Shirin és Fahrad a perzsa Rómeó és Júlia

Posted on 2023. február 15. szerda Updated on 2023. február 15. szerda

Amikor még Kosru Parviz szaszáni király uralkodott Perzsiában, Taq-e Bostant, amit most elvadult erdők szegélyeznek, Paradicsomnak hívták. Ez volt Kosru király kedvenc tartózkodási helye, mérföldekre terjedő vadas kertjeiben ezer elefánttal vadásztak a királytigrisekre, erdei tele voltak a legpompásabb vadak minden nemével. Ma már csak a pávák és struccok sétafikálnak itt, miknek elődei a perzsa királynők kezeiből ették a piros rizst.
A Paradicsom pálmafái közül magasra emelkedtek a fejedelmi paloták, istenszobrok, egy-egy diadal emlékére épült templom, küszöbénél az emberfejű szárnyas bikákkal, miknek jelképében egyesült a szépség, az ész és az erő.
Kosru Parviz különösen sok szoborral gazdagította Paradicsomát. A görög és római szobrászok seregestől vándoroltak az udvarába, elhagyva saját országukat, melyen akkor vandálok és avarok dulakodtak, akik ugye nem voltak nagy pártolói a szépművészeteknek.
Egy nap a király birodalma minden szobrászát összehívatta s egy nagy kör alakú terembe vezette őket, melynek egyetlen nagy, ajtómagasságnyi ablaka vörös selyemmel volt lefüggönyözve.
– Művészek! – szólt a király. – „Ti égiek által ihletett emberek, parancsomra csodákkal népesítettétek be a földet, örökkévalóvá tettétek a hírt, kiragadtátok a mulandóság kezéből a dicsőséget, megfosztottátok a feledékenységet fogaitól, hogy ne árthasson velük a halandó nagyságnak; most egy új munka vár rátok, halhatatlanná tenni azt, ami legszebb volt valaha, halhatatlanná tenni az istenség remekét.”
A szobrászok áhitattal suttogták szinte egyszerre: „Shirin”.
– Úgy van! Ő az, akinek emlékét örökkévalóvá akarom tenni, hogy évezredek múlva is örüljön a föld és irigyelje azt. A feladat nehéz; mert ki tudna őrá nézni, anélkül, hogy meg ne vakuljon, s erőtlennek ne érezze kezét, hozzá hasonlót teremteni? Nem is fogjátok őt látni, csupán egyszer, csupán annyi ideig, ameddig egy hosszú lélegzet tart. Akinek ez egyetlen tekintettől lelkében nem marad kép, az ne fogjon a műhöz; aki nem tud beszélő ajkat, mosolygó arcot, csodás keblet faragni a kőből, az ne fogjon hozzá az alkotáshoz. Mert ha lesz köztetek, aki őt oly élethűen tudja ábrázolni, ahogy én kívánom, annak olyan magas jutalmat adok, aminőt maga kívánhat, és ha elég bolond volna koronámat óhajtani, neki adnám; de ha nem hasonlít a szobor az eredetijére, megbüntetem, mint a tolvajt, mint szentségtörőt, aki meglopta a szent tüzet, hogy ételt főzzön mellette! Amilyen kegyetlen volt Pallas Athéné Arachnéhez, aki istenekkel mert versenyezni, olyan kegyetlen leszek én ahhoz, aki kontár kezekkel fog a műhöz. Most álljatok az ablakhoz és nézzetek!
A király saját kezével megrántotta a függöny bojtját s az felgördült.
A szobrászok szeme elé a következő kép tárult: egy kert, pálmáival, fénylő leveleiről harmat csepegett le, a legsűrűbb mirtuszbokrok bozótjai között egy kicsi tó feküdt, kristálytiszta vizén keresztül lehetett látni a drágaköves mozaikot, mellyel az alja ki volt rakva, négyfelől négy korinthoszi ércből faragott sárkány okádta a vizet, melynek körhabjain a partról bele hullott virágok szirmai lebegtek.
A kert olyan magas fallal volt körülvéve, hogy csak a Taq-e Bostan tetejéről lehetett meglátni, de belül nem látszott a fal sehol, oldalait befolyta a borág s még a párkányai is be voltak ültetve kövirózsával s tarka, hosszú fűvel, melyek kétfelől lehajlottak.
A bokrokon túl hárfa zene hangjai hallatszottak, és női csacsogás. Kosru Parviz tizennyolcezer hölgyet tartott az udvarában, akiknek nem volt egyéb dolguk, mint az egyetlenegy örmény hercegnőt, Shirint szolgálni.
Ekkor szétnyílnak a bokrok, a szobrászok lélegzetvisszafojtva figyeltek.
Hat hölgy lépett elő, mindegyik olyan szép volt, hogy a napba lehetett nézni, de rájuk nem. Az egyik szőke, halvány skandináv szűz volt, a másik karcsú, Cirkasszia nemes vonásaival, a harmadik barna, fényes bőrű hindu leány, a negyedik rózsaarcú, parázsszemű avar nő, acél izmokkal, mert vállai nyíllövés és kardforgatásban megedződtek, az ötödik egy szelíd kínai leány, vágott mandula szemekkel, melyekben titkolt láng égett, a végtagjai átlátszóak voltak, mint az alabástrom, s hajlékonyak, mintha nem lennének csontjai, a hatodik egy fiatal, szinte még gyerek etióp nő, óriási nagy csodálkozó szemekkel, fekete arcán az ifjúság rózsái nyíltak.
Most előlépett a hetedik… Shirin.
Ekkor jöttek rá a szobrászok, hogy a körülötte álló lányok csak arra voltak jók, hogy még inkább kiemeljék az örmény hercegnő szépségét. Csak felhői voltak a napnak, általa lettek megaranyozva, senki sem néz tovább már rájuk, minden szem Shirin arcán egyesül, csak őt látják, csak őt bámulják, mert az ő arcát nem lehet elfelejteni soha! Mert Shirin nem csak szép volt, de valami mélyebb rejtelem volt egész lényében, amit az emberek éreznek, de nem értenek. Mi volt az a bűbáj, az a megtörhetetlen varázs, ami Shirin szépségéről még az utókorra is fennmaradt? Szép arc mindig volt és van a világon. – Szép lélek viszont, mely olyan bűbájt adott minden vonásának, hogy költővé kellett annak válnia, aki rátekintett! Ez volt az, ami őt a világ minden szépségei között páratlanná tette; mosolygásában benne volt a költőibb vágyak utáni fájdalom, tekintetében a derű, méltóság és ártatlanság, a szemeiben a vágyak könnye mellett a szenvedély tüze.
