irodalom

Fríz tea ceremónia

Posted on Updated on

Kedve szottyant egy csésze valódi fríz teához? Jó ízlése van, mert a Ceylon, Assam és Darjeeling tea, tengeri homoktövis főzettel vegyítve maga a tökély! Nem véletlenül lett a fríz tea az UNESCO világörökség része!

Frízföld (hollandul Friesland) Hollandia északi tartománya. Északon az Északi-tenger, keleten Groningen és Drenthe tartomány, délen Overijssel és Flevoland, míg nyugaton az Ijssel-tó határolja. Hozzátartoznak a Watt-tengert szegélyező Fríz szigetek, mint Vlieland, Terschelling, Ameland és Schiermonnikoog. Székhelye a 91 000 lakosú Leeuwarden (frízül Ljouwert). Kelet-Frízföld viszont Északnyugat-Németország egyik régiója (Hollandiával határos).

Frízföldön évszázadok óta a halászat és a hajózás befolyásolja a városok és falvak életét. A tengerparti iszapos talaj azonban gazdálkodásra is kiválóan alkalmas, ennek következtében jelentős a marhatartás és az ehhez kapcsolódó tejgazdaság. A fríz tájképhez természetesen hozzátartoznak a fekete-fehér tehenek, csakúgy, mint a híres, fekete fríz lovak. A gátak, világítótornyok, zöld rétek, erdők, tavak, homokos strandok miatt a fő bevételi forrás a turizmus. Főleg a délnyugati tavak és a Watt-tengeri szigetek vonzzák a vízi sportok kedvelőit. A kastélyok, ősi templomok, apátságok, szélmalmok, gazdag növény-és állatvilág nem csak a régió gazdag történelméről mesélnek, de a hagyományokra is erősen kihatnak. Ezek közül az egyik leghíresebb a fríz tea ceremónia. Ellentétben Németország többi részével ugyanis,- ahol a kávé meg a sör fogyasztás a népszerűbb,- itt Frízföld keleti részén az első számú ital a tea. Az emberek személyenként, évente átlagosan 290 litert fogyasztanak, ami azt jelenti, hogy tizenkétszer többet, mint más, német régiókban. Ezzel a frízek az első helyen állnak a világon a teafogyasztásban (ők a World Tea Drinkers első helyezettjei). Persze Kelet-Frízföldön is vannak kávéivók, de azokat megvetően csak “Koffjenoese” azaz Kávé orrúaknak neveznek.

A fríz tea ceremónia története: ‘Drei is Ostfriesenrecht’

A tea ivás hagyományát egy régi fríz közmondás őrzi, ami úgy szól, hogy-“Drei is Ostfriesenrecht”-azaz “Három csésze teát kell inni minden napszakban”: az elsőt, az ún. felébredés vagy bemelegítés teát kora reggel-, a másodikat az “Elf’ Rtje-t”, délután 3 óra körül, cukorral és tejszínnel, de különösen a hideg téli napokon a helyben desztillált rummal, a Koem-mel. Végül az este 8 óra utáni teával fejezik be a frízek a napot, ehhez a teához gyakran kevernek gyógynövényeket, legtöbbször homoktövist, hogy jól aludjanak tőle.

A teát a Holland Kelet-Indiai társaság hozta be Európába 1610-ben, de a teaivás szokása csak a 18. század elején terjedt el az alkohol egyik alternatívájaként. A kálvinista vallás szigorúsága miatt a papok külön kihangsúlyozták a tea gyógyító hatását. Nos, az állandóan jelenlévő északi szél miatt könnyű elképzelni, hogy hogyan alakult ki a teaivás szokása Frízföldön. Amikor a férfiak, akik hajózásból, halászatból éltek, napokig távol voltak, az asszonyok, hogy oldják magányukat, a hideg, nedves tengerparti otthonaikban teadélutánokat tartottak.

A teaivás szokása annyira erős volt mindig a kelet-fríz kultúrában, hogy a második világháború alatt a németeknek extra tea adagokat kellett kiosztani a lakosoknak. Eleinte 20 grammot kapott minden 35 évet betöltött személy, később 30 grammra emelték, ezen kívül még ún. “Tea tablettákat” (Teetabletten) is kiosztottak közöttük, ami nem volt más, mint teával aromásított cukor.

A japánok és a kínaiak már jóval az európaiak előtt felfedezték, hogy a jó egészség és a hosszú élet titka a teaivásban rejlik. És nemcsak a benne lévő gyógynövényeknek van mágikus, méregtelenítő hatása, -mert napi 3 csésze tea fokozza az ellenállást a különböző betegségek ellen, enyhíti a fejfájást, a gyomor problémákat, kiváló a stressz ellen is stb.,- de különösen fontos volt a forralt víz fertőtlenítő hatása. Frízföldön a tea nem csak semlegesítette a helyi víz sós, földes ízét, de megvédte a lakosokat sok veszélyes betegségtől is.

‘Opwachten und Tee drinken’ ez egy másik kelet-fríz közmondás-,”Várj, és igyál egy kis teát”, ami hűen tükrözi a frízek stressz mentes életmódját, ahol nem a problémázgatáson, hanem az együttlevés örömén van a hangsúly.

A fríz tea készítésének rituáléja olyan, mint egy vallásos szertartás, tele hagyományokkal, etikettel és babonával:

A Tea: A fríz tea, fekete teából, malátás, fűszeres és aromás ízű teából készül, a különböző “titkos” receptek szerint kell hozzá az Assam teafajta, kis mennyiségű Szumátra, Java, Darjeeling és a Ceyloni tea és ne felejtsük ki belőle a homoktövist. Minden évben, miután megtörténik a tea betakarítása, és megérkezik a világ különböző ültetvényeiről, országaiból Németországba, Hollandiába, a tea tesztelők 400 különböző fajtát próbálnak ki, de általában tíz-húsz különböző tea közül választanak. Ezek keverékéből készül az egyedülálló Fríz tea.

