irodalom

Mentsük meg a méheket!

Posted on

A világban egyre több kampány indul a méhek megmentése érdekében. Bajorországban (Friedberg, Augsburg, Tegernbach ) az idén számtalan Imker Tag-ot, azaz méhészeti napot tartanak. Aki bele akarja vetni magát a méhek lenyűgöző világába, annak egyszer érdemes részt vennie egy ilyen rendezvényen.

Én legutóbb Augsburgban jártam, ahol megtudtam, hogy az ott működő méhész egyesületet két bankár hívta életre 2009-ben. Ami érdekes, hogy míg 2010-ben 162.000 hobby méhészt tartottak nyilván, 2012-re 187,000-re nőtt a számuk. Monika Theuring, a Bajor Méhészek Egyesület vezetőjének nagy része volt ebben, mert Tegernbach faluban és Friedbergben 2012 óta minden évben megszervezi a méhészeti napot. Tapasztalt méhészek tartanak előadásokat a városházán és a környező iskolákban. A méhek iránti érdeklődés jele továbbá az is, hogy egyre több róluk készült filmből lett bestseller, mint pl. a “More than Honey“  (Több, mint méz) és A méhek története, avagy a rovarok nélküli világ horror szcenáriuma!

A Méhész napokon work shopok működnek, ahol a gyerekek méhviaszból gyertyát önthetnek, a szülők méhviasz ékszereket vásárolhatnak és színes, zenés műsor keretén belül megszavazhatják a Bajor mézkirálynőt!

A méhek és a méz

A méhek egészsége rendkívül fontos a világ számára, hiszen ők végzik az európai termények és vadnövények beporzásának több mint 80 százalékát. A méhek ráadásul kulcsszerepet játszanak a pollen és nektár gyűjtésben is. A nektárt gyűjtő egyedek is poroznak be növényeket, de a pollent gyűjtő méhek sokkal hatékonyabb beporzók. A legújabb elemzések szerint az emberiség élelmiszer-termelésének mintegy harmada függ a rovarok beporzó tevékenységétől, nagyrészt a méhekétől.

A méhészet története

A méhek termékeinek emberi hasznosítása egyidős az emberrel. A természetétől fogva vegyes táplálkozású ember hamar felismerte a méhlakás jelentőségét. A történelem előtti időkben az ősember az egész lépet elfogyasztotta. A gyűjtögető életmódról az ember 8-9 ezer évvel ezelőtt tért át a termelésre, ezután sziklarepedések helyett kaptárköveket faragtak ki. Fában szegény vidékeken pedig szalmából, gyékényből és vesszőből font méhlakásokat készítettek és agyagedényeket használtak a méz tárolására.

Már az Ószövetségben is említést tettek a méhek gondozásáról. A mézet akkoriban még balzsamozásra is használták.

A méhészet a középkorban nem sokat fejlődött. Feltehetőleg kezdetben nem a ház körül tartották a méheket és külön nem is gondozták őket, hanem az erdőségekben a fák odvában tanyázó vadméheket fosztották ki. Erre való volt a “méhészcsont” vagy mézkereső. Ökörszarvból készítették és a benne foglyul ejtett méheket egyenként kiengedve a méhodú nyomára lehetett bukkanni. Később valószínűleg a fa odvában lévő méhcsaládot a fatönkkel együtt hazavitték. A rajok számára mesterséges méhlakásokat készítettek kivésett fatörzzsel utánozva az eredeti faodút. A méhészet első oktatói a papok voltak, méhészeti tudásukat feltehetőleg a római íróktól tanulták, de a méhek életéről igen keveset tudtak. Az emberek a méhészkedés útján jutottak az akkori egyetlen édesítőanyag, a méz birtokába és a világításhoz szükséges viaszt is a méhészkedés révén teremtették elő.

A méhészet terjedésével aztán új foglalkozások keletkeztek: viasziparos, mézsörkészítő, mézesbábsütő. Ezek a tevékenységek olyan jól jövedelmeztek, hogy a későbbiekben külön iparággá fejlődtek. A XVI. századtól a méhészkedés lassan hanyatlásnak indult. Mária Terézia ismerte fel annak szükségességét, hogy a méhészetet támogatni kell. 1776-ban rendeletet adott ki, hogy se a kezdő méhészek, se a tíz kasnál többel méhészkedők ne adózzanak.

A méz

A legkorábbi édesítőszer a méz volt. A legősibb ital pedig a méhser. A görög mitológiában Bakkhosz eredetileg a méhser istene volt-csak később lett a bortermelők és borivók legfőbb patrónusa. A nektár, amelyet a görög istenek fogyasztottak az Olümposzon, valószínűleg a méhserrel volt azonos-csupán abban a kérdésben nem egyezik az ókor íróinak a véleménye, hogy a bűvös ital a szomjúságon kívül az éhséget is oltotta-e. Homérosz szerint ugyanis a nektár Kronosz, Zeusz és a többi isten itala volt, s hozzá táplálékként ambróziát fogyasztott. Szapphó, a költőnő viszont arról dalol, hogy a nektár az istenek eledele.

A méhser készítéséhez, –Columellától tudjuk, -hogy a rómaiak esővizet használtak. A vizet hónapokig napon tárolták, ha erre nem volt mód, akkor felfőzték. Ezután a vízhez mézet kevertek,-ha minél erősebb méhsert akartak nyerni, annál többet-,majd az oldatot kitették a napra, s a legnagyobb nyári hőségek idején 40 napig zárt edényben tartották. Majd amforákba fejtették le, s füstölőbe tették.