És a járása, egyik szobrász sem látott még hozzá hasonló női lényt.

Shirin leült a tópartra társaival, azok virágfüzéreket hoztak, koszorút fontak belőle, ő hagyta magát felcicomázni. Ez után intett nekik, hogy távozzanak, mert egyedül akar maradni, és ábrándozó arccal lefeküdt a vízpartra, koszorúja virágait egyenként beleszórta a tóba. Fél lábával a vízmederbe lépett, széttekintve szemérmes arccal, hogy nem látja-e valaki? Ekkor megoldotta a nyakán és vállain a gombokat. A lebomlott felsőrészt csak a közé fűzött gyöngy- és virágfonadékok tartották még össze, a karját a feje fölé emelte, és lehullt róla a lepel, ekkor mint Afrodité merült el a kristályhabok között.
A király leeresztette a függönyt a szobrászok szemei előtt. Azok még a gyönyör és bámulat hatása alatt álltak. Némelyik lángoló szemmel, előre hajolt arccal tekintett a legördült függönyre, mintha keresztül akarná égetni a tekintetével; egy másik szemei elé tartotta a kezét, mintha a szokatlan fénytől óvná azt, ismét más a magasba emelte az arcát, mintha az égben keresné a lányt, melyet az imént látott.
– Láttátok őt, – szólt a király – most menjetek; egy év múlva e terembe várlak titeket. Annak, aki a legélethűbben megformálja, királyi díj lesz a jutalma; annak, aki nem, arra halál vár!
A szobrászok ábrándozó arcokkal széledtek szét, legutoljára maradt az ősz Harun, a király legöregebb művésze, aki hideg, nyugodt arccal meredt maga elé, és mellette egy ifjú görög szobrász állt, akit a perzsa udvarnál Farhadnak neveztek el; térdre rogyott, a fejét lehajtotta, az arcát két kezével elrejtette.
– Egy év múlva visszajövünk; szólt nyugodtan művészi önbizalommal a vén szobrász, s amint észrevette az ott térdeplő ifjút, rászólt– Farhad, te nem láttad Shirint?
– Még most is látom, – mondta az ifjú.
– Hisz eltakartad az arcod.
– A lelkemmel látom őt.
– Gyere, siessünk gyorsan felvázolni egy papírra, mielőtt elfeledjük e látványt.
– Ó, bár tudnám én őt valaha elfeledni; ó, bár feledhetné a szarvas azt a nyilat, melyet sebében visel! Feledhetné a tó a napot, melynek sugárjaitól kiszárad! Ó, bár viselném én ősz szakálladat Harun, hogy attól félhetnék, hogy őt elfelejtem.
Farhad támolyogva kelt fel a földről s Harun vállaira támaszkodva távozott el, mint akit egyszerre súlyos betegség lepett meg.
Ezttől az órától fogva ritkán lehetett Farhadot látni a palotában, és különösen viselkedett,
maga elé nézett merően, magában beszélt, sóhajtozott, nevetett; kezeivel hadonászott, kért, könyörgött, sírt, reszketett, megállt, büszkén széttekintett maga körül. Hiába szóltak hozzá, nem hallotta; nem látott senkit, a saját nevére sem figyelt fel, hanem ha valaki Shirin nevét kiejtette, összerezzent, egy nagyot sóhajtott, melyben gyönyör és kín és örök lelki vágy volt egyesítve, s azzal mintha fáznék, hirtelen palástjába burkolta magát és futott, míg haza nem ért. Csendes bolondnak tartották, kit a keleti szokás szerint nem bántottak, hanem tiszteltek. Hisz nem ő volt az első, aki Shirint meglátta utána megőrült.

Letelt az év, elérkezett a kitűzött nap. A szobrászok felállították szobraikat a kerek szobában, lepellel letakarva.
Megérkezett a király udvari kíséretével, előtte és utána zenészek serege vonult, egyik sorban fiatal leányok, háromszegletű hárfáikkal, másik sorban a tilinkósok, előttük a kopasz Barbud, akinek arcképe annyi alakban látható a palota faragványain, mindig a király körül, aki akár csatába, akár vadászatra, akár törvénytételre ment, zenészeivel mindig körülötte voltak. Kosru Parviz örökké fuvolahangok között járt, álmába zene ringatta el. A főzenész le tudta olvasni urának arcáról, hogy mikor milyen zenére vágyik. Shirin szerelméről ábrándozik éppen, vagy ha csatába ment, tárogatók bátorító rivallása sarkallta, s amikor ismét a királyi trónon ült, könyörgő jobbágyok, megalázott rabok előtt, a zene akkor sem hallgatott; s ha a király magányos óráiban a rossz szellemek üldözték; a zene elűzte őket, Barbud hárfája volt az ír mindenre, mely Kosruhoz mindig közel volt, gyermekkora óta ellenállhatlan hatalmat gyakorolva lelke fölött.
A király felült trónjára, udvarnokai körülállták, a szobrászok műveik mellett vártak a király intésére, hogy azokat egyenként leleplezzék.
Az első lepel lehullt: a márvány szobor, úgy ábrázolta Shirint, mint egy lepkefogó kislányt, aki mosolyogva kezében tart egy pillangót; a szobor hasonlított Shirinhez, de nem volt benne semmi melegség, hideg kő volt csupán, emberalakká faragva.
A király hidegen rázta meg a fejét.
– Ez nem Shirin, – mondta tompán, elfordítva tőle arcát. – Törd össze a szobrodat.
A szobrász reszketett, amikor meghallotta a halálos ítéletét.
