Latest Event Updates

Ferrarában, úgy ehetsz, mint egy reneszánsz nemes

Posted on Updated on

Ferrara lakói ma úgy étkeznek, mint a 16. századi hercegek. -állapítottam meg ott járva. Szeretem a műemlékeket és a múzeumokat, de számomra minden utazás egyúttal egy ételtúra is. S miután megkóstolom a street food-ot és a nemzeti ételeket, mindig keresek valami rendhagyó gasztronómiai finomságot.

Helyi specialitások

Sergio Perdonati olasz pék minden nap, hajnali 3 órakor kel, hogy az északi Ferrara városában lévő boltjában újrateremtse a reneszánsz kenyeret. Egy 90 éves recept szerinti tésztát használ (amelyet az apjának sikerült megmentenie, miután a pékséget a II. világháborúban lebombázták). Két vékony tésztacsíkot sodor, egyet-egyet mindkét tenyerén, amíg azok görbülni nem kezdenek. Ezután a két darabot középen összenyomja, és egy “X”-betűt formáz, majd egy tálcára helyezi egy tucat másikkal együtt, sütésre készen.

A puha kenyérszelethez hasonló állagú, ún. coppia kenyér a feltalálása után közel 500 évvel is Ferrara kedvenc kenyere. A város hagyományos konyhájának nagy része valójában a 16. századi konyha és a város akkori uralkodóinak, a nagyhatalmú D’ Este-dinasztia ízlésének az ódája. Az 1240 és 1597 között uralkodó család tagjai kifinomult művészeti és kulturális központtá alakították a várost. Monumentális kastélyuk még mindig uralja a főutcát, és az általuk felhalmozott műkincsgyűjtemények megtöltik a galériákat. Az ínyenc Esték asztalai is remekművek voltak, pazar és extravagáns ételekkel megrakodva.

A város az évszázadok során igyekezett megőrizni az Este család ételeit, mivel a művészeti kincsekhez hasonlóan ezek is Ferrara aranykorát képviselik. Ferrara lakói előszeretettel tesznek úgy, mintha még mindig a nagy D’Este-korszakban élnének, mindezt reneszánsz felvonulások és fesztiválok rekonstruálásával. A hercegség ételeinek újrateremtése hasonló projekt, bár kevésbé extravagáns dicsőítése ennek a nagy örökségnek. Számos étel eredete az 1548-ban elhunyt nagy udvari szakács, Cristoforo da Messisbugo receptkönyvének köszönhetően a D’ Estékhez köthető. És itt fordulok újra Perdonati pékmesterhez, aki kérdésemre elmondja, hogy Messisbugo 1536-ban egy farsangi vacsorához találta fel a coppiát. A csavart forma állítólag Lucrezia Borgia, a végzet asszonyaként elhíresült nemesasszony dús fürtjeit hivatott felidézni, akinek harmadik férje I. Alfonzo d’Este, Ferrara hercege volt. Manapság a coppia keverése és a dagasztása simán készülhetne gépi segítséggel, de a Perdonati pékségben mindezt továbbra is szigorúan kézzel készítik. Ez azt jelenti, hogy minden kenyéren rajta van az azt készítő pék “névjegye”. – mondja Perdonati mester. -“Két-három év kell ahhoz, hogy megtanulja az ember a készítését”. Az EU a coppia ferrarese védettség alatt álló (OFJ), helyi specialitásként ismeri el. Perdonati szenvedélyesen ragaszkodik a hagyományos recepthez, mert szerinte “nem csak eredeti, de jót tesz az embernek, mert nincsenek benne adalékanyagok, mint a modern kenyerekben”. Úgy tűnik, hogy a recept bevált, mivel a coppia minden reggel pár óra alatt elfogy a polcokról, és a város számos éttermének asztalát díszíti.