A cukor és a tejszín: A teaivás ceremóniájához hozzátartozik a különleges cukor és tejszín hozzáadása. A “Kluntjes” egy nagy, egyenetlen kristályú barna vagy fehér cukor, amelyet lehetetlen átharapni, nehéz elszopogatni, ergo csak a teában lehet feloldani.  Az “alacsonyabb osztályok” régen nem engedhették meg maguknak, hogy a cukorrépából való európai termelés korai stádiumában cukrot vásároljanak, ezért ezen úgy segítettek, hogy a cukorhordók aljáról összegyűjtötték a maradékot, ami a szirup finomítása során megszilárdult. Ezek a cukor darabok voltak a Kluntjes-ek, melyek féltve őrzött kincsek lettek. Minden kis darabot akár több csésze teához is felhasználtak, s ha a csésze alján megszilárdult a cukor azt a gyermekeknek adták. A tejszínhez viszont az egyszerű emberek is könnyen hozzájutottak, mert a legtöbb fríz háztartásban volt kecske. Napjainkban a keleti frízek egy különleges tehéntejszínt használnak a teájukhoz, annak ellenére, hogy a boltban vásárolt tejszínnel ugyanezt a hatást lehet elérni.

Otthon főzött valódi fríz tea

Szükségünk van: fríz tea keverékre, Kluntjes-re (durva, fehér vagy cukor kristályra), tejszínre, teás készletre, és ha lehetséges egy tüll szitára. A tüll szita ugyanis megakadályozza a tealevél bekerülését a csészékbe, persze egy szabvány teafilter is megfelel a célnak.

A teafőzés rituáléja

Öblítsük ki a teáskannát forró vízzel, és tegyünk az aljára egy teáskanál teafüvet személyenként, valamint még egy pluszt a teáskannának.

Öntsünk forrásban lévő vizet a tealevelekre, annyit, amennyi épp hogy csak befedi azokat, és hagyjuk, hogy a teafüvek ázzanak a vízben körülbelül öt percig (Ha túl sok vizet adnak hozzá a frízek akkor “offsoppen” teának nevezik).

Ezután töltsünk forrásban lévő vizet mindegyik teáscsészébe, és tartsuk melegen.

Dobjunk egy darab cukrot minden csészébe, öntsük rájuk a kancsóból a sűrű teát, majd adagoljuk hozzá a tejszínt, és keverjük meg egyszer óvatosan körkörös mozdulattal. Ez az egyetlen módja, hogy felhőt varázsoljunk a teánk tetejére.

A fríz teával kapcsolatos érdekes tények

A fríz háztartásokban a teás kanna egész nap a tűzhelyen áll.

Napi 3 csésze tea kötelező ivása a fríz törvénykönyv szerint, ami azt jelenti, hogy a hagyományos csészét háromszor töltik tele, minden egyes napszakban.

Minél nagyobb a cukor darab, annál jobb a vendéglátó hírneve.

A teáskanalat nem használják keverésre, mert a fríz rituálé szerint a teát nem szabad kevergetni. A teáskanálra csak azért van szükség, hogy ha a vendég már nem kér több teát, azt úgy jelzi, hogy a kanalat a csésze tetejére helyezi.

A teáskannát nem szabad kiöblíteni.

Ha a tea túl erős, forró vízzel kell hígítani. A frízek ekkor “fürdő vendég teának hívják” a teát. De ez nagyon ritkán történik meg, mert a frízeknek a kisujjukban van a teakészítés.

A fríz teaszertartásnál a legapróbb részletek is fontosak a tökéletes élmény eléréséhez, beleértve a porcelán csészét és a kanál használatát.

Reklámok

Szüreti mulatságok Németországban szeptembertől-novemberig

Posted on Updated on

Németországban rengeteg szürettel kapcsolatos eseményt őriztek meg a mai napig, az egyik ilyen az Almabtrieb, (szó szerint: levezetés a hegyi legelőről-t jelent) a marhapásztorok visszatérése a hegyekből. Az alpesi tradíció szerint- amennyiben a nyáron nem történt baleset,- az állatokat virágokkal borítják be. A tehenek különleges fejéke havas szépéből (ciklámen színű virág), havasi törpefenyőből, meg szártalan bábakalácsból és papírvirágokból áll.

A falubeliek népviseletbe öltöznek, így üdvözlik az állatok karámba hajtását, a tulajdonosukhoz való visszakerülését. Európa alpesi régiójának ez a féltve őrzött hagyománya napjainkra turisztikai attrakcióvá nőtte ki magát (augusztustól-szeptember végéig vagy október elejéig tart). A falusi mulatságra étel-ital standokat állítanak fel, körhintával és kézműves termékek árusításával, zenei programokkal (havasi kürt, kolompszóló) tarkítják a programokat.

Tavasszal, ugyanez történik fordítva, akkor az istállóból viszik fel a szarvasmarhákat a hegyekbe (Svájcban: Alpaufzug, Alpfahrt, Alpauffahrt; Németországban/Ausztriában: Almauftrieb) de ezt az eseményt csak Svájcban ünneplik, Németországban és Ausztriában kevésbé ismert.

Az állatok téli alomra hajtása egy nagyon érdekes esemény, de a világ legnagyobb népfesztiválja (sörfesztivál és utazó vidámvásár) akkor is az Október fest. Münchenben 16-18 napon keresztül ünneplik az új sört (szeptember közepétől október első vasárnapjáig), és hihetetlen, de évente több mint 6 millió ember vesz részt rajta a világ minden tájáról. A helyiek csak Wiesennek-Rétnek nevezik a Terézia rét-Theresienwiese után, amit ilyenkor ellepnek az árusok és mutatványosok. Az Október feszt a bajor kultúra annyira fontos része, hogy már 1810 óta megrendezik, s azóta minden évben a város polgármestere nyitja meg az első hordó sör csapolásával, amit egy parádés felvonulás előz meg. Amikor lóháton megérkezik a középkori, fekete szerzetes csuhába öltözött egyetemista lány, kezében egy korsó sörrel, meg egy óriás retekkel (májusi retek), a komlóágakkal díszített sörfőzdék sátraiban kezdetét veszi a mulatság. A bajor és nem bajor emberek pazar népviseletben mulatnak, karneváli hangulat hatja át az óriási teret. A rendezvény ideje alatt persze a hangsúly a sörfogyasztáson van: 2013-ban, például 7 700 000 litert adtak el. A müncheni esemény mintájára ma már más városokban sőt szerte a világon is tartanak Oktoberfest ünnepségeket.