A második szobor következett. Ez, mint Najaszt ábrázolta a királynét, társaival játszadozva. A szobor tökéletes volt, de a szerencsétlen szobrász elfelejtette Shirin arcát s egy nimfa képével helyettesítette, mert ő nem tudott csak modell után dolgozni.
– Szentségtörő! – kiáltott fel indulatosan a király. „Ennek egy vonása sem közös Shirinével; vessz el szobroddal együtt!
A többi szobrász sem járt jobban. A király haragos szavával túllármázta Barbud hárfáit, s halált ordított valamennyi fejére.
Még két művész szobra volt hátra: Haruné és Farhadé
Nyugodt bizalommal lépett most elé az ősz szobrász, s a fehér lepelt ő maga rántotta le a szobráról. A jelenlevők önkénytelen zúgása a tetszésmoraj hangja volt.
A szobor úgy ábrázolta Shirint, mint Vénusz Anadyomenét, amint a habokból kiszáll, hosszú hajfürtjeit szárítva a napon. Leplezetlen idomai a szobrászati tökély remekét tükrözték, a gömbölyű vállak, karok, a hibátlan csípő, az izmok leglágyabb hajlásai mind olyan tökéletesek voltak, mert nem hagyott ki semmit Shirin remek alakjából, amit szépnek tartott valaha költő és művész.
Az arc maga is tökéletesen el volt találva, mert vonásról-vonásra fel lehetett ismerni benne a királynét, aki csak egyszer is látta. Harun önelégült bizalommal jártatta körül szemeit a teremben levők arcán, akiknek meglepett arca volt művészetének leghízelgőbb dicsérete.
Csak a király arca nem lett derüs. Még elégedetlenebbül, mint a többi szobrot, nézte ezt a szobrot, s hirtelen szomorú lett. Harun észrevette a király hangulatváltozását, kedvetlenségét s aggódva kérdezte: – nincs eltalálva Shirin alakja?
– El van találva és még sincsen – szólt Kosru. – Ez az arc Shirin arca, de a tekintet nem az övé, – ez az alak Shirin alakja, szép, de nem bájos, nem meleg. Ez az ajak Shirin ajka, de hiányzik belőle az élet, hol maradt róla a hang? Shirin ajka, ha csukva van, sem néma; Shirin szobrát látom, de hol maradt róla a lélek, hol maradt a szerelem?
– Az élet Isten ajkáról jön, nem ember kezéből; – szólt megalázottan a szobrász.
– Vén szobrász, a szíved hidegen bánt Shirinnel, ez csak a fényét tükrözi vissza a napnak, de nem a melegét; törd össze a szobrodat.
Az udvaroncok sajnálattal látták, hogy a szép szobor összetörik a kalapácsütések alatt, Harun szomorúan hajtotta le ősz fejét. Még Farhad volt hátra, az őrült, az eszelős. Farhad, aki az egész idő alatt nem hallgatott senkire, a szobrával beszélt, hozzá epekedett, megvetően nézte az összetört szobrokat. Mikor ő következett büszkén felállt a helyéről, lenézett az emelvényről az egész összegyűlt seregre, azzal lekapta a szobráról a leplet, azt messze elhajította.
A király megrendülve ugrott fel a trónjáról, az udvar csodától elragadtatva kiáltott fel: – Ez Shirin! Ez ő maga! Ez ő! Egy márványkép, mely él, szeret, mosolyog, bűvöl! Szobor, hol az ajkaknak hangja, az arcnak ragyogása, a szemeknek bűbája van;

Minden vonáson, a legutolsó virágon is a művész szerelme látszott, mely átmelegítette a követ, s élő lelket adott neki. Míg a többi szobrász azzal próbálkozott, hogy meztelenül ábrázolták Shirin női idomait, Farhad mindent eltakart, a rózsákkal és gyöngyfüzérekkel átfont lepel redői alá, de érezni lehetett a redők alatt a szív dobogását, s a félig letakart testből az látszott, ami emberien szép. Farhad azt a pillanatot ragadta meg, amikor Shirin fürödni készül, s ruháját csak a rózsafüzérek tartják királynői alakja körül. A szemei félénk szeméremmel tekintenek szét, keze a naptól látszik óvni arcát; a szobor minden vonása visszaadta azt a mondhatatlan bűbájt, amely őt minden asszonyok királynéjává tette, fájdalom és öröm, a gyönyör a néma vágyban, méltóság; a boldogság, azt a szerelmet, amely még nem ismert, s azt a szépséget, mely önmagát nem ismeri.
Mindenki bámulva látta benne Shirin arcát, egyedül a király látta meg benne Shirin lelkét. Eldobta királyi pálcáját, palástját, lerohant a trónjáról, a szobor lábai elé borult szenvedélyesen s a csókjaival halmozta el azt. Magánkívül volt örömében, a hárfahangok víg zenéje örvendő lelke szökelléseit adta vissza.
– Farhad! Tied a diadal, – mondta a király, kezét nyújtva a szobrásznak. – Egyszer teremtette Isten Shirint, te örökkévalóvá tetted őt, kívánj tőlem, amit csak akarsz, máris a tiéd.
Farhad sötéten tekintett a királyra.
– Esküdj meg királyom, hogy megadod, amit kérni fogok.
– Mindent, ami az enyém, amit hatalmamban áll neked adni, kérj akármit.
– Esküdj a napra.
A király előhívta a főpapját, s a nap-bálvány aranyképére tett kézzel megesküdött, hogy mindent meg fog adni, amit Farhad kér tőle.
– Tehát azt kérem tőled, – szólt Farhad – hogy engedd el e szobrászoknak a halált, kiknek a szobraikat összetöretted.
Az örömteljes meglepetés zúgása hangzott a teremben Farhad kívánságára.
– Legyen, – mondá a király – nemes kívánságoddal is magadat teszed legnagyobbá, de még ez nem jutalom remekművedért; szólj, kívánj nagyobbat, én megadom.
– Ne adj nekem semmit, király. Én nem kérek tőled semmit.
– Mit! Koldusnak hiszel vagy fösvénynek, hogy félsz tőlem jutalmat kérni? Ha birtokomban van az, amit kívánsz, tied lesz. Kívánj.