Szintén Messisbugo Banchetti, Composizioni di Vivande e Apparecchio Generale (“Bankettek, receptek és terített asztal”) című művéből származik a salama da sugo nevű, hagyományos ferrarai második fogás. Ennek a finomságnak az elkészítéséhez a sertés különböző részeit, köztük a pofát, a nyelvet és a májat ledarálják, borban áztatják, sóval, borssal és szerecsendióval ízesítik, majd a sertéshólyagba töltik. Ezt követően felakasztják, hogy körülbelül egy évig érlelődjön. A főzési folyamat során a salamát négy és nyolc óra közötti ideig főzik. Általában burgonyapürével tálalják, amely segít mérsékelni a hús erőteljes ízét.

A Ristorante Raccanóban, Laura Cavicchio séf szokatlan, de egykor hagyományos kísérővel tálalja az ételt. Egy kis kocka mélyhűtött, porcukorral megszórt pudingot ad hozzá, amely meglepően jól ellensúlyozza a salama túlzott gazdagságát. Cavicchio nemrégiben modern elemmel is feldobta az archaikus receptet, hogy továbbra is népszerű maradjon. A ravioli alla salama da sugo édesburgonyával töltött tésztákat jelent, amelyeket Laura sajtmártással és salamával tálal. Határozottan kevésbé megterhelő a gyomornak, mint az eredeti étel.

És Cavicchio séf folyamatosan kutakodik a történelmi receptkönyvekben (“Tűz ég bennem” -viccelődik), mert az idén egy másik Messisbugo-klasszikust elevenített fel előételként. A crostini alla Messisbugo-t, pirított kenyérháromszögeket, amelyeket csirkemájpástétommal és aromás fűszernövényekkel ken meg. “Magam fordítottam le és alkottam újra a receptet.” – mondja nagy büszkeséggel.

Cappellacci di zucca, a Ristorante Raccano egyik legkelendőbb étele

A cappellacci di zucca – a sütőtökkel töltött tészták – szinte mindenütt szerepelnek a ferrarai éttermek étlapján, és otthon is gyakran készítik a háziasszonyok. A név lefordítva “kis kalapokat” jelent, állítólag azért, mert a formájuk a parasztok fejfedőjére emlékeztet. Ennek az ételnek a receptjét először 1584-ben írta le Giovan Battista Rossetti, a D’ Este udvar gasztronómiai céhének tagja, a “scalco”.

A mai recept szinte pontosan lemásolja Rossetti “Tortelli di Zucca con il Butirro” című receptjét. A bársonyos, borssal és szerecsendióval ízesített pézsmatökpüréből készült töltelékből csak a gyömbér hiányzik az eredeti hozzávalók közül. A töltelék tartalmaz még Parmigiano Reggiano vagy Grana Padano sajtot, tojást és zsemlemorzsát. A tésztákat vajjal és zsályával meglocsolva vagy hús- vagy paradicsomszósszal tálalják. A Ristorante Raccano étteremben az egyik legkelendőbb termék. “100 emberből 90 eszi a cappellacci-t, vagy azért, mert turisták, akik meg akarják kóstolni, vagy azért, mert ferrarese-iak, és szeretik.” -mondja Cavicchio.

Maria Cristina Borgazzi, 1958-ban nyitotta meg a Noemi nevű trattoriáját, amit a lányáról nevezett el. Az étterem egyik fő fogása: a pasticcio

A pasticcio, a húsos pite, az, ami tényleg olyan, mintha egy D’ Este-i bankettről éledt volna fel. A Trattoria da Noemi-ban a hatalmas, kupolás pitét virágokkal és a maradék tésztából készült “N” betűvel díszítik, és a fényes felület elérése érdekében kétszer kenik be tojással. Belül rövid maccheroni tészta van benne, darált sertés- és borjúhússal bechamel mártással ízesítve, négy vastag, váltakozó rétegben, bőséges fekete szarvasgombával gazdagítva. A teljes elkészítési folyamat két napig tart.

Noeminak minden nap egy ilyen kolosszális pitét kell készítenie, hogy kielégítse a vásárlói igényt. Annak érdekében, hogy a reneszánsz receptet életben tartsa, Borgazzi helyi cukrászokhoz iratkozott be különböző tanfolyamokra, hogy elsajátítsa a pitefedés művészetét. A tölteléken egy kicsit finomított, többek között elhagyott néhány szokatlan fűszert, hogy biztosítsa, hogy a mai emberek számára is vonzó legyen. “A kényes egyensúly kidolgozása sok időbe telt”. Bár Borgazzi pitéjének az íze kitűnő, elkerülhetetlenül nehéz a gyomornak. De a kritikám hallatán Noemi nevetve jegyzi meg, hogy egy D’ Este banketten ez csak egy étel lett volna az akár 80 fogás közül.