Mézesbor recept Columella szerint: keverj 1 urna (13 liter) protopumhoz (a sajtolásnál először kifolyó musthoz) tíz font (3 l/3 kg) mézet. Egy hónapig tartsd zárt edényben, majd amforákba vagy palackokba fejtve raktározd fogyasztásig.

Reklámok

Karalábé szezon! Nemcsak töltve jó!

Posted on Updated on

A karalábé elnevezés a német Kohl-káposzta és a Rabi-répa szóból származik, valószínűleg azért kapta ezt a nevet, mert a karalábé “testes” része hasonlít a répára.

A karalábé a legnépszerűbb zöldség a német nyelvet beszélő országokban, azon kívül Amerikában a német populációt számláló államokban, mint pl. Wisconsinban, de érdekes módon Vietnám északi részén is megtaláljuk, ahol ‘Su háo’ a neve. India keleti részén Nyugat-Bengal-ban és Bangladeshben ‘Ol Kopi’ néven ismert. A Kasmír völgyben, (Észak- Indiában) ahol ‘Monj-hakh-nak hívják, (‘monj’- a kerek részre, ‘hakh’ a leveles részre utal) szintén sokat használt zöldség, csakúgy, mint India Maharashta régiójában, ahol Navalkol a neve (‘Navilu Kosu’ vagy Nol Kol Sri Lankában). Európában Ciprusban is honos, ahol ‘kouloumpra’ néven találkozunk vele az étlapon.

A karalábé vagy kalarábé a káposztafélék családjába tartozik. Magas B1-, B2-, B6– és C-vitamin tartalma miatt igen fontos a nyers fogyasztása. Tartalmaz még kalciumot, káliumot, magnéziumot, vasat, valamint meszet és foszfort is. Nem savanyítható, konzerválásra is alkalmatlan! Én viszont kipróbáltam a japán mirin ecettel ízesítve, (vajban megpároltam sóztam, borsoztam és meglocsoltam 2 evőkanál mirinnel) és isteni finom lett!

Amúgy a karalábé nagy előnye, hogy nincs évszakhoz kötve, mert egész évben termeszthető, és már tyúktojás nagyság elérésekor szedhető. A karalábét magas vitamintartalma miatt az alternatív gyógyászat hívei méregtelenítő hatásúnak tartják, hogy ez igaz vagy sem, ki-ki döntse el maga, miután kipróbálta. Egy biztos, hogy mindenképpen egészséges. Meghámozva, lehet nyersen, felkockázva, vagy lereszelve fogyasztani, de mi magyarok leginkább főzve szeretjük.

Nemcsak nálunk népszerű a karalábé leveleket megtölteni, hanem a Kasmír konyhában is, ahol Mŏnji a neve és náluk a leggyakrabban főzött zöldség az amerikai kelkáposzta után. Kasmírban a leveleivel együtt párolják meg, majd levest és rizst szolgálnak fel hozzá. Cipruson viszont salátaként kínálják, sózva, borsozva és citrommal meglocsolva.
Németországban nemcsak rizzsel szokták megtölteni a karalábét, hanem gombával, vagy babbal is. A rakott karalábéhoz répát és burgonyát használnak, a karalábé levesüket meg korianderrel fűszerezik. Salátaként ugyanúgy készítik el, mint a gyalult káposzta salátát, répával, cukorral egy pici ecettel ízesítve. A képen látható töltött karalábé receptemben az újítás a besamel-szerű szósz, tejföllel savanyítva és a botturmixszal egy kicsit felhabosítva, hogy még ínycsiklandóbb látványt nyújtson. Az avantgarde dolog pedig, hogy nincs kalap a karalábén, így jól látható a répás-rizses töltelék.

Napóleon, a nőgyűlölő

Posted on

Germaine de Staël-Holstein és Juliette Récamier (a Direktórium szellemének és csodájának asszonya) bárónő barátnők voltak. Egyikőjük korának talán leghíresebb írónője, míg a másik ugyanezen kor bálványozott szépségideálja volt. Ami közös volt bennük, hogy a 19. század eleji irodalmi és politikai körök vezető egyéniségei lettek, szalonjaikban a kor hatalmi és intellektuális nagyságai kivétel nélkül „törzsvendégek” voltak; és, ki nem állhatták Napóleont!

Napóleon és a nők

A nagy hadvezért erős és csökönyös asszonyok vették körül, akiket gyakran nehezebb volt kormányozni, mint egész birodalmát. A félelmetes anya, a kedvenc nővére, Paulina, kinek szexuális perverzitásait, kicsapongásait képtelen volt megfékezni, és a felesége, „Josephine”, az egyetlen személy Napóleon életében, aki képes volt irányítani kérlelhetetlen, akaratos személyét (de ő meg rendszeresen csalta a férjét).

