utazás

Lengyel szárnyas huszárok és a krakkói betlehem

Posted on

A “Krakkói betlehem” (Kraków szopka=krakkói bölcső) lengyel karácsonyi hagyomány a 19. század óta. A “szopka” a város leghíresebb épületeiből álló kompozíció/makett, egy szokatlan és sajátos ábrázolása Jézus születésének, mely a bibliai történet háttereként Krakkó történelmi épületeit használja fel. Ez a hagyomány 2018-tól az UNESCO világörökség része lett.

Jézus születését a 13. század óta ünneplik, és assisi Szent Ferencnek köszönhetően a betlehem állítás kultusza hamar elterjedt Lengyelországban is. Már a középkorban egy sajátos stílusú betlehem, a Jasełka felbukkanása figyelhető meg, a nagyobb lengyel városokban néhány utcai előadóművész az eleinte mozgatható bábfigurákat, rögzített fafigurákkal helyettesítette. Ezek a szereplők aztán minden korban változtak, az aktuális, híres vagy hírhedt személyekkel kiegészítve az eredeti, “Jézus a bölcsőben” témát. Így elevenedtek meg a betlehemeken a lengyel legendák, történelmi események, mint pl. a rettenthetetlen szárnyas huszárok, aztán a legendás 16. században élt boszorkánymester, Pan Twardowski, a nemzeti hős, Tadeusz Kościuszko, végül Krakkó város eredete, a wáweli sárkány történetén keresztül. A 18. században az ilyen nem vallásos tartalmak ábrázolása azonban a krakkói betlehemek betiltásához vezetett, mert több, merész, betlehemes jelenetet a lengyel egyház botrányosnak ítélt meg; de persze minél jobban tiltották, a művészek annál inkább úgy érezték, hogy a mondanivalójukat közölniük kell. A tilalom nyomán aztán a “szopka” a népművészetben teljesedett ki.

A Szopka egy, hordozható betlehem, ami mai formátumában a 19. században terjedt el, amikor Krakkó kézművesei, kőművesei, fafaragói, hogy extra jövedelemhez jussanak, dekorációt kezdtek készíteni karácsonyra. A 2 évszázad során termékeik népszerűsége egyre nőtt, napjainkban olyan keresett cikkek, hogy a lengyel polgárok képesek borsos árat fizetni egy-egy műalkotásért (a különböző magánzók és művészeti egyesületek háztól-házig szállítást is vállalnak). Ennek a figyelemre méltó szokásnak korai pártfogói, Lengyelország leggazdagabb nemesi családja, a Potockik voltak.

Miután Lengyelország 1918-ben ismét visszanyerte függetlenségét, a krakkói szopkát emléktárgyként kezdték árusítani. A város önkormányzata 1937 decemberében úgy döntött, hogy a jövőben támogatni fogják ezt a hagyományt, ezt az első verseny bejelentésével tették közhírré. Azóta, kivéve a második világháború időtartamára, a krakkói szopka verseny minden évben, december első csütörtökén zajlik, Krakkó fő piactéren, az Adam Mickiewicz emlékmű mellett. A legjobb szopká-t a Krakkói történelmi Múzeumban állítják ki.

A krakkói bölcső

Ezek a díszes épületek legfeljebb két méter magasak és 3 méter szélesek lehetnek. Az épület modellek leggyakrabban használt inspirációi Krakkó történelmi épületei, mint a Szent Mária-bazilika, Krakkó könnyen felismerhető tornyai. Más népszerű téma közé tartozik a Wáweli kastély, a Sukiennice kereskedelmi csarnok és a Barbican erőd. A műalkotásokban a betlehem gyakran a második emeleten kap helyet, míg az első emeletet történelmi figurákkal népesítik be.

A wáweli sárkány története

Wáwel, Krakkó régi vára. A Visztula mellett épült egy magaslaton. Három oldalról szelíd emelkedő visz fel a tornyokhoz, a zömök bástyák közé, a folyó felől azonban zegzugos szakadékok tátonganak, cserje benőtte mélyedésekkel, barlangszerű lyukakkal.

Régen, sok évszázaddal ezelőtt félelmetes lakója volt ezeknek a barlangoknak. Egy hatalmas sárkány tanyázott bennük, s mindent elnyelt, amit csak meglátott, embert, állatot egyaránt. Ha jóllakott rettenetes bűzt árasztva szuszogott bent a sötétben, de ha éhes volt, úgy üvöltött, hogy az egész hegy reszketett tőle. Ilyenkor aztán nem volt tanácsos a közelében maradni! Menekült is mindenki, amerre látott. Az emberek barmaikkal együtt más vidékre költöztek. Segítség azonban sehonnan sem érkezett, mert senki sem tudta, hogyan pusztítsák el a sárkányt. Kard nem fogja vastag bőrét, bot nem zúzza be koponyáját, torkát kéz meg nem fojthatja, villám tüze el nem éri, víznek habja el nem nyeli.

Ebben az időben Krak volt a király. Szomorúan ült fenn a várban, tekergette ősz szakállát, s csak bámult maga elé. Azon töprengett, hogyan pusztíthatná el a szörnyeteget. Gondolkodott egy hónapig, gondolkodott egy másikig, gondolkodott harmadikig: sírva tördelte a kezét, a sárkány közben egyre bőgött, és falta a népet. Hétszer telt meg a hold, hétszer ragyogott fel az égen, amikor a király hívatta Skubát, a szolgáját.

-“Kedves szolgám, tedd, amit mondok: vágj  le egy ökröt, ölj le egy juhot! Belsejüket dobd a vízbe, aztán keríts forró szurkot, izzó szenet, égő ként! Tömd ki szénnel és szurokkal azt az ökröt és juhot, s dobd a sárkánybarlang elé, amikor a szörnyeteg üvölt éhségében!”

Skuba meg is tette mindjárt, amit a bölcs király parancsolt neki. Ökröt és juhot ölt le, szenet, ként és szurkot tömött beléjük s a barlanghoz hurcolta azokat. A gonosz sárkány nyomban el is nyelte az állatokat, de aztán akkorát ordított, hogy még a vár is megingott tőle, mert a tűz marta a belsejét. Kidugta a lyukból a fejét, lerohant a Visztulához, és vedelte a vizet, hogy szörnyű fájdalmát csillapítsa. Annyit ivott, hogy egyszer csak nagyot üvöltött, és szétpukkadt. Ekkor Krak lejött a várból, levágta a fejét, és egy magas karóra szúrta.

-“Ide nézz, kedves népem, véget ért a szenvedésetek!”

Madarak vitték az örömhírt a bujdosóknak, erdőkbe, hegyekbe:  szántóvető, menj a földre, pásztor, hajtsd ki a nyájat, gyerek, eredj a mezőre: a sárkány nincs többé! Ettől kezdve Krak békésen uralkodott kővárában a sárkány barlangja fölött s a nép munkáját sem háborította több ilyen veszedelem. Hamarosan város is épült azon a helyen, amelyet a bölcs király nevéről Krakkónak neveztek el. A sárkány barlangjai azonban mindmáig ott láthatók a Wáwel oldalában a Visztula partján.

Szárnyas huszárok

A 16. században, Báthory István, erdélyi fejedelem, lengyel király, Lengyelországban, magyar mintára, egy huszárcsapatot szervezett, melyben csakis lengyel főnemesek fiai lehettek szárnyas huszárok. A fiatal férfiak tetőtől-talpig keleti mód szerint vértezetten, nehéz lovakon, súlyos lándzsákkal harcoltak; minden egyes úri lovast négy könnyű lovas (pacholek) kísért a harctérre.

Báthory modellje, ugye kitalálták már, hogy Hunyadi Mátyás híres, fekete serege volt. A legtöbbet ünnepelt, lengyel szárnyas huszár Towarzysz, pl. 1670-ben leopárd, tigris vagy jaguár bőrbe öltözve harcolt a törökök ellen, mert a farkas, medve, hiúz mentét csak a nagyon gazdag nemesek vagy vezérek viselhettek.

Pan Twardowski egy 16. században élt boszorkánymester volt, aki a legenda szerint eladta lelkét az ördögnek. (Hasonlít Goethe: Dr Faustus drámájához) Twardowski nemesi családból származott (szlachcic), egyes források szerint Nurembergben született, majd Wittenbergben tanult, ahol latin nevén Laureutis Dhurként vált ismertté és csak később került Krakkóba. Nos a történet szerint, egy nap eladta a lelkét az ördögnek, hogy cserébe nagy tudásra tegyen szert és a mágikus erőket hatalmában tudja tartani. Szerencsére Twardowski az ördöggel kötött szerződésbe beletett egy záradékot is, amely kimondta, hogy az ördög csak akkor viheti a lelkét a pokolba, ha Rómába látogat,-arra a helyre, ahova a varázsló soha sem akart elzarándokolni. Más változat szerint Twardowskit az apja adta el gyerekkorában az ördögnek.