Farhad erre fölemelé lehorgasztott fejét s a király elé lépve, reszkető hangon mondta: Add nekem – Shirint! A megdöbbenéstől szörnyülködő hangok hallatszottak a teremben, többen félre ugrottak Farhad mellől, mintha a villám sújtott volna le rájuk.
Kosru szótlanul ragadta ki egyik harcosa kezéből a dárdát s Farhadnak rohant vele, ádáz dühvel; még a hárfák is elhallgattak egyszerre, mert Barbud elfelejtett zenélni ijedtében.
Csupán Farhad maradt nyugodt; a napra mutatott kezével a király előtt.
– Előbb öld meg e napot, amelyre esküvél, – mondta neki – azután engem.
A király kezében ekkor aláhanyatlott a dárda. Érezte, hogy az esküje által megfogta a szobrász.
– Farhad, te eszelős vagy.
– Tudom; – szerelmes vagyok. Amikor megláttad a szobrot, nem gondoltad mindjárt, hogy ezt a szerelem alkotta? Shirin az enyim. Mindenhol őt látom, ahol csak járok. Akár alszom, akár ébren vagyok; majd mosolyog, majd eped, majd sír, sóhajt; én látom őt, de közöttünk széles puszta fekszik, forró sivatag: hiába futok felé, nem érem el. Én bírni akarom őt, akarok örülni mosolyának, hallani kacagása dallamát, együtt sírni vele, s érezni keblének dobbanását.
– Hallgass, tébolyodott! – kiálta Kosru; – őrült kívánatodat megbocsátom, kérj egyebet.
Farhad fölvette a kalapácsát, s a szoborhoz lépett.
– Te csak ígérni tudsz, király, s ha a megadásra kerül a sor, alkudozol, mint valami örmény kalmár; én jutalmat kértem tőled e szoborért, te megesküdtél rá, hogy megadod azt, ha esküdet meg akarod szegni, az a te dolgod, de ha kérésem megtagadtad, e kalapácsütéssel szétzúzom a szobrot előtted.
– Megállj! Eszelős, – kiálta Kosru ijedten. Te magad sem tudod, mit kívánsz. Shirin királynő és te koldus vagy.
– A szívem gazdag.
– Nekem három ország hódol, trónom elé mind a négy világrész hordja kincseit; amit emberi kéz kivihet, én megtehetem, mégsem bírom Shirin kívánatainak felét sem teljesíteni: nem királynak, hanem Istennek kellene lennem, hogy lelke óhajtásainak megfeleljek, s mit tehetnél te akkor?
– Ó király, – mondta Farhad – a költő, a művész közelebb áll Isten hatalmához, mint a király. Ami hatalmadnak lehetetlen, lehetséges nekem. A te hatalmad a rombolás, az enyém a teremtés. A mauzóleum, melyet magadnak építtetsz, az enyém is: te alatta fekszel, én fölötte maradok. Sokat, mit meg nem adhat a kard; megad a szellem. Neked minden hatalmad sem képes egy percet elrabolni a halhatatlanságból; én ezredeket foglalok belőle. Te zenészeid miriádjaival sem taníthatod meg a szeretni nem tudót érzelmekre, amikre én szemeim járásával megtanítom. Mi a te Paradicsomod? Körülkerített börtön; mi a te örömöd? Arany unalom. Mit adhatsz te annak, aki boldogság után vágyik? Csinálhatsz-e aranyból szivárványt? Ha egész erdőket ültetsz rózsafákból, találsz-e bennük szerelmet? Ha minden gyöngyét a tengernek összegyűjtöd, kaphatsz-e azokért egy könnyet, melyet a boldog szerelem csalt a szerető szemébe? Tiéd az ismert föld, enyim az ismeretlen menny. Én többet adhatok, mint te.
A szobrász szavai után hatalmas csend lett a teremben, félelmetesen hallgatott mindenki.
A király letette a fegyverét s nyugodtan Farhadhoz lépett.
– Te mondtad; – saját szavaidban legyen az ítéleted. Ha hét ízben teljesíteni tudod Shirin kívánságai közül azt, amit én nem tudok: esküszöm neked, hogy bár jobban szeretem őt az életemnél, neked adom. Farhad ekkor Istent érezte magában.
– Legyen– elfogadom az alkut. – Orfeusz jutott eszébe, aki leszállt az alvilágba, hogy visszahozza hölgyét. A király intett az udvarnokainak, hogy távozzanak, egyedül akar maradni Farhaddal. Ekkor volt a nap azon órája, amikor Shirin délesti sétáját tartotta a kertben, melyre a nagy széles ablak nyílt. A király és a szobrász ennek függönyei mögé rejtőztek el. Nemsokára közelgett a királynő hárfás serege, a hölgyek táncolva, énekelve képeztek csoportokat a bokrok között; lassan andalogva jött Shirin, kedvenc hölgyeivel, a lánykák egy gyöngyházzal kirakott csónakot húztak, melynek felhajló orrán hosszúnyakú, ezüst hattyú díszlett. Shirin helyet foglalt benne, egy leányka aranyevezőt fogott a kezébe; másik rózsagirlandokkal koszorúzta fel a hajót, az árbocot és a hattyú nyakát; egy harmadik tarka csigahéjból szivárványos szappan léggömböket fújt a levegőbe, a többi a vízben úszva követte a csónakot.
A lánykák beszélgettek egymással: ki mit szeretne legjobban?
– Én olyan szép kék ruhát szeretnék, mint ez az égbolt – szólt a kínai hölgy.
– Én az örök ifjúság balzsamát szeretném birtokolni – mondta a hindu leány.
– Én az őshazámban szeretnék lenni – szólalt meg az avar amazon – vagy csak a barna ifjak közül jönne ide egy, kik Hunniában széles körváraink mellett gyors paripán űzik a futó ellenséget, karjuk kemény, mint a vas, szemük ég, mint a tűz, hajfürtjeik szalagok közé fogva – és az engem elragadna innen.
Farhad a királyra tekintett: – ha ezt Shirin találta volna kívánni!
– Hát te mi után epedsz, Shirin? – kérdezte egy negyedik leány. – Te boldog vagy, csak óhajtanod kell, s kívánságod teljesült. Kosru király kedvedért a föld legutolsó végére elküld, hogy meghozhassa, amit kívánsz.