Az előbb említett erős nők iránt érzett szeretete ellenére Napóleon nőgyűlölő volt, különösen utálta a forradalom utáni Franciaország emancipált, felvilágosult gondolkodású asszonyait, akik előtérbe kerülve beleavatkoztak a politikába. Ilyen volt a két barátnő, Juliette Récamier és Germaine de Staël-Holstein bárónő, mert mindketten rendelkeztek a császár által nemkívánatosnak tartott tulajdonságokkal. Politikai és irodalmi körök vezetői voltak, szalonjaik a felvilágosult gondolatok melegágyai, így maguk a Napóleonnal szembeni ellenállás irányítói. A fiatal Alphonse Lamartine francia költő annyira csodálta mindkét asszonyt, de főként Madame de Staëlt, hogy egyszer végre látni szerette volna. Amikor megtudta, hogy merre vezet az útja, leült egy padra és várt, míg ráesteledett. Ekkor porfelhőben hintó közeledett, melyben ketten ültek: a legangyalibb arc, kit a költő valaha látott; a másik azonban kissé nehézkes, túl színes, férfias, heves gesztusokkal beszélt, napellenzőül fűzfaágat tartva arca elé. Így látta Lamartine elhaladni maga előtt a női szépséget és a női gondolatot: Madame de Récamier-t és Madame de Staëlt

Ahogyan Bonaparte hatalma nőtt, úgy lett egyre vonzóbb a nők szemében, a császár viszont végre elérkezettnek látta az időt arra, hogy bosszút álljon rajtuk. Napóleon undoksága, rossz modora legendás volt, különösen, ha talált olyan nőt, akit megfélemlíthetett. Egyszer pl. azt mondta egy újonnan bemutatott vendégnek: „Hölgyem, nekem azt mondták, hogy ön csúnya. Nyilván nem túloztak”.

Madame de Staël 1796. decemberében találkozott először Napóleonnal. Akkor még lelkesedett magáért a férfiért, de a konzuli kormányzás módjáért nem, így az utóbbit csak fokozatosan kezdte bírálni. Napóleon elutasító magatartása és hatalmi törekvései azonban hamarosan ellenállást váltottak ki belőle, s a császár politikájának elszánt ellenfelévé vált. Gondolatai borotvaélesek voltak, úgyhogy a férfiúi hiúság, a képzelt fölény ritkán képes ellenállni egy ilyen rendhagyó női kihívásnak. Nem meglepő hát, hogy a császár, mint férfiasan eszes asszonyt szívből utálta. Egy „üzenetváltásuk” erre a legjobb példa:
„Arról nem tehet ön, hogy csúnya, (egyáltalán nem volt az) de arról igen, hogy intrikus.”­-Mire Madame de Staël válasza a következő volt: „Bonaparte, lám, nem is olyan mindenható, ha tart tőlem, egy védtelen asszonytól. Ez büszkeséggel tölt el, de rettegéssel is.”

Hogy Madame de Staël bárónőnek Franciaországból mennie kellett, az a napnál világosabb volt. A felügyeletével megbízott csendőrtisztnek,–aki gentleman volt, 48 órát engedélyezett neki, amíg a császári parancshoz híven elhagyja Párizst­,–nos a bárónő pakolás közben ennyit jegyzett meg hangosan, hogy: ”Látja, uram, hova vezet, ha egy asszony szellemes (jelentése éleseszű)”.

Juliette Récamier a gazdag bankár felesége, aki Párizsban még továbbra is sokat érintkezett a császár politikai ellenfeleivel, 1811-ben Napóleon immár másodjára száműzte. Ezúttal Itáliába utazott és csak Napóleon bukása után, 1815-ben tért vissza ismét a fővárosba. Mindeközben Germaine de Staël megírta monumentális, hatkötetes művét „Németországról” címmel, melynek első kiadását 1810-ben, Napóleon utasítására megsemmisítették.

„Nők! A legnagyszerűbb ajánlattevők közé tartoznak. A hatalom az, amit szeretnek. Ez a legjobb afrodiziákum -akárcsak számomra. Megszerzem, majd el is felejtem őket.” A paradoxon az, hogy Napóleon ezt a szúrós, de annál nagyképűbb megjegyzést Szent Ilona-szigeti száműzetésének (mert ugye ő is ellenfelei sorsára jutott) idején teszi. Nem lehet meglepő, hogy az eredetileg „Európa kemény emberének tartott” Bonaparte azzal erősítette meg önnön férfias mítoszát, hogy a körülötte lévő nők befolyását csökkenteni, hírüket pedig befeketíteni próbálta.

Utóirat

Juliette Récamier családja Lyon tehetős rétegéhez tartozott. Apját, Jean Bernard királyi jegyzőt 1786-ban Párizsba helyezték. A konzulátus idején leváltották posztjáról, mert azzal gyanúsították, hogy a royalistákkal áll kapcsolatban. Felesége, értelmes és kacér asszony, szintén gazdag családból származott. 1793-ban, amikor a terror javában dúlt, Juliette-et férjhez adták a szülők egyik barátjukhoz, a gazdag párizsi bankárhoz. Gyöngéd, de plátói kapcsolatban élt a házaspár, mert Juliette valószínűleg Récamier házasságon kívül született lánya volt, de Juliette erről csak jóval később szerzett tudomást. A szép és kedves fiatalasszonyt számos rajongó vette körül. Szinte elsőként bútorozta be rezidenciáját etruszk stílusban. Antik görög ruhákat hordott a Direktórium idején, és ezzel jelentősen hozzájárult a császárság alatt uralkodó antik stílus népszerűsítéséhez.

Hamarosan Juliette szalont nyitott, amely egy kiválasztott társaság találkozóhelye lett, ez azonnal felkeltette a rendőrség gyanúját. Bankár férje 1805-ben nagy anyagi veszteségeket szenvedett el Napóleon miatt, nem sokkal később a gyanakvó császár feloszlatta a túl sok royalista által látogatott fényes szalonjukat is, őket pedig vidékre száműzte. A császári rendőrség végül a házaspárt Franciaország elhagyására kényszerítette. Mivel Madame de Staelt 1803-1815 között a Genfi-tó melletti Coppet-ban élt száműzetésben, a sorsában osztozó barátnője Madame Récamier oda költözött hozzá.