Nos, az ördög támogatásának hatására, Twardowski gyorsan emelkedett a gazdagság és a hírnév ranglétrán, mert hamarosan nem más, mint Sigismund Augustus lengyel király és litván herceg tanácsadója lett, aki maga is járatos volt az asztrológiában. A király abban a reményben bérelte fel a boszorkánymestert, hogy az majd segít neki visszahozni imádott feleségét, Barbara Radziwiłł-t, a túlvilágról, mert a 30 éves korában meghalt asszony halálát soha sem tudta kiheverni. Twardowski meg is idézte a néhai királynőt, egy mágikus tükör segítségével, így vigasztalódott meg a gyászoló király. Később két könyvet is írt, melyeket az ördög diktált neki – egy varázslással kapcsolatos könyvet és egy enciklopédiát.

Miután a tudós éveken át kijátszotta az ördögöt, végül az egy “Róma” nevű fogadóban kapta el. De miközben az ördög azon dolgozott, hogy Twardowski lelkét magával vigye, a boszorkánymester imádkozni kezdett Szűz Máriához, aki megjelent előtte, Twardowskit a pokolba vezető úton kiragadta az ördög kezei közül. A mestert a Holdra repítette, ahol az a mai napig él. Egyetlen pajtása, egy pók; akit időről-időre leküld a földre egy pókhálón, hogy hozza a híreket.

Andrzej Tadeusz Bonawentura Kościuszko (magyarosan Tádé Koscsusko, Mereczowszczyzna, Fehéroroszország 1746. febr. 4.– Svájc, Solothurn, 1817. október 15.) hadmérnök volt, lengyel és amerikai tábornok, az amerikai függetlenségi háború résztvevője, a nemzeti fegyveres erők főparancsnoka a nevét viselő, az Orosz Birodalom ellen indított 1794-es nagy felkelés idején (Kosciuszko felkelés), a lengyel, litván, a fehérorosz és az amerikai nemzetek hőse.

Kosciuszko az amerikai függetlenségi háborúban ezredesként harcolt George Washington oldalán. Az Egyesült Államokban hónapokon át dolgozott a kontinentális hadsereg különböző katonai táborainak a megerősítésén, mint Philadelphiában, New York államban, Ticonderoga erődjén és a Saratoga melletti sáncépítésben, ahol később győztes csatát vívtak az amerikaiak. Kosciuszko nemcsak az építkezéseknél, de a csataterek kiválasztásánál és a helyszínek hadászati elemzésénél is kamatoztatta mérnöki ismereteit, számos győzelemhez segítve az amerikaiakat. Tehetsége elismeréseként 1778-ban megbízták a Hudson folyó melletti West Point erőd megtervezésével.

1779-ben megkapta az amerikai állampolgárságot, s egyidejűleg kb. 200 hektár földbirtokot adományoztak neki azzal a feltétellel, hogy letelepedik. Több éven át egyik szárnysegédje a fekete Agrippa Hull volt, akit barátként kezelt az egyenlőség elve alapján. Philadelphiában találkozott Kis Teknős (angolul: Little Turtle) algonkin indián vezetővel, akinek pisztolyt adományozott azzal, hogy védelmezze meg a népét.

Hazájába visszatérve részt vett az 1792. évi lengyel-orosz háborúban, amelyben az oroszok háromszoros számbeli fölényben voltak a lengyelekkel szemben. A lengyelek győzhettek volna, ha a litván hadsereg parancsnoka, Württembergi Lajos nem árulta volna el őket, úgy, hogy nem vette fel a harcot a támadókkal, akik így ellenállás nélkül tudtak előre törni. A hadsereg nem volt képes megakadályozni az Ukrajnába való behatolást, Kosciuszko mindössze annyit ért el, hogy jelentősebb veszteségek nélkül meg tudott hátrálni. A visszavonulás során, június 18-án Zielence mellett a lengyelek mégis váratlan győzelmet arattak az oroszok felett. Bár katonailag nem volt jelentősége a sikernek, azonban ő megmutatta, hogy lehetséges a győzelem. Ekkor hozták létre a legmagasabb lengyel háborús kitüntetést, amelyet Kościuszko kapott elsőként. Július 7-én, majd július 18-án Dubienkánál is jelentős harci érdemeket szerzett, miután a Bug folyónál visszaverte a többszörös erőfölényben lévő orosz hadsereget, 1792. augusztus 1-jén előléptették altábornaggyá.

1794-ben felkelést szervezett, melynek élére állt. A zendülést azonban az oroszok leverték és Kosciuszkot, mint főbűnöst börtönbe zárták. Pár hónap múlva azonban a cár amnesztiát adott neki amikor győzelmei elismeréseként Franciaország tiszteletbeli állampolgárrá nyilvánította. Ezt követően Kosciuszko csalódottan, háborús sérülései következtében betegen Svájcba, Solothurnba költözött egy barátjához, ott is halt meg 1817-ben.

1818-áprilisában átszállították a testét a krakkói Szent Flórián templomba. Június 23-án helyezték örök nyugalomra a waweli székesegyházban a lengyel királyok és nemzeti hősök panteonjában. A temetés alatt ágyúk dörögtek és a Zsigmond harang szólt. Nálunk Magyarországon utca lett róla elnevezve! (Tádé Kosciuszko)

Mátyás király huszárjai, korabeli német és olasz írók szerint: nemes ifjak és urak által vezényelt tizedeket, századokat, ezredeket képeztek, és fürge, apró, de rendkívül kitartó lovakon, másfél ember hosszúságú kopjákkal, szablyákkal és fokosokkal harcoltak. Öltözetük jól cserzett bőrökből készült. Sarukat viseltek, melyekre a sarkantyúkat szíjakkal csatolták fel; fejüket csúcsban végződő, orrvédő rúddal ellátott sisak, vagy vastag nemezből vagy báránybőrökből készített kucsmákkal, felső testüket némelyek sodronyinggel, mások a vállra vetett báránybőrökkel bélelt, cserzett bőrökből készített rövid felső ruhával mente s egy e fölött viselt farkasbőrrel védték. A nyilazó magyar lovasokat nem hívták huszárnak, hanem jászoknak. Mátyás király huszárcsapatai a jobbágytelkek után kiállított, telek-katonák, tehát nem zsoldba fogadott kóborló, hanem földműves családok fiai voltak, s jobbára szerb eredetűek.

Egy osztrák-magyar monarch Japánban

Posted on

Theodor Edler von Lerch osztrák tábornok (1869. augusztus 31- Pressburg † 1945. december 24. Bécs) és sípionír volt. 1910-től-1912-ig a japán császári hadseregben cseretisztként dolgozott Takatában, ahol a katonai és polgári síelés nagy oktatója lett.

1910-ben egy hideg, novemberi napon történt, hogy kilenc heti utazás után az Osztrák-Magyar Monarchia tábornoka, Theodor von Lerch, a Lloyd gőzhajóval megérkezett Yokohamába, Japánba. Lerchet Ferenc Ferdinánd császár küldte a japán császári hadseregbe azzal a céllal, hogy tanulmányozza az akkori példamutató és sikeres japán hadviselést. De aztán minden valahogy másként alakult.

Von Lerch-et Yokohamából még aznap egy Takata nevű kis állomáshelyre vezényelték, az 58-as gyalogezredhez. Takata, a Japán-tenger partján, Honschu szigetének északnyugati partján fekszik, közvetlenül a hegyek lábánál. “A Hó birodalma”, ahogy von Lerch jellemezte a várost, az „Egy osztrák tábornok visszaemlékezései a Japánban töltött időkre” című könyvében, ahol azt írja, hogy „akkora hó van, hogy szánon lovagol az ember a nagy hó falak között.”

Feltehetően Lerch tábornok neve már régóta feledésbe merült volna, ha nem visz két pár sílécet magával Takatába. Később ezeknek köszönhette hőssé avatását, mert a japánok Lerchet a mai napig a Japán Síelés Atyjaként tartják számon. A furcsa dolog az, hogy míg Ausztriában és Magyarországon szinte senki sem hallott Lerch-ről, addig Japánban Mozarttal egy lapon említik. Pedig Lerch nem azzal a szándékkal ment Japánba, hogy a katonai síoktatás úttörője legyen. Ő csupán szenvedélyes síelő volt, vitt két pár sílécet, azzal a céllal, hogy majd bejárja az ottani havas vidéket.

Szibériai hideg a japán Alpokban

Erre kiválóan alkalmas volt a hely, mert a Japán tenger menti városok többnyire hóval fedettek az év nagy részében a Szibériából érkező hideg levegő miatt.

“Hóhegyek mindenütt, akkorák, hogy el sem lehet képzelni.”-olvashatjuk Lerch könyvében, és ez a mára is vonatkozik, nem véletlenül népszerű még mindig az a történet a profi síelők között, hogy jó oka van annak, hogy Hakubában megáll mindig a Freeride World Tour, mert csak a pontosan egyforma távolságban lévő nyírfáknak köszönhetően lehet utat találni a térdig érő hóban.

Összehasonlítva az osztrák Alpok lejtőit, a japán sípályák kicsik és idejét múltak (a japánok sok kiselejtezett berendezést vettek meg Európától). A legtöbb felvonó az 1980-as években épült. És ez az állapot nem csak a felvonókra érvényes, amelyek Ausztriából, Németországból és Svájcból származnak, de mindenre. A Bernd’s Keller, forralt bort és rántott húst kínál, a szállodáknak is német nevük van: Rosenheim, Marillen és Heidi Hof, a falakon plakátok Garmischról, Kitzbühelről és Davosról.

Lörchy!!!

A lejtőkön mindenki nagyon fegyelmezett és udvarias. A sífelvonó pontosan a völgyállomás előtt áll meg, a felvonó személyzete meghajlik és beszálláskor lecsatolja a sílécet a lábamról. Ez tavaly, 2018 telén történt, amikor Hokkaidóba mentem, hogy Lerch után kutassak, és minő véletlen épp egy japán síoktatóval kerültem egy kabinba. Amikor kiderült, hogy jól beszél angolul vettem a bátorságot és megkérdeztem tőle, hogy hallott-e valaha Theodore von Lerchről! A férfi habozott egy pillanatig, majd így szólt: „Ah, igen! Lörchy!”- és az arca felragyogott, mint a nap a hegyek fölött. “Good man.”

“Hobikla és Kracknhouser”-folytatta a híres síelők felsorolását, s ahogy küszködött a nevek kimondásával titokban sajnáltam, hogy (Franz Hopp és Stefan Kruckenhauserről van szó) olyan nehéz azokat kiejteni. De annál inkább meglepő volt, hogy ez a két síbajnok olyan nagy hatással volt a japán sísportra.

„Mint Toni Sailer és Karl Schranz, Hermann Maier, természetesen”- sorolta tovább a síoktató a síolimpikonok nevét, és azt mondta, hogy emlékszik a 40 méteres sílesiklásra, ami kb. 21 évvel ezelőtt történt. Ekkor kimutatott az ablakon, hogy ott történt. (A Takata környéki síközpontok,-mai nevük Nozawa Onsen és Hakuba Happo,-ban rendezték meg az 1998-as téli olimpiai játékokat, mivel ezek a városok estek legközelebb Naganohoz.) 1998-ban Maier akkorát esett az olimpiai lejtőnél itt Hakubában, hogy mindenki, aki látta, azt gondolta, hogy soha többé nem áll lábra. De ő felkelt, megrázta magát, majd kétszeres olimpiai bajnok lett. Sok japán szemében ez még mindig a végső bizonyíték arra, hogy az osztrák síelők legalábbis félistenek.

Nansen Grönlandon, Lerch Asahiyamában

Lerch idejében az alpesi síelés viszonylag új sport volt az Alpokban, ugyanis csak a norvég sarkkutató, Fridtjof Nansen híres expedíciója után nőtt meg az érdeklődés a síelés iránt Európa-szerte. (Nansen 1888 nyarán indult expedícióra, amelynek során öt társával együtt elsőként szelte át síléccel Grönlandot. Nansen életművére árnyékot vet, hogy olyan aktképeket publikált róla születésének 150-ik évfordulóján az Aftenposten nevű norvég lap, melyeket a híres sarkkutató-diplomata egy mintegy 30 évvel fiatalabb hölgy számára készített. A többszörös házasságtörő Nansen által a hölgynek küldött egyik levélből az is nyilvánosságra került, hogy a menekültek ügyével való foglalkozás számára teljesen érdektelen, terhelő kötelezettség volt.)

Az Alpokban azonban hamar kiderült, hogy a kötélpálya, ami alkalmas volt Skandináviában, az nem alkalmas a japán lesiklópályákon. Csak amikor két évvel később Matthias Zdarsky bevezette Lilienfelden az acélból készült kötél használatát, és egy kicsit lerövidítette a sílécet, -ahogy Nansen is tette a hegyekben, -akkor vált Japánban is alkalmassá a síelés. Nos, tehát a lilienfeldi sítechnika alapján készítette fel az osztrák iskola a sportolóit, ahol az egyik diák neve történetesen Theodor von Lerch volt.

De térjünk vissza a hős tábornokunkra. Theodor két pár új síléccel érkezett Japánba 1910-ben. Amikor bemutatták Bunjiro Horiuchinak, Takata parancsnokának, a tábornok holmija közt meglátta a léceket, megkérdezte, hogy miért hozta magával azokat. Summa summárum a beszélgetés vége az lett, hogy Bunjiro Lerchhel egyetértve az új, lilienfeldi technika alapján síléceket készíttetett Tokióban, és bevezette a síoktatást a katonai kiképzés tananyagába. “A tisztek nagyon ambiciózusak voltak, néhány kifejezetten ügyes.”- írta Lech a naplójába. „1912. február 12-én tettünk egy egész napos kirándulást a 1700 méter magas Nambayamára.”

Az akkor 42 éves Lech egy másik sítúrát is tervezett a Fujiyamára, Japán legmagasabb hegyére (3776 méter), de az időjárás miatt vissza kellett fordulnia. A tábornok 1912-ben, a császári hadsereggel együtt átköltözött északabbra, Hokkaido szigetére, Asahiyamába, ahol ma a Niseko síközpont található (Asahiyama Hokkaido szigetén, Szapporó után a 2. legnagyobb város, állatkertjéről és a Asahikawa ramen levesről ismert). Itt is ő vezette be a síelés tantárgyat a japán katonai oktatásba, és a tanítványaival felment a Yotei hegyre. Így lett Lerch nem csak az első síoktató, hanem az első szabad sílesikló is Japánban. Neki köszönhető, hogy a kapcsolat Ausztria és Japán között a mai napig fennáll (Nozawa Onsen város a partner/testvérvárosa St Anton am Arlbergnek). Ezért van a japán sípályák közelében minden második háznak német neve: Hahnenkamm, Elisabeth, Tannenhof, Servus, Schnee és Schneider.

A sí övezet közepén egy nagy Símúzeum is található, egy külön Ausztria teremmel, ahol hatalmas képek mutatják be a sí úttörőjének, Hannes Schneidernek a pályafutását (aki szintén Japánban járt 1930-ban). Az első síklubok megalapítása is dokumentálva van, az első síversenyek megrendezése, az első síliftek építése, sílécek, öltönyök, érmek, trófeák, a szapporói és a naganoi téli olimpia képei. Ezek között a nagy formátumú tablók között áll középen egy harcias külsejű férfi, a bal keze a csípőjén, hetyke bajuszával győzedelmesen néz bele a kamerába. Ő Lerch tábornok, akivel a síelés egész története elkezdődött Japánban, több mint 100 évvel ezelőtt.

Lerch tiszteletére minden év februárjában megrendezik a “Lerch-Fesztivált” (japánul Reruhi Matsuri). Továbbá Asahikawa városa elismeréssel adózik Lerch munkásságának, a város repülőterén egy emlékművet emeltek neki, valamint egy állandó kiállítás található Joetsu városában a Hokuchin Múzeumban (Lehet Lerch képes zoknit, kéztörlőt, kekszet stb-t kapni).

A síelés rövid története

A síléceket több mint 8000 évvel ezelőtt vadászatra és a hadviselésre alkalmazták. A sílécek leginkább arra szolgáltak, hogy az emberek ne süllyedjenek el a hóban. Ezek többnyire felemás hosszúságúak voltak. A hosszabbikon csúsztak, miközben egy botra támaszkodva, egyfajta korcsolyázó mozdulattal a rövidebbikkel lökték magukat. Lejtőn lecsúszáskor a bottal fékeztek.

Valamikor a 16. században elterjedtek az egyenlő hosszú, gyalult és gőzben hajlított lécek. Ezeket a mai klasszikus sífutásra hasonlító technikával használták. A norvégiai Hardanger fennsíkon és a tőle délkeletre elterülő Telemarkban ezeket továbbfejlesztették: a kötéseknél elkeskenyítették és ívet hajlítottak a lécekbe úgy, hogy a talp a cipő alatt elemelkedjen a talajtól. Ezt kihasználva kialakult egy kanyarodási technika a lejtőkön való lecsúszásra. Direkt fordulóknak nem igazán lehetne nevezni, inkább csak váltakozó irányú hosszú ívekből állt, amit aszimmetrikusan behajlított térdekkel végeztek és azon alapult, hogy a léc íve a terhelés hatására teljes hosszában felfeküdt az ívre és ennek az ívnek mentén kanyarodott, miközben a botra támaszkodva fékeztek is.

Az alpesi síelés technikáját először egy Mathias Zdarsky nevű lilienfeldi földbirtokos ismertette “Alpine oder Lilienfelder Skitechnik” című, 1896-ban kiadott művében. Ő találta fel a síkötést is, ami mára természetesen nagyot változott, elől-hátul merev tartást ad. Az első lesikló versenyt is ő rendezte meg Lilienfeldben, 1905-ben, míg az első műlesikló versenyt 1921-ben rendezték a svájci Mürrendben, az ott élő angol Arnold Lund szervezésében. A modern alpesisí technikát az osztrák H. Schneider alakította ki az 1920-as években, és Lunn-nal szövetkezve 1928-tól megrendezte az ún. Arlberg–Kandahár versenysorozatot. A versenysport ezután sokáig ebből e két szakágból (lesiklás, műlesiklás) állt, mígnem 1935-ben bevezették a két szakág közé pozícionált óriás-műlesiklást. Az első ilyen versenyt a Marmoladán tartották meg. 1982-ben újabb szakággal bővült az alpesi sízés, a szuperóriás-műlesiklással, amely a pálya kialakítását tekintve a lesiklás és az óriás-műlesiklás között helyezkedik el.

Az első alpesi sí világbajnokságot Mürrenben tartották 1931-ben, műlesiklásban, lesiklásban és kombinációban (lesiklás és két műlesiklás). A sportág 1936-ban, Garmisch-Partenkirchenben szerepelt először a téli olimpiák műsorán, de csak kombinációs versenyeket rendeztek. Az addig önálló Garmischt és Partenkirchent ebből az alkalomból egyesítették Hitler parancsára. Az ezután megrendezett játékokon az alpesisí minden esetben az egyik legnépszerűbb versenyág volt. Alpesi világkupákat 1966/67-től rendeznek.

A Stefan Kruckenhauser professzor által 1955-ben kifejlesztett és az 1956-ban megjelent (majd világszerte számtalan nyelvre lefordított) Österreichische Skilehrplanban leírt csúszásmód forradalmasította az alpesi síelést. A technika lényege, hogy a völgyirányba fordított és párhuzamosan tartott léceket a csípő váltakozó irányú kimozdításával folyamatos, váltakozó irányú kanyarodásra készteti, így direkt lesiklás nélkül, egyik ívből a másikba fordulással (ahogy a kutya csóválja a farkát) csúszik le a lejtőn.

Soproni gasztronómia: bab-babbal

Posted on Updated on

Nemrég Sopronban jártam, ahol pár nap alatt megpróbáltam végig kóstolni a helyi specialitásokat. Nagy szerencsémre éppen belefutottam a 3 napos borfesztiválba is. A Gyógygödör, a Graben és Patrick vendéglője után megdöbbenve tapasztaltam, hogy szinte mindenhol és minden fogásban, jelen volt a bab (a tejfölös, szilvás bablevesben, a babgombócban, a marhapacsniban, a sváb pörköltben, de finom volt még a rostonsült kacsamáj, amelyet kolbászos lecsóval szervíroztak, bab nélkül!). Nos ezek után nem csoda, ha Sopron a legszelesebb város jelzőt kapta! De félretéve a tréfát régen a soproni borosgazdák babot is termesztettek a szőlőtőkék között, így ragadt rájuk a német Bohnenzüchter-félrehallva Poncichter, azaz babtermelő elnevezés. S ha már volt bab gyakran káposztával, hagymával társítva remek fogások készültek a sör és borkorcsolyának való babpogácsától, a babstercen, babsalátán át egészen a babos rétesig. Ma már némely étel receptjét csak szakácskönyvekben találhatjuk meg, kivéve a poncichter májpástétomot, mely változatlanul kitűnő borkorcsolya a soproni vörös borokhoz minden vendéglőkben.

A kékfrankos fővárosa

Apropó borok: a soproni borvidék leghíresebb bora a kékfrankos, mely a napóleoni háborúk idején kapta a nevét. Miután a borosgazdák rájöttek, hogy a megszálló katonák kétféle pénzzel tudnak fizetni, a legjobb boraikat csak a kék frankért voltak hajlandók kimérni, a hadi kiadások fedezésére készült értéktelen, fehér bankót nem fogadták el.

Napjainkban a minőségi fehérboroktól a testes vörösborokon át a kései szüretelésű borokig minden megtalálható a borvidéken. A legértékesebb terület a Fertő tó és környéke, ahol a hegyoldalakon, lankákon mintegy 1500 hektárnyi területen folyik szőlőtermesztés. A Fertő tó adta szubmediterrán klíma egy igazi csodavilágot alakított itt ki, mert a szőlő érését nem a tó visszatükröződése, hanem a tó felett nappal megrekedő meleg levegő segíti, amit a szél éjszaka a szőlőterületek felé fúj.

A Kékfrankos mellett jelentősek még a Zweigelt, Cabernet, Sauvignon, Merlot, Pinot noir ültetvények is. A fehér bort adó fajták közül a zöld Veltelini a legjellegzetesebb, de a Chardonnay, a Tramini, a Zenit, a Sauvignon blanc szintén elterjedt a vidéken. Emellett kapható már soproni szőlőből készült pezsgő és pálinka, valamint szőlőlé. A helyi borászatokban előzetes bejelentkezés után lehetőség van borkóstolásra.

Még néhány érdekesség a soproni borokkal kapcsolatban: A Somló-, a Ság-és a Kissomlyó hegy alkotta Somlói borvidéken termő juhfarkot az ahhoz hasonlatos, kissé görbe fürt formájáról nevezték el. A 18. század óta a nászéjszakák borának tartják, ugyanis a Habsburgok és a többi európai uralkodó ház tagjai gyakran fogyasztották a fiú utód nemzésének reményében.

Az elmúlt évszázadok során a polgárok borkimérési lehetőségét és ezzel együtt a megélhetését is veszélyeztette volna, ha Sopronban sok vendégfogadó és kocsma működik. Ezért ezen helységek működésének engedélyezését a város magának tartotta fenn. Az első, cégérrel is ellátott fogadót a XVI. század végén létesítették Sopronban, de a XVII. században is még csak 4 fogadóról tudunk. A működésük korlátozott volt, hiszen a kimérhető bor árát a város határozta meg, ami mindig drágább volt, mint a polgárok által mért bor. Sört nem árusíthattak, mivel azt a város maga főzte és maga forgalmazta. Az első ismert fogadó a Vörös ökör volt, amely a 18-19. század fordulóján még Széchenyi Ferenc tulajdona volt. 1884-ben a későbbi szállóban Ferenc József is megszállt pár napra. A 20. században a Vörös ökör először egybeolvadt a Pannóniával, majd végül teljesen megszűnt.

Babsterc salátával

Valamikor a szegény emberek étele volt a babsterc, amelyet salátákkal, aludttejjel, tejföllel vagy mártásos ételek köreteként manapság is fogyasztanak. A készítéséhez a beáztatott szárazbabot puhára főzik, majd lisztet pirítanak, és felöntik a bab főzőlevével. Hozzákeverik a főtt babot, forró olvasztott zsírral megöntözik, és villával szétnyomkodják. Az enyhe pirítástól finom diós ízt kap.

Soproni Winzer-káposzta
Hozzávalók: 0,5 kg savanyú káposzta, 2 fej vöröshagyma, 3 dkg zsír, 10 dkg átmosott szalonna, ¼ l fehérbor, 2 db alma, 1 ek cukor, 2 db burgonya, kömény, 1 ek pirospaprika
Elkészítése: A darabolt hagymát a szalonnával zsíron megpirítjuk, cukrot adunk hozzá, és tovább pirítjuk, míg megbarnul. Hozzáadjuk a savanyú káposztát, összekeverjük, majd annyi bort öntünk hozzá, hogy a káposztát ellepje és jól megpárolódjon. A hámozott, szeletelt almát és a fűszereket hozzáadjuk az ételhez. Mielőtt készen van, negyed órával előtte a nyers burgonyát beleszeljük, majd utána ízesítjük.

Babpogácsa
Hozzávalók: 50 dkg liszt, 20 dkg főtt bab, 20 dkg zsír, 2 dl tejföl
(3 dkg élesztőt 1 dl tejben megfuttattunk) 1 db tojás, só, bors

Elkészítése: A megfőzött babot apróra vagdaljuk, 2 dl tejfölt, 1 tojást, sót, borsot adunk, a liszttel összekeverjük. Az élesztőt belekeverve tésztát készítünk, 15 percig állni hagyjuk. Kinyújtjuk a tésztát, majd pogácsát szaggatunk belőle, a kiszúrt pogácsák tetejét bevagdossuk, megkenjük tojással, majd egy darab babot a tetejére teszünk és kisütjük.

vagy Babpogácsa 2. recept:

Hozzávalók: 25 dkg liszt, 10 dkg főtt tarkabab, 10 dkg margarin, fél dl tejföl, 1-2 dkg élesztő, 2 tojás, 1 dkg só, 1-2 késhegynyi őrölt bors, só

Elkészítése: Az előző este beáztatott babot sós vízben puhára főzzük, ledaráljuk. A lisztet mély tálba tesszük, közepén mélyedést alakítunk ki, bele morzsoljuk és langyos tejföllel elkeverjük az élesztőt, majd a tetejét liszttel megszórjuk. Az élesztő rövidesen felfut, habosodni kezd, ekkor hozzáadjuk a tésztához a babot, a margarint, az egyik tojást, a borsot, és ízlés szerint sót. Az egészet összedolgozzuk, majd meleg helyen fél óráig pihentetjük, ez alatt megkel tészta. Ismét átgyúrjuk, lisztezett gyúródeszkán kinyújtjuk (kb. 2 cm vastag legyen), késsel bevagdossuk a tetejét, pogácsaszaggatóval vagy lisztbe mártott peremű pohárral kiszaggatjuk, a másik, felvert tojással megkenjük. Újabb, 20-30 perces pihentetés után, közepes hőfokon sütjük.

Tipp: Mutatós, ha a pogácsák tetejét babbal díszítjük. E célra főzzünk egy kicsit több babot és tegyünk félre egész babszemeket.

Babos pogi

Sopronhorpácsi babgombóc

Hozzávalók: 30 dkg szárazbab, 30 dkg liszt, 2 tojás, 10 dkg húsos szalonna, 1 fej vöröshagyma, 1 zsemle, só, bors.

Elkészítése: Lágy galuskatésztát készítünk, majd közé keverjük a leszűrt, főtt babot, az apró kockákra vágott és hagymával összepirított szalonnát, s összedolgozzuk a felhabosított tojásokkal és a már időközben kockákra vágott, megpirított zsömlével. Kissé pihenni hagyjuk, majd vizes kézzel gombócokat formálunk, és lobogó, forrásban lévő vízben kifőzzük. Tejfeles ételekhez adják köretként, lencsefőzelékhez feltétként, persze ezt is tejfölösen.

Bableves szilvával

Hozzávalók: 30 dkg szárazbab, só, 1 csomag magozott aszalt szilva (15-20 dkg) cukor, 15 dkg tejföl, 1 ek liszt 1 kk ecet

Elkészítése: A szárazbabot előző nap beáztatjuk. Másnap leszűrjük, majd felengedjük vízzel és majdnem puhára főzzük. Ami kb. 40-60 perc, nagyban befolyásolja a bab milyensége. (A 30 dkg-hoz kb. másfél liter vizet kell használni.) Úgy fél óra főzés után lehet sózni, cukrozni, (pl. 2 kiskanál sóval és 3 evőkanál cukorral indítsunk, aztán jöhet a kóstolgatás, és az ebből még egy kicsit, abból még egy picit). Amikor a bab már szinte teljesen puha, beleszórjuk az aszalt szilvákat, és elkeverjük. Hagyjuk, hogy a szilva egy picit megszívja magát. A tejföllel kikeverjük csomómentesre a lisztet, majd egy kevés levessel hígítjuk és az egészet belekeverjük a bablevesbe. Véglegesítjük az ízeket egy kevés ecettel. Ilyenkor már ne forraljuk túl, csak egyet rottyantsunk rajta.

Babos rétes

Hozzávalók: 40 dkg fehérbab, 8 dl tej, 10 dkg kristálycukor, 2 dkg vaníliás cukor vagy 1 rúd vanília, 5 dkg vaj, 3 tojás, fél citrom reszelt héja, 5 dkg vaj, 4 db réteslap, a hintéshez vaníliás porcukor

Elkészítése: Az előző este beáztatott babot leszűrjük, és cukros-vaníliás tejben puhára főzzük. Áttörjük, és a pürét a vajjal, a tojások sárgájával, a citromhéjjal simára keverjük. Végül a kemény habbá vert tojásfehérjéket is óvatosan beleforgatjuk a keverékbe. Ezt olvasztott, langyos vajjal meglocsolt 2-2 réteslapra kenjük, majd a tésztát feltekerjük, a tetejét is bekenjük vajjal, és pirosra sütjük. Felszeletelve, vaníliás porcukorral meghintve kínáljuk.

Szőlős-mákos palacsinta

Hozzávalók a palacsintához: 2 dl tej, 8 dkg liszt, só, 1 egész tojás, a sütéshez 2 ek olaj

A töltelékhez: 3 tojás, 8 dkg cukor, 2-3 ek tej, 25 dkg szőlő, 5 dkg őrölt, porcukorral elkevert mák, 2 dkg vaj vagy margarin, 2 dkg zsemlemorzsa

Elkészítése: Süssünk palacsintákat a hagyományos módon. A tojások sárgáját keverjük habosra a cukorral, öntsünk hozzá egy kevés tejet. Óvatosan forgassuk bele a tojásfehérjékből vert habot, majd a csíkokra vágott palacsintát. Egy sütőedényt kenjünk ki vajjal, szórjuk meg zsemlemorzsával. Öntsük bele a palacsintametéltes krém felét, erre hintsük rá a megmosott és lecsepegtetett szőlőszemeket, a mákot, majd egyenletesen öntsük rá a krém másik felét. Sütőben közepes hőfokon süssük, kocka alakúra vágva, porcukorral meghintve, forrón tálaljuk.

Tipp: Szőlő helyett előzőleg vízben (rumban) áztatott mazsolával, lecsepegtetett, kimagozott meggyel, vagy más gyümölccsel is elkészíthetjük.

A francia utat vagy a spanyolt tegyük meg az idén?

Posted on Updated on

A Szent Jakab-út (spanyol neve el Camino de Santiago után El Caminó-nak is nevezik) ősrégi zarándokút, mely a kelta időkben a Tejút szimbóluma volt. A mai zarándoklat Spanyolország, Galicia tartományának fővárosába, Santiago de Compostelába vezet. A hagyomány szerint az itteni székesegyházban vannak az Idősebb Szent Jakab apostol földi maradványai. A legenda szerint Szent Jakab holttestét hajón hozták Jeruzsálemből – az ottani keresztényüldözés elől – Észak-Spanyolországba. Itt azon a helyen temették el, ahol most Santiago de Compostela található.

Jeruzsálem és Róma után Santiago de Compostela a keresztény zarándoklatok egyik legfontosabb célpontja. A középkortól kezdve, mikor a Szentföldre menő zarándoklatok veszélyessé váltak, a Camino szerepe felértékelődött. A Szent Jakab-út 1993-tól az UNESCO Világörökség részét képezi. Ma már nemcsak kifejezetten vallásos emberek indulnak el, hanem azok is, akik különféle fogadalmakat tesznek valamilyen cél elérése érdekében. Az 1980-as évek második felétől kezdve a Szent Jakab-út reneszánszát éli. Az egész világból érkeznek ide zarándokok, hogy a Caminót, vagy annak egy részét végig járják.

Compostelába nemcsak egy kiindulópontból lehet eljutni, viszont az út fő része azonos. A zarándokút jelvénye a fésűkagyló (Szent Jakab kagyló), melyet az oda vezető úton mindenütt felfestve megtalálhatunk. Az út mentén a bencések kórházakat és rendházakat építettek.

1993-ban július 25-e, Szent Jakab ünnepe vasárnapra esett, ezért ún. Szent év volt. Ebben az esztendőben Galícia tartomány különös figyelmet fordított az útra, elindította a Xacobeo 93 nevű kampányt, melynek keretében számos zarándokszállást, útjelzőt felújítottak. A 2004-es szent évben a zarándokok száma megközelítette a 180.000-et. 2016-ban, 278.041 vándor érkezett meg Santiago de Compostelába, s állították ki számukra az út teljes vagy részleges megtételét igazoló oklevelet, a Compostelát.

Via Francigena-a francia út

Kevesebben ismerik, vagy egyáltalán nem is hallottak a”Via Francigena” (“az út, ami Franciaországból jön”) vagy “Via Romea Francigena” (“a Rómáig vezető út, ami Franciaországból jön”) ősi zarándok útvonalról, mivel nem annyira publikált, mint a Szent Jakab út. Pedig a középkorban itt állították fel a Szent Földhöz vezető állomáshelyeket (a kiindulási pont a Canterbury székesegyház volt). Ma az út Anglián, Franciaországon, Svájcon és Olaszországon keresztül vezet. Régen ezen az úton lehetett legegyszerűbben eljutni a Szentszékhez (A Szentszék szűkebb értelemben a római pápa hivatalát jelöli, tágabb értelemben a pápát és a Római Kúria különböző intézményeit) illetve a Péter-Pál apostolok sírjához.

A másik különbség a Via Francigena és az El Camino között, hogy a VF-et nem csak egyetlen úton lehet végig járni. Ezeket a különböző elnevezései is bizonyítják, mert a latin neve Iter Francorum, azaz frank útvonal volt (ami északról Rómába vezetett) volt. Később, 725-ben, Willibaldi, eichstätti püspök (bajor volt) lombard útként dokumentálta. Olaszországban és Angliában viszont Chemin des Anglois (angol út), vagy Chemin Romieux (római út) néven vált ismertté. Via Francigena-ként először az Actum Clusio pergamen említette meg, 876-ban. Az irat Monte Amiata városában, a San Salvatore apátságban, Toszkánában található.

Híres VF zarándokok

880-ban a welszi Rhodri Mawr járta végig jótékonysági célból a VF-et (VF=Via Francigena), majd őt követte az unokája, 945-ben. Mindketten életük vége felé zarándokoltak el Rómába, de azt nem jegyezték le, hogy a szárazföldi utat választották-e vagy a veszélyes, kalózok által fenyegetett tengeri útvonalat, a Gibraltáron keresztül.

A következő zarándok, a canterbury-i érsek, Szigorú Sigeric volt, aki cirka 990-ben zarándokolt Canterburyből Rómába, és vissza. Sigeric az útjáról aprólékos feljegyzést készített, amiből kiderült, hogy pl. a vissza útja 80 szakaszból állt, ami azt jelenti, hogy átlagosan mintegy 20 km-t tettek meg naponta az 1,700 kilométerből. Ő Rómából indult el annak érdekében, hogy megkapja a palliumot.

Egészen bizonyos, hogy a 11. század végén élt bencés rendi szerzetes, William, több alkalommal is megtette a VF utat, de ő St-Thierryből ment Rómába. A feljegyzései szerint a vissza útja a tengeren, a dél-nyugati szélnek köszönhetően gyorsabbnak bizonyult (az ellenkező irányban haladó út a Földközi-tenger lett volna, ami egy nagyon hosszú út).

Később egy izlandi utazó, név szerint Nikolás Bergsson járta végig a VF-et, 1154-ben, majd a francia Philip Augustus 1191-ben. Két eltérő útleírás született, mint ahogy a 13. században élő Matthew Paris feljegyzése a Historia Anglorum is egy teljesen más útvonalat jelölt meg.

Az utókorra maradt írásos emlékek tehát azt bizonyítják, hogy a Via Francigena zarándokai számos útvonal között választhattak, aszerint, hogy a politikai helyzet miatt melyik volt biztonságosabb, na meg függött az évszaktól, időjárástól és az is sokat nyomott a latba, hogy éppen melyik szenthez kapcsolódó hely vagy szentély volt népszerű. Az utazók általában az Alpokon vagy az Appenineken keresztül vágtak neki a nagy útnak, de legtöbben a lombardok által finanszírozott területet választották, mert azok nemcsak jól karban voltak tartva, de a lombardok gondoskodtak az arra haladók biztonságáról is. Így hozták létre a római úttól északra vezető kereskedelmi útvonalat, mellyel sikerült kikerülniük az ellenséges városokat, mint például Firenzét. A lombárdok egy másik fontos szempontja ráadásul az volt, hogy a via Francigena ne kössön össze városokat, hanem inkább az apátságok mellett vezessenek el. Később a kereskedelem modernizálása miatt azonban lankadni kezdett az érdeklődés a VF iránt.

A VF zarándok utat úgy cirka 2 évtizeddel ezelőtt kezdték ismét felfedezni, miután már sokan végig járták a Szent Jakab utat. Ez arra inspirálta a VF olasz szerelmeseit, hogy életre hívjanak egy hálózatot, a vallási, helyi kormányzati szervekkel, pl. a Vatikánnal együtt működve és próbálják meg rekonstruálni az eredeti, hiteles útvonalat.

Ma a legtöbb zarándok a Sigeric érsek által dokumentált útvonalat követi, gyalog, lóháton vagy kerékpárral (de fordított sorrendben, tehát Canterburyből Rómába). A csatorna melletti első falutól, Wissanttól kezdve a zarándokút állomásai a következők: Gisne, Teranburh, Bruaei, Atherats, mielőtt folytatnánk a Reims, Châlons-sur-Marne, Bar-sur-Aube, Langres, Besançon, Pontarlier, Lausanne-Saint-Maurice.

Saint-Maurice-tól keresztül kell haladni Great St Bernard Pass Aostáig, Aosta után Ivrea, Vercelli, Pavia, Fidenza, Pontremoli, Filatteria, Aulla, Luni, Lucca, San Gimignano, Poggibonsi, Siena, San Quirico, d’Orcia, Bolsena, Viterbo és Sutrin kell keresztül menni, mielőtt eljutnánk Rómába.

Ha Rómát választjuk kiindulási pontként, akkor az utat egy hosszú szakaszon a Via Appia mentén kell követni, vagy a párhuzamosan haladó Via Latiná-n, aztán Beneventóba érve a Via Traianán keresztül a Campanian Apennineken vagy a Dauniai-Appennineken lehet átkelni. Az utóbbinál a híres Crepacore erődítmény áll. Ez az erődítmény valaha a jeruzsálemi lovagok birtokában volt, akik a múltban elkísérték és biztosították a zarándokokat a kanyargós hegyi utakon. Az út innen Troiába vezet, a Tavoliere delle Puglie magas síkságában, majd Bari, Brindisi és Otrantot elhagyva, a Szent Föld főbb kikötőibe jutunk el. Az utolsó szakasz, a déli útvonal, Rómából, a pugliai kikötőkön keresztül megy Jeruzsálembe.

A Via Francigena 1994-ben megkapta a Kulturális út címet, 2004-ben pedig a Legfőbb kulturális út címet.

2010-ben James Saward-Anderson és Maxwell Hannah 58 nap alatt futotta végig a VF-et. Egy 2012-es felmérés szerint 1200 zarándok tette meg a via Francigena-t abban az évben. Az alacsony létszám egyik oka a megfizethető olcsó szállások, és egyéb szolgáltatások hiánya volt. Ezért Olaszországban 2013-ban megkezdődött az infrastruktúra kiépítése. Egyes kolostorok spedali-kat, olcsó zarándok szállásokat hoztak létre. A spedali azonban csak azokat fogadja be, akik érvényes zarándok útlevéllel rendelkeznek, és általában csak egy éjszakát lehet ezekben eltölteni. Néhány helyen étkezésre is van lehetőség. Ezt a kezdeményezést főként Toszkána régiója támogatta, amely 400 km-t foglal magába a VF-útból. A tervbe bevonták az útvonal mentén elhelyezkedő más helyi hatóságokat is. Hasonló ösztönzésként Toszkána hirdette meg az együtt működést az Opera Romana Pellegrinaggi-val (ORP), ezen kívül a Vatikán is ösztönzi az embereket az út megtételére.

Gyalogosoknak ajánlott az EuroVelo-EV5 bicikli út. Bár ez az EuroVelo út eltér a Sigeric úttól és a Via Francigena Associationtól is.

Síelés utáni party az Alpokban

Posted on

A Bajor-Alpok Németország legbámulatosabb hegyvidékei közé tartozik. Az alpesi hágókon és hegyi tavak partján kígyózó útvonalakat követve mélyen behatolhatunk a hegyi barlangokba. A természet azonban csak a számtalan látnivalók egyike. A Németország téli sportjának központjában a síeléstől kezdve a snowboardozásig minden kipróbálható. De az egyéb kulturális programokban sincs hiány. A Lüftlmalerei (levegőben festők) freskók optikai illúziója, Őrült Lajos király palotái, Richard Strauss villája (ma múzeumként működik), a barokk és rokokó templomok belsői mind megérnek egy látogatást. Az ínyencek pedig megkóstolhatják az allgaui sajtot, a sváb galuskát, a friss halakat és vadakat.

Werdenfelser vidéke

A Zugspitze, Garmisch-Partenkirchentől délnyugatra fekszik. 2962 m tengerszint feletti magasságával Németország legmagasabb hegycsúcsa. Az Alpokban jól nyomon követhető, hogy mind a völgyeket, mind az alpesi előtereket erősen befolyásolta az utolsó jégkorszak. A tavak által részben kialakított felszínt a gleccserek faragták ki. Később a tavak elmocsarasodtak, így a korai vaskorban ezt a hatalmas területet az illírek lakták. Már ebben a korai szakaszban is szoros kapcsolat volt a mai felső Olaszországgal a jelenlegi Brenner-Scharnitz útvonallal. Kb. i.-e. 500-ban kelták szállták meg a Werdenfels régiót és összekeveredtek az őslakossággal. A rómaiak viszont i.e. 15-ben meghódították a területet és hozzácsatolták Raetia tartományhoz. Így történhetett meg, hogy a települések a mai napig őrzik a római korban kapott illír vagy kelta neveket, pl. Veneto folyó-, Partenkirchen-Partanum, Isar-Isara. A kereskedelmi útvonal i.sz. 195 óta létezik. A via Claudia Augusta, Augsburgon keresztül Partenkirchen, és Mittenwald felé a Brenner-hágót is magába foglalta. A római út végállomása Partanum volt, az elődje a mai Partenkirchennek. A Római birodalom összeomlása után, majd a népvándorlás idején a bajuvárak rendezték át a völgyet. Az 1180-ban Ottó Wittelsbach herceg által építtetett Werdenfels kastély, ma Partenkirchentől északnyugatra található. 1294-ben a herceg leszármazottjai az irányítást átadták a freisingi püspöknek, s mivel ezen a területen vezetett keresztül egy fontos európai kereskedelmi útvonal, a freisingi érsekség lehetővé tette, hogy a Werdenfels megyében élő lakosság hosszú ideig bőségben éljen. Az újkor szintén jelentős gazdasági fellendülést eredményezett, mely következtében a Werdenfels vidék erősebb kereskedelmi kapcsolatokat épített ki Olaszországgal és a fuggerekkel. 1889-ben a vasútvonal létesítésének köszönhetően a turisták már vonattal tudtak ide látogatni Münchenből. Az advent és egyéb események aztán újabb bevételi forrást eredményeztek.

Werdenfels múzeum

A Zugspitze árnyékában, a keskeny Partnachen patak két oldalán egymással szembenéző Garmisch és Partenkirchen ikervárosa Németország leghíresebb síterülete. A két várost az 1936-os téli olimpia idején egyesítették, de még ma is őrzik eltérő karaktereiket, nevezetesen Garmisch kozmopolita, míg Partenkirchen régimódi, alpesi hangulatú. A sok, szép festett homlokzatú ház mellett, ha ráuntunk a síelésre, vagy hegymászásra érdemes megtekinteni az 1895–ben, Garmischban létesített Werdenfels Múzeumot. A privát gyűjtemény egy 17. századi kereskedő házban kapott helyet és a Werdenfels régió történetét, kulturális életét mutatja be. Itt aztán összeáll a kép, mert a régi okiratokból megtudhatjuk, hogy Werdenfelser land a felső-bajorországi területet foglalja magába, a Bajor Alpok egy részével együtt, Mittenwaldtól-Farchantig. Ez a terület a középkortól, a harmincéves háborúig nem a bajor herceghez, hanem a freisingi püspökség alá tartozott. A régió eredeti nevét a Werdenfels kastélyról kapta (lsd. Ottó Wittelsbach), ami Észak-Garmisch-Partenkirchenben található. A kastély szerepe főleg a katonai, és a kereskedelmi útvonal biztosítása, illetve a védelme volt, amely a Loisach völgyhöz kapcsolódó kereskedelmi állomásokat jelentette, Olaszországot és a Felső-Bajorországot is beleértve. Aranyföldnek is nevezték ezt a vidéket, mert a középkorban a Garmischban lévő Rottstraßen vezetett a kereskedelmi út, egészen Augsburgig. Ennek a területnek lett aztán a kulturális központja Garmisch-Partenkirchen. De sok település, mint Wallgau, Krün, Mittenwald, stb. is Werdenfelserhez tartoznak, az Ammertali területeket is beleértve a Loisach és az Ammer völgyi városokkal, folyókkal együtt (Roper, Ettal, Oberammergau, Unterammergau) a, Bayersoiener t-Staffelsee-Riegsee tavak). A múzeumban a 2. emeleten vallásos középkori tárgyakban, festményekben, fafaragásos oltár remekművekben gyönyörködhetünk, míg a 3.-4. emelet a paraszti életet, az 5. a farsangi szokásokat mutatja be. S ha a sok élmény után megéhezünk a helyi vendéglők egyikében érdemes megkóstolni egy vad vagy halételt. Én az utóbbit választottam és nem csalódtam a mustáros szószban, párolt zöldségekkel elkészített fehér húsú halételben, ami mennyei volt.

Csodamogyoró (hamamelis) virágzás januárban

Posted on Updated on

Vogelsberg (Madárhegy) 2500 négyzetkilométernyi területével a legnagyobb összefüggő vulkáni régió Közép-Európában. A hatalmas hegylánc a Német Központi hegyvidéken, Hesse megyében található, a Rhön hegyek által elkülönülve, a Fulda folyó völgyében. Kb. 19 millió évvel ezelőtt alakult ki és lett Közép-Európa legnagyobb bazalt formációja. Legmagasabb hegycsúcsai: Taufstein, 773 méter, Hoherodskopf, 763 méter, melyek a vogelsbergi természetvédelmi parkban találhatók.

A jelenlegi Vogelsberg hegylánc, egy nagy, lapos, pajzs alakú vulkán, központja egy kupolára hasonlít. A hegy számos bazalt terasz átfedést foglal magában egészen Oberwaldig, a nagy központi fennsíkig, 600-tól 773 méter magasságban, a hegyvidéki régió széléig. A csúcsról a gyűrű alakú teraszokon keresztül lehet leereszkedni a völgybe. A tájkép változatos, mert a vogelsbergi masszív bazalt, tufafala mellett dagadólápok, valamint ősi, erdei részek teszik érdekessé a tájat. Délnyugat felé haladva aztán sétánk során a romantikus Lahn-völgybe érünk. Itt olyan történelmi városokba kukkanthatunk be, mint Marburg, Wetzlar, Weilburg és Limburg a. d. Lahn. A vidék kedvelt kiránduló helyeit, különösen a kenusok és kerékpárosok értékelik nagyra.
Hessen északi része, a Grimm testvérek szülőföldje. Igazi fénypontja a Kellerwald-Edersee nemzeti park, amelynek lábánál terül el Németország egyik legnagyobb mesterséges tava, az Eder tó, paradicsom a vízisport szerelmeseinek. De a Hohe Meißner, -a hegy, amelyen Grimm, Holle-Bodza anyója lakott, -vagy a sababurgi őserdő, a Reinhardswaldan is a kiránduló zarándok helyének számít. Az észak-hesszeni metropolisz, Kassel, különösen a művészet rajongók körében szerzett nevet magának.
És ez még nem minden, mert a kis gyógyüdülők mellett, -mint Bad Salzhausen, Bad Salzschlirf vagy Herbstein,- lehet kerékpározni a két hesseni panoráma-kerékpárúton, a Vulkanradwegen és a Bahnradweg Hessenen. A Kinzig völgyhez érve, mely kettéválasztja Vogelsberget és Spessartot, a Gelnhausenben a Babarrossa császári palotával, Hanauaban pedig a Grimm testvérek szülővárosával hívogat. A tartomány déli részén található a mondák övezte Oberwald, a Hessische Bergstraße Heppenheim és Bensheim körül, valamint a tudományok városa Darmstadt, a szecesszió egyik központja Németországban. Végül Hessentől keletre emelkedik a Rhön, a nyitott messzeség vidéke, Hessen legmagasabb hegycsúcsával, a Wasserkuppeval (950 m). A majdnem erdő nélküli fennsíkról messze ellátni a völgyeken túlra.

Oberwald

A mi úti célunk a Vogelsberg szívében lévő nemzeti park
Oberwald (351.2) volt. Természetesen állat és növényvilága védett, mint pl. a bükkfa az északi lejtőkön. Az elmúlt években visszatért az eurázsiai hiúz. Nemrég farkasokat is láttak, meg vadmacskát, amit a hiúzhoz hasonlóan, hírhedten nehéz észrevenni. Aztán itt is, mint Hesse tartományban nagy számban vannak jelen a vaddisznók.

Vogelsberg egyébként nemcsak a kirándulók, de a téli sportok kedvelt területe is, a Herchenhainer Höhe, Hoherodskopf, az 55 km lesikló pályájával az alpesi síelés ősrégi helye. Nyáron túrázni lehet, meg a hosszú távú kerékpáros útvonalak szintén gondoskodnak a szabadidős tevékenységekről, azonkívül a vulkán cycleway, és a vogelsbergi déli vasúti cycleway. Sőt, vannak rendszeres RMV buszok, az úgynevezett vulkán expresszek, melyek a környező városokból, -mint Büdingen, Stockheim, Nidda, Hungen, Mücke, Schlitzen- indulnak. A buszok pótkocsikkal felszereltek, amelyeken a bicikliket szállítják, a legtöbb buszjárat Hoherodskopfig visz. A vulkán és a déli vasúti kerékpárutak célirányosak (70 km hegyi kerékpárút), de a korcsolyázók is használhatják. Hochenskopfban meg Schottenben vannak a fő információs, turista központok, melyek egész évben nyitva tartanak.

Hamamelis

És ami miatt Vogelsbergbe látogattunk még az a hamamelis avagy a nagylevelű csodamogyoró (Hamamelis virginiana) virágzás volt. Európában egyedül itt és a belgiumi Antwerpenben látható. A csodamogyoró, vagy boszorkány mogyoró, ahogy az angolok nevezik, a kőtörőfű virágúak családjába tartozó, lombhullató cserje. Észak-Amerikából származik, a nedves erdőkben 5 m magasra is megnőhet. Külsőleg hasonlít a közönséges mogyoróbokorhoz. A nemzetség neve “hamamelis” egyébként azt jelenti, hogy “gyümölccsel együtt”, utalva a virágok egyidejű előfordulására. A hamamelis virginiana szeptember és november között virágzik, míg a többi faj ilyenkor januárban és márciusig eltart. Minden virág négy, karcsú, szíj alakú sziromból áll, halvány, sötétsárga, narancssárga, vagy piros. Fogazott levelei szórt állásúak, ovális alakúak. Sárga, fürtös virágai sallangosak, késő ősszel vagy télen nyílnak. Termése fásodott falú tok, amelyben 1-1 szárnyas mag található. A gyümölcse egy 0,95 cm hosszú, két részből álló kapszula, amely mindkét részen egyetlen 0,64 cm-es fényes fekete magot tartalmaz. Ami érdekes, hogy a kapszula ősszel robbanás-szerűen szétesik, körülbelül 8 hónappal a virágzás után, és a magokat nagy erővel kilövi. Ezért gyakran nevezik csattogó mogyorónak.

Amit a virág megcsodálásakor megtudtunk, hogy a csodamogyorót belsőleg és külsőleg egyaránt használják vénás keringési elégtelenség okozta zavarok (lábduzzanat és aranyér) kezelésére, de kiváló szájöblítőként is. Helyileg pedig bizonyos szembetegségek (irritáció, kellemetlenül égő, szúró szem) enyhítésére alkalmas.

Gyógyhatása

Állatkísérletek igazolták, hogy a csodamogyoró-kivonat növeli a visszerek ellenálló-képességét, csökkenti a hajszálerek átvezető képességét, és gyulladáscsökkentő hatású. A humán gyógyászatban a kivonatot csak helyi kezeléseknél vizsgálták. Úgy tapasztalták, hogy jó érösszehúzó, valamint az ajak herpeszre és az ekcémára gyakorol jótékony hatást. Alkalmazásakor mindeddig nem észleltek mérgező hatást, de – különösen tinktúrája – esetenként kiválthat allergiát.

A hamamelis vagy boszorkány mogyoró, téli virág, az ó-angolban Wych Elm, vagy Ulmus glabraként volt ismert, mert a hamamelis gallyat a középkorban jóslásra használták).

A hamamelis persica, a hamamelis virginiánál korábban megjelent faj. Belgiumban népszerű dísznövény (a Kalmthouti Arborétumban Antwerpenben termesztik), melyek variánsai gazdag sárga-narancs-piros virágot hoznak.

2018 Szilvesztere a világ leghosszabb várában

Posted on Updated on

Burghausennek,-a világ leghosszabb várkastélyának végtelennek tűnő falai, harangjai, tornyai és kápolnái-1051 méteren keresztül egy keskeny hegykorongon keresztül vezetnek a romantikus Wöhr tó és a csillogó Salzach között Ausztria alpesi határáig. A burghauseni vár, amely több mint ezer éves történelem tanúja, hogy hogyan lett 2018 Szilveszter napján az érzékek és a történelem festői ünnepe számomra, nos íme a történet:

A vár már i.e. 2.-1. században lakott volt, feltételezhetően kelta, szekciós erődítményként működött. A 8.-9. században az Agilolfingian herceg vette birtokba, aki Burghausenben hivatalos bíróságot állított fel a sókereskedők védelmére. A kastély első bővítése X. Sighard (Aribone család) uralkodása alatt történt. 1090 körül Oroszlán Henrik birtokába került. 1180-tól a burghauseni grófok székhelye lett, tovább építése azonban csak a Wittelsbachok idején folytatódott.

1255-től a várhoz teljesen új szárnyat építtetett XIII. Henrik, bajor herceg, aki annyira megszerette ezt a helyet, hogy ez nevezte ki második rezidenciájának, egyben a legfontosabb erődítménye volt alsó-Bajorországban, Landshut mellett. A 15. században (1480-1490) a vár szempontjából a legfontosabb, egyben utolsó építési szakasz következett, mely az alsó-bajorországi hercegek, Gazdag Henrik (1393-1450), Gazdag Ludwig (1450-1479) és Gazdag György uralkodása alatt történt (1479-1503). A bővítésre a török fenyegetés miatt volt szükség, így nyerte el a vár, végleges, mai formáját.

A 16. századtól Burghausen továbbra is hercegi rezidencia (1503-1505). A kastély önálló államként működött, egyben lakóvárként is szolgált. A lakóépületet a landshuti háború után (1503-1505) VI. Bölcs Albert és a fiai foglalták el. A kastély továbbra is fontos katonai jelentőséggel bírt.

A 17. században az erődöt ismét meg kellett erősíteni a svédek előre nyomulása miatt (1632). A 18. század első felében a külső erődítményeket a kiváló erődépítő marsall, Sebastian de Vauban tervei szerint átalakították (1633-1707), mely az örökösödési háborúk zűrzavarában jó szolgálatot tett. 1763-1779-ig a Tescheni béke megkötése után Burghausen részlegesen Ausztriához tartozott. A 19. században (1809-ben) minden külső erődítmény a francia csapatok birtokába került, Ney generális szállásolta be ide magát. Később azonban Napóleon kijelentette, hogy a kastély nem alkalmas kaszárnyának.

1891-től Burghausen város kormányzata nagyszabású felújításokba kezdett, a kastély végleges restaurálása a 20. században, 1970-re fejeződött be.

A várban ma 3 múzeum van: a Fotógráfusok háza, a Városi múzeum az Állami gyűjteménnyel egyetemben és a Börtön múzeum. A Városi múzeum az első udvarban kapott helyet a kincses kamrával, és az Erzsébet kápolnával együtt. 2012-ben a múzeum gyűjteménye Salzach-Wöhr természeti kincseivel bővült, összesen négy témakörben 1400 m2 területen.

Séta a 6 kastélyudvarban

A vár hat kastély udvarra osztott, ami együtt, olyan, mint egy gyöngysor. Minden egyes kastély negyedben rengeteg a felfedezni való. Vegyük hát sorra:

A 6. udvarház karakterét az “Oberer Schanz” (bástya 3 híddal) adja meg.
Ide az ún. Öttinger kapun keresztül lehet bejutni (ez volt az egyedüli bejárat az északi oldalról 1836-ig). Itt található a Hofberg,- a mögötte levő út az óvárosba vezet le,-aztán a Liebenwein torony, mely a Die Burg nevű művészeti csoport fotókiállításainak ad otthont. Ebben a legkülső udvarban főként a közigazgatási irodák, a tisztviselők lakóhelyei és a vár személyzete lakott. Itt működött a Rentmeisterstock-az Adóbegyűjtő hivatal. Gyönyörű Óratornya a színes falfestménnyel és a napórával pompás képet ad a késő középkori művészeti stílusról.

Az 5. udvar (1479-1489-ben épült) fénypontja a Hedwig kápolna. Ulrich Pesnitzer építette, Gazdag György, és a felesége Hedwig számára (aki a közeli Landshut ura volt).
A Kertészek tornyából kilátó torony lett 1963-ban, ami a csodálatos, zöld színben pompázó Wöhr tóra nyújt pazar kilátást.

A 4. udvarban őrizték a bűnözőket és érdekes módon a gabonát is itt tárolták. Ma a Börtön múzeum van benne a különböző, középkori kínzó eszközökkel, börtöncellákkal.

A 3. udvarban a régi fegyvertár volt, a lőszereket, és a silót is itt őrizték. Ma a Régi szerszámok múzeuma található itt, érdekességei között említésre méltóak a borstartó edények, amelyeket a harcokban is bevetettek. Itt is van egy kilátó torony,-ahonnan fantasztikus kilátás nyílik a városra és a Wöhr tóra.

A következő látnivaló a Haberkasten torony, napjainkban az Athanor Színház Akadémia tulajdona. Ebben a negyedben van még egy érdekes, Grimm meseszerű ház, aminek az udvarában áll a mester fegyverkovács vasszobra, népszerű nevén “Schwurfinger”, akit olyan pozitúrában örökítettek meg, hogy a hüvelykujj első két ujját felemelve tartja, mintha éppen esküt tenne.

A 2. udvar, a fő-és belső udvarhoz vezet, itt gyakoroltak a katonák, ma a szabadtéri fesztiválokat és koncerteket tartják itt. Végül egy hídon keresztül, a György-kapun áthaladva juthatunk be az első udvarházba. A kapu bejárat jobb oldalán a bajor és lengyel uralkodók címere ékeskedik (Gazdag György bajor herceg és Hedwig lengyel hercegnő címere). Az első kastély udvara tulajdonképpen a központja a világ leghosszabb kastélyának. A belső vár magas tufa kőfallal van körülvéve. Itt két múzeum is található, valamint az Erzsébet kápolna. A kápolnától jobbra, a régi tároló helyén most az információs központ van, itt lehet megvenni a belépő jegyet a Városi gyűjtemény megtekintésére.

Puskapor torony

A vár megtekintése után érdemes egy sétát tenni a vártól nyugatra lévő Wöhr-tó fölé magasodó, robusztus Puskapor toronyhoz. A sétányon haladva egy impozáns épület komplexhez érkezünk (A torony teljes átmérője 18 méter, a falak öt méter vastagok). Az őrtoronyban, melyet 1488-ban szándékosan a vár elé/alá építették, hat fegyverraktár szolgálta Burghausen védelmét. A vészhelyzetre egy 22 méter mélyre fúrt kúttal készültek fel, az biztosította a vizet a helyőrség és a vár lakói számára, egy hatalmas élelmiszer raktárral egyetemben.

Végül a Puskapor toronytól egy gyönyörű sétaút vezet a régi, titkos folyosón keresztül a Wöhri tófürdő bejáratáig, onnan az Alois-Buchleitner-weg mentén lehet visszajutni a várhoz.