Borgazzi híressé vált a 16. századi desszertjeiről is, amelyek nem könnyebbek, mint a sós fogásai. Egyikük, a Torta di tagliatelle, mely Lucrezia Borgia ikonikus hajának állít emléket. A mandula- és mézes töltelékkel töltött muffintésztát finom, ropogós tésztaszálakkal díszíti, amelyek Lucrezia aranyló hajfürtjeit utánozzák. Borgazzi a desszertet egy egészséges adag mandulalikőrrel fejezi be, amely a forró tésztára öntve hangosan sistereg.

Noemi Borgazzi elmagyarázza, hogy sok ilyen reneszánsz étel azért maradt népszerű, mert helyi, könnyen beszerezhető alapanyagok kellenek hozzájuk. De ami még ennél is fontosabb, hogy a helyi vendéglősök, szakácsok, pékek a történelmi konyhára kifejezetten büszkék (Borgazzi konyhájában ott van Messisbugo szakácskönyve). Perdonati pékhez hasonlóan Borgazzi is megjegyzi, hogy az étel ugyanolyan kulturális kincs, mint a Ferrara városközpontját uraló impozáns D’ Este-kastély.  Ennek a helyi büszkeségnek az ünnepi időszakban, egyértelmű bizonyítéka Ferrarában, amikor a főtéren lévő piaci bódékat egy másik D’ Este-csemege, a panpepato tölti meg. A fűszeres süteményt állítólag apácák találták fel 1660-ban, a Messisbugo könyvében található recept alapján. Alkotásukat Pan de Papa (A pápa kenyere) névvel illették, mivel a pazar, gazdag ízek a pápa fenségét voltak hivatottak tükrözni. A belsejét mandulával, mogyoróval, kandírozott gyümölcsökkel és fűszerekkel töltötték meg, a külsejét pedig étcsokoládéval vonták be.

A piaci bódékban helyi borokat is árulnak, amelyek, ahogy az várható, kellően erős karakterűek ahhoz, hogy a ferrarai konyhához illőek legyenek (le kell csapatni a kalóriákat). A Vini delle sabbie (A homok borai) ismét az Estéknek köszönhetők, bár némi francia hatással. Amikor Renata di Francia, XII. Lajos lánya 1528-ban feleségül ment II. Ercole-hoz, Este hercegéhez, hozományának része volt egy burgundi Côte d’Or szőlővenyige. A szőlő Ferrara homokos talaján és a párás, sós levegőben jól fejlődött, és olyan tanninos, fanyar bort eredményezett, amely jól kiegészíti a húsos, gazdag konyhát.

Összességében úgy tűnik, hogy a 16. századi hercegi lakomák egyetlen negatív mellékhatása az álmosság. De a városnak erre is van egy ellenszere: a várost körülvevő kilenc kilométernyi ősi fal gyalogos és kerékpáros útvonala, egy séta tökéletesen elég az étkezés utáni felébredéshez.

Lucrezia Borgia hajaTorta di Tagliatelle

Hozzávalók a tésztához

– 250g liszt

– 140g vaj

– 90g cukor

– 1 tojás

– 1 citrom

– 1 csipet só

Hozzávalók a tésztához

– 100g liszt

– 1 tojás

Hozzávalók a töltelékhez

– 300g szeletelt mandula

– vaj, ízlés szerint

– 300g cukor

– 1 kis pohár Anis vagy Sassolino

– porcukor, ízlés szerint

A torta elkészítése

– Gyorsan keverjük össze a lisztet a cukorral, a tojásokkal, a vajjal, a sóval és a reszelt citromhéjjal. Formázzunk belőle egy golyót, és tegyük a hűtőszekrénybe körülbelül 30 percre.