Épphogy véget ér a müncheni Oktoberfest máris kezdetét veszi a német újraegyesítés napja. Ha október elseje a hétvégére esik vagy a hét elejére, akkor 3 napossá duzzad ez a nem mindenki számára öröm ünnep. Hogy miért? Íme egy rövid történelmi szemle ezzel kapcsolatban:

„1990. október 3-án jelentették be Németország újraegyesítését, ezzel a korábbi szocialista blokkhoz tartozó Német Demokratikus Köztársaság hivatalosan is csatlakozott a Vasfüggöny túloldalára került Német Szövetségi Köztársasághoz. A nevezetes bejelentés véget vetett a német állam 45 éves megosztottságának, szimbolikusan pedig a hidegháborút is lezárta, hiszen ezek a területek a szovjet-amerikai szembenállás – az európai hatalmi játszma – során mindvégig kulcsfontosságúak maradtak. Bár a Kohl által létrehozott egyesítési alap 1994-ig több mint 155 milliárd márka segéllyel támogatta az NDK felzárkózását, a befektetők távolmaradása miatt az egykori nyugatnémet országrész arra kényszerült, hogy a vállán cipelje a keletieket. Így tehát, bár 1990. október 3-a a felhőtlen ünneplés napja volt, a kemény munkát hozó mindennapok során az „oszi (keletnémet)-veszi (nyugatnémet)” ellentét hamarosan megkeserítette az újraegyesült Németország életét, a regionális különbségekből eredő konfliktust pedig máig sem sikerült leküzdeni. Ahogy a keletnémet születésű Angela Merkel kancellár 2009-ben mondta, az egyesítés folyamata még mindig nem ért véget, a külön töltött négy évtized valószínűleg még hosszú ideig éreztetni fogja hatását a társadalomban.”

De hagyjuk a politikát, térjünk vissza ismét a vidám szüreti mulatsághoz, a sör után a borkóstoláshoz. Németországban ez az ún. Erntedanktagra esik, ami Hálaadást jelent, és éppen olyan hivatalos ünnep, mint Kanadában vagy az USA-ban a Thanksgiving. A német Erntedankfest azonban elsősorban vallásos ünnep, ezért a fesztiválokat a templomok parókia termeiben vagy művelődési házakban tartják. Mivel a vallási ünnepek hagyományai a helyi kultúra részei, ezért az egész közösség együtt készül rá. Amikor a nagyobb városokban ünneplik, általában egy istentisztelet része. Az Erntedankfest gyakran október első vasárnapjára esik, ami általában szintén az első vasárnap a következő Michaelistag (Mihály nap) vagy Michaelmas napjáig, amely szeptember 29-én van, de a különböző városokban, különböző időpontokban tartják (szeptemberben és októberben).

Szalmából készült hálaadás napi korona

A hálaadás kiváló alkalom családi összejövetelekre, de ami a lakomát illeti, nem akkora trakta, mint az amerikai Thanksgiving. Pulyka helyett az úgynevezett Masthühnchen-t részesítik előnyben, melyek speciálisan hízlalt baromfik. A Der Kapaun egy kiherélt kakas, amit úgy táplálnak, hogy súlyosabb és húsosabb legyen, mint egy átlagos kakas. A Die Poularde, egy sterilizált jérce. A német hálaadás elmaradhatatlan kelléke a “szüreti szalma korona ” (Erntekrone). Ezzel a gabonából, virágokból és gyümölcsökből összeállított koronával vonulnak be a templomba a helyi lakók. Az ünneplés többnyire magában foglalja az áldást, na meg a plébánián már reggel megkezdődik az evés-ivás, a Frühschoppen.

Végül a német katolikusok Szent Márton (Martinmas) napját november 11-én ünneplik. Sok országban ettől a naptól kezdve számítják a téli beköszönését, -Kölnben a farsangi bizottságok ezen a napon, 11 óra 11 perckor ülnek össze, hogy megválasszák a karnevál hercegét!- Az iskolás gyerekek Szent Mártont, lampionos felvonulással köszöntik, november 10-én és 11-én.

A sült liba hagyományos Márton napi étel, valamint a bor, ami ekkora érik be. Németországban Szent Márton napján a liba mellett kötelező Szent Márton kenyeret sütni, vagy venni, Európa más országaiban viszont, mint pl. az osztrák szomszédainknál “Martinloben”-eznek, azaz kollektív fesztiválként ünneplik meg. Ebből az alkalomból borkóstolást tartanak, élőzenével, vásárral. Este “Martinigansl”-et, sült libát esznek, desszertként sült almát, vanília szósszal.

A protestáns németek Márton nap előtt egy nappal processziót tartanak, Martin Luther (1483. november 10-én született) protestáns vallás alapítójának a tiszteletére.

(Szent Márton jóságáról már életében legendák keringtek, Márton, amikor, hírét vette, hogy püspökké akarják szentelni, a küldöttek elől a ludak óljába bújt. A szárnyasok azonban gágogásukkal óriási zajt csaptak, elárulták Márton rejtekhelyét. Így lett Márton madara a liba! 371-ben püspökké szentelték és haláláig, 398-ig Tours-ban segítette a rászorulókat. Élete során fontos hittérítő munkát végzett, a pogány falvak nagy részét megtérítette, csodatettek és gyógyulások kísérték útját. Szent Márton ma Franciaország védőszentje).

Gesztenye bankett és Lucrezia Borgia

Posted on Updated on

Lucrezia Borgia (1471. április 18. Subiaco (Rómához közel) –1519. június 24, Ferrara spanyolul Borja), aki éppen 500 éve távozott az élők sorából, spanyol-olasz származású nemes asszony volt, a Borgia ház tagja, VI. Sándor pápa és Vanozza dei Cattanei leánya.

A jólétben felcseperedett lányka élete csendes mederben zajlott, egészen addig, míg apját, 1492-ben VI. Sándor néven meg nem választották pápának. Mert bár apja korábban két férjet is kiszemelt neki, tizenhárom évesen a nagyhatalmú, Milánót uraló Sforza család sarjához, Giovannihoz kényszerítette, hogy szövetségest szerezzen Észak-Itáliában. Két évvel a fényűző esküvő után aztán fordult a kocka, mert VIII. Károly francia király megtámadta Itáliát, és a Sforzák az ő oldalára álltak. Cesare Borgia immár terhessé vált sógora meggyilkolására készült, de Giovanni Sforza, -miután Lucrezia figyelmeztette,-koldus ruhában Milánóba menekült. Elválni azonban nem akart, így a pápa végül azon az alapon bontotta fel a házasságot, hogy Giovanni képtelen volt elhálni a nászt. Az impotensnek titulált férj persze válaszul azzal rágalmazta meg a nejét, hogy vérfertőző viszonyban él az apjával és a bátyjával. – Ezt a történetet aztán az évszázadok során szaftos részletekkel megtoldották, Lucrezia szeretőiről, akiket elcsábított, majd egy gyűrűbe töltött méreg segítségével meggyilkolt. Az első, kidobott férj aggatta tehát rá a femme fatale, a végzet asszonya címet, ennek köszönhető, hogy a későbbi korokban sok műalkotás, regény és film is ilyennek ábrázolta Lucreziát.

Lucrezia első házassága semlegesítése után egy kolostorba vonult vissza, ahol nem sokáig élvezhette a nyugodt életet. Apja és immár a pápai állam katonai vezetőjévé előlépett bátyja ugyanis újabb férjet szemeltek ki számára. Ezúttal aragoniai Alfonso, a franciákkal szemben ellenséges nápolyi király, törvénytelen fia személyében. A tizennyolc éves Lucrezia és a tizenhét éves, a kortársak szerint rendkívül vonzó Alfonz menyegzőjét 1498-ban tartották meg a Vatikánban. A hatalmi érdekekből összeboronált fiatalok között igaz szerelem szövődött. Lucrezia 1499-ben fiúgyermeknek (Rodrigo lett a neve) adott életet. Boldogságuknak azonban ismét a politika vetett véget, amikor a pápa hirtelen a franciákkal szövetkezett Nápoly ellen, s ezzel Alfonso politikailag kényelmetlenné vált a Borgiák számára. Ráadásul az sem volt titok, hogy aragóniai Alfonso, a nápolyi király illegitim fia. Cesare tehát bevált módszerével, 1500-ban bérgyilkosokat küldött húga férjére, de Alfonso túlélte a merényletet. A legenda szerint Cesare ekkor azt suttogta a betegágyán fekvő sógora fülébe: “Ami nem történt meg délben, az megtörténhet este.” És szavai beigazolódtak: hiába állíttatott őrséget Lucrezia, férje ajtaja elé, és hiába ápolta személyesen, a férfit 6 héttel később megfojtva találták ágyában, sokak szerint maga Cesare Borgia végzett vele.

Lucrezia családjának a férfitagjai még gyászolni sem hagyták a húszéves özvegyet, mert még ugyanabban az évben harmadszorra is kiházasították. Ezúttal Ferrara hercege lett a kiszemelt áldozat. Alfonso D’Este érthető módon nem repesett az örömtől (nem akart Lucrezia előző férjeinek a sorsára jutni), egészen addig, amíg személyesen nem találkozott Lucreziával. A 20 éves szépség azon nyomban rabul ejtette. A Borgia lány aztán harmadik esküvője után, 1502-ben végleg elhagyta Rómát. Apja a következő évben meghalt, az ellenségeitől üldözött Cesare Borgia Spanyolországba menekült, ott esett el egy ütközetben 1507-ben. Apja és Cesare halála után Lucrezia élete csendesen folydogált, ragyogó udvart tartott, amely a reneszánsz egyik szellemi központja lett, festőkkel, írókkal, tudósokkal vette körül magát, akik egymással versengve magasztalták szépségét és ragyogó szellemét. Újabb kutatások szerint kiváló üzletasszony is volt, aki csinos vagyonra tett szert vállalkozásaival. A szóbeszéd is elült körülötte, közmegbecsülésnek örvendve hunyta le szemét 1519. június 24-én, -éppen 500 évvel ezelőtt,-nyolcadik gyermekének (egy kislány volt) születése után.

Lucrezia és a hírhedt Gesztenye bankett

Lucreziát egyrészt rendkívül intelligensnek tartották (Spoleto kormányzójaként uralkodott, mely posztot általában bíborosok töltötték be a saját jogukon, öt különböző nyelven beszélt) elbűvölő hölgynek, másrészt romlottnak, erkölcstelennek. De hogy mi volt az igazság azt megtudhatjuk Maria Villavecchia Bellonci: Lucrezia Borgia című mesterművéből. Az olasz történész és újságírónő ugyanis a korabeli dokumentumok felhasználásával nem csak a Borgiákról, de a reneszánsz kor domináns családjairól is hiteles képet fest ( D ‘Estekről, Gonzagákról és Sforzákról). Bellonci különös élvezettel beszél a reneszánsz kor nőalakjairól, központba állítva Lucreziát, akinek életét szerinte álszent kora határozta meg, s hogy önmaga lehessen, kilátástalan ellenállásba kezdett. Az örök asszony szép és szomorú életét a pompázatos XVI. század történetének ragyogásában élhetjük át. Idézet a könyvből:

„A 13 éves Lucrezia kedves, jó megjelenésű, ártatlan lányka volt. Súlyos szőke haja a térdéig ért, gyönyörű hamvas bőre csodálat tárgyát képezte, mogyorószínű szeme, ami aszerint változott, hogy milyen ruhát viselt, megigézte a férfiakat, szép keblét mindig sállal fedte be, különleges, de természetes járása olyannak tűnt, mintha a levegőben sétálna”. E fizikai tulajdonságokat Olaszországban nagyra értékelték abban az időben. Egy másik leírás szerint “a szája meglehetősen nagy volt, a fogai ragyogóan fehérek, a nyaka karcsú és tiszta, az alkata csodálatosan arányos. Valójában az apjához hasonlított, szőke kiadásban, mert éppolyan elmosódott volt az álla, ami viszont annyira bájossá tette, hogy az örökös serdülés kedvességét kölcsönözte neki”.

Bámulatos ruháinak csodájára jártak (200 hímzett blúzt kapott kelengyeként első házassága során). Kedvenc színe a morello (lilába hajló sötétbarna szín) a kárminvörös, és a barna volt. Szerette a brokátot, a fekete atlaszselymet, a sávos, aranyszövésű, hermelinnel bélelt aranyköpenyeket. Haját legtöbbször kiengedve hordta, könnyed franciásan, aranyozott főkötővel befedve, vagy pápai frizurát fésültetett magának, homlokát egy igazgyönggyel vagy gyémánttal díszítve. De apja kedvéért a nagyobb ünnepségek alkalmával magára öltötte a pápa színeit, a sárgát és a vöröset. Számtalan gálaruhái közül kiemelkedő mestermunka egy fekete bársony öltözék, X formájú arany díszekkel kiverve, fehér pöttyös selyemövvel kiegészítve. 1500-ban a farsang idején arany számjegyekkel gazdagon zsúfolt ruhában jelent meg, máskor csíkos morelló és arany, bő ujjú, vagy szeder fekete atlaszselyemben pompázott. Első gyermeke, a kis Rodrigo keresztelőjén arannyal hímzett szövetet öltött magára, újévkor arany levelekkel kivarrt, fekete bársonyban fogadta a vendégeket. Élete vége felé divatba hozta a fehér színt. A kor divathölgyeivel ellentétben arcápolásra sohasem használta a mérgező ún. Simító pomádét, ami szublimátot tartalmazott, hanem helyette desztillált vízbe áztatott illatos füvekből készült tonikkal mosta az arcát!

De térjünk vissza a pompás, extravagáns partikra. Az egyik ilyen volt a Gesztenye bankett néven elhíresült, ahol állítólag vérfertőzés, mérgezés és gyilkosság történt; azonban ezeknek a rágalmaknak egyáltalán nincs és soha nem is volt történelmi alapja, az erősen túlzó állításokat valószínűleg a Borgia család riválisai terjesztették el.

A gesztenye ünnepét Rómában (gesztenye balett vagy bankett) minden évben október 31-én tartották. Ebből az alkalomból, Cesare Borgia a pápai palota egykori bíborosa nagy mulatságot rendezett, apja és Lucrezia elnökletével. A bankettről való beszámoló a pápa ceremóniamestere Johann Burchard latin nyelven írott naplójából (címe Liber Notarum) maradt fenn, melynek hitelessége azonban alaposan vitatott. Burchard szerint ugyanis a lakomára Cesare, Palazzo Apostolico lakosztályában került sor 50 prostituált és kurtizán részvételével, ők gondoskodtak a vendégek szórakoztatásáról. Burchard így számol be az eseményről:

„1501. október utolsó napjának estéjén, Cesare Borgia bankettet rendezett a Vatikán termeiben -50 becsületes prostituált, nevezzük kurtizánoknak őket- részvételével, akik arra voltak hivatottak, hogy táncoljanak a vendégekkel, először ruhában, később meztelenül. A vacsora után az égő gyertyákat a padlón helyezték el, és gesztenyéket szórtak szét a keleti szőnyegeken, amelyeket a meztelen kurtizánoknak kellett összeszedniük, térden kúszva a nagy karos gyertyatartók között, amit a pápa, Cesare és húga, Lucrezia páholyból szemlélt. Végül díjakat osztottak ki a legügyesebb kurtizánoknak, úgymint tunikát, selymet, cipőt, szőrméket és egyéb értékes dolgokat.”

Ami érdekes, hogy ez az ún. gesztenye bankett csak Burchard emlékirataiban szerepel, egyetlen kortársa sem említi meg a nevezetes eseményt, sőt mi több többségük, tudomást szerezvén Burchard naplójáról vagy megkérdőjelezte a történetet, vagy elutasította azt nyílt hazugság címén.

A 20. században a Vatikán főmunkatársa, Monsignor Peter de Roo (1839 –1926) már egyenesen cáfolta az “50 kurtizán ” történetet. Míg egyetértett azzal, hogy Cesare Borgia ünnepséget rendezett a Vatikánban, azt viszont cáfolta, hogy a pápa és Lucrezia is részt vett volna ilyen szabados bacchanálián. Ezt azzal indokolta, hogy a pápa ugyan élvhajhász volt, de sokkal diszkrétebb annál, hogy nagy nyilvánosság előtt így viselkedjen. Roo úgy véli, hogy az állítólagos “orgia ” egy későbbi interpoláció, melyet a Borgiák ellenséges pártjai közül valamelyik talált ki, hogy minél jobban befeketítse a családot.

Hogy állítását alátámassza,-mely szerint VI. Sándor ellenségei terjesztették el a Borgiákról a perverzitásokat,-megemlít egy bizonyos Thuasnét, aki lényegében változtatja meg a Burghard által lejegyzett történetet. Thuasné ugyanis Burchard kurtizánjait és lakájait udvarhölgyekkel és urakkal cserélte fel. Továbbá azt állítja, hogy Cesare Borgia volt, aki meghívta az alacsony származású örömlányokat, de beszámolójából kihagyta Lucrezia és a pápa jelenlétét. Megemlíti azt is, hogy a kurtizánokat csak vacsorára hívták meg a palotába, és hogy a nők döbbentek meg legjobban, amikor a gesztenye “hadműveletre” kényszerítették őket”. William Manchester: The World lit Only by Fire, 1992 (A földet csak a tűz világítja meg) című könyvében, mely a Borgiákról szól, a következőket írja a gesztenye bankettről: “A szolgák pontozták minden férfi orgazmusát, a pápának hízelegve, aki nagyon csodálta a férfiasságot és mérni akarta a macsóizmust, az ejakulációs kapacitást…. Miután mindenki kimerült, Őszentsége előterjesztette a díjakat.”

A hivatásos történészek azonban számos ténybeli és fordítási hibára hívják fel a figyelmet a Gesztenye bankettel kapcsolatban, mellyel a Középkori Amerikai Akadémia folyóirata a Speculum is egyetértett…..

(A Gesztenye bankett a Borgiák TV sorozat 4. szezon, 3. epizódjában látható. A Borgia család nincs jelen)

Mentsük meg a méheket!

Posted on

A világban egyre több kampány indul a méhek megmentése érdekében. Bajorországban (Friedberg, Augsburg, Tegernbach ) az idén számtalan Imker Tag-ot, azaz méhészeti napot tartanak. Aki bele akarja vetni magát a méhek lenyűgöző világába, annak egyszer érdemes részt vennie egy ilyen rendezvényen.

Én legutóbb Augsburgban jártam, ahol megtudtam, hogy az ott működő méhész egyesületet két bankár hívta életre 2009-ben. Ami érdekes, hogy míg 2010-ben 162.000 hobby méhészt tartottak nyilván, 2012-re 187,000-re nőtt a számuk. Monika Theuring, a Bajor Méhészek Egyesület vezetőjének nagy része volt ebben, mert Tegernbach faluban és Friedbergben 2012 óta minden évben megszervezi a méhészeti napot. Tapasztalt méhészek tartanak előadásokat a városházán és a környező iskolákban. A méhek iránti érdeklődés jele továbbá az is, hogy egyre több róluk készült filmből lett bestseller, mint pl. a “More than Honey“  (Több, mint méz) és A méhek története, avagy a rovarok nélküli világ horror szcenáriuma!

A Méhész napokon work shopok működnek, ahol a gyerekek méhviaszból gyertyát önthetnek, a szülők méhviasz ékszereket vásárolhatnak és színes, zenés műsor keretén belül megszavazhatják a Bajor mézkirálynőt!

A méhek és a méz

A méhek egészsége rendkívül fontos a világ számára, hiszen ők végzik az európai termények és vadnövények beporzásának több mint 80 százalékát. A méhek ráadásul kulcsszerepet játszanak a pollen és nektár gyűjtésben is. A nektárt gyűjtő egyedek is poroznak be növényeket, de a pollent gyűjtő méhek sokkal hatékonyabb beporzók. A legújabb elemzések szerint az emberiség élelmiszer-termelésének mintegy harmada függ a rovarok beporzó tevékenységétől, nagyrészt a méhekétől.

A méhészet története

A méhek termékeinek emberi hasznosítása egyidős az emberrel. A természetétől fogva vegyes táplálkozású ember hamar felismerte a méhlakás jelentőségét. A történelem előtti időkben az ősember az egész lépet elfogyasztotta. A gyűjtögető életmódról az ember 8-9 ezer évvel ezelőtt tért át a termelésre, ezután sziklarepedések helyett kaptárköveket faragtak ki. Fában szegény vidékeken pedig szalmából, gyékényből és vesszőből font méhlakásokat készítettek és agyagedényeket használtak a méz tárolására.

Már az Ószövetségben is említést tettek a méhek gondozásáról. A mézet akkoriban még balzsamozásra is használták.

A méhészet a középkorban nem sokat fejlődött. Feltehetőleg kezdetben nem a ház körül tartották a méheket és külön nem is gondozták őket, hanem az erdőségekben a fák odvában tanyázó vadméheket fosztották ki. Erre való volt a “méhészcsont” vagy mézkereső. Ökörszarvból készítették és a benne foglyul ejtett méheket egyenként kiengedve a méhodú nyomára lehetett bukkanni. Később valószínűleg a fa odvában lévő méhcsaládot a fatönkkel együtt hazavitték. A rajok számára mesterséges méhlakásokat készítettek kivésett fatörzzsel utánozva az eredeti faodút. A méhészet első oktatói a papok voltak, méhészeti tudásukat feltehetőleg a római íróktól tanulták, de a méhek életéről igen keveset tudtak. Az emberek a méhészkedés útján jutottak az akkori egyetlen édesítőanyag, a méz birtokába és a világításhoz szükséges viaszt is a méhészkedés révén teremtették elő.

A méhészet terjedésével aztán új foglalkozások keletkeztek: viasziparos, mézsörkészítő, mézesbábsütő. Ezek a tevékenységek olyan jól jövedelmeztek, hogy a későbbiekben külön iparággá fejlődtek. A XVI. századtól a méhészkedés lassan hanyatlásnak indult. Mária Terézia ismerte fel annak szükségességét, hogy a méhészetet támogatni kell. 1776-ban rendeletet adott ki, hogy se a kezdő méhészek, se a tíz kasnál többel méhészkedők ne adózzanak.

A méz

A legkorábbi édesítőszer a méz volt. A legősibb ital pedig a méhser. A görög mitológiában Bakkhosz eredetileg a méhser istene volt-csak később lett a bortermelők és borivók legfőbb patrónusa. A nektár, amelyet a görög istenek fogyasztottak az Olümposzon, valószínűleg a méhserrel volt azonos-csupán abban a kérdésben nem egyezik az ókor íróinak a véleménye, hogy a bűvös ital a szomjúságon kívül az éhséget is oltotta-e. Homérosz szerint ugyanis a nektár Kronosz, Zeusz és a többi isten itala volt, s hozzá táplálékként ambróziát fogyasztott. Szapphó, a költőnő viszont arról dalol, hogy a nektár az istenek eledele.

A méhser készítéséhez, –Columellától tudjuk, -hogy a rómaiak esővizet használtak. A vizet hónapokig napon tárolták, ha erre nem volt mód, akkor felfőzték. Ezután a vízhez mézet kevertek,-ha minél erősebb méhsert akartak nyerni, annál többet-,majd az oldatot kitették a napra, s a legnagyobb nyári hőségek idején 40 napig zárt edényben tartották. Majd amforákba fejtették le, s füstölőbe tették.

Mézesbor recept Columella szerint: keverj 1 urna (13 liter) protopumhoz (a sajtolásnál először kifolyó musthoz) tíz font (3 l/3 kg) mézet. Egy hónapig tartsd zárt edényben, majd amforákba vagy palackokba fejtve raktározd fogyasztásig.

Karalábé szezon! Nemcsak töltve jó!

Posted on Updated on

A karalábé elnevezés a német Kohl-káposzta és a Rabi-répa szóból származik, valószínűleg azért kapta ezt a nevet, mert a karalábé “testes” része hasonlít a répára.

A karalábé a legnépszerűbb zöldség a német nyelvet beszélő országokban, azon kívül Amerikában a német populációt számláló államokban, mint pl. Wisconsinban, de érdekes módon Vietnám északi részén is megtaláljuk, ahol ‘Su háo’ a neve. India keleti részén Nyugat-Bengal-ban és Bangladeshben ‘Ol Kopi’ néven ismert. A Kasmír völgyben, (Észak- Indiában) ahol ‘Monj-hakh-nak hívják, (‘monj’- a kerek részre, ‘hakh’ a leveles részre utal) szintén sokat használt zöldség, csakúgy, mint India Maharashta régiójában, ahol Navalkol a neve (‘Navilu Kosu’ vagy Nol Kol Sri Lankában). Európában Ciprusban is honos, ahol ‘kouloumpra’ néven találkozunk vele az étlapon.

A karalábé vagy kalarábé a káposztafélék családjába tartozik. Magas B1-, B2-, B6– és C-vitamin tartalma miatt igen fontos a nyers fogyasztása. Tartalmaz még kalciumot, káliumot, magnéziumot, vasat, valamint meszet és foszfort is. Nem savanyítható, konzerválásra is alkalmatlan! Én viszont kipróbáltam a japán mirin ecettel ízesítve, (vajban megpároltam sóztam, borsoztam és meglocsoltam 2 evőkanál mirinnel) és isteni finom lett!

Amúgy a karalábé nagy előnye, hogy nincs évszakhoz kötve, mert egész évben termeszthető, és már tyúktojás nagyság elérésekor szedhető. A karalábét magas vitamintartalma miatt az alternatív gyógyászat hívei méregtelenítő hatásúnak tartják, hogy ez igaz vagy sem, ki-ki döntse el maga, miután kipróbálta. Egy biztos, hogy mindenképpen egészséges. Meghámozva, lehet nyersen, felkockázva, vagy lereszelve fogyasztani, de mi magyarok leginkább főzve szeretjük.

Nemcsak nálunk népszerű a karalábé leveleket megtölteni, hanem a Kasmír konyhában is, ahol Mŏnji a neve és náluk a leggyakrabban főzött zöldség az amerikai kelkáposzta után. Kasmírban a leveleivel együtt párolják meg, majd levest és rizst szolgálnak fel hozzá. Cipruson viszont salátaként kínálják, sózva, borsozva és citrommal meglocsolva.
Németországban nemcsak rizzsel szokták megtölteni a karalábét, hanem gombával, vagy babbal is. A rakott karalábéhoz répát és burgonyát használnak, a karalábé levesüket meg korianderrel fűszerezik. Salátaként ugyanúgy készítik el, mint a gyalult káposzta salátát, répával, cukorral egy pici ecettel ízesítve. A képen látható töltött karalábé receptemben az újítás a besamel-szerű szósz, tejföllel savanyítva és a botturmixszal egy kicsit felhabosítva, hogy még ínycsiklandóbb látványt nyújtson. Az avantgarde dolog pedig, hogy nincs kalap a karalábén, így jól látható a répás-rizses töltelék.

Napóleon, a nőgyűlölő

Posted on

Germaine de Staël-Holstein és Juliette Récamier (a Direktórium szellemének és csodájának asszonya) bárónő barátnők voltak. Egyikőjük korának talán leghíresebb írónője, míg a másik ugyanezen kor bálványozott szépségideálja volt. Ami közös volt bennük, hogy a 19. század eleji irodalmi és politikai körök vezető egyéniségei lettek, szalonjaikban a kor hatalmi és intellektuális nagyságai kivétel nélkül „törzsvendégek” voltak; és, ki nem állhatták Napóleont!

Napóleon és a nők

A nagy hadvezért erős és csökönyös asszonyok vették körül, akiket gyakran nehezebb volt kormányozni, mint egész birodalmát. A félelmetes anya, a kedvenc nővére, Paulina, kinek szexuális perverzitásait, kicsapongásait képtelen volt megfékezni, és a felesége, „Josephine”, az egyetlen személy Napóleon életében, aki képes volt irányítani kérlelhetetlen, akaratos személyét (de ő meg rendszeresen csalta a férjét).

Az előbb említett erős nők iránt érzett szeretete ellenére Napóleon nőgyűlölő volt, különösen utálta a forradalom utáni Franciaország emancipált, felvilágosult gondolkodású asszonyait, akik előtérbe kerülve beleavatkoztak a politikába. Ilyen volt a két barátnő, Juliette Récamier és Germaine de Staël-Holstein bárónő, mert mindketten rendelkeztek a császár által nemkívánatosnak tartott tulajdonságokkal. Politikai és irodalmi körök vezetői voltak, szalonjaik a felvilágosult gondolatok melegágyai, így maguk a Napóleonnal szembeni ellenállás irányítói. A fiatal Alphonse Lamartine francia költő annyira csodálta mindkét asszonyt, de főként Madame de Staëlt, hogy egyszer végre látni szerette volna. Amikor megtudta, hogy merre vezet az útja, leült egy padra és várt, míg ráesteledett. Ekkor porfelhőben hintó közeledett, melyben ketten ültek: a legangyalibb arc, kit a költő valaha látott; a másik azonban kissé nehézkes, túl színes, férfias, heves gesztusokkal beszélt, napellenzőül fűzfaágat tartva arca elé. Így látta Lamartine elhaladni maga előtt a női szépséget és a női gondolatot: Madame de Récamier-t és Madame de Staëlt

Ahogyan Bonaparte hatalma nőtt, úgy lett egyre vonzóbb a nők szemében, a császár viszont végre elérkezettnek látta az időt arra, hogy bosszút álljon rajtuk. Napóleon undoksága, rossz modora legendás volt, különösen, ha talált olyan nőt, akit megfélemlíthetett. Egyszer pl. azt mondta egy újonnan bemutatott vendégnek: „Hölgyem, nekem azt mondták, hogy ön csúnya. Nyilván nem túloztak”.

Madame de Staël 1796. decemberében találkozott először Napóleonnal. Akkor még lelkesedett magáért a férfiért, de a konzuli kormányzás módjáért nem, így az utóbbit csak fokozatosan kezdte bírálni. Napóleon elutasító magatartása és hatalmi törekvései azonban hamarosan ellenállást váltottak ki belőle, s a császár politikájának elszánt ellenfelévé vált. Gondolatai borotvaélesek voltak, úgyhogy a férfiúi hiúság, a képzelt fölény ritkán képes ellenállni egy ilyen rendhagyó női kihívásnak. Nem meglepő hát, hogy a császár, mint férfiasan eszes asszonyt szívből utálta. Egy „üzenetváltásuk” erre a legjobb példa:
„Arról nem tehet ön, hogy csúnya, (egyáltalán nem volt az) de arról igen, hogy intrikus.”­-Mire Madame de Staël válasza a következő volt: „Bonaparte, lám, nem is olyan mindenható, ha tart tőlem, egy védtelen asszonytól. Ez büszkeséggel tölt el, de rettegéssel is.”

Hogy Madame de Staël bárónőnek Franciaországból mennie kellett, az a napnál világosabb volt. A felügyeletével megbízott csendőrtisztnek,–aki gentleman volt, 48 órát engedélyezett neki, amíg a császári parancshoz híven elhagyja Párizst­,–nos a bárónő pakolás közben ennyit jegyzett meg hangosan, hogy: ”Látja, uram, hova vezet, ha egy asszony szellemes (jelentése éleseszű)”.

Juliette Récamier a gazdag bankár felesége, aki Párizsban még továbbra is sokat érintkezett a császár politikai ellenfeleivel, 1811-ben Napóleon immár másodjára száműzte. Ezúttal Itáliába utazott és csak Napóleon bukása után, 1815-ben tért vissza ismét a fővárosba. Mindeközben Germaine de Staël megírta monumentális, hatkötetes művét „Németországról” címmel, melynek első kiadását 1810-ben, Napóleon utasítására megsemmisítették.

„Nők! A legnagyszerűbb ajánlattevők közé tartoznak. A hatalom az, amit szeretnek. Ez a legjobb afrodiziákum -akárcsak számomra. Megszerzem, majd el is felejtem őket.” A paradoxon az, hogy Napóleon ezt a szúrós, de annál nagyképűbb megjegyzést Szent Ilona-szigeti száműzetésének (mert ugye ő is ellenfelei sorsára jutott) idején teszi. Nem lehet meglepő, hogy az eredetileg „Európa kemény emberének tartott” Bonaparte azzal erősítette meg önnön férfias mítoszát, hogy a körülötte lévő nők befolyását csökkenteni, hírüket pedig befeketíteni próbálta.

Utóirat

Juliette Récamier családja Lyon tehetős rétegéhez tartozott. Apját, Jean Bernard királyi jegyzőt 1786-ban Párizsba helyezték. A konzulátus idején leváltották posztjáról, mert azzal gyanúsították, hogy a royalistákkal áll kapcsolatban. Felesége, értelmes és kacér asszony, szintén gazdag családból származott. 1793-ban, amikor a terror javában dúlt, Juliette-et férjhez adták a szülők egyik barátjukhoz, a gazdag párizsi bankárhoz. Gyöngéd, de plátói kapcsolatban élt a házaspár, mert Juliette valószínűleg Récamier házasságon kívül született lánya volt, de Juliette erről csak jóval később szerzett tudomást. A szép és kedves fiatalasszonyt számos rajongó vette körül. Szinte elsőként bútorozta be rezidenciáját etruszk stílusban. Antik görög ruhákat hordott a Direktórium idején, és ezzel jelentősen hozzájárult a császárság alatt uralkodó antik stílus népszerűsítéséhez.

Hamarosan Juliette szalont nyitott, amely egy kiválasztott társaság találkozóhelye lett, ez azonnal felkeltette a rendőrség gyanúját. Bankár férje 1805-ben nagy anyagi veszteségeket szenvedett el Napóleon miatt, nem sokkal később a gyanakvó császár feloszlatta a túl sok royalista által látogatott fényes szalonjukat is, őket pedig vidékre száműzte. A császári rendőrség végül a házaspárt Franciaország elhagyására kényszerítette. Mivel Madame de Staelt 1803-1815 között a Genfi-tó melletti Coppet-ban élt száműzetésben, a sorsában osztozó barátnője Madame Récamier oda költözött hozzá.

Forrás: Napóleon és a nők, Múlt-kor – Lászlóffy Csaba: A száműzött és Kollát Gyula írása

Ha farsang, akkor Sisi

Posted on Updated on

Sisit Európa legszebb asszonyának tartották a 19. században, mindenki megszédült a szépségétől, aki csak egyszer látta, a varázsával ő maga is tisztában volt. Ezért törődött többet a külsejével, mint megannyi körülötte zajló eseménnyel. Egyetlen terhességét sem kívánta, mert attól félt, hogy elveszíti darázs derekát, annyit koplalt, hogy az egészsége komoly kárát látta. Hetekig élt ibolyafagylalton és nyers borjúhús kisajtolt levén. Ezt mindennapos tornával tetézte személyes használatú tornatermében, és képtelen gyalogtúrákat tett. Ezekre az erőltetett menetekre kiparancsolta a kíséretét is, nem egy komornája összeesett útközben, kocsin kellett hazavinni. Tejben fürdött, hogy a bőre lágy és bársonyos maradjon. Hosszú, szép haját naponta fésültette, és hetente többször mosatta 12 tojássárgájával (meg konyakkal). A császárné frizírozása mellesleg hatalmas gyötrelem volt a komornák számára, mert jaj volt mindnek, ha Erzsébet észrevette, hogy néhány szál haját kitépte a fésű. A fésülő nők idővel kitalálták, hogy valamilyen ragacsot kennek a szoknyájuk külső szegélyére, és a szoknya aljával felsöprik-eltüntetik a kihullott hajszálakat. Erzsébet még a császári ezüst lakodalmukon is világszépnek, elbűvölőnek látszott, de aztán hamarosan meglátszottak rajta, főleg az arcán, az értelmetlen koplalás nyomai. Lady Paget, az angol követ felesége írta Erzsébetről az egyik pompás, bécsi palotában rendezett farsangi bál után: “Amikor tizedfél éve először láttam Sisit, még csodaszép fiatal asszony volt, arannyal-ezüsttel hímzett fehér ruhájában, hajkoronájába aggatott drágakövekkel, számtalan gyertya fényében csillogva. Most gyönge világításban állt, áttetsző, mélyfekete ruhában, gesztenyebarna haján fekete, pelyhes tollkoszorú, sovány nyakán fekete tüllszalag, s az arca mint egy maszk, szája és két orcája bántóan pirosra volt festve”. Nos, Sisi nem az az asszony volt, aki meg tudott volna békülni az öregedéssel. Egyre inkább bujkált a világ elől, rejtegette az arcát, s ha emberek közé ment, mindig legyező vagy ernyő volt a kezében. Holland orvosa szerint, főként Rudolf fia tragikus öngyilkossága után álomvilágban élt, így védekezett a rideg valóságtól. Öregségére elvesztette női vonzerejét, valaha megcsodált, karcsú alakja úgy megszikkadt, elaszott, hogy még Ferenc József is csontnak-bőrnek látta. Csak Sisi állította magáról, hogy akkora, akár egy hordó, valahányszor (minden nap) megméretkezett a fürdőszoba mérlegén, és az többet mutatott 51 kilónál (172 cm magas volt). A császár ennek ellenére imádta és mindent megtett, hogy az utált bécsi életet kellemesebbé tegye számára. Mivel Erzsébetnek sem Schönbrunn, sem a Burg nem tetszett, építtetett neki egy magánvillát a Bécsi erdő szélén, melyet a császárné ízlése szerint rendezhetett be. A Hermes villa, mert ez lett a neve, képtelen összegbe került, de csupán egy pompás és giccses lakóhely lett, ami végül se Sisinek, se Ferenc Józsefnek nem tetszett. Ezt bizonyítja az a tény, hogy a császárné csak rövid ideig tartózkodott benne, majd az 1893-as évi farsangi szezon után újból külföldre vágyott. 1893. április 6-án búsan írta neki a császár: “Drága egyetlen Sisim! Az a halk reménység táplált, hogy miután a házadat oly nagy örömmel és olyan lelkesen megépíttetted, napjaid nagyobb részét új alkotásodban fogod tölteni, ám sajnos máris délen időzöl. És most ebből sem lesz semmi, már csak utazni fogsz, a világban bolyongani.”

Sisi ruhája a pöckingi múzeumban tekinthető meg (a Sisiről és Andrássy Gyuláról, Ferenc Józsefről szóló kiállítás közel Münchenhez a Starnbergi tó fölött található)