Forrás: Napóleon és a nők, Múlt-kor – Lászlóffy Csaba: A száműzött és Kollát Gyula írása

Ha farsang, akkor Sisi

Posted on Updated on

Sisit Európa legszebb asszonyának tartották a 19. században, mindenki megszédült a szépségétől, aki csak egyszer látta, a varázsával ő maga is tisztában volt. Ezért törődött többet a külsejével, mint megannyi körülötte zajló eseménnyel. Egyetlen terhességét sem kívánta, mert attól félt, hogy elveszíti darázs derekát, annyit koplalt, hogy az egészsége komoly kárát látta. Hetekig élt ibolyafagylalton és nyers borjúhús kisajtolt levén. Ezt mindennapos tornával tetézte személyes használatú tornatermében, és képtelen gyalogtúrákat tett. Ezekre az erőltetett menetekre kiparancsolta a kíséretét is, nem egy komornája összeesett útközben, kocsin kellett hazavinni. Tejben fürdött, hogy a bőre lágy és bársonyos maradjon. Hosszú, szép haját naponta fésültette, és hetente többször mosatta 12 tojássárgájával (meg konyakkal). A császárné frizírozása mellesleg hatalmas gyötrelem volt a komornák számára, mert jaj volt mindnek, ha Erzsébet észrevette, hogy néhány szál haját kitépte a fésű. A fésülő nők idővel kitalálták, hogy valamilyen ragacsot kennek a szoknyájuk külső szegélyére, és a szoknya aljával felsöprik-eltüntetik a kihullott hajszálakat. Erzsébet még a császári ezüst lakodalmukon is világszépnek, elbűvölőnek látszott, de aztán hamarosan meglátszottak rajta, főleg az arcán, az értelmetlen koplalás nyomai. Lady Paget, az angol követ felesége írta Erzsébetről az egyik pompás, bécsi palotában rendezett farsangi bál után: “Amikor tizedfél éve először láttam Sisit, még csodaszép fiatal asszony volt, arannyal-ezüsttel hímzett fehér ruhájában, hajkoronájába aggatott drágakövekkel, számtalan gyertya fényében csillogva. Most gyönge világításban állt, áttetsző, mélyfekete ruhában, gesztenyebarna haján fekete, pelyhes tollkoszorú, sovány nyakán fekete tüllszalag, s az arca mint egy maszk, szája és két orcája bántóan pirosra volt festve”. Nos, Sisi nem az az asszony volt, aki meg tudott volna békülni az öregedéssel. Egyre inkább bujkált a világ elől, rejtegette az arcát, s ha emberek közé ment, mindig legyező vagy ernyő volt a kezében. Holland orvosa szerint, főként Rudolf fia tragikus öngyilkossága után álomvilágban élt, így védekezett a rideg valóságtól. Öregségére elvesztette női vonzerejét, valaha megcsodált, karcsú alakja úgy megszikkadt, elaszott, hogy még Ferenc József is csontnak-bőrnek látta. Csak Sisi állította magáról, hogy akkora, akár egy hordó, valahányszor (minden nap) megméretkezett a fürdőszoba mérlegén, és az többet mutatott 51 kilónál (172 cm magas volt). A császár ennek ellenére imádta és mindent megtett, hogy az utált bécsi életet kellemesebbé tegye számára. Mivel Erzsébetnek sem Schönbrunn, sem a Burg nem tetszett, építtetett neki egy magánvillát a Bécsi erdő szélén, melyet a császárné ízlése szerint rendezhetett be. A Hermes villa, mert ez lett a neve, képtelen összegbe került, de csupán egy pompás és giccses lakóhely lett, ami végül se Sisinek, se Ferenc Józsefnek nem tetszett. Ezt bizonyítja az a tény, hogy a császárné csak rövid ideig tartózkodott benne, majd az 1893-as évi farsangi szezon után újból külföldre vágyott. 1893. április 6-án búsan írta neki a császár: “Drága egyetlen Sisim! Az a halk reménység táplált, hogy miután a házadat oly nagy örömmel és olyan lelkesen megépíttetted, napjaid nagyobb részét új alkotásodban fogod tölteni, ám sajnos máris délen időzöl. És most ebből sem lesz semmi, már csak utazni fogsz, a világban bolyongani.”

Sisi ruhája a pöckingi múzeumban tekinthető meg (a Sisiről és Andrássy Gyuláról, Ferenc Józsefről szóló kiállítás közel Münchenhez a Starnbergi tó fölött található)

Nyugis, francia karácsony

Posted on

Minden ország kicsit másképpen ünnepli a karácsonyt. A franciák mindig is híresek voltak különcségeikről. Ez a karácsonyi szezonra is érvényes, ami a több száz éves hagyomány szerint, nem csupán 48 órára korlátozódik, hanem 2 teljes hétre. Így, ha az idei karácsonyt Franciaországban szeretnénk eltölteni, vagy csak kíváncsiak vagyunk arra, hogy milyen a karácsony gall módra, akkor íme 10 érdekesség: 

1. Dec. 6-dec. 24.-jan. 6. A franciák nagyon rugalmasak az ajándékosztás napját illetően. Az ország északi részén, a gyerekek már december 6-án megkapják a karácsonyi ajándékukat. Délen és nyugaton viszont a családok inkább Szenteste gyűlnek össze, akik viszont képesek kivárni, azok csak január 6.-án, a 3 királyok napján ajándékozzák meg egymást.

2. Levelek a Télapónak: A francia gyerekek Télapónak írt levelei nem a kukában vagy a fiókok mélyén landolnak. Franciaországban ugyanis 1962 óta törvény mondja ki, hogy a Mikulásnak minden egyes levélre válaszolnia kell. Ez a törvény nem kétséges, hogy segített fellendíteni a Télapó mítoszt a gyerekek között, de a köszönet a postásokat illeti a plusz munkáért.

3. Bohém betlehem: a hagyományos betlehemet mindenki ismeri,- úgymint kis Jézus a jászolban, Mária, József, (franciául Les Santons)-, de a franciáknál nem csak a szokásos karakterek kapnak helyet az istállóban, hanem olyan hétköznapi figurák is, mint a zöldségárus, a pék, a gesztenyesütő asszony, és a helyi hírességek.

4. Père Fouettard avagy a verekedős atya: nos ennek a félelmetes figurának van pár különböző rokona Európa-szerte (a németeknél és az osztrákoknál a krampusz, a hollandoknál és a belgáknál a Zwarte Piet), de Franciaországban, legalábbis az északi, és keleti részen, Fouettard atya a mumus, vele ijesztgetik a gyerekeket. Bár a szerzetesnek a múltban elkövetett gonoszságaiért közmunkát kell végeznie, 2013-ban a korbácsolós atya vagy pofont osztogató, már szent Miklós kísérője lett, aki ha parancsot kap rá, mondjuk még mindig elfenekeli a rossz gyerekeket.

A legismertebb történet Le Père Fouettard-ról 1150-ből való, mely így szól: “Három nemes ifjú, egy bentlakásos, vallásos iskolába igyekezvén, egy bizonyos kocsmáros vendéglőjébe tértek be egy kis pihenőre. A hátborzongató verzió szerint, amikor a kocsmáros megtudta, hogy a fiúk milyen gazdagok, altatóport tett az italukba, majd amikor álomba szenderültek, a feleségével együtt elvágta a torkukat, de mivel újabb vendég érkezett, nem tudta őket feldarabolni! (jakk) ezért a holttesteket gyorsan hordókba tette. A vendég, nem volt más, mint Szent Nicholas, aki miután felfedezte a bűncselekményt, feltámasztotta a fiatalokat. Ezután Fouettard-nak vezeklésül Nicholas szolgálatába kellett állnia.

Egy másik történet szerint, 1552-ben, Metz (Kelet-Franciaország) várostroma alatt a gonosz V. Károly képmását végig vonszolták a városon, majd diadalittasan elégették. Miután Metz felszabadult, V. Károly elszenesedett festményét egy tímár megtalálta és a kép alapján egy félelmetes figurát rekonstruált belőle. Később V. Károly és a tímár kreációja valahogy összemosódott, belőle lett Père Fouettard. S mivel a város felszabadítása a Szent Miklós téren ért véget, ezért vált az atya, szent Miklós gonosz párjává (aki pl. a középkorban még kivágta a hazugságon kapott gyerekek nyelvét). Nos, a mai Fouettard atya sötét, baljós tekintetű középkorú férfi, göndör, fésületlen hajjal, hosszú torzonborz szakállal. A fegyvere egy ostor, meg egy nagy bot, vagy venyige. Némelyik városban fonott puttony van a hátán, amiben elfér egy gyerek. Másutt rőzsét cipel. A sötét arcszín magyarázata: a babonások szerint az atya az elszenesedett képmásból kelt életre, míg mások szerint a korom, a kéményekből kerül rá, amiken lemászik a kandallóba.

5. Fatuskót a tűzre: Az angolnyelvű országokban a rénszarvas számára sárgarépát készítenek ki a kandalló mellé, és fél korsó sört a Mikulásnak, Franciaországban a gyerekek a cipőiket teszik a kályha elé, abban a reményben, hogy Noel atya (Karácsony apó) színültig megtölti azokat kis ajándékokkal, édességgel, gyümölccsel, dióval stb.

6. Minőség nem a mennyiség: inkább szokás, mint hagyomány Franciaországban, hogy amikor eljön a karácsonyi őrület, tülekedés ideje az emberek a luxus áruházak vagy bevásárló központok helyett a piacot választják, ahol nem győznek betelni a tornyokba rendezett savanyú káposzta látványával, a hozzávaló kolbászkákkal együtt. A nancy-i piacon felfedezhetjük a híres kelt tészta titkát (bergamotte olajat használnak a tésztához). Lyonban tobzódhatunk a füstölt oldalasokban, disznófej salátában, petrezselyemmel meghintett szalonnákban, nem beszélve a pástétomokról, melyek minden valamire való piacon 2 külön utcát foglalnak el. Elzászban májból, nyelvből, vadhúsokból készül. A franciáknál nincs boxing day (dec. 25.) napi-leárazás sem, ellentétben pl. Nagy-Britanniával vagy Németországgal. Ezt az őrületet az újévre halasztják.

7. Éjféli mise: Franciaország nem igazán vallásos ország, de az éjféli mise hagyománya a mai napig él. Ez nem meglepő a káprázatos templomok láttán szerte az országban, amelyek az ünnepek alatt zsúfolásig megtelnek. Dec. 24-én az éjféli misén, azonban, ahol a hívők hagyományos karácsonyi énekeket, zsoltárokat énekelnek, nem vallásos buzgalomból teszik, inkább csak az ünnepi hangulat kedvéért, na meg, hogy megéhezzenek.

8. Illatos fák égetése, avagy csokis fatörzs: Ez a szokás főleg Dél-Franciaországban él, ahol a családi házakban karácsonykor begyújtják a kandallókat, majd egészen újév napjáig gondoskodnak róla, hogy ne aludjon ki a tűz. A régi időkben a hagyományhoz tartozott, hogy az elégett tuskó még egy használható darabját beledolgozták valamelyik aratáshoz szükséges mezőgazdasági gépbe, annak érdekében, hogy az szerencsét hozzon az eljövendő évben. Manapság a franciák a csokis verziót favorizálják, a buche Noel-csokis fatörzs nevű édességet falják nagy élvezettel.

9. Szentestei lakoma: más néven Le Reveillon, vagy Virrasztás a neve a szentestének, amire a francia családoknál gyakran késő este kerül sor, vagy csak a hajnali órákban, az éjféli mise után. A menü attól függően változik, hogy melyik régióról van szó, de általában gesztenyével töltött pulyka, liba, osztriga, libamáj kerül az asztalra. Desszertként kötelező 13-féle édességet kínálni. Mellesleg a Les Treize avagy a 13 francia karácsonyi desszert eredete a középkorba nyúlik vissza, és Provance tartományból indult hódító útjára. A szokásból később hagyomány lett, ami a mai napig él, azaz minden évben Szentestén és az azt követő 12 napon, 13 desszertet hordanak fel az asztalra. A 13-as szám Krisztust és a 12 apostolt szimbolizálja. A 13 sütemény minden megyében másféle, de a legtöbb friss vagy aszalt gyümölcsökből készül, olyanokból, amiket a november végi szüret után hűvös helyen tárolnak egészen karácsonyig (alma, téli körte, mandarin, narancs, dinnye, szőlő, szilva).

10. Királyok süteménye: Végül a Vízkereszt ünnepe (január 6-a), a Galette des rois vagy a Királyok süteménye néven ismert Franciaországban. A torta belsejében egy bab van elrejtve. Aki megtalálja, az viselheti aznap a tortára helyezett arany koronát, majd egyúttal választhat királylányt maga mellé. Ez a szokás gyerekesnek tűnik, de a franciák még mindig nagyon komolyan veszik. (A Galette de Noël egy palacsintához hasonló tésztaféle, cukorral megszórva és forró mézbe mártogatva fogyasztják, érdekessége, hogy hajdina lisztből készül).

Karácsonyi szellemek és a zabkása

Posted on Updated on

A nisse, másnéven tomte vagy Nils egy mitológiai lény a skandináv folklórban, amely tipikusan a téli napfordulóhoz és a karácsonyhoz kapcsolódik. Ez a kis emberke általában nem magasabb, mint 90 cm, az öltözéke a 17. századi skandináv, paraszti viseletnek felel meg: élénkpiros, hosszú gyapjú pulóverből, térdnadrágból és harisnyából áll, valamint egy piros, csúcsos süvegből. A legenda szerint a nisse alakváltoztató képességgel rendelkezik, néha még egyszemű küklopszként is megjelenik. Vannak azonban olyan népmesék, ahol úgy vélik, hogy sokkal nagyobb, mint egy felnőtt ember, más mesékben meg szakálla van, szürke mellényt, piros sapkát és sálat hord. A dán folklórban láthatatlanná tudja tenni magát. A norvégoknál 4 ujja van, hegyes füle, a szeme világít, mint a macskának. Kicsi, de nagyerejű.

A nisséről szóló skandináv mesék a pogányság idején keletkeztek, azokban az időkben, amikor az emberek azt hitték, hogy egy szellem, aki a korábbi generációktól maradt vissza, a tanya őrzője lett. Vannak utalások, melyek szerint a nisse manók követik a családot, klánt, ha azok elköltöznek. A nisse-ket olyan kis lényeknek képzelték, akik az erdőt takarítják, láthatatlanul tevékenykednek a gazdaságban. Norvégiában “haugkall” vagy”haugebonde“-nak nevezték őket. Az ősnorvég nyelvben haug jelentése dombocska tuftekall, tomtegubbe meg temető, mindkét elnevezés a termőföldre utal. S hogy miért lett Nisse vagy Nils a szellem neve? Mert a leggyakoribb férfinév Skandináviában a Nisse, melyet Nilsnek becéznek. A norvég  nisse szó a niu si-ból származik, ami azt jelenti, hogy kedves, kis hozzátartozó. A dánoknál Nils, a legenda szerint a tanyákon a pajtákban él, éjszaka, titokban jár, mint egy védőszent. Ha jól bánnak vele a család védelmezője lesz, vigyáz az állatállományra. Ha gonoszkodnak vele, szerencsétlenséget hoz. Hamar dühbe gurul, különösen, ha megsértik, ilyenkor az állatállományban tesz kárt, még ölni is képes. A hagyományok betartása fontos volt a nisse-k számára, mert ez a kis emberke nem szerette a változásokat. Nem tűrte, ha a parasztok káromkodtak, durván vagy közönségesen viselkedtek, pl. ha a pajtába vizeltek, vagy ha valaki kiöntött valamit, abba a nisse belecsípett, de egyébként minden rendbontás után kirótt valamilyen büntetést, pl. a bűnösre rávágott egy fűzfabottal, csalánnal vagy meghúzta az illető fülét.

 A kis házi szellemet a segítségéért cserébe, meg kellett ajándékozni. Az ajándék legtöbbször egy tál zabkása volt, amit Szenteste az ablakba kellett kitenni. Ha a nisse nem kapott semmit, akkor otthagyta a gazdaságot,vagy galibát csinált, mint például meghúzta a tehenek farkát, felforgatta a lakást, a tárgyakat fejjel lefelé fordította, majd törni-zúzni kezdett. A nisse, mint láthatjuk elég nehéz természetű volt, finnyás meg raplis is. A zabkását például csak egy adag vajjal szerette, amit annak a tetejére kellett tenni. Gyakran szerepel skandináv mesékben az a történet, hogy egy paraszt a vajat nem a zabkása tetejére helyezte, hanem alulra. Amikor a nisse megállapította, hogy hiányzik az ételről a vaj, dührohamot kapott és megölt egy tehenet a pajtában. De amikor éhes lett, visszament és elkezdte enni a zabkását, ekkor megtalálta a vajat a tálalján. Tele lett bűnbánattal, s hogy rossz cselekedetét jóvá tegye, elment egymásik gazdaságba, ahol talált egy ugyanolyan tehenet, és azzal helyettesítette az elpusztítottat.

Egy másik történet egy norvég szobalányról szól, aki elette a nisse elöl a zabkását. A nisse éktelen dühbe gurult és a lányt azzal büntette, hogy addig táncoltatta, amíg az össze nem esett. A reggeli után egy paraszt talált rá az élettelen lányra.

A nisse a tanya állataival általában kapcsolatban állt, de mind közül a legkedvesebb állata a ló volt. Mégpedig a hiedelem szerint a legszebb és a legegészségesebb ló. Arról aztán úgy gondoskodtak a parasztok, hogy mindig fényesre kefélték a szőrét, befonták a haját és a farkát. Néha azonban a nissét felbosszantotta a ló befont farka, és akkor szerencsétlenséget hozotta házra. Vannak történetek arról, hogy a nisse őrületbe kergeti az embereket, megharapja őket. A harapása ráadásul mérgező volt, csak túlvilági gyógyító tudtaorvosolni. Létezik egy történet egy lányról, akit megharapott, de még mielőtt a segítség megérkezett volna, elszáradt.

A nisse, a régi, pogány időkben a farm első lakóinak a szelleme volt, ezt az elnevezésük is bizonyítja, dánul husnisse (“házi nisse”), norvégul haugkall(“erdei-földi lény”). A kereszténység elterjedését követően azonban a kis házi szellemet ördögi tulajdonságokkal kezdték felruházni. Hamis istennek nevezték, melynek imádása bűn volt. Egy híres 14. századi rendelet szerint már Szent Birgitta is óva intette az embereket a nisséktől. A keresztény egyház később még több negatív tulajdonságot tulajdonított neki, például azt hirdette, hogy a nisse jelenléte veszélyezteti a lelket, a különböző nem keresztény szertartások végrehajtása miatt. Erre azért volt szükség, mert a nissében való hit konfliktusokhoz vezetett. Ha pl. egy gazda sokkal jobban teljesített, mint a többi, azt mondták rá, hogy ez a nisse segítségével történt. (a láthatatlan munkaerő, egy „szellem” volt) Aztán a nissére hivatkozva a szomszédok meglopása is divatba jött stb. Ezek káros hatással voltak a közösségekre, egyeseket megbélyegeztek, ugyanúgy, mint a boszorkány üldözés idején az inkvizíció.

A nisse-hez fűződő hagyományokat így elkezdték a svéd karácsonyhoz kapcsolni. Először a nagy mesemondó H. C. Andersen figyelt fel rájuk (a mesék angol nyelvű kiadásaiban a nisséket hibásan goblinoknak fordították). 1881-ben, a svéd újság a Ny Illustrerad Tidning közölte Viktor Rydberg költeményét, “Tomten”címen, ami arról szólt, hogy a nisse egyedül ébred a hideg Szentestén, és nagy magányában eltöpreng az élet és halál titkain. A verset Jenny Nyström illusztrálta, aki fehér szakállú, piros sapkás, barátságos ábrázatú kis lénynek képzelte el a Nissét, így lett a karácsony szimbóluma a kis piros sapkás emberke,-nyilvánvalóan a kialakuló Télapó szokások is befolyásolták. A mindenki által kedvelt 20. századi svéd mese a Nils Holgersson Csodálatos utazása, szintén róluk szól (szerzője Selma Lagerlöf. Nils egy liba hátán utazza be Svédországot).

S hogy állunk ma a Nissével?

A nisse társa az idők folyamán a ló helyett a kecske lett (A kecske tisztelete Thor istennel hozható kapcsolatba, akinek a hintóját két kecske, név szerint Tanngrisnir és Tanngnjóstr húzza. A kecskék neve fogcsikorgatást jelent, mely utalhat a vihar jelenségére is, de a néprajzkutatók szerint, a kecske is a vegetációhoz kapcsolódik, ugyanis az Edda hősi eposzban a kecskék nemcsak lóként szolgálják Thort, hanem a kiapadhatatlan táplálékforrást is jelentik számára. Például Thor, ha este nyugovóra tér, megöli, és vacsorára megsüti a kecskéket, majd érintetlenül hagyott csontjaikból új életre támasztja fel őket).

A kecske ember nagyságú ábrázolása a 11. század óta ismert, amolyan jó ómen volt, ami képes volt elűznia gonoszt és az ördögöt. Eleinte az emberek a kecskét láthatatlan szellemnek hitték, ami mindig karácsony előtt jelent meg, azért, hogy megbizonyosodjonarról, hogy a karácsonyi előkészületek rendben zajlanak-e. A 19. században viszonta kecske egész Skandináviában az ajándékosztó szerepét kezdte betölteni, úgy,hogy az egyik férfi családtag beöltözött kecskének és ajándékot osztogatott agyerekeknek. A 20. század elején az ajándékosztó kecske helyébe lépett a Nisse,a kecske pedig a segítője lett.

Szenteste a Nisse a kecske kíséretében jelenik meg illetve sok esetben egy kecske húzza szánon. Kopogtat az otthonok ajtaján, osztogatja az ajándékokat. A kicsi nisse tehát olyan lett, mint a Télapó. A kecske mellett egy malac is a barátja,-ez egy másik népszerű karácsonyi szimbólum Skandináviában, ami valószínűleg a termékenységhez kapcsolódik,- aztán még van egy macska is, a Nisse néha annak a hátán lovagolva érkezik, hogy betérjen egy tál zabkására.

Skandináviában a tejberizst vagy kását a mai napig karácsonyi ebédként fogyasztják. Svédországban és Finnországban a zabkásában egy egész mandulát rejtenek el, mert a néphit úgytartja, hogy az, aki megtalálja szerencsés lesz a következő évben. Norvégiában, Dániában, Izlandon és a Feröer szigeteken viszont a mandula a jutalom. Finnországban aszalt szilvából készített szósszal öntik le a zabkását, Izlandban, a legbizarrabb, ahol sláterrel, hideg májashurka szósszal körítve fogyasztják. Egy biztos, hogy a skandináv emberek csak a nissével meg egy tál zabkásával tudják elképzelni a karácsonyt!

Fodros kel kolbásszal és quinoával

Posted on Updated on

A fodros kel vagy leveles kel a vadkáposzta egy termesztett változata (a kelkáposztához hasonló). Azért nevezik fodros kelnek, mert hosszú szárán jellegzetes, fodros leveleket hoz. Dekoratív külleme miatt dísznövényként is termesztik. A kelbimbó mellett a másik leghidegtűrőbb káposztaféle. A nyári meleget is jól viseli, fejlődését a hőmérséklet ingadozása alig befolyásolja. Hazánkban a leghidegebb teleken sem fagy ki. Félárnyékban vagy vonuló árnyékban is megmarad. A káposztafélék közül a legkevesebb vizet igényli; helyenként akár öntözés nélkül is termeszthető. Szinte bármilyen talajon megél. Tápanyagigénye jelentős.

A fodros kel története

A káposztafélék legnagyobb része, így a fodros kel is a Földközi-tenger környékéről származik, ahol még ma is közel ötvenféle alak fordul elő, vad formában. A fodros kelhez hasonló zöldséget i.e. az ókori Görögországban termesztettek. Tőlük vették át a rómaiak, ahol nagyon kedvelt csemege lett. Már az 1. századból 7 különböző, a maiakat megközelítő formájú káposztaféle leírása maradt ránk Pliniustól. A ma termesztett és jól elkülöníthető fajok a középkortól váltak ismertté. Olaszországban toszkán, lila vagy fekete fodros kelnek (cavolo nero) is nevezik, ahol az ún. ribollito és a minestrone levesek fontos hozzávalója.

Magyarországon a 16. század óta vannak írásos feljegyzések a káposztafélékről. A 18. századtól egyes helyeken már káposztás kertekről írtak, de jelentős árutermelése az 1800-as években a bolgár kertészek megjelenésével alakult csak ki. Ekkor a ma ismert valamennyi fajtatípust termesztették, sőt mi több a fodros kelből három fajtát tartottak nyilván. Feljegyezték, hogy az amerikai elnök, Thomas Jefferson, -aki maga is szenvedélyes kertész volt,- Monticello nevű birtokán, 1777-ben olyan hatalmasra nőttek a fodros kelkáposzták, mint a pálmafák!

A fodros kel a konyhában sokoldalúan felhasználható, bár többnyire főzelék vagy levesféle készül belőle, de rakott kelnek is jó. Ami megkülönbözteti a többi káposztafajtától, hogy akármeddig főzzük ropogós marad, de nem “rágós” és lottyadt állagú, mint mondjuk a kínai kel. Tegnap ezt az olasz receptet próbáltam ki és szenzációs lett:

Fodros kel kolbásszal és quinoával

Hozzávalók: 40 dkg lángolt kolbász, 10 db fodroskel-levél, 1-2 gerezd fokhagyma, 4 db friss zöldpaprika és paradicsom, 1 fej vöröshagyma, olaj, só, bors, szurokfű/oregánó, zsálya, 1 kk őrölt paprika.

Elkészítése: A vöröshagymát vágjuk apró kockákra és forró olajon pároljuk üvegesre, majd adjuk hozzá az apróra vágott lángolt kolbászt és kissé pirítsuk meg. A fodroskel-leveleket mossuk meg és szeleteljük fel, hasonlóan járjunk el a paprikával és a paradicsommal. Ezt a zöldséges keveréket öntsük a kolbászos-hagymás alaphoz. Sóval, borssal, kevés szurokfűvel és zsázsával ízesítsük. Lefedve kis lángon pároljuk puhára, amikor elkészült, pirospaprikával megszórva tálaljuk.P1170132