– A lisztet és a tojást gyúrjuk össze, a tésztát sodorjuk vékonyra, majd vágjuk metéltre.

– Keverjük össze a mandulát a cukorral.

– A tésztát vajjal kikent és lisztezett formába terítsük ki, készítsünk egy réteg tésztát, majd egy réteg cukros és mandulás réteget.

– Folytassuk egy újabb réteg tésztával, és néhány vajpehelytől eltekintve fejezzük be mandulával és cukorral.

– Öntsük a különböző vajpelyheket a tálba, és 170 fokos sütőben süssük kb. 30 percig. Vegyük ki a sütőből a tortát, öntsük rá a tojáslikőrt, szórjuk meg porcukorral, és hagyjuk kihűlni.

A pennsylvaniai temetkezési pite halála és újjászületése

Posted on Updated on

Ez az édes és mégis látványra komor finomság (rácsos pite) a 19. századi extravagáns temetési lakomák sztárja volt az Egyesült Államokban.

A mazsolás pite története

1880-ban egy meleg, augusztusi reggelen a Christian Herr holttestét tartalmazó koporsót nyolc koporsóhordozó cipelte, amikor az 1500 gyászolóból álló menet a pennsylvaniai Millersville-ben található Old Mennonite templomhoz vonult. A 68 éves tiszteletes közkedvelt személy volt, így a tömeg tele volt rokonokkal, barátokkal és a gyülekezet tagjaival. De a koporsóját követő csoportban volt jónéhány “temetési futó” is, a gyászolók egy olyan típusa, amely az 1800-as években gyakran felbukkant a pennsylvaniai németek temetéseinél. Ezek a résztvevők nem azért voltak ott, hogy leróják a kegyeletüket, hanem a kiváló és gazdag halotti tor miatt.

“Mivel a pennsylvaniai hollandok/németek (minden németül beszélő embert hollandnak neveztek) sok pénzt költöttek a nagy temetési vacsorákra, voltak álgyászolók, akik csak azért jöttek el, hogy ingyen ételt kapjanak.” – mondja William Woys Weaver, kulináris történész, az As American As Shoofly Pie (Olyan amerikai, mint a szalonna zsírral készült pite) című könyv írója és a The Foodlore and Fakelore of Pennsylvania Dutch Cuisine” (A pennsylvaniai holland konyha ételtörténete és hamis története) című könyvének szerzője. “Ez annyira gyakori volt, hogy az ember nem botránkozott meg az álgyászolók láttán.”

A hagyományosan takarékos mennonita közösségben tartott temetés nem tűnik kézenfekvő választásnak a sok halotti tor közül. A temetési lakoma azonban a pennsylvaniai németek körében ritka lehetőség volt az extravaganciára. A szokásos káposzta és gombóc helyett marhahús, sonka vagy csirke került ilyenkor az asztalra. A durva rozskenyér helyett meg fehér vagy búzakenyér. A temetési ételek iránti ragaszkodás még a szlengbe is bekerült. Egy nagymama 1907-ben elmesélte, hogy a “meggondolatlan fiatalok” a temetéseket weissbrot-frolicsnak, azaz “fehér kenyér-vidámságnak” nevezték.

A temetési lakoma édes sztárja azonban a mazsolás pite volt, amely olyannyira kötődött az eseményhez, hogy a halál eufémizmusává vált. Pl. amikor a közösség egy beteg tagja rosszabbul lett, nem volt ritka, hogy valaki ünnepélyesen kijelentette: -“Hamarosan lesz mazsolás pite”. Pedig ugye maga a mazsolás pite nem különösebben baljóslatú. De a 19. századi pennsylvaniai német otthonokban a halál közeledtét jelentette. Amint bekövetkezett, a barátok és a szomszédok is eljöttek, hogy “kipirosítsák” a gyászoló család otthonát a temetésre. Ez főzést, takarítást és a mazsolás pite sütését jelentette. Ez a finomság olyan gyakori látvány volt a temetés utáni étkezéseken, hogy később temetési pite néven vált ismertté (vagy pennsylvaniai németül leicht-boi).

Egy péntek délután Nancy Schmeichel éppen befejezte a saját mazsolás pitéjének sütését a Landis Valley Village & Farm Museum nyitott tűzhelyén, ugyanúgy, ahogy a hely alapítói sütötték a temetési pitét évszázadokkal korábban. Schmeichel, aki a Lancaster Múzeum élelmiszeripari programját felügyeli, egy olyan receptet talált, amely a pelyhes, zsíros tésztát egy finoman édes, tintafekete mazsolából, cukorból, citromból, tojásból és lisztből álló töltelékkel kombinálta.

A múzeum, amely egykor a Landis család, a helyi gyökerekkel rendelkező, az 1700-as évek elejére visszanyúló mennonita család otthona és tanyája volt, ma a pennsylvaniai német örökséggel foglalkozó oktatási központnak ad helyet. A “pennsylvaniai hollandok” néven is ismert csoport (mint már írtam, ez egy anakronizmus abból az időből, amikor minden németül beszélő embert “hollandnak” hívtak) olyan német protestáns bevándorlókból áll, akik az 1680-as években kezdtek el érkezni Délkelet-Pennsylvania államba. A közösség ma nagyrészt a lutheránus és a német református felekezethez tartozó emberek csoportja, de a populáris kultúrában jól ismert a “sima” anabapista ágakról, köztük az amishokról és a mennonitákról.

A Landis Valley Mennonite templom temetője mindössze öt perc sétára található a múzeum konyhájától. A sírok között nyugszik Nettie May Landis, egy 34 éves művésznő, aki 1914-ben tuberkulózisban hunyt el. Amikor édesapja, Henry összeomlott a gyászban, a közösség összefogott, hogy támogassa a gyászoló családot.

“Ez nagyon hasonló volt ahhoz, amit ma is teszünk.” -mondja Schmeichel. “Hozunk valamit, ami a mikrohullámú sütőbe vagy a fagyasztóba kerül, ők pedig hoztak valamit, amit csak úgy ott lehetett hagyni az asztalon.”

A hűtés előtti korszakban ez utóbbi lényeges volt. A hideg húsok, a pörkölt vagy az aszalt gyümölcsök, a sajt, a piték, a sütemények és a kenyér mind olyan élelmiszerek voltak, amelyek túlélhették míg megérkeztek a temetésre odautazó távoli rokonok, vagy egyszerűen csak elálltak az asztalon anélkül, hogy megromlottak volna. A mazsola különösen alkalmas volt erre a feladatra, mivel az aszalt gyümölcsöt már tartósították, és egész évben rendelkezésre állt a temetéseken.

A mazsola, akárcsak a várva várt fehér kenyér, luxusnak számított az 1800-as években. A magtalanítási technológia előtt a mazsola előállítása, a szőlőmagok (és általában a szárak) kézi eltávolításának fáradságos folyamatát jelentette. Tekintettel arra, hogy a gyászszertartáson több mazsolás pitét sütöttek, és minden recepthez körülbelül egy font értékes, szárított gyümölcsre volt szükség, Schmeichel szerint a temetési pite elkészítése “abszolút szerelmi munka” volt. Miért voltak ilyen bonyolultak a temetési lakomák? A kenyértörés a közösség egy tagjának halála után természetesen ősi hagyomány, amely túlmutat a kulturális és földrajzi határokon. A pennsylvaniai német közösségek sem voltak ezzel másként: az étkezés, valamint az elkészítésével járó közös erőfeszítés a gyógyulást és az egyesülést szolgálta a veszteség után. “Ez egy módja volt a közösséggel való kapcsolatteremtésnek, hogy mindenkit egy fedél alá gyűjtsünk, és etessük őket, és emlékeztessük őket arra, hogy mindannyian egy család vagyunk, vagy barátok vagyunk.” -mondja Weaver.

A lenyűgöző terítés a kor társadalmi erkölcseihez is kötődött. Az étkezés biztosítása a vendéglátás kimondatlan szabályainak része volt. Mivel sok vendég messziről érkezett, így helyénvaló volt, hogy egy megaméretű lakomát rendezzenek.

Van egy pennsylvaniai holland vicc arról az asszonyról, aki amikor sonkát főz, a férje azt mondja: “Ne főzd meg, azt a temetésemre kell tartogatnod!

Az esküvők persze jelenthetnek távolról érkező vendégeket is. De az esküvői vendéglisták jellemzően a barátokra és rokonokra korlátozódtak, míg a temetéseken viszont bárki részt vehetett. A temetések látogatottsága gyakran több százra – vagy a közösségi vezetők, például Herr tiszteletes esetében több ezerre – rúgott, és a kocsisorok kilométeres hosszúságúak voltak a temetőhöz vezető úton. Phebe Earle Gibbons 1872-ben megjelent, Pennsylvania Dutch and Other Essays (A pennsylvániai hollandok és egyéb esszék) című könyvében megjegyezte, hogy “olyan sokan vesznek részt a bőségesen biztosított „szórakozásban”, hogy talán megbocsátható, hogy a temetéseket a hollandok nagy ünnepének nevezem”.

A temetés utáni étkezéseken a családi ún. szekérházban vagy pajtában felállított asztalsorok nyögtek a tömegek táplálására elegendő ételek súlya alatt, akik gyakran egymást felváltva ettek. Egy 1880-as temetéshez készült élelmiszerlista szerint nyolc font marhahúsra, egy sonkára, két font sajtra, két font kávéra, 14 pitére, hét más süteményre és hét kenyérre volt szükség. Egy 1912-es lista még ennél is tovább ment: 35 font sajtot, 25 font aszalt szilvát, 15 font aszalt őszibarackot, 15 font aszalt sárgabarackot és 11 font mézet igényelt.

“A halotti tor a legjobb étkezés volt, amit valaki valaha is evett akkoriban, ezért nevezték a “meggondolatlan fiatalok” a temetéseket “fehér kenyér mulatságnak”.

“Az, hogy nagylelkűen etettük ezeket a nagy csoportokat, nem csak a jó házigazda hírnevének öregbítése és a keresztény hit miatt volt. Ez egyben a státusz megmutatása is volt. Ha meghaltál a pennsylvaniai holland közösségben, és képes voltál egy ilyen vacsorát összehozni, az azt jelentette, hogy volt pénzed. Fontos ember voltál. Egy valaki.” -mondja Weaver. Még azok is, akiknek nem volt rá módjuk, vagy eladósodtak, vagy a szomszédok segítségére támaszkodtak, hogy tisztességes tort tarthassanak. “Nem egy esetben a családok csődbe mentek ezeken a temetéseken.” -teszi hozzá Weaver.

A század végére egyesek már a pazar temetési lakomák megszüntetését követelték. A Lancaster New Era egyik írója egy 1899-es vezércikkében a “fáradt, régi szokás” ellen emelt szót, és a költséges és fáradságos étkezést “nem csak egy jó adag kellemetlenségnek, hanem olyan adónak is nevezte, amelyet el kellene törölni”. Azzal érveltek, hogy a szokásnak több értelme volt egy olyan korban, amikor “az emberek sok mérföldet tettek meg, míg eljutottak a temetésekre, és amikor a szállodák száma kevesebb volt, mint most”. De a megnövekedett szálláslehetőségek és a vasút fellendülése miatt a házigazdáknak – írták – ne legyen kötelessége a temetésre érkező vendégek nagyszabású vendéglátása.

A kritikák ellenére a temetési lakomák folytatódtak, bár megváltozott menüvel. Az 1900-as évek közepére az olyan fő fogások, mint a temetési pite, kezdtek eltűnni, helyüket újabb, újszerű ételek vették át. Weaver szerint azonban a temetési vacsorák végső célja a közösség erősítése, összetartása az élet ünneplése egy különleges étkezéssel -még mindig létezik. “De ez nem konkrét receptekben fejeződik ki.” – magyarázza.

Egyes közösségek, például a lancasteri, weaverlandi és groffdale-i órendű mennoniták ragaszkodnak a hagyományos sajtokból, felvágottakból és párolt gyümölcsökből álló terítékhez. Manapság azonban a pennsylvaniai németek leszármazottai többnyire lecserélték a mazsolás pitét és a párolt csirkét modernebb, például rakott ételekre vagy a pizzára. Weaver szerint néhány amish család az utóbbit új, különleges alkalmakra szánt ételként fogadta el. “Tudomásul kell venni, hogy nem esznek minden nap pizzát.” – mondja. “A hagyomány tehát nem változott. Ez csak egy másfajta élvezet, ennyi az egész.”

Ahogy a mazsolás pite eltűnt a temetkezési asztalokról, úgy tűnt el Pennsylvania kulturális tudatából is. Az 1910-es évekre a fiatalabb generációk a pitét már nem társították a halálhoz. Ez egy emlékezetes incidenst okozott Weaver családjában, amikor is kvéker nagyanyja úgy gondolta, hogy mazsolás pitét süt, hogy jó benyomást keltsen a Lancasterben élő apósánál.

“Azt hitte, nagyszerű dolgot tesz azzal, hogy mazsolás pitét hoz ennek az idős hölgynek, aki valamiféle dédnagynéni volt” – mondja Weaver. “De ő elborzadt, és azt mondta: ‘Azt hiszed, hogy meg fogok halni? Tudsz valamit, amit én nem tudok?”

A baljós asszociációkat félretéve, a mazsolás pite még mindig édes és vigasztaló finomság, amelynek élvezetéhez senkinek sem kell megvárnia egy temetést. Manapság nehéz megtalálni a pékségekben, még Pennsylvania holland vidékén is külön kell rendelni. Készítsd hát el te magad az alábbi recept alapján. Weaver szerint jó érzés a hagyományos, kísérő szomorúság nélkül élvezni egy szeletet. “Ennek a nagyszerű és finom pitének az evése közben nem akarok egy holttestet nézni!”

Temetési pite

A York Dispatch Julie Falsetti receptje

Hozzávalók:

– Boltban vásárolt vagy házi készítésű pitetészta, elegendő egy 9 hüvelykes, dupla héjú pitéhez

– 4 csésze mazsola

– 4 csésze víz

– 1 csésze csomagolt barna cukor

– 4 evőkanál kukoricakeményítő

– 1 teáskanál fahéj

– ½ teáskanál só

– 2 evőkanál citromlé

– 2 evőkanál vaj

– 2 teáskanál reszelt citromhéj

Elkészítése:

1.         A mazsolát 30 percre áztassuk be a vízbe.

2.         Melegítsük elő a sütőt 220 °C-ra. Öntsük a mazsolát és a vizet egy nagy lábosba, és forraljuk fel. Főzzük körülbelül öt percig.

3.         Egy közepes tálban keverjük össze a barna cukrot, a kukoricakeményítőt, a fahéjat és a sót. Adjuk a keveréket a mazsolával együtt a serpenyőbe. Közepes lángon főzzük, és addig keverjük, amíg a keverék be nem sűrűsödik, körülbelül 10-15 percig.

4.         Vegyük le a tűzről, és keverjük bele a citromlevet, a citromhéjat és a vajat. Tegyük félre hűlni.

5.         Béleljünk ki egy 9 hüvelykes piteformát az előkészített tészta egyik lapjával, és öntsük bele a kihűlt tölteléket.

6.         Egy éles késsel vágjuk fel a másik tésztalapot körülbelül egy hüvelyk széles csíkokra. Óvatosan fűzzük össze a csíkokat ráccsá, és fektessük a pite tetejére, csípjük össze a tészta széleit, és vágjuk le a túlnyúló részeket.

7.         Tegyük a pitét egy sütőlapra, és süssük 30-35 percig, amíg a kéreg aranybarna nem lesz.

A zoofág emberek, akik végigkóstoltak egy állatkertet

Posted on Updated on

A geológus William Bucklandról és fiáról Francesről lesz szó, akik arról voltak híresek, hogy mindent megettek, mert számukra az állatvilág tudományos feltárása egyben gasztronómiai célú is volt. Állítólag élvezték a pirítósra tett sült egereket, és a teknőstől a kiskutyáig mindent megkóstoltak, William, az apa még egy mumifikálódott királyi szívet is!

Az ember, aki mindent megevett

William Buckland sokféle foglalkