Month: november 2017
Pompeji villa Bajorországban
Kb. 2 éve szerettem bele Pompejibe, egy kiállítás után. Aztán tavaly májusban ellátogattam Nápolyba. Megmásztam a Vezúvot, napokat töltöttem el a pompeji és herculaneumi romok tanulmányozásával, a látványtól elvarázsolva, lenyűgözve.
És nemrég mit fedeztem fel? Egy pompeji villát Bajorországban. Pontosabban egy ókori villa másolatát a Pompejanumot a Majna folyó mellett, Aschaffengurgban.
Lajos, bajor király megbízására Friedrich von Gärtner építész tervei alapján építették (1840-1848). Eredetileg nem császári villának készült, hanem az ókori művészet szerelmeseinek, akik Németországban akarták tanulmányozni a görög-római kultúrát. Az épület hamarosan az ókori művészetek iránti csodálat szimbólumaként vált ismertté.
A villa egy ókori pompeji villa pontos másolata, nevét Castor és Pollux (Casa dei Dioscuri) egy falfestményéről nevezték el, melyet a bejárat mellett találtak egy falon. Castor és Pollux dioszkuroszok, spártai királyfiak voltak. Pollux roppant erejével és ökölvívó tudományával tűnt ki, Kasztor (Castor) pedig legyőzhetetlen volt kocsihajtásban és a vadlovak megfékezésében. Róluk nevezték el az Iker csillagképet.
A II. Világháború alatt a Pompejanumot súlyos bombatámadások érték, és csak az 1960-as évek elején kezdődött meg a helyreállítása. 1994 óta a múzeum eredeti római kori kiállításoknak ad otthont, azonkívül a müncheni Glyptothek antik gyűjteményének egy része is itt található. A kiállítás, nagyon ötletesen ábécé sorrendbe szedve mutatta be Pompeji mindennapjait és jellegzetességeit, íme:
C: (k) kávéház kultúra
A legutóbbi becslések szerint mintegy 200 kávézó és bár volt összesen Pompejiben, ami azt jelentette, hogy minden 60 lakosra jutott egy. Az étkezést úgy oldották meg, hogy mozgó, utcai árusoktól vásároltak olcsó, elvihető ételeket, amelyeket nagy hordókban, tartályokban tárolva szállítottak. A mai társadalmi szokásokkal ellentétben, az ókorban a gazdagok otthon étkeztek, a szegények meg a kifőzdékben, bárokban, vendéglőkben. Egy hátsó szobában voltak az asztalok, ahol le lehetett telepedni az evéshez és az iváshoz.
D: diéta
A gazdag pompejiek kedvenc eledele a pele volt. Erről a furcsa szokásról egy agyag konténer felfedezése során szereztek tudomást a régészek, no meg a rengeteg pele ketrec alapján, de hála az ókori történetíróknak, mint pl. Plinius (az öreg és a fiatal), Tacitus etc. ők is beszámoltak róla. Tőlük tudjuk, hogy a banketteken csak a gazdagok jutottak hozzá olyan finomságokhoz, mint olajbogyó, bab, tojás, sajt, zöldségek és gyümölcsök (a pompeji káposzta különösen kedvelt volt), ezenkívül előszeretettel fogyasztottak ízletes halakat. Húst keveset ettek és ha nem pelét, akkor elsősorban sertéshúst (részben, mert nem tartottak állatokat). A meglehetősen egészséges táplálkozás következtében az ókorban élt pompeji emberek ugyanolyan magas életkort értek meg, mint a mai emberek, kivéve ha kitört a vulkán. Az is tény, hogy az antik korban élt pompeji görögök átlagosan magasabbak voltak, mint a mai utódai, a nápolyi emberek.
Éjszakai élet
Éjszaka a közvilágítás hiánya miatt Pompejiben nagyon sötét volt, ezen a több ezer olajlámpás sem segített. Ennek ellenére a gyengén megvilágított bárok éjjel is nyitva tartottak. Hogy oda találjanak a vendégek, lámpákat lógattak a bejárati ajtók fölé. Ma meglepőnek tűnik, de Szent Membrosz pénisz kultusza miatt, a lámpák alakja gyakran egy törpe férfit formált, hatalmas fallosszal.
A pompeji fórum mellett még rengeteg egyéb étkezde volt éjjel-nappal nyitva, erről a romok tanúskodnak: létezett egy Macellum, egy fedett piac, mely a császárok korában épült. Bejáratát a fórum felől márványoszlopok díszítették. A téren kívül az üzletek az északi oldalon álltak, míg a kisebb üzletek a déli oldalon. A fedetlen részen szintén kisebb üzletek voltak, illetve egy kút. Az épület végében, egy fülkében a császári család szobrai álltak. A fülke bal oldalán egy csatorna található, amely az egykori halpiac számára biztosította a vizet.
A Pistrinum, egy malom volt, ahol kenyeret árultak, a Thermopolium, egy mai bárhoz hasonló italkimérés, hideg-meleg italokkal, a cauponae meg vendéglő. A szórakoztatásról egy amfiteátrum, meg egy színház, és a palaestra vagy gymnasium gondoskodott (a gimnázium amolyan sport komplexum volt). Azonkívül a várostól nem messze, volt a “Grand Hotel Murecine”, ott szálltak meg a gladiátor játékokra érkező idegenek. Ennek kapcsán fennmaradt egy falra vésett felirat, egy késön hazatérő ivócimborától. Az ókori graffiti tanúsága szerint, a magát Celernek nevező férfi, egy gladiátor showt akart reklámozni, “a holdfénynél”. Ez is azt bizonyítja, hogy Pompeji ugyanolyan zajos lehetett sötétedés után, mint kora reggel, mivel a vendéglátói egységek éjjel is nyitva tartottak.
G garum
Nem létezhetett római konyha a “garum”, azaz az undorító, rothadt halbelsőből készült sűrítmény nélkül. Ez a napon erjesztett, ízesített halbelsőségekből készülő halszósz (hasonló a mai, modern, thai konyhák kedvencéhez, a halszószhoz), nemcsak büdös volt, de fogyasztása egyéb kockázatok mellett az élősködők szaporodását is nagyban elősegíthette. Mégis annyira szerették Pompejiben, hogy minden utcában volt legalább egy garum bolt. Több kereskedő család ebből gazdagodott meg,-még reklámozta is magát,- ennek bizonyítékai, Pompeji város volt piacterén, a bejárat melletti csarnokban talált, színes garum tartó üvegek. A garum kereskedők ravasz üzletemberek voltak, mert a fűszer árát úgy felsrófolták, hogy a legdrágább illatszerekével vetekedett, akár 500 aranyat is fizettek 3 literért. Az ügyes szakácsok aztán a garumhoz citromlevet, fehér bort, szóját, mézet vagy gyümölcslevet kevertek. A kóser változatát, (ami garantáltan nem tartalmazott kagylót), a helyi zsidó közösségben állították elő. A másik titokzatos fűszer az asa foetida, egy gyantaféle volt. Erős szaga, fanyar íze miatt ördögszarnak nevezték, mégis ezzel a furcsa ízű zsiradékkal dörzsölték be a pompejiek tányérjaikat az étkezések előtt.
H higiénia
Pompeji legalább hat fürdőkomplexummal rendelkezett,- néhány a város/állam tulajdonában volt, néhány magánvállalkozásban. A leggazdagabb emberek viszont saját uszodával rendelkeztek, fürdőmedencét építtettek maguknak. A fürdők túlnyomó többségébe főként a plebejusok jártak. El lehet képzelni, hogy a klórozás előtti időkben ezek a fürdők milyen veszélyesek voltak, abszolút melegágyai a betegségeknek és a fertőzéseknek. A medencében korlátozott volt a víz mennyisége, azonkívül a víz tisztaságára sem figyeltek oda, egyes források szerint a nagyobb tömegek által látogatott helyeken a medencék felszínén vastag rétegben úszott a lemosott kosz és különféle kozmetikumokból kicsapódott olajok. A meleg, párás környezet ráadásul, megfelelő fertőtlenítés nélkül tökéletes táptalaja volt a kórokozók terjedésének. Az ókori orvosok ezért érthető módon nem javasolták a fürdőt nőknek, vagy ha nyílt sebe volt valakinek, mert ha megfürdött ebben a szennyezett vízben az az esetek többségében a testrész elüszkösödéshez vezetett.
Huliganizmus
Efféle antiszociális viselkedés már az ókorban is létezett, nem beszélve a mértéktelen ivásról és a sport huliganizmusról. A leghírhedtebb esetet Pompejiben k.e. 59-ben jegyezték fel, amikor egy lázadás tört ki az amfiteátrumban a pompejiek és a közeli Nuceriából oda látogató gladiátorok között, magyarán a hazai és idegenből jött szurkolók között. A verekedés végeredménye a gladiátor játékok tíz évre való betiltása lett. Tacitus, a római történetíró, több ízben elítélően beszélt a városban működő “illegális bandákról”.
K konyha
Pompeji legnagyobb palotáiban is megdöbbentően apró méretűek lehettek a konyhák, olyannyira, hogy aligha főzhettek ezekben annyiféle ételt, amelyekről egy-egy ókori történetíró beszámol. A többnyire sötét, világítás nélküli főzőhelyiségekben csak egy tűzhely volt. A rengeteg csodálatos kerámia, főzőedény, hatalmas üstök, stb. melyek túlélték Pompeji pusztulását viszont ellentmondanak ennek a feltevésnek. (Pl. Tacitus az egyik írásában megemlíti, hogy a húsdarabok a vendégek orra előtt sisteregtek a forró sütőlapon).
L luxus
Az élet kényelmes volt a gazdagok számára, akik nagy, bár gyakran meglehetősen sötét házakban éltek. A legtöbb palotát kertek, árnyas fasorok vették körül. Az egyik patrícius ház Pompejiben, amely a város központjában volt, viszont méreteiben, elosztásában felvette a versenyt bármelyik, ókori királyi palotával. A többszintes épület nyugati szárnyáról pompás kilátás nyílt a Földközi-tengerre. A rabszolgák és a szegények sivár lyukakban éltek. Szoba helyett gyakran csak egy szűk hálóhelyük volt, boltok vagy műhelyek fölött,- de nem volt sokkal nagyobb a családos emberek lakása sem. A szülők és gyermekek kénytelenek voltak- jobb esetben egy szobában, rosszabb esetben egy ágyban aludni. A pompejiek ezért tartózkodtak szívesebben házon kívül, kávézókban és bárokban.
Mosdó
A Római Birodalom nagy eredményei közé sorolják a nyilvános és a lakóépületekben elhelyezett vécéket, a csatornázást, illetve a nyilvános fürdőket. Ezek után azt gondolnánk, hogy a rendszeres tisztálkodás, illetve az, hogy az utcák helyett központilag ürített latrinákba kerültek az emberi végtermékek, sokat javítottak a közegészségügyi állapotokon. Egy új, a különféle paraziták elterjedtségét vizsgáló kutatás azonban ennek teljesen ellentmondó eredményekre jutott. Az egyik gondot éppen az okozta, hogy a latrinákat rendszeresen ürítették, az erre szerződött “vállalkozók” pedig az értékes trágyát a közeli földekre szállították – ezzel együtt az ott termelt élelmiszerek egy részét is megfertőzték baktériumokkal és parazitákkal.
Sz szex
Pompeji város ősi bordélyházában – egy meglehetősen komor ingatlan sarkában, öt kabint találtak, egy sor erotikus festménnyel és egy WC-vel. Napjainkban ez az egyik leglátogatottabb része Pompejinek (mellesleg, ha az idegenvezető nem hívja fel rá vagy tízszer a figyelmemet, akkor szerintem simán átsiklottam volna rajta, ugyanis az erotikus festmények nagy részét a Nápolyi Városi Múzeumba vitték). A sors iróniája azonban, hogy a római világban ez a bordély nem volt annyira látogatott, mint napjainkban. Igaz, több száz freskó számol be a római ügyfelek elégedettségéről, és a Vírgiliusztól származó idézetek is ezt támasztják alá, de a szexet a bárokban, vagy egyszobás szállásokban is üzletszerűleg űzték, ehhez viszont nem kellett a szexuális vágytól fűtött embereknek Pompejibe menniük. A gazdagok számára, külön “szex szerviz” működött.
V Vetutius Placidus thermopóliuma
Ez az épület az egyike a 89 feltárt intézménynek, melyben meleg ételt és italt szolgáltak fel. Amolyan ókori snack-bár lehetett. A városlakók körében elterjedt szokás volt, mint már említettem a házon kívüli ebéd elfogyasztása. A thermopóliumok általában két helyiségből álltak: az elsőben, mely az utcára nézett, tárolták és szolgálták fel az ételt, míg a hátsó helyiségben a vendégek leülhettek, ott fogyaszthatták el az ebédjüket. Vetutius Placidus thermopóliumában kis beugrók voltak, melyben Larest, Merkúrt és Dionüszoszt tisztelték.
Pompejiben találtak talajba leeresztett agyaghordókat, valamint egy szőlőprést és egy földalatti tartályt is, amely 10 000 liter bor tárolására volt alkalmas. A bortermelés a kr. e. 1. században a vidék egyik legfontosabb gazdasági ágának számított. Az Eumachius és Holconius családokról is köztudott volt, hogy a városon kívül bortermelő birtokaik voltak, melyekből jelentős hasznuk származott. A campaniai bort exportálták: pl. Róma borellátásának jelentős része is a Vezúv vidékéről származott. Az egyik legismertebb termék a pompeji bor volt. A kiváló római-premier cru avagy a Falernian szintén nagy népszerűségnek örvendett. Ezt onnan tudjuk, hogy egy amforában valaki Angliába vitte, valószínűleg ajándék vagy szuvenírként- mindenesetre kiváló bizonyíték lett arra, hogy virágzó borkereskedelmet folytattak az északi tartományokban (egy római író panaszkodott, hogy iszonyú fejgörcse volt tőle másnap délig)..
A gyümölcs-és zöldségtermesztés a házakhoz tartozó kertekben folyt. Haszonkertek létezése sok helyen 79-ből is kimutatható. Nem valószínű azonban, hogy ezek a város teljes ellátását biztosították volna. A nyerstészták és pékáruk esetében is saját ellátásról beszélhetünk. A városon kívüli villákban kézimalmokat találtak, a városokban viszont nem. Feltűnő, hogy a városban milyen kevés pékműhely lehetett, ott csak tárolták a gabonát.
Mary Beard: pompeji életmódról írt könyve és 2 hetes nápolyi tapasztalataim alapján
Krisztuskalács és forralt bor
A karácsonyi szokások zömét a németektől vette át Európa, amiből logikusan következik, hogy a karácsonyi édességek és italfogyasztási szokások is a német hatást tükrözik. Vegyünk számba néhány finomságot:
Krisztuskalács
A Christstollen, vagy röviden Stollen-Stolle, magyarul Krisztuskalács, a legismertebb német karácsonyi sütemény, melynek formája a bepólyált kis Jézusra emlékeztet. Ízvilágában leginkább a magyar püspökkenyérhez hasonlít. Az eredeti recept szerint a sűrű kelttészta 10 kg lisztből, 3 kg vaj vagy margarinból készült, és 6 kg mazsolát, illetve kandírozott narancs- és citromhéjat kellett még hozzáadni.
Ez a házilag készült Christstollen Németország legrégebbi hagyományos karácsonyi süteménye. Hivatalosan először 1329-ben a Saale-menti Naumburgban tettek róla említést, mint Henrik püspök karácsonyi ajándékáról. Akkoriban a stollen még egy téglalap alakú cipó volt, fehér cukorbevonattal. Mivel a középkorban a katolikus egyház nem engedélyezte a vaj vagy tej fogyasztását böjt idején, ezért a stollen tésztája is csak vízből, zabból és repceolajból készült. 1491-ben azonban VIII. Ince pápa az ún.”vajlevélben” (Butterbrief) végre engedélyezte az olaj helyett a vaj használatát, azzal a feltétellel, hogy akik ezáltal “vétkeztek”, azoknak a bűnbocsánatért fizetniük kellett. A bevétel többek között a Freibergi Dóm felépítését szolgálta. A “vajlevél” kezdetben csak az uralkodóházra és szállítóira vonatkozott, de később nagyvonalúan kiterjesztették a lakosságra is. A hagyomány szerint a szászországbeli Torgauban élő Heinrich Drasdo udvari péktől származott az ötlet, hogy az adventi böjtben fogyasztott szegényes kalácsot az ünnepekre különböző ínyencségekkel, például aszalt gyümölcsökkel, magokkal, marcipánnal tegyék dúsabbá. Így született meg a böjti kalácsból a mai ünnepi gyümölcskenyér.
Az elhíresült változata, a “Dresdner Stollen” – Drezdai stollen, ma már az egész világon ismert. A naumburgi (Szászország) bejegyzés után körülbelül 150 évvel, 1474-ben “Christbrod” (Krisztuskenyér) néven szerepelt egy, az udvar részére kiállított számlán. Eleinte “Striezel” néven emlegették, a drezdai Striezelmarkt (magyarul: Kalácspiac), Németország legrégebbi karácsonyi vására után (1500-as évektől). A szász pékek aztán 1560 után, minden évben a szent ünnep alkalmából megajándékozták tartományurukat két darab, másfél méter hosszú és 36 font (kb. 18 kg) súlyú karácsonyi stollennel, amelyek olyan nehezek voltak, hogy nyolc pékmester és nyolc pékinas tudta csak a kastélyba felvinni. II. (Erős) Ágost, drezdai választófejedelem, 1730-ban egy 1,8 tonnás, barokkos cikornyával kidíszített, óriás stollent süttetett, amit 24 000 szeletre vágtak fel. E híres esemény óta rendezik meg minden évben, advent második szombatján a Stollenfesztivált, természetesen a Striezelmarkton. Régen a legfinomabb stolleneket, a Siebenlehn és Meißen város pékjei készítették, akik “szekérszámra” szállították stollenjeiket Drezdába, az ottani céh (pék) legnagyobb bosszúságára. Csak a harmincéves háború végén, 1648-ban harcolták ki maguknak a kiváltságot a drezdai pékek, hogy csak az általuk készített stollent lehessen a Striezelmarkton árulni. A “Dresdner Stollen” elnevezést később, Németország újraegyesítése után, mint márkát védetté nyilvánították, így 1997 óta csak a Drezda térségében sütött stollenek viselhetik ezt a nevet (kb. 150 drezdai és Drezda környéki pék, illetve cukrász érdekeit képviseli). Ennek ellenére Németország-szerte még mindig nagy mennyiségben árusítanak stolleneket különböző néven, mint az Érchegységben, Brémában, Vesztfáliában, Erfurtban, Münchenben (Münchner Kindl Stollen), Kölnben. A legfinomabb, nem házi készítésű stolleneket, a Kuchenmeister nevű ipari cég gyártja, Soest városában, Vesztfáliában.
Glühwein – forralt bor A szó szerint, “izzó vagy felhevülő bor” (magyarul forralt bor) a német adventi vásárok kedvenc itala. Általában formás, mázas cserépből készült kupákban árusítják, amiket szuvenírként (5 euró foglalóért cserébe) megtarthat bárki. Európában már az 5. század óta ismerik és fogyasztják a forralt bort. Az eredeti ital, vörös borból, fűszerek hozzáadásával készült, melyet épp csak forráspontig hevítettek fel, majd azonnal fogyasztották. A forralt bor svéd változata a Glögg, amibe viszont mazsolát és mandulát tesznek. A vásárokon az árusok, a hagyományos forralt borok mellett rumos, amarettó likőrös, vagy bodzalikőrös változatot is kínálnak. A Glühwein mellesleg kiváló szívmelegítő és hangulatjavító a sötét, hideg, depressziós decemberi hónapban.
Marcipános aprósüti Adventre
Még 2 hét és kezdődik az Advent, ami a keresztény kultúrkörben a karácsonyt megelőző negyedik vasárnaptól, a karácsonyig számított időszak. Az idén Advent első vasárnapja tehát november 26-ra esik. A németek számára az adventtel az aprósütemény sütés szezonja is beköszönt. A sok-sok kedvenc recept között tallózva bukkantam rá egy hihetetlen könnyű és finom édességre, amit jóval az ünnepek előtt is elkészíthetünk. A neve, Bethmann vagy Bethmännchen (Beth emberke). Tulajdonképp egy marcipánnal és mandulával készült aprósüteményfajta, porcukor, rózsavíz, liszt és tojás hozzáadásával. A hagyomány szerint első ízben 1393-ban!! (helló, tehát több, mint 600 éve) készítették karácsonyra, Frankfurt környékén. És azóta megszakítás nélkül mindig ott a helye a frankfurti karácsonyi vásáron, ezzel tulképp jogosult lenne az egyik legrégebbi karácsonyi sütemény címre. Az aprósütemény névadója egyébként a Bethmann család volt. A legenda szerint egy párizsi cukrász, név szerint Jean Jacques Gautenier találta ki a receptet, a gazdag bankár és városi elöljáró, Simon Moritz von Bethmann számára, 1838-ban. Eredetileg a Bethmännchen, 4 mandulával díszített aprósüti volt, ami Simon Moritz 4 fiát jelképezte. 1845-ben azonban a bankár, Heinrich nevű fia meghalt, ezután a 4 mandula helyett már csak 3 került rá díszítésül (az igazság az, hogy, Simon Moritz már 1826-ban meghalt, tehát ez a történet nem több, mint egy anekdota). A lényeg azonban, hogy másfél évszázaddal később megkezdték az ipari gyártását, azóta a sütemények formája és a receptje semmit sem változott. Íme az eredeti recept:
Hozzávalók: 250 g mandulaliszt, plusz 2 ek őrölt mandula, + a dekorációhoz extra egész mandulák, 150 gr marcipán, plusz 2 ek kész marcipán, 1 ek rózsavíz, 7 ek porcukor, 2 kis tojás, 3 1⁄2 ek liszt
Elkészítése: Melegítsük elő a sütőt 350°F, 180 fokra. Őröljük meg a mandulát.
Vágjuk fel a kész marcipán masszát/rudat egy késsel, apró darabokra, tegyük egy mély tálba, adjuk hozzá az első tojást, a rózsavizet, a porcukrot, a lisztet és az őrölt mandulát.
Törjük fel a 2. tojást, a sárgáját tegyük félre a tészta megkenéséhez, a fehérjét meg miután kemény habbá vertük, adjuk hozzá a tésztához. Dolgozzuk jól bele.
Formáljunk kis diónyi labdákat a marcipános tésztából.
Nyomjunk bele minden labdácskába 3 db mandulát (de csak annyira nyomkodjuk bele a magokat, hogy kiálljanak belőle, ne süppedjenek bele a tésztába).
Kenjük meg mindegyik labdát a tojás sárgájával, majd helyezzük rá azokat egy zsírpapírral kibélelt tepsire, toljuk be a sütőbe és süssük aranybarnára 180 fokon 15 perc alatt.
Karácsony és Télapó múzeum Pennsylvániában
A Télapó köztünk él! Láttam, amikor piros pólóban teniszezett Miss Téllel. Csak az Északi Sark helyett a pennsylvaniai Paradise-ban, a Nemzetközi Karácsonyok Központban (N C C)! Ja és Jim Morrisonnak hívják. Minden tréfát félretéve az idén találkoztam a ma már Mikulás korban lévő Jim Morrisonnal, (aki nem tévesztendő össze a Doors 27 évesen elhunyt zenészével), a Karácsony Múzeum életre hívójával.
-“Az egész úgy kezdődött, hogy 1961. január 6.-án az iskolából hazafelé jövet megláttam, hogy a szomszéd bácsi kidobta a karácsonyfáját, de elkerülte a figyelmét, hogy a fán maradt egy formás, kisvonat (üvegdísz). Leszedtem és hazavittem”.-mondja Jim a múzeum bejárata előtt, azelőtt a bizonyos, megmentett kisvonat előtt pózolva, ami egy magnólia fán lóg. “Szóval 6 éves korom óta gyűjtöm a karácsonyi és azzal kapcsolatos relikviákat”. -folytatja. “1999-re aztán annyi karácsonyi kellék halmozódott fel, hogy elhatároztam, hogy múzeumot nyitok. A 20 ezer négyzetméteres épület, amit megvettem, eredetileg bálterem volt”.-meséli Mr Morrison a Karácsony Birodalom megszületésének történetét, már bent a múzeumban. -“Banketteket, tánceseteket rendeztek itt a közeli, Lancasterben élő ámish felekezet tagjai. Később egyre nagyobb vehemenciával vetettem bele magam a gyűjtésbe”.-mondja és a kezembe ad egy évkönyvet. Egyúttal egy kényelmes sarokba vezet, ahol egy milk shake hörpölgetése közben belelapozok Jim Morrison vendégkönyvébe. A képek láttán aztán menten elfog a karácsony utáni nosztalgia. Jim, Mikulás sapkában, később szakállal, az egyetemi partikon Rudolffal, a rénszarvassal szelfizve, gyerekszülinapokon, bevásárló központokban, majd itt a saját múzeumában, ahol hamarosan világossá válik, hogy Jim célja egyértelműen az volt, hogy a felnőtteket visszavarázsolja a gyerekkorba.
A Karácsony Múzeumban
Az 5 dolláros (gyerek) és 9 dolláros (felnőtt) belépő jegyek ellenében megtekinthető múzeum rengeteg meglepetést tartogat. Annak ellenére, hogy az első nagy terembe lépve az embert szinte fojtogatja a sok mű örökzöld, girland, papírmasé, pattogatott kukorica füzér, meg a giccseket látok-hallok dolgok, nem beszélve a kobalt kék plafonról, amelyről hópelyhek mosolyognak le ránk, de aztán tovább sétálva kissé lecsillapodnak az érzékeim, főleg, amikor tucatnyi témakört felismerek, így karácsony iránti lelkesedésem nőttön-nő. Az első terem például a Mikulásról szól, vagy, ahogy Amerikában ismerik a Santa Clausról, meg hogy hogyan változott az arca a századok során. De van itt német Télapó is 1895-ből, Viktória korabeli, angol Télapó 1900-ból, Szanta baba, meg egy japán Télapó 1950-ből, ami a lelkes gyűjtő jóvoltából szintén helyet kapott a múzeumban.
Amint a szemünk hozzászokik a csillogáshoz és a zsúfolásig megtelt vitrinek látványához, minden elképzelhető dolgot megtalálunk, amit összefüggésbe lehet hozni a karácsonyi szezonnal, mindez precízen, tematikusan elrendezve. Tenyérnyi hely nem marad szabadon, de minden tárgy, relikvia arról tanuskodik, hogy az idők folyamán hogyan változott az ízlés, a karácsonyi kellékek külső megjelenését illetően. A karácsony evolúciója a múzeum látogatás során aztán egyszer csak hihetetlen izgalmas kalanddá változik, nem kell képzelőerő sem, mert élőadásban láthatjuk, hogy hogyan lett Szent Miklósból-Mikulásból, a kezdetekbeni titokzatos, szegény gyerekek megajándékozójából, egy hitványabb, elhanyagolt külsejű észak-európai öregember, az angol nyelvterületeken meg, egy vidám, fehér szakállas, vörös orrú, pityókás Mikulás.
Morrison gyűjteményének értékes darabjai, mint pl. a 100 évesnél is öregebb üveggömbök, organikus ételszínezékkel festett, német springerle kekszek (jelentése Kislovag, a receptje egy másik blogomban megtalálható), házilag gyártott papírdekorációk, evőeszközök, tárgyak, amikkel a díszeket készítették, formák, öntőminták, bélyegzők, roly-poly játék, Viktória korabeli kivágható, papír díszek, cukorka tartók, fára akasztható tölcsérek, flitteres aranylamé szegélyes és krepp papírral bevont dekorációk. Mindezek a régi karácsonyokról mesélnek, a szokások eredetéről, a fenyőfa fajtákról stb.
A kiállítás legnyugisabb terme egy könyvtárra emlékeztető helység, ahol középen, mint a moziban, egy széksor van elhelyezve. Itt végre nyugodtan tanulmányozhatom a katalógusokat, vitrineket, kínai díszeket, télapó maszkokat, karácsonyfákat, fabábokat, Bethlehemeket, 1880-as évekbeli kakukkos órákat, Németországból, éneklő porcellán gyerekkórust a 60-as évekből. A legdrágább, antik játékokat, mint pl. a híres, a mai napig működő kisvonatot, melyen gipszfigurák utaznak Karácsony országba.
A marcipánból gyártott díszek, fából faragott városok, a pennsylvániai német ámish felekezet ajándékai, mintahogy a karácsonyi diarama, a drezdai hal és rák formák is az 1880-1910-es évekből.
Jim személyes kedvencei egy kekszes doboz, egy bádog játék vonat, meg egy mechanikai szerkezettel működő, boltos figura, az 5 és 10 centes teremben (Egy komplettül berendezett boltról van szó, aminek a neve Öt és Tízcentes).
A múzeumról búcsúzóul még annyit, hogy Jim gyűjteménye még az igazi szakértőket is meglepi. A tárgyak volumene, a vidám énekek, melyek vágyálmokról szólnak, és a tudományos alapossággal összeválogatott, különböző témákra bontott kollekciók. A vendégkönyv beírásaival teljesen egyetértek, mely szerint Jim Morrison gyűjteménye páratlan, egyedülálló, tudományos értékű, etnográfiai tanulmányként is kiválóan megállná a helyét, mert a karácsonyi antropológia egy kedves, derűs egyvelege tárul elénk a Nemzetközi Karácsonyok Múzeumában. Köszönjük Jim, hogy közrebocsájtottad a gyűjteményedet!
Szent Miklós (Patara, 270. március 15. – Myra (Mira, Müra), 343. december 6.) myrai püspök volt, a katolikus és a görögkeleti egyházak szentjeként tisztelik, a tengerészek, kereskedők, az illatszerészek, a gyógyszerészek, a zálogházak, gyermekek, diákok és általában minden nehéz körülmények között élők védőszentje Oroszországban, Görögországban és Szerbiában, a pálinkafőzők és Kecskemét város védőszentje Magyarországon).
Káposztás halleves
Hozzávalók: 1 db vöröshagyma, 2 gerezd fokhagyma, 2 evőkanál olaj, 2 db sárgarépa, 2-3 db burgonya, 2 db paradicsom, 1 db paprika, 100 g kész savanyú káposzta, 500-600 ml leves (halleves kockából vagy zöldségleves kockából), 1/2 teáskanál fekete bors, 2 db babérlevél, 1 kk kapor, petrezselyem és zellerzöld, 1 ek liszt, tejföl
Elkészítése: Az apróra vágott vöröshagymát, paprikát és a fokhagymát az olajon üvegesre pároljuk, hozzáadjuk a hasábokra vágott sárgarépát, burgonyát, a negyedelt paradicsomot, a babérlevelet és 4-5 percig keverve pirítjuk.
Ezután következik a savanyú káposzta (amit előzetesen többször átmosunk, hogy ne legyen sós) hozzáadása, végül ráöntjük a hús vagy zöldséglevest. Felforraljuk és lassú tűzön további 15 percet főzzük. Amikor a zöldségek megpuhultak beletesszük a 3-4 cm-es csíkokra vágott halféléket, (tőkehalat, lazacot, tigrisrákot, garnélát). Végül a levest a halakkal együtt még 8, max. 10 percig főzzük.
Amikor mindennel készen vagyunk, a levest az apróra vágott petrezselyemmel megszórjuk. Aki savanyúbban szereti, sűrítsen be 1 dl tejfölt egy evőkanál liszttel, majd 1-2 evőkanál leves hozzáadásával keverje simára, és keverje jól el a levesben. Friss, ropogós kenyérrel kínáljuk! 
Xilvia 