Shirin hátra hajtotta a fejét, hófehér karját leomló hajfürtjei alá tette.
– Ó azért, amit én szeretnék, az égbe kellene küldenie. Én azt szeretném, ha itt felettünk a kert egyik falától a másikig egy szivárvány állna mindig, egyik vége az egyik ormon, a másik a másikon. Szeretem a szivárványt! A Haemus virányain, ahol én születtem, annyiszor lehet látni azt, –amikor még gyermek voltam, sokszor futottam utána. Itt olyan ritkán látok egyet, azt is csak akkor, amikor vihar van, a távol Behistan fölött; szeretném, ha itt volna egy fölöttem, a hét színével körülölelné e zöld pálmafákat, s ahol keresztül látni rajta, kék, piros és lilaszín volna minden, ami most zöld.
A király Farhad vállára tette a kezét.
– Hallottad kívánságát; ezt én nem vagyok képes megadni neki, ha te az vagy, teljesítsd; mint mondtad: aranyból nem lehet csinálni szivárványt, ha tudod miből lehet, hát csinálj.
Farhad nyugodtan mosolygott. Az észnek sok nem lehetetlen, ami az erőnek az.
Rögtön hozzáfogott művéhez. A behistani hegyoldalból fakadó patakot felvezette medréből a hegytetőre, onnan mesterséges vízelvezetőt készített, lehozta ezt a dasztadzserdi királyi palotához.
Akkor egy ezüst csövet vezetett körül a kert falán, amelyből számtalan kis vékony cső állt felfelé. Amikor mindezzel készen volt, egyszerre ráeresztette a csövekre a behistani patak vizét, mely rögtön ezernyi vékony sugárban lövellt fel az ég felé, amilyen magasról jött le, olyan magasra szökött ismét fel, s amint a körös-körül visszahulló cseppekre rásütött a nap, ott volt a szivárvány, ragyogó hétszínű ívével egyik faltól a másikig; a zöld pálmafák lombjai, amik előtt keresztül vonult, kék, piros és lilaszínben pompáztak. Shirin öröme határtalan volt, a napjait mindig a kertben töltötte, melynek levegője az örökké hulló permettől a legforróbb nyári nap alatt is hűs volt és oly éltető, hogy benne még azok a bokrok is, amiket csak leveleikért szokás tartani, amelyek virágát nem látta senki, csodára virágozni kezdtek, s némely virág, ami csak színei pompájáról volt ismert, emberek bámulatára, ismeretlen gyümölcsöt érlelt.

Ismét elmúlt egy év, Kosru újra hívatta Farhadot s parancsba adta neki, hogy várakozzék a függönyök mögött, midőn Shirin a kertbe fog jönni. A király odalépett a szerelméhez, aki ismét szomorúnak látszott; halvány volt, mint a fehér rózsa, tán az ifjú szerelmének átka fogott rajta, tán az ő álmai kísérték éjjelenként, azok hervasztották el.
– Mid hiányzik, ó rózsák királylánya? – kérdezte a király kedvenc hölgyétől – mért vagy szomorú? Nem elég szépek a Paradicsom virágai többé? Vagy rossz álmaid vannak, s azokon tűnődsz? Tán kedvenc galambodat ragadta el az ölyv? Vagy fehér szarvast láttál a vadászaton, s annak bűbája fogta meg szívedet? Szólj, mit hozzak számodra, ami felvidítson? Fürtjeidnek India gyöngyét? Homlokodnak Arménia koronáját? Ajkaidnak Hybla mézét? Építsek számodra palotákat fekete márványból, ezüst oszlopokkal, achát erkélyekkel?
Shirin kelletlenül fordította félre a fejét, mint egy elkényeztetett gyermek.
– Ó én azt szeretném – mondta – ha ez patak helyett, mely most e kerten keresztül folyik, a behistani hegyről egy tejpatak jönne alá, hogy annak fehér hullámaiból ihatnék, mint vad folyamból, mely virágok között csergedez, s ha ez a patak fekete márványszobámban, mint fehér szökőkút lövellne magasra, én abban megfürödhetnék. Szeretnék tejpatakot látni.
A király fejet hajtott úrnője kívánsága előtt s visszament Farhadhoz.
– Hallottad Shirin kívánságát, ha varázsolni tudsz, eredj, változtasd meg a természet rendjét, hogy ezután ne víz fakadjon a Bisutun hegyek közül, hanem tej.
Farhad elment; újra megkezdte a munkát; csatornákat vágott a hegyek között, nagy kőmedencét vésve a sziklák homorulatánál; mikor e mű készen volt, akkor idehajtották minden reggel, este a Bisutun hegyen legelő nyájakat, s azoknak tejét a nagy kőmedencékbe fejték.
Egy napon Shirin hálótermében egy szobrot állítottak fel: az örökké ifjú Hébe szobrát, ki egy alabástrom medence párkányán állva, a vállára leszállt sast látszott itatni feltartott aranycsészéből. Másnap reggel, midőn Shirin fölébredt s ágyának arannyal áttört függönyeit félrehajtotta, bámulva szemlélte, hogy az aranycsésze szélein gazdagon ömlik alá a tej, szüntelen túláradva rajta s a medencét színültig töltve.
És amint az ablakán kitekintett, egy fehér patakot látott kígyózva alázuhogni a Bisutum hegyek közül, melyek keresztül folyva a rózsaligeteken, fehér szalagként csörgedeztek a Paradicsom virágos zöld halmai körül.
Shirin el volt ragadtatva, s kéjelgő örömmel állt bele a medencébe, lábaival a fehér tejhullámban lubickolt s ajkaival a fehér szobor csészéjéből szürcsölte a tejet; fehér hölgy, alabástrom szobor és tejszökőkút, a király nem győzött gyönyörködni benne.
Amint Shirin boldogan szürcsölte az aranycsészéből a tejet, egyszerre egy piros virág szirmát pillantotta meg, ami körültáncolva a kelyhet, éppen Shirin szájába sodródott.
Shirin felfogta a piros virágszirmot, egy lótusz levele volt, s csodálkozva vette észre, hogy azon rajz és írás van. Megnézte közelebbről: a bársonysima sziromra egy csengettyűvirág volt rajzolva apró tűszúrásokkal, melyben női alak fürdött. A rajz fölé e szó volt írva: Ó, Shirin! Alatta még egy mondat: „A könnyeimben fürdesz”.
Shirin csodálkozva olvasta el a mondatot, s akkor egyszerre bosszúsan tépte szét a virágszirmot, beledobta a medencébe. De egy perc múlva sajnálta, hogy széttépte, kihalászta a darabjait, iparkodott egymáshoz illeszteni őket s sóhajtva keblébe rejtette.
Azután várta: nem jön-e másik virág is a csésze kelyhéből? Nem sokáig kellett várnia, néhány perc múlva ismét egy másik bukott fel; azt hirtelen kikapta belőle, s nézte, milyen rajz és milyen szöveg lesz rajta? Azon egy nyitott szem volt rajzolva egy sugárzó nap közepében, fölé e szó: „Ó, Shirin mindenütt téged látlak”.
Már ezt nem tépte szét, hanem elrejtette a másik mellé, s várta, hogy még egy harmadik is fog jönni. És így lett. A szobor és a tejpatak lett Farhad szerelmi postái; összegöngyölt viráglevélkéi a vezető csöveken át észrevétlenül jutottak Shirin kezébe.
A lány kibontotta a harmadik lótuszlevelet, ezen egy rózsákkal koszorúzott halálfő volt rajzolva, fölé e szó: „Ó, Shirin! Meghalok a szerelem miatt”.
Shirin elrejtette azt is. Nemsokára jött a király, kedvenc hölgye örömében gyönyörködni. de ismét szomorúnak találta.
– Miért vagy újra szomorú? – kérdezte a király aggódva. – Hajnaltól naplementig sem tart-e nálad az öröm? Mije van még égnek földnek, amit nem birtokolsz?
– Álmodtam, annak jelentésén tűnődöm, – válaszolta Shirin. – Egy szép virágot láttam álmomban, melynek három szirma volt, mindegyik sziromra külön kép volt festve. Az egyikre egy harangvirágban fürdő leány, másikra egy napsugár közt égő szem, harmadikra egy rózsákkal koszorúzott halálfő. Míg ezeknek értelmét meg nem tudom, addig nincsen örömöm.
A király összehívta rögtön a bölcseit és jósait, hogy magyarázzák meg ezt az álmot. Senki sem boldogult vele. Mikor mind megszégyenültek, előhivatta Farhadot.
– Ime, – monda neki – ismét van Shirinnek egy kívánsága, melyet nem bír senki teljesíteni, – s azzal elmondta a lány álmát.
Farhad sóhajtott és mosolygott, sóhajtott a szerelemért, s mosolygott a diadalért.
– A képek, a következőt jelentik – az első: könnyeimben fürdesz, a második: mindenütt téged látlak, a harmadik: meghalok a szerelem miatt.
A király elmondta Shirinnek a magyarázatot, s Shirin megtudta belőle, hogy Farhad a titkos szerető.
A három kívánság már megvolt – figyelmeztette a királyt Farhad. – Csak négy van még hátra.
A király aggódni kezdett.
Shirin azonban egyre halványabb lett. Csak úgy tengett-lengett a termekben, mintha nem is a földön járna. Senki sem tudta, mi baja. A király aggódva kérte, hogy mondja meg, mi bántja. A hölgy mindennap új meg új szeszélyes kívánságokkal állt elő, amiket egyik percben követelt, a másikban már megunt, amint szokták a hölgyek, kiknek minden örömük megvan, csupán egy nincs, a szerelem.
– Ó, az én szívemet úgy nyomja valami – szólt egy napon Shirin a királyhoz. – Ma kitaláltam, hogy mi nyomja olyan nagyon. A kertemben a magas Taq-e Bostan-hegy orma látszik, e szikla olyan kopasz, olyan sivár, hogy valahányszor rátekintek, úgy érzem, mintha egész terhét én viselném; s ha ott a magasban egy gránátalma bokrot látnék virulni, csak egyetlen egyet, meggyógyulnék.
– De ki tud oda felmenni? – gondolta magában a király, s átadta Farhadnak a teljesíthetetlen feladatot.
A művész fogta kalapácsát, s a meredek sziklafalba egyenesen fel, elkezdett lépcsőket vágni, merész képzelete segítette, a lépcsők csodálatos sorban függtek egymás fölött, s bátor embernek kellett lennie, aki rajtuk fel merészelt menni, ahol háromszáz lábnyi magasban semmi sincs, amibe meg lehessen kapaszkodni, csupán csak az egymással összerakott sziklafokozatok.
Egy napon ismét meglátogatta Farhad a királyt, s megdöbbentő hangon mondta neki:
– A negyedik kívánság is teljesült.
A király a Taq-e Bostanra tekintett, s zöld fákat látott annak ormán.
– Még csak három van hátra, – súgta fülébe a szobrász, s eltávozott.
A király szorongó szívvel kereste fel Shirint, aki attól a perctől fogva, hogy a Taq-e Bostan orma kizöldült, valami édes boldogság dicsfényét viselte arcán. Egész nap ott ült, ahonnan e sziklára lehetett látni, mely egyedül emelkedett a kert magas falain túl; szemei az odavarázsolt bokrokon függtek s néha egész éjszakán át ott énekelt kertje forrásai mellett, szüntelen a bokrokat nézve; éneke hangjait zengte utána a taq-e-bostani visszhang.
A bokrok és a visszhang! Azt hitte mindenki, azt hitte maga a király is, csak Shirin tudta egyedül, hogy e bokrok lombjai közül egy epedő arc néz le reá, s énekét az zengi vissza; Farhad volt ott, aki mindennap életét kockáztatta érte, hogy a felhőnyi magasból leláthasson a kedvesére.
A királyné hervadt, egyre csak hervadt. A bölcsek, az orvosok nem tudták kitalálni baját, sóhajtozott, éneke szomorú volt, álma nyugtalan. Semmi sem vidította fel, nem kellett neki tánc, vadászat, ünnepélyek. Kosru egész palotát építtetett számára, mely egyedül azon kincsekkel volt tele, miket Heraclius császár hajóiból a szél a perzsa partokra sodort; Shirin rájuk se pillantott, egy pillanatig sem érdekelték. Szeszélyei túljártak minden emberi lehetőségen. Kosru kétségbe volt esve. És Shirin mindjobban sorvadt. A király félve kérdezősködött bajáról.
– Beteg vagyok – monda Shirin – álmomban egy Amshaspand jelent meg előttem, egy virággal kezében. Ez azt mondta, hogy tudtomra adja, mi bánt. S intésére egész testem átlátszó lett. Akkor láttam megdöbbenve, hogy a szívem fehéredni kezd; ha egészen fehér lesz, akkor én meg vagyok halva; az Amshaspand azt tanácsolta, hogy ha meg akarok gyógyulni, kerestessek egy olyan virágot, amilyet ő a kezében tartott, csupán annak illata lesz képes meggyógyítani.
– S milyen volt az a virág?
– Hosszú, sötétzöld szárú, lilaszín sisakvirágok nőttek rajta, s amikor e kis sisakokat felfordítottam, mindegyikben egy-egy fehér galambpár ült.
A király és bölcsei nem nagy botanikusok lehettek azon időkben, mert minden kutatásaik ellenére sem sikerült a Shirintől kívánt növényt felfedezni.
Ez lett utóbb az ötödik óhajtás, amelyet Farhadra kellett bízni. Ő elvándorolt a Taurus-hegyekig, ott meglelte a jól ismert Anthorát, a méregölő sisakvirágot, elhozta azt a királynak, aki látva a fürtösen lecsüngő kék sisakokat a kettős galambokkal, megrezzenve hallotta a művész intő szavát:
– Ez volt az ötödik kívánság, már csak kettő van hátra.
A szépek szépe nem gyógyult meg semmi virág illatától; a király sírt, ha őt látta, s összehasonlította a szobrával; – a szobor oly életteli, s a hölgye olyan holt, halovány.
Egész éjjel hallotta fájdalmas, bús-édes énekét, ha az erkélyén kihajolva a néma kertjébe lenézett.
– Miért énekelsz versenyt a csalogánnyal? – kérdezte a király gyöngéden, alig merve őt ajkaival érinteni; félt, hogy még a lehellet is összezúzza.
– Most csak még a csalogánnyal, nem sokára a szellemekkel – felelte a szerelmes asszony, és mosolygott; a király sírt.
– Mért beszélsz a szellemekről? A szellemek hideg lények.
– Közöttük fogok majd lakni; minden éjjel lejárnak hozzám, biztatnak, hogy menjek velük. A rózsa levele földre hull, de az illata felszáll az égbe.
– Mért vágyódsz az égbe tőlem? Mi van ott, amit én nem adhatok meg?
– Minden más ott, mint ami itt van. Nincs nappal, sem éjszaka, öröm, kéj, bánat. A patak zeng, a fák lombjai tündérmeséket suttognak, az élet folytatása az álomnak, s az álomban megszólalnak a kék virágok csengettyűi, mik úgy néznek rám ébren, mint megannyi tündérszemek. Ó a tündérek olyan szépek; a ruhájuk ködből van szőve, lábaik nem hagynak nyomot a földön, s nem merülnek el a vízben, pillangó-szárnyaikon szivárványos pávaszemek ragyognak, repülő hajfürtjeik közt csillag és harmat szikrázik. Az éjjel egy tóban láttam őket fürödni, a tó felszíne be volt hintve aranyporral, amely nem ülepedett le a fenekére, hanem fennmaradt a vizen; úgy hívtak maguk közé, már velük mentem repülve, amikor felébresztettél. Ó teremts nekem egy ilyen tavat, melynek tükre arannyal legyen behintve.
A király elszomorodott. Aranya volt elég, egész folyókat volt képes behinteni aranyporral, de hasztalan, az mind leülepedett a fenékre. Hiába törték oly finomra, mint a liszt, a pehelykönnyű aranyfüst is leszállt a víz fenekére.
A király remegve és remélve hivatta Fahradot. Remegett, hogy hátha teljesíti az óhajt, de remélte, hogy az most lehetetlen lesz.
Fahrád meghallotta a kívánságot, kiment a behistani virányokra; összefogott egymillió aranyszárnyú lepkét, s azoknak fényporával behintette a kert kis tavát, – és íme az arany fenn úszott a víz színén.
– A hatodik kívánság is teljesült – szólt a szobrász a királynak. – Csupán egy maradt még hátra, az utolsó kívánság. A király reszketett Shirinért, féltette őt a szobrásztól, kinek esküvel ígérte, és féltette a haláltól, amitől nem tudja megvédni. A szépek szépének szívében emésztve égett a szerelem, de az nem a parancsolójáért égett, hanem egy szegény ismeretlen ifjúért, aki szerelmében megőrült, s őrültsége hatalmával csodákat művelt imádott bálványának egy-egy pillanatnyi szeszélyéért; s míg az ifjú hölgy az ősz király lábainál ülve, hárfával a kezében édesbús dalokat énekelt, titkon szívében arra gondolt, hallja-e a dalt az ott, ki a magasban visszhangot szokott rá adni?
Csak egy kívánság volt még hátra, és ők egymáséi lehetnek.
Shirin nem is álmodta, hogy mindegyik kívánsága, amit ő lehetetlenül kigondol, annak vállaira nehezül, aki őt oly forrón szereti. Egy napon azt mondta a királynak:
– Miért nem vagyok én boldog? Mert nem látom felkelni a napot soha. Ez a nagy erdős Behistan hegy mind elfogja előlem a hajnalsugarat, úgy szeretném, hogy ha e hegyen keresztül egy út volna keresztülvágva, hogy amint feljön a nap, annak túlsó végén első sugarát megláthatnám.
A király fellélegzett. Előhívatá Farhadot, s diadalmas arccal mondta:
– Halljad Shirin hetedik kívánságát Ő a felkelő napot óhajtja látni palotája ablakából; e végett egy utat kíván keresztül vágatni a Behistánon, hogy annak túlsó végén a hajnal első sugarát láthassa. Menj, teljesítsd.
