventezők, ezért a betlehemek készítése is náluk vált először hagyománnyá. A német embereket a mai napig arra ösztönzik, hogy megpróbálják a lehető leghitelesebben ábrázolni a bibliai történetet. Így válik néhány jól sikerült darabból értékes, családi örökség.

A hagyományos karácsonyi dekorációk színei: a piros, a zöld és az arany. A piros/vörös, Jézus vére, míg a zöld az örök életet szimbolizálja, különösen a fenyőfa, amely nem hullatja le a leveleit télen sem, az arany a három király ajándékát és a gazdagságot szimbolizálja.

A karácsonyfa állítás szokása egyrészt a keresztény hitre épül, ugyanakkor a téli napfordulóhoz is kapcsolódik, amely tartalmazta az örökzöld ágak használatát, és egyfajta adaptációját a pogány kor fa imádásának. A nyolcadik században élt Æddi Stephanus, egy német misszionárius papnak, Szent Boniface (634-709)-nak tulajdonítja a fenyőfa állítást, melynek a története a következő volt: Boniface egy fejszével a kezében az erdőbe ment a híveivel. Először Thor szent fájára, a tölgyre emelte rá, majd amikor meglátott a közelében egy fenyőfát, így szólt: ez a fa háromszög alakú és csúcsos, a háromszög a Szentháromságot szimbolizálja, a csúcs meg a Menyországot. Így lett a fenyőfa a karácsony szimbóluma.

A karácsonyfa állítás történetének folytatását később angol-német holtversenyként jellemezhetjük. Először ugyanis az angolok állítottak fel fenyőfát, Londonban 1489-ben, amikor ráadásul minden házat és az összes plébániatemplomot is feldíszítették, borostyánnal, örökzöldekkel és egyáltalán a szezon nyújtotta zöldnövényekkel. Az anglikán egyház szerint a szív alakú borostyán levelei Jézus földre szállását szimbolizálták, míg a Holly a pogányok és boszorkányok elleni védelem miatt voltak szükségesek, a tövis és vörös bogyók pedig Jézus tövis koronáját jelképezték, amit a keresztre feszítésekor viselt és a kicseppent vérét.

Karácsonyfát Németországban, először német evangélikusok állítottak, 1539-ben a strassburgi székesegyház előtt, a protestáns reformátor, Martin Bucer vezetése alatt (Ezek a német evangélikusok vitték magukkal az Egyesült Államokba is ezt a hagyományt). Azon kívül a karácsonyfára a protestánsok kezdtek gyertyát helyezni. Németországban, sok helyen egy csillag is került a karácsonyfa tetejére, mely az üstököst jelképezte. Ezt a tényt 1897-ben, az Oxfordi Egyetem professzora, David Albert Jones, a The School Journal újságban állapította meg, továbbá kifejtette, hogy miért vált olyan népszerűvé az angyal (mert megvitte a hírt az embereknek, Jézus születéséről).

Az angol “karácsonyfa ” szó első rögzített változata 1835-ből származik, melyet az angolok valószínűleg a német nyelvből vettek át, mint ahogy a karácsonyfa állítás szokását is. Angliában, először Charlotte királynő, III. György felesége, majd Viktória királynő férje, a német Albert terjesztette el a karácsonyfa dekorálást. Amikor 1840-ben, Londonban több újságban is megjelent a királynő és családja a feldíszített örökzöld fa előtt, azon nyomban divattá vált a fenyőfa állítás a gazdagabb családoknál. Egy évvel később, 1841-ben már az egész országban elterjedt ez a szokás. Az Egyesült Államokban csak 1870-től vált általánossá a karácsonyfa állítás szokása.

Dekorációk

Fák, virágok: Már a 16. században megjelent a mikulásvirág Európában, ami egyébként Mexikóból származik, mert összefüggésbe hozták a betlehemi csillaggal. Spanyolul a „Szent éj virágaként” ismert. Más, népszerű növények közé tartozik még a repkény, a fagyöngy, a vörös Amaryllis, a karácsonyi kaktusz. Ezen kívül népszerű a boróka, a rozmaring ág, az eukaliptusz, a babér, az olajbogyófa ága, egyszóval valamilyen örökzöld növénynek mindenképpen jelen kell lennie a lakásban. A karácsonyi koszorúk (4 vagy 5 gyertyával) célja viszont, hogy a keresztényeket előkészítse az Advent szezonra. A gyertyák gyújtása 4 hétvégén, a kereszténységnek arra a hitére utal, mely szerint Jézus Krisztus a fényességek ura.

A fagyöngy, már az Európai mítoszokban és folklórban is szerepel (például Baldr istenről szóló, fríz legendában). Ez az örökzöld parazita, amely a fákon, különösen az alma és nyárfán képződik, amikor kiszárad, a bogyói arany színűvé válnak. Skandináviában és angol nyelvterületeken szokás a fagyöngyöt, a bejárati ajtó fölé akasztani, s karácsonykor alatta megcsókolni valakit. Az angolok a fagyöngy ragadós, fehér bogyós „gyümölcseinek” egy részét letörik, amikor valaki megcsókol valakit. Ez a szokás valószínűleg egy termékenységi rituálé volt még a pogány időkben, mivel a fagyöngy bogyójának a leve hasonlít a spermához.

A karácsonyfával együtt később az emberek elkezdték a lakásukat is kívül-belül feldíszíteni, így került az ablakokba, asztalra koszorú, örökzöld növény. A karácsonyi falvak megjelenítése ma már számos országban hagyomány (állítólag a zágrábi a legszebb). A házakat kívülről is megvilágítják, szánkókat, hóembert, Télapót, angyalokat helyeznek el a kertben, és más karácsonyhoz köthető figurákat, illetve tárgyakat (zokni, harang, gyertya, erdei állatok).

A sok gonddal feldíszített karácsonyfát aztán általában a “tizenkettedik éjszakán” (január 6-án) szokás lecsupaszítani, ezzel jelezve az ünnepi szezon végét.

Füstölt fokhagyma

Posted on

Münchenben a belvárosi piacon (Viktoilen market), ma reggel valami újat fedeztem fel: füstölt fokhagymát Franciaországból. Szokatlan, de kellemes volt az illata,-egyáltalán nem olyan, mint más füstölt élelmiszereké,-szinte érezni lehetett a parázsló tüzet benne. Egész fűzérrel árulták, 5 euróért, de annyira izgatott, hogy milyen lehet az íze, hogy megvettem. Otthon aztán utána néztem az interneten, hogy mikhez lehet hozzáadni. Kiderült, hogy a füstölt fokhagymát éppen úgy lehet használni, mint a sült fokhagymát. Abból meg, hogy intenzíven füstös az íze, meg az illata, profitálni lehet a levesek, zöldséges (pl. padlizsános) ételek és a kenők esetében.

Íme néhány ötlet, általános recept, ahol az “egyszerű” fokhagymát füstölt fokhagymával lehet helyettesíteni. Feldolgozásakor reszelve, préselve, főzve vagy apróra vágva adhatjuk hozzá a többi alapanyaghoz.

Olasz escarole leves

Ez egy gazdag, tápláló, téli leves. Olaszországban rendkívül népszerű, mert könnyen elkészíthető és ízletes.

Kezdjük azzal, hogy mi is az az Escarole? Az escarole egy szezonális zöldség: enyhén keserű, de ízletes cikória családba tartozó “saláta”, ami különösen hűvös időben kiváló. A legtöbb szupermarketben egész évben kapható.

Honnan ismerjük fel? Az escarole úgy néz ki, mint egy saláta (frisée), vagy kínai kel, lehet kisebb, mint egy teniszlabda, vagy akkora, mint egy futball-labda. Mindig nézzük meg, hogy a saláta “torzsája” kemény legyen és persze a ráhajló levelei hibátlanok.

Hogyan kell tárolni: csomagoljuk be az escarole-t konyhai papírtörlőbe és tegyük be egy plombálatlan műanyag zacskóba. Így a hűtőszekrényben akár négy napig is friss marad.

Olasz escarole leves 4 személyre

Hozzávalók: fél kg pulykahús, 25 dkg kenyér, 3 tojás, 15 dkg reszelt Romano sajt, 15 dkg reszelt Parmesan sajt, 1 ek friss oregano vagy szárított, só, bors, 3 ek olíva olaj, 1 hagyma, 4 gerezd füstölt fokhagyma, 1 l csirkehúsleves, 1 csomag/fej escarole, feldarabolva

Elkészítése: Először készítsük el a pulyka húsgombócokat: Tegyük egy mély tálba a darált húst, adjuk hozzá a kenyeret, 1 tojást, a sajt felét (de ez elhagyható), az oregánót, sózzuk, borssal ízesítjük. Kézzel gyúrjuk jól össze, majd formáljuk kis gombócokat belőle. Süssük ki forró olajban mindkét oldalát aranybarnára. Tegyük félre.

Egy leveses fazékban forrósítsuk fel a maradék olajat, dobjuk rá a hagymát, fokhagymát. Pirítsuk meg, de ne várjunk addig, amíg a hagyma megbarnul! Öntsük fel a húslevessel a párolt zöldségeket, majd adjuk hozzá az escarole-t, mérsékeljük a lángot alatta és főzzük kb. 10 percig. Ekkor adjuk hozzá a leveshez a húsgombócokat és azokkal együtt még 5 percig főzzük.

Eközben keverjük össze a sajtot meg a 2 tojást. Lassan kanalanként csorgassuk bele a forró levesbe. Fedjük le a levest és főzzük még 1 percig. Azonnal tálaljuk.

Füstölt fokhagymaleves

Hozzávalók: 4 gerezd füstölt fokhagyma, 2-3 ek olíva olaj, 6 ek vaj, 4 db póréhagyma, (csak a fehér része), 1 hagyma, 3 ek liszt, 1 l csirkehúsleves, fehér bor, 1 dl tejszín, friss citromlé, só, bors, 2 ek snidling

Pucoljuk meg a fokhagymát és reszeljük le. Daraboljuk apróra a hagymát és a póréhagymát. Olvasszuk fel a vajat és pároljuk meg benne a póréhagymát és a hagymát 8 percig. Végül adjuk hozzá a füstölt fokhagymát, és pároljunk mindent még egy percig.

Rántsuk be a liszttel a zöldségeket, öntsük fel a levessel és a fehér borral. Főzzük 20 percig, időnként megkevergetve. Amikor egy kicsit kihűlt a leves turmixoljuk össze. Adjuk hozzá a tejszínt, tegyük vissza a rezsóra és főzzük még 5-10 percig. Ha savanyúbban szeretjük, akkor adjunk hozzá egy kevés citromlevet. Azonnal tálaljuk.

Füstölt fokhagymás bableves

Hozzávalók / 6 adaghoz: 50 dkg bab (lehet fejtett lóbab is), 3 közepes db sárgarépa, 3 közepes db fehérrépa, 1 közepes db karalábé (zöld héjú, ez biztosan nem fás, én mindig ezt használom), 1 közepes db zeller , 50 dkg füstölt lapocka (nyers, de lehet más füstölt hús is, tarja), 1 közepes db  paradicsom, 1 közepes paprika, 8 gerezd fokhagyma, só, bors ízlés szerint, 2 kk ételízesítő, 4 ek sertészsír(a rántáshoz), 2 ek liszt (a rántáshoz), 4 kk piros paprika(a rántáshoz), 2 csokor petrezselyem (aprítva), 2 db zellerlevél (aprítva), 3 l víz

Elkészítés:

  1. Egy nagy lábasba tesszük a megmosott babot, felkockázott füstölt húst, a megtisztított, megmosott, felaprított zöldségféléket, a fele fokhagymát átnyomva, a felaprított zöldeket (petrezselyem, zeller), a paradicsomot és a paprikát félbevágva (a végén kivesszük a levesből tálalás előtt).
  2. Őrölt borssal ízesítjük (ízlés szerint), meg ételízesítővel, azután felengedjük hideg vízzel, (annyival, hogy jócskán ellepje), s felforraljuk, majd lefedve, lassú tűzön 1.5-2 órát főzzük.
  3. ¾ óra elteltével megkóstoljuk, ha nem elég sós (a hústól), ételízesítővel pótoljuk, inkább apránként, nehogy elsózzuk. Amikor már majdnem puha a hús, meg a bab is, beletesszük a fokhagyma és az aprított zöldek (petrezselyem, zeller) másik felét.
  4. Amikor minden puha, kevés zsíron kevés lisztet megfuttatunk (ne legyen barna a liszt, mert rántás íze lesz a levesnek), levesszük a tűzről, megszórjuk őrölt pirospaprikával, összekeverjük, felengedjük hideg vízzel, s a levesünkhöz öntjük.
  5. A levest még körülbelül 10-15 percig forraljuk együtt, majd elzárjuk alatta a gázt vagy villanyt, s egy kicsit hagyjuk pihenni. Ezután lehet tálalni.
  6. Ez egy nagyon tartalmas leves, így egytálételnek is megteszi, főleg, ha valaki eszik hozzá kenyeret, de tökéletes a menünk, ha egy könnyű, gyümölcs mártásos palacsintát kínálunk utána. A levest mindenképpen érdemes kipróbálni, mert mennyei eledel!  

Karácsonyi programok: A hattyúk tava

Posted on Updated on

A jövő héten már meggyújthatjuk az első gyertyát az adventi koszorúnkon, a gyerekek megkezdhetik a visszaszámlálást az adventi naptáraikon. Sok család ilyenkor kezdi meg egyeztetni az ünnepnapokat, hogy Szentestén és az azt követő ünnep napokon kinél, hol gyűljenek össze. De remélhetőleg nem csak az ünnepi menü fontos, hanem a meghitt együttlét is, melyhez kiváló zenei aláfestés lehet a Diótörő vagy A hattyúk tava. Szerintem nincs olyan ország, város, amelyik ilyenkor a műsorára ne tűzné valamelyik Csajkovszkij művet. Az már más kérdés, hogy miért éppen a hattyú vagy a diótörő kerül karácsonykor rivaldafénybe. Járjunk utána együtt.

A hattyúk nagyra becsült madarak sok nép vallásában és kultúrájában. Az ókori Görögországban a hattyú, Apollón isten jelképe és szent madara volt, és több mítoszban is szerepelt. Zeusz hattyú képében csábította el Lédát, aki hattyútojásban hozta világra szép Helénát. Orfeusz halála után hattyúvá változott, és az égre helyezték. Így keletkezett a Hattyú csillagkép, amely egy kitárt szárnyú, hosszú nyakú repülő madárra emlékeztet. Egy másik mítosz szerint egy Küknosz nevű ifjú szerelmes volt Phaetonba, a Nap fiába. Phaeton a Nap kocsiját maga akarta hajtani, de ügyetlensége miatt a haragra gyúlt Zeusz villámmal sújtotta, és ő az égről az Eridanosz folyóba zuhant. Az elkeseredett Küknosz olyan sokszor bukott a folyó vizébe kedvese testét kutatva, hogy Zeusz megszánta őt és hattyúvá változtatta. Küknosz nevére vezették vissza a hattyú latin Cygnus elnevezését is.

A régi irodalomban gyakori költői téma volt a hattyúdal, amelyet a madár állítólag csak a halála előtt énekel. Ilyen jelenség a valóságban persze egyetlen hattyúfajnál sem létezik, csupán az ókori görögök hiedelméről van szó.

Az ír legenda, a Lir gyermekei egy anyáról szól, aki gyermekeit hattyúvá változtatja 900 évre. Indiában a hindu vallásnak különösen kiemelt madara a hattyú, a Hamsa. Szanszkrit nyelven a hamsa vagy hansa (hanza városok!) jelentése jármű, a hindu ikonográfia szerint meg liba! Az ornitológusok viszont azt állítják, hogy több hattyúfaj létezik a világon, ezek közül egy Indiában él, társbérletben más, vándor madarakkal. Nos, talán éppen ezért lett a hattyú a kedvenc témája a Véda irodalomnak is, ahol a nagy szellemi képességű személyeket pl. Paramahamsa-nak nevezik (Nemes Hattyúnak). Ők azok, akik a különböző spirituális világok között jól tájékozódnak. A Védák szerint a hattyúk nyáron a Manasarovar tónál tartózkodnak, majd télen elvándorolnak az Indiai folyóhoz. Igazgyöngyöt esznek, és a tej és víz keverékét isszák.

Az alakjukat változtató hattyú lányok, -képesek női testből hattyú képében élni és fordítva,- világszerte ismert motívuma a népmeséknek. Az alapmese egy hattyú leányról szól, akit ideiglenesen megfosztanak a varázserejétől, ezért kénytelen feleségül menni, egy minimum királyfihoz vagy herceghez. Az “őrült” Ludwig, bajor király és Wagner, a híres zeneszerző is rajongott a hattyúért. Vörösmarty a Csongor és Tündében dolgozta fel ezt a témát. Csajkovszkijt szintén egy régi, orosz mese ihlette meg az első balettjének, –A hattyúk tavának a megkomponálásában, melyet a 19. századi klasszikus orosz balettek legkiválóbb alkotásaként tartják számon, annak ellenére, hogy a maga idejében megbukott.

Csajkovszkij egyébként mindhárom balettjéhez (A hattyúk tava, Csipkerózsika és A Diótörő) mesetémát választott, mert úgy vélte, hogy a mese, valóságos érzelmek és szenvedélyek zenei kifejezésére alkalmas. Az orosz népmese, (címe: A fehér hattyú) keretében megszólaltathatta az emberi tisztaságba, jóakaratba és bátorságba vetett hitét.

A hattyúk tava balett szövegkönyvét, a moszkvai Nagyszínház egykori műsor felügyelője, későbbi igazgatója, Vladimir Begicsev és egyik fiatal táncosa, Vaszilij Gelcer, a Théophile Gautier-féle romantikus balett szövegek mintájára dolgozta ki, a régi, orosz népmese alapján. Ősbemutatója 1877. március 4-én volt, (az ortodox naptár szerint febr 20-án) Moszkvában, a Bolsoj színházban.

A mű moszkvai bemutatója nem nyerte el sem a közönség, sem a kritikusok tetszését, sőt mi több maga a zeneszerző is elégedetlen volt Reisinger koreográfiájával. Sajnos Csajkovszkij mesteri partitúrája elveszett a megbukott produkció miatt és annak ellenére, hogy egyes kritikusok elismerték a mű erényeit, a legtöbben túl bonyolultnak tartották egy baletthez. A legtöbb kritikus inkább az epikus melodrámát emelte ki és nem a balettet vagy a zenét. Az utóbbit túl “hangosnak”, “wagnerinek, szimfonikusnak” tartották, mely elhomályosította a táncteljesítményt. Reisinger koreográfiáját ők is elítélték arra hivatkozva, hogy fantáziátlan és a balett lépések nehezen megjegyezhetők. Az előadás sikertelensége tehát több tényezőnek tulajdonítható. Egyik, hogy “A hattyúk tava” történetének német eredete miatt a közönség “gyanúsan” fogadta, a mesét ostobának tartották, kiejthetetlen családnevű karakterekkel”. Azt hangsúlyozták, hogy az Odettet alakító táncos (feltehetően Odile-t is ugyanaz a művésznő alakította, de ez sohasem volt bizonyítva) “nem volt különösebben meggyőző”. De azt mindenki észrevette, hogy a bagoly-szárnyú szörnyeteg rabságában vergődő hattyúleányok sorsában, Csajkovszkij,- II. Sándor cár, nyomasztó uralmának nagyon is reális képét mutatta be.

Tizenhat évvel később Marius Petipa és Lev Ivanov dolgozott ki új koreográfiát, de a zeneszerző még a bemutató előtt meghalt. 1894. február 17-én, a gyászünnepélyen előadták a félkészen koreografált művet. A teljes előadásra 1895. január 27-én került sor a szentpétervári Mariinszkij színházban. Napjainkban A hattyúk tavát a világ minden jelentős színpadán, új koreográfiákkal is előadták azóta, de ezt, az eredeti Petipa-Lev Ivanov-féle verziót mindenütt tiszteletben tartják. Íme a történet:

Első kép

A hercegi kastély parkjában nemes ifjak és -leányok vidáman ünneplik a herceg huszonegyedik születésnapját. Az udvari bolond rövid szólótáncával vonja magára a figyelmet. Megérkezik az ifjú herceg, a két barát és két barátnő kíséretében és egy keringőt táncolnak (Parasztkeringő). Tánc közben a bohóc mókázásaival igyekszik magára vonni a figyelmet, négy lány pedig virággal kedveskedik a hercegnek. Előkelő társaság élén megérkezik a hercegné és arra kíváncsi, hogy a fia talált-e már magához illő lányt, hiszen a rövidesen megtartandó ünnepségen a hercegnek döntenie kell, kit vesz feleségül. Az alkonyat beálltával a fiatalok távoznak, csak a herceg, az öreg nevelő, néhány barát és a bohóc marad a színen. A herceg ábrándjaiba merülve ül le egy padra. Majd hirtelen hattyúk csapata húz át az égen. A herceg nézi a hattyúcsapatot – erőt vesz rajta vadászszenvedélye, íjat ragad, és üldözőbe veszi a madarakat.

Második kép

Egy erdei tó melletti tisztáson megjelenik a herceg és vadászzsákmányát keresi és lenyűgözi a partot benépesítő hattyú-lányok látványa. A herceg meglepve engedi le megfeszített íját. A tisztás kiürül és feltűnik Odette bánatos alakja. Odette riadtan fogadja a megjelenő herceget. Előbb menekül előle. Azután elbeszéli neki a maga és barátnői szomorú történetét: hogy elvarázsolták őket, és szabadulásukat csupán egy ifjú, hűséges szerelme adhatja vissza. Addig csak éjszaka vehetik fel emberalakjukat. Megérkezik a többi hattyú lány is és egy keringőt táncolnak. A vidámságnak azonban hamar vége szakad, mert lassan véget ér az éjszaka és a lányoknak ismét vissza kell változniuk hattyúvá. Odette marad utoljára – fájdalmasan búcsúzik szerelmétől, aki örök hűséget fogad neki.

Második felvonás

A hercegi palota báltermébe megérkeznek a vendégek: magyarok, lengyelek, spanyolok, nápolyiak. Megérkezik a hercegné is és a négy menyasszony is. Egy-egy szólót táncolnak, majd a herceg keringőzik mindegyikkel pár lépést, aztán a négy menyasszonnyal táncol együtt, de közben csak Odette-re gondol, őt várja. Anyja kérdésére, hogy választott-e a négy menyasszonyjelölt közül, nemmel felel. Új vendég érkezik, egy feketébe öltözött lovag, kíséretében, lányával Odiliával. A herceg Odiliában, a szerelmét véli felismerni, hiszen Odilia/Odette arcvonásait viseli. A bál következik, amelyen mindenki részt vesz. A táncok után a fekete lovag – aki nem más, mint az álruhás varázsló – bevezeti lányát, Odiliát a terembe. A fekete hattyú tánca csillogó, hódító, de csak néhány gesztusa emlékeztet Odette-re. A lovag többször is ráparancsol a lányra, hogy csábítsa el a herceget. A herceg mindjobban Odilia bűvkörébe kerül. A herceg boldog, mert azt hiszi, hogy Odiliában szerelmét, Odette-et találta meg újra. Anyjához vezeti választottját, a lovag pedig esküjét veszi. Ekkor feltűnik a háttérben Odette bánatos alakja. A herceg ekkor rádöbben, hogy becsapták. A lovag és Odilia pedig diadalmaskodó gúny kacajjal hagyja el a termet. A hercegasszony udvaroncainak karjaiba ájul, a herceg kétségbeesve elrohan.

Harmadik felvonás

A tó melletti tisztáson a hattyúlányok Odette-et várják, aki elbeszéli nekik, hogy a herceg hűtlenné vált: nincs többé remény a kiszabadulásukra. Váratlanul azonban felbukkan a herceg és bevallja Odette-nek, hogy nem lett hozzá hűtlen, mert Odiliának – aki megtévesztette őt – tett esküje neki, Odette-nek szólt. A herceg magával akarja vinni szerelmét, amikor megjelenik a varázsló. Ádáz dühre gerjedve fölkelti a természet erőit a herceg ellen, hogy megakadályozza Odette és a hattyúlányok szabadulását. A herceg azonban nagy küzdelemben legyőzi a gonoszt, leszakítja bagolyszárnyát, s ezzel megfosztja az erejétől – megtörik a varázslat: Odette és társnői végre szabadok. Öröm és béke önti el mindenki szívét! Hát ez a mondanivalója A hattyúk tava balettnek, mint ahogy a karácsonyi ünnepeknek is!

Egy osztrák-magyar monarch Japánban

Posted on

Theodor Edler von Lerch osztrák tábornok (1869. augusztus 31- Pressburg † 1945. december 24. Bécs) és sípionír volt. 1910-től-1912-ig a japán császári hadseregben cseretisztként dolgozott Takatában, ahol a katonai és polgári síelés nagy oktatója lett.

1910-ben egy hideg, novemberi napon történt, hogy kilenc heti utazás után az Osztrák-Magyar Monarchia tábornoka, Theodor von Lerch, a Lloyd gőzhajóval megérkezett Yokohamába, Japánba. Lerchet Ferenc Ferdinánd császár küldte a japán császári hadseregbe azzal a céllal, hogy tanulmányozza az akkori példamutató és sikeres japán hadviselést. De aztán minden valahogy másként alakult.

Von Lerch-et Yokohamából még aznap egy Takata nevű kis állomáshelyre vezényelték, az 58-as gyalogezredhez. Takata, a Japán-tenger partján, Honschu szigetének északnyugati partján fekszik, közvetlenül a hegyek lábánál. “A Hó birodalma”, ahogy von Lerch jellemezte a várost, az „Egy osztrák tábornok visszaemlékezései a Japánban töltött időkre” című könyvében, ahol azt írja, hogy „akkora hó van, hogy szánon lovagol az ember a nagy hó falak között.”

Feltehetően Lerch tábornok neve már régóta feledésbe merült volna, ha nem visz két pár sílécet magával Takatába. Később ezeknek köszönhette hőssé avatását, mert a japánok Lerchet a mai napig a Japán Síelés Atyjaként tartják számon. A furcsa dolog az, hogy míg Ausztriában és Magyarországon szinte senki sem hallott Lerch-ről, addig Japánban Mozarttal egy lapon említik. Pedig Lerch nem azzal a szándékkal ment Japánba, hogy a katonai síoktatás úttörője legyen. Ő csupán szenvedélyes síelő volt, vitt két pár sílécet, azzal a céllal, hogy majd bejárja az ottani havas vidéket.

Szibériai hideg a japán Alpokban

Erre kiválóan alkalmas volt a hely, mert a Japán tenger menti városok többnyire hóval fedettek az év nagy részében a Szibériából érkező hideg levegő miatt.

“Hóhegyek mindenütt, akkorák, hogy el sem lehet képzelni.”-olvashatjuk Lerch könyvében, és ez a mára is vonatkozik, nem véletlenül népszerű még mindig az a történet a profi síelők között, hogy jó oka van annak, hogy Hakubában megáll mindig a Freeride World Tour, mert csak a pontosan egyforma távolságban lévő nyírfáknak köszönhetően lehet utat találni a térdig érő hóban.

Összehasonlítva az osztrák Alpok lejtőit, a japán sípályák kicsik és idejét múltak (a japánok sok kiselejtezett berendezést vettek meg Európától). A legtöbb felvonó az 1980-as években épült. És ez az állapot nem csak a felvonókra érvényes, amelyek Ausztriából, Németországból és Svájcból származnak, de mindenre. A Bernd’s Keller, forralt bort és rántott húst kínál, a szállodáknak is német nevük van: Rosenheim, Marillen és Heidi Hof, a falakon plakátok Garmischról, Kitzbühelről és Davosról.

Lörchy!!!

A lejtőkön mindenki nagyon fegyelmezett és udvarias. A sífelvonó pontosan a völgyállomás előtt áll meg, a felvonó személyzete meghajlik és beszálláskor lecsatolja a sílécet a lábamról. Ez tavaly, 2018 telén történt, amikor Hokkaidóba mentem, hogy Lerch után kutassak, és minő véletlen épp egy japán síoktatóval kerültem egy kabinba. Amikor kiderült, hogy jól beszél angolul vettem a bátorságot és megkérdeztem tőle, hogy hallott-e valaha Theodore von Lerchről! A férfi habozott egy pillanatig, majd így szólt: „Ah, igen! Lörchy!”- és az arca felragyogott, mint a nap a hegyek fölött. “Good man.”

“Hobikla és Kracknhouser”-folytatta a híres síelők felsorolását, s ahogy küszködött a nevek kimondásával titokban sajnáltam, hogy (Franz Hopp és Stefan Kruckenhauserről van szó) olyan nehéz azokat kiejteni. De annál inkább meglepő volt, hogy ez a két síbajnok olyan nagy hatással volt a japán sísportra.

„Mint Toni Sailer és Karl Schranz, Hermann Maier, természetesen”- sorolta tovább a síoktató a síolimpikonok nevét, és azt mondta, hogy emlékszik a 40 méteres sílesiklásra, ami kb. 21 évvel ezelőtt történt. Ekkor kimutatott az ablakon, hogy ott történt. (A Takata környéki síközpontok,-mai nevük Nozawa Onsen és Hakuba Happo,-ban rendezték meg az 1998-as téli olimpiai játékokat, mivel ezek a városok estek legközelebb Naganohoz.) 1998-ban Maier akkorát esett az olimpiai lejtőnél itt Hakubában, hogy mindenki, aki látta, azt gondolta, hogy soha többé nem áll lábra. De ő felkelt, megrázta magát, majd kétszeres olimpiai bajnok lett. Sok japán szemében ez még mindig a végső bizonyíték arra, hogy az osztrák síelők legalábbis félistenek.

Nansen Grönlandon, Lerch Asahiyamában

Lerch idejében az alpesi síelés viszonylag új sport volt az Alpokban, ugyanis csak a norvég sarkkutató, Fridtjof Nansen híres expedíciója után nőtt meg az érdeklődés a síelés iránt Európa-szerte. (Nansen 1888 nyarán indult expedícióra, amelynek során öt társával együtt elsőként szelte át síléccel Grönlandot. Nansen életművére árnyékot vet, hogy olyan aktképeket publikált róla születésének 150-ik évfordulóján az Aftenposten nevű norvég lap, melyeket a híres sarkkutató-diplomata egy mintegy 30 évvel fiatalabb hölgy számára készített. A többszörös házasságtörő Nansen által a hölgynek küldött egyik levélből az is nyilvánosságra került, hogy a menekültek ügyével való foglalkozás számára teljesen érdektelen, terhelő kötelezettség volt.)

Az Alpokban azonban hamar kiderült, hogy a kötélpálya, ami alkalmas volt Skandináviában, az nem alkalmas a japán lesiklópályákon. Csak amikor két évvel később Matthias Zdarsky bevezette Lilienfelden az acélból készült kötél használatát, és egy kicsit lerövidítette a sílécet, -ahogy Nansen is tette a hegyekben, -akkor vált Japánban is alkalmassá a síelés. Nos, tehát a lilienfeldi sítechnika alapján készítette fel az osztrák iskola a sportolóit, ahol az egyik diák neve történetesen Theodor von Lerch volt.

De térjünk vissza a hős tábornokunkra. Theodor két pár új síléccel érkezett Japánba 1910-ben. Amikor bemutatták Bunjiro Horiuchinak, Takata parancsnokának, a tábornok holmija közt meglátta a léceket, megkérdezte, hogy miért hozta magával azokat. Summa summárum a beszélgetés vége az lett, hogy Bunjiro Lerchhel egyetértve az új, lilienfeldi technika alapján síléceket készíttetett Tokióban, és bevezette a síoktatást a katonai kiképzés tananyagába. “A tisztek nagyon ambiciózusak voltak, néhány kifejezetten ügyes.”- írta Lech a naplójába. „1912. február 12-én tettünk egy egész napos kirándulást a 1700 méter magas Nambayamára.”

Az akkor 42 éves Lech egy másik sítúrát is tervezett a Fujiyamára, Japán legmagasabb hegyére (3776 méter), de az időjárás miatt vissza kellett fordulnia. A tábornok 1912-ben, a császári hadsereggel együtt átköltözött északabbra, Hokkaido szigetére, Asahiyamába, ahol ma a Niseko síközpont található (Asahiyama Hokkaido szigetén, Szapporó után a 2. legnagyobb város, állatkertjéről és a Asahikawa ramen levesről ismert). Itt is ő vezette be a síelés tantárgyat a japán katonai oktatásba, és a tanítványaival felment a Yotei hegyre. Így lett Lerch nem csak az első síoktató, hanem az első szabad sílesikló is Japánban. Neki köszönhető, hogy a kapcsolat Ausztria és Japán között a mai napig fennáll (Nozawa Onsen város a partner/testvérvárosa St Anton am Arlbergnek). Ezért van a japán sípályák közelében minden második háznak német neve: Hahnenkamm, Elisabeth, Tannenhof, Servus, Schnee és Schneider.

A sí övezet közepén egy nagy Símúzeum is található, egy külön Ausztria teremmel, ahol hatalmas képek mutatják be a sí úttörőjének, Hannes Schneidernek a pályafutását (aki szintén Japánban járt 1930-ban). Az első síklubok megalapítása is dokumentálva van, az első síversenyek megrendezése, az első síliftek építése, sílécek, öltönyök, érmek, trófeák, a szapporói és a naganoi téli olimpia képei. Ezek között a nagy formátumú tablók között áll középen egy harcias külsejű férfi, a bal keze a csípőjén, hetyke bajuszával győzedelmesen néz bele a kamerába. Ő Lerch tábornok, akivel a síelés egész története elkezdődött Japánban, több mint 100 évvel ezelőtt.

Lerch tiszteletére minden év februárjában megrendezik a “Lerch-Fesztivált” (japánul Reruhi Matsuri). Továbbá Asahikawa városa elismeréssel adózik Lerch munkásságának, a város repülőterén egy emlékművet emeltek neki, valamint egy állandó kiállítás található Joetsu városában a Hokuchin Múzeumban (Lehet Lerch képes zoknit, kéztörlőt, kekszet stb-t kapni).

A síelés rövid története

A síléceket több mint 8000 évvel ezelőtt vadászatra és a hadviselésre alkalmazták. A sílécek leginkább arra szolgáltak, hogy az emberek ne süllyedjenek el a hóban. Ezek többnyire felemás hosszúságúak voltak. A hosszabbikon csúsztak, miközben egy botra támaszkodva, egyfajta korcsolyázó mozdulattal a rövidebbikkel lökték magukat. Lejtőn lecsúszáskor a bottal fékeztek.

Valamikor a 16. században elterjedtek az egyenlő hosszú, gyalult és gőzben hajlított lécek. Ezeket a mai klasszikus sífutásra hasonlító technikával használták. A norvégiai Hardanger fennsíkon és a tőle délkeletre elterülő Telemarkban ezeket továbbfejlesztették: a kötéseknél elkeskenyítették és ívet hajlítottak a lécekbe úgy, hogy a talp a cipő alatt elemelkedjen a talajtól. Ezt kihasználva kialakult egy kanyarodási technika a lejtőkön való lecsúszásra. Direkt fordulóknak nem igazán lehetne nevezni, inkább csak váltakozó irányú hosszú ívekből állt, amit aszimmetrikusan behajlított térdekkel végeztek és azon alapult, hogy a léc íve a terhelés hatására teljes hosszában felfeküdt az ívre és ennek az ívnek mentén kanyarodott, miközben a botra támaszkodva fékeztek is.

Az alpesi síelés technikáját először egy Mathias Zdarsky nevű lilienfeldi földbirtokos ismertette “Alpine oder Lilienfelder Skitechnik” című, 1896-ban kiadott művében. Ő találta fel a síkötést is, ami mára természetesen nagyot változott, elől-hátul merev tartást ad. Az első lesikló versenyt is ő rendezte meg Lilienfeldben, 1905-ben, míg az első műlesikló versenyt 1921-ben rendezték a svájci Mürrendben, az ott élő angol Arnold Lund szervezésében. A modern alpesisí technikát az osztrák H. Schneider alakította ki az 1920-as években, és Lunn-nal szövetkezve 1928-tól megrendezte az ún. Arlberg–Kandahár versenysorozatot. A versenysport ezután sokáig ebből e két szakágból (lesiklás, műlesiklás) állt, mígnem 1935-ben bevezették a két szakág közé pozícionált óriás-műlesiklást. Az első ilyen versenyt a Marmoladán tartották meg. 1982-ben újabb szakággal bővült az alpesi sízés, a szuperóriás-műlesiklással, amely a pálya kialakítását tekintve a lesiklás és az óriás-műlesiklás között helyezkedik el.

Az első alpesi sí világbajnokságot Mürrenben tartották 1931-ben, műlesiklásban, lesiklásban és kombinációban (lesiklás és két műlesiklás). A sportág 1936-ban, Garmisch-Partenkirchenben szerepelt először a téli olimpiák műsorán, de csak kombinációs versenyeket rendeztek. Az addig önálló Garmischt és Partenkirchent ebből az alkalomból egyesítették Hitler parancsára. Az ezután megrendezett játékokon az alpesisí minden esetben az egyik legnépszerűbb versenyág volt. Alpesi világkupákat 1966/67-től rendeznek.

A Stefan Kruckenhauser professzor által 1955-ben kifejlesztett és az 1956-ban megjelent (majd világszerte számtalan nyelvre lefordított) Österreichische Skilehrplanban leírt csúszásmód forradalmasította az alpesi síelést. A technika lényege, hogy a völgyirányba fordított és párhuzamosan tartott léceket a csípő váltakozó irányú kimozdításával folyamatos, váltakozó irányú kanyarodásra készteti, így direkt lesiklás nélkül, egyik ívből a másikba fordulással (ahogy a kutya csóválja a farkát) csúszik le a lejtőn.

Toboz és makk díszek karácsonyra

Posted on

Toboz a művészetben

A fenyőtoboz az ókori asszír művészetben a termékenység szimbóluma volt. A keresztény szimbolizmusban viszont szorosan kapcsolódik az élet fája motívumhoz. A toboz, később az évszázadok folyamán része lett a művészeteknek és a kézműves kultúráknak, főként azokon a helyeken, ahol gyakoriak voltak a tűlevelű fák. Ennek köszönhetően napjainkban rengeteg dekoráció, tárgy készül tobozból, melyek széles skálája magában foglalja a szezonális koszorúkat, tűzjelző berendezéseket, madáretetőket, fejtörő játékokat stb. Egy érdekes kirakó játék (fából) pl. 1890-ből származik, amely kihasználja azt a tényt, hogy a fenyőtobozok a szárazság foka szerint nyitnak vagy csuknak. Egy másik játék, egy palack kijelzős játék, szintén ezen a tulajdonságon alapul: egy keskeny szájú üvegre egy megfelelő méretű dugót/zárat szerelnek, nedves tobozból, amely csak akkor nyit ki, amikor a toboz kiszárad.

A tobozból készült állatkák hagyományos, házi készítésű játékok, dekorációk Skandináviában. A legtöbb figura luc-vagy fenyőtobozból készül. Napjainkban persze a készen kapott, drága játékok kiszorították az otthon gyártott toboztárgyakat, legalábbis a tehetős országokban, Skandináviában viszont a toboz állatkák gyártása még mindig nagy népszerűségnek örvend a gyerekek és a felnőttek körében. Finnországban Käpylehmä-nak nevezik, Svédországban, Kottkor vagy Kottdjur a neve.

Finnországban van egy toboz vásár is, ahol akkorák a toboz szobrok, hogy a gyerekek lovagolni tudnak rajta. Svédországban, egy video játékban, a játékos virtuális módon toboz teheneket gyárthat. A svéd művész, Lasse Åberg is egy toboz szobor (tehén) által vált híressé, amely szerepel egy ábécés könyvben és a svéd postai bélyegzőn is, azon kívül további klasszikus játékokban.

A tobozok alkalmanként családi címerként is felbukkannak.

A toboz és a termékenység

A toboz vagy tudományos nevén conus a nyitvatermő növények csoportjára jellemző, női jellegű, sajátos alakú, egyszerű fürtös virágzat. Fásodott tengelyén szórt állású, szintén fás termőlevelek (termőpikkelyek vagy tobozpikkelyek) ülnek, ezekre meddő fedőpikkelyek borulnak. A tobozpikkelyek hónaljában helyezkednek el a magkezdemények (számuk jellemzően pikkelyenként kettő-kettő). A fő toboztermők a tűlevelűek (Pinopsida) osztályába tartozó araukáriafélék, ciprusfélék, mocsáriciprusfélék és a fenyőfélék fajai. A toboztermők sajátos virágzata a nyitvatermő ősfák (Cordaitopsida) virágzatából vezethető le, erre utal a virágzati tengely megrövidülése, illetve a fedőpikkelyek ellaposodása és összenövése. A tobozok és pikkelyeik mind alakjukat, mind nagyságukat tekintve rendkívül változatos megjelenésűek. A fenyőfélék (Pinaceae) családjába tartozó erdeifenyő-formák (Pinoideae) tobozpikkelyei csúcsuk felé kiszélesednek, míg a jegenyefenyő-formákéi (Abietoideae) éppen ellenkezőleg, elkeskenyednek. A fedőpikkelyek a toboz növekedése során nem változtatják méretüket, egyes fajoknál el is tűnnek.

A toboz a Pinophyta (tűlevelűek) fenyő szerve, amelyen jól nyomon követhető a szaporodás menete. A fenyőtoboz az a női toboz, amely a magokat termeli, a hím tobozok pollent termelnek, általában lágyszárúak és sokkal kevésbé feltűnőek, mint a női párjuk. A név, “cone ” onnan származik, hogy a toboz hasonlít a geometriai kúphoz. A hímivarú tobozok szerkezetileg minden tűlevelűnél csak kis mértékben különböznek. A nőstény toboz petekulákat tartalmaz, amelyekből, ha a pollen által beporozódik, lesznek a magok. A toboz szerkezete markánsan különbözik a különböző tűlevelű családokban, ezért gyakran döntő fontosságú lehet a sok tűlevelű faj azonosíthatóságának szempontjából.

Érlelés után, a nyitó, nem szerotinosus fenyőtoboz jól mutatja a nedvességtartalmat, mert ha nedves a toboz, zárva van, ha száraz, akkor nyitva. Ez biztosítja, hogy akár egy kis szél által a magok szétszóródjanak a viszonylag száraz időjárásnál is. A fenyőtoboz sok nyitó-és zárási cikluson megy keresztül élettartama alatt, sőt még azután is, amikor a mag szétszóródása befejeződött. Ez a folyamat a régebbi tobozokkal való érintkezéssel történik és még azután is, hogy a régebbi tobozok az avarra lehullanak. Az elhullott fenyőtobozok állapota a föld nedvességtartalmát kitűnően mutatja, ami a tűzveszély jelzésére alkalmas. A zárt kúpok nedves körülményeket mutatnak, míg a nyitott tobozok a szárazságot jelzik.

A fenyőtobozokat gyakran használják a mérsékelt éghajlatú országokban a száraz és esős idő jóslására. A fenyőtobozokat általában fonálra kötve fellógatják, így mérik a levegő nedvesség tartalmát.

A tobozmirigy nevű szervünk névadója is a fenyőtoboz, amit harmadik szemnek, Hórusz szemének, vagy a lélek székhelyének is neveznek. Ez egy kis fenyőtoboz alakú szerv az agyban, mely hormonokat választ ki, mint a melatonint, a szerotonint és a DMT-(Dimethyltryptamine)-t, a lélek molekuláját.

A fenyőtoboz lekvár és a Romanovok

Posted on Updated on

A fenyőtoboz lekvár nagyon fontos azok számára, akinek gyenge a tüdeje és hajlamos légzőszervi megbetegedésre, de a rendszeres használata erősíti az immunrendszert is. Grúziában, Borjomi és Abastumani városában gyakran találkozik az ember a boltokban a tobozból készült lekvárral és a fenyőtoboz porított változatával, mert a belőle készült lekvár az egyik legnépszerűbb és legszélesebb körben fogyasztott szer a grúz konyhában, főként gyógyító célokra.
A tobozokat májusban-júniusban kell gyűjteni. A legalkalmasabbak a puha tobozok, melyek hossza 1-3 cm. A belőlük készített lekvárt lehet adni gyerekeknek is. 1-2 teáskanálnyit minden reggel, 20-30 perccel reggeli előtt.

A lekvár tavasszal a fiatal, friss tobozokból készül, ami a grúzok szerint egy elixír a halhatatlansághoz, mert nem számít, hogy milyen szörnyű influenzában vagy torokbajban szenvedünk, a tobozlekvár kitisztítja az orrjáratokat és a tüdőt három nap alatt! És itt jönnek a képbe a Romanovok, akik nem éltek volna Borjomiban, ha nem fedezték volna fel a hely gyógyító-jótékony tulajdonságait. Ez pedig az itteni víz és a fenyőtoboz lekvár volt. A helyi lakók a fenyőgyantából még marshmallowt, rágógumit is készítettek, majd felolvasztották és úgy fogyasztották. Aki egyszer megkóstolta egyszerűen beleszeretett. Napjainkban a helyiek még a fenyő forgácsból is különböző finomságokat készítenek. Nos, tehát Grúziában, aki egy kicsit is törődik az egészségével, az készít vagy vesz toboz lekvárt. Amúgy Borjomiban a lekvár mindenhol kapható, amit a turisták leöblíthetnek a helyi ásványvízzel, mely 1500 méter mélyből tör fel a felszínre. Ez állítólag a másik grúz gyógyír a halhatatlansághoz.- A legenda szerint körülbelül 200 évvel ezelőtt az itteni víz mentette meg Golovin gróf lányának az életét. Ezt a históriát hallva aztán a Romanov királyi család nagy része is ide költözött. Ami Mihail Romanovot, a császár testvérét illette, annyira megragadta Borjomi szépsége,-erdejei, vizei,- hogy elhatározta, hogy épít itt egy várost, még pedig egy igazi pompás, cárhoz méltót. És Borjomiból hamarosan igazi oázist varázsolt az orosz uralkodóház számára, beleértve a saját két gyermekét Nyikolajt és a Szergejt is, akik minden nyáron autóbusszal jöttek Borjomiba szolgák hadával. Aztán itt tombolták ki magukat a vizekben és a nem kevésbé gazdag vadászterületeken.

Fenyőtoboz lekvár

Hozzávalók: 1 kg fenyőtoboz, 1.5 kg cukor, 1 liter víz

Nem nehéz elkészíteni: Mossuk meg alaposan a fenyőtobozokat, tisztítsuk meg a szennytől, öblítsük át többször folyóvíz alatt, majd tegyük fel főni egy fazékba. Öntsük fel 1 liter vízzel. Adjuk a tobozokhoz a cukrot, keverjük addig, amíg karamellizálódik, majd hagyjuk főni 15-20 percig magas hőfokon.

Ezután vegyük le a tűzről és hagyjuk kihűlni. Amikor a dzsem teljesen hideg, tegyük fel újra a tűzre és forraljuk még 30 percig (a szirup fokozatosan változtatni fogja a színét, átlátszó karamellhez hasonlóra). Vegyük le a tobozt a tűzről és hagyjuk kihűlni. Majd tegyük újra fel és forraljuk fel megint. Ezt a folyamatot addig csináljuk, amíg a víz a cukorral besűrűsödik. Ha úgy gondoljuk, hogy már elég sűrű, tegyünk próbát: tegyünk egy kanál lekvárt egy tányérra, várjuk meg, amíg megdermed. Ha a lekvár nem folyik szét a tányéron, akkor kész a tobozdzsem. Ezután adagoljuk a lekvárt a tégelyekbe és fedjük le.