– Ó, Shirin! – sóhajtotta búsan a szobrász, s vette a kalapácsát és ment, az emberek utána néztek és nevettek.
Nemsokára visszhangoztak a kalapácsütések Dasztadzserdben a szobrász megkezdte a munkáját. Mintha óriások dolgoztak volna rajta, megfoghatatlan erővel haladt a művel, hegyek omlását, sziklák hasadását lehetett hallani mindennap, s ha esténként a királyné palotája tetejére kiült, körülötte csöndes volt minden, ő hallotta, mint távoli kísértethangot, a csengő kalapácsütést s minden ütés után egy kiáltást: ó Shirin!
Ott dolgozott Farhad éjjel-nappal. A szerelem őrültséget, s az őrültség emberfeletti erőt adott neki. A legmerészebb dolgot, mit más kigondolni is félt, ő teljesítette, a behistani hegy átvágásával jól haladt, s a szobrásznak nem volt elég, hogy a műve nagyszerű legyen; még széppé is tette azt, a kivágott kőfalakra mindenüvé odavéste Shirin arcát, szobrait, ahogy az szívében élt, mosolyogva, szemérmesen, virágokkal koszorúzva. A szobrász a művével jól haladt, amikor a végéhez közelített, Kosru kétségbe volt esve. Látta, hogy elveszíti Shirint, mert ellenfelének a hatalma nem emberi erő. Kész lett volna már Farhadot esküje ellenére megöletni, biztatta is embereit; de azok ekkora lelkierőt látván félni kezdtek tőle, azt kezdték hinni, hogy Farhad nem is ember, hanem szellem, a zsoldosok közt nem akadt Farhadnak orgyilkosa.
Amire férfi nem volt képes, arra egy vénasszony vállalkozott. Élt ugyanis Desztadzserdben egy vén jósnő, Omaya nevű; száz ránccal az arcán, száz bűnnel a lelkén. Amikor megtudta, hogy a király mit akar, elment hozzá egy nap s felajánlotta, hogy ő megöli Farhadot.
A király először megijedt.
– Esküm tiltja, hogy bántsam; – szólt elutasítva a nőt.
– Én nem fogom őt bántani, nem érek hozzá sem fegyverrel, sem mérget italába nem töltök, sem varázsszóval meg nem rontom, – mégis el fogom őt veszejteni.
– Akkor tegyed, – szólt a király, s útjára bocsájtotta a nőt.
Omaya kiment a Behistan-hegyek közé, és felkereste Farhadot.
A szobrász éppen a szikla párkányán dolgozott, minden kalapácsütésnél: ó Shirint kiáltva. A visszhang meg utána sóhajtotta: Shirin, Shirin!
Omaya megállt a bérc alatt és felkiáltott Farhadnak:
– Óh Farhad, milyen jó bolond vagy te, hogy egyre Shirin nevét kiáltozod, mikor ő már tizennégy nap óta halott, s a király és az egész udvar régen gyászban van miatta.
Farhadot, ekkor mintha villám csapott volna le rá, összerogyott, kalapácsát elhajította, s maga is utána ugrott száz ölnyi magasból, s ott, halhatatlan művei csarnokában lehelte ki szerelmes lelkét.
Azon éjjelen nem hallotta Shirin többé saját nevének visszhangját.
Másnap kérdezte, hogy miért nem folytatják a Behistan áttörését?
– A művész, aki hozzáfogott, belehalt – mondták neki – éjjel leesett a szikláról, s nincs, aki a megkezdett művét bevégezze, egyrészt nem meri, másrészt nem tudja megcsinálni.
Shirin ezt hallva hervadtan hajtotta le fejét keblére.
– Elmegyek a tündérekhez… – suttogta kínszenvedt arccal.
Harmadnapra megszűnt élni. Elment oda, ahol a napnak nincsen árnyéka, az örömnek bűnbánata; ahol a csengő virág nyílik, ahol a tündérek táncot lejtenek, s aranyos tóban fürödnek; ahol az élet folytatása az álomnak, s a szerelem egy örökkétartó csók. Ott megtalálta Farhadot, s azóta nem szűnt meg boldog lenni.
A rózsa levele a földre hullt, de az illata az égbe szállt.
A király és az egész ország tizennégy napig siratták Shirint, akkor eljöttek a shiraszi leányok, s a király engedelmével eltemették őt Farhad mellé, egyiknek sírjára fehér rózsát ültettek, a másikéra piros rózsát, hogy a szerelem virága örökké nyíljék azok fölött, akik a szerelemért haltak meg.
A király pedig, keservében e két sír közé elevenen ásatta el a gonosztevő Omayát, aki mindkettő halálát okozta, s tüskés bozótot ültetett fölé. Shirin művészi szobrát azonban azon patakban állíttatta fel, melyet róla neveztek el, s gyakran édes csalódással merengett rajta, gondolva, hogy ott most Shirin fürdik.

Dasztadzserd pedig elpusztult, és Babilon és Persepolis és Ktesiphon omladékit benőtte mind a vadnövény. Kosru Parviz fény és hatalom nélkül halt meg, futva ellensége elől, ledöfve saját fia orgyilkosa által, vele a szasszanidák hatalmas faja kihalt.
Minden elmúlt, csak ami Farhád és Shirin emlékéhez van kötve, az élt tovább.
A „Paradicsom” elvadult; benne csak egy gránátalmafát őrzött meg az utókor. Ez Farhad fája volt, melyről a kalapácsa nyelét vágta; s mely kihajtott, ahová ledobta; aki szerelemtől beteg, meggyógyul ennek árnyától.
A három sír Kazri-Shirin mellett most is megtermi rózsáit és töviseit, s a „szép Shirin” szobrát máig felkoszorúzzák. A Taq-e Bostan rovátkáit, a behistani faragványokat benőtte a zöld fű és moha; messze földről jönnek néha idegenek, akik bámulva szemlélik, mit tehet e három, embereken túli erő – a művészet, – az őrület, – és a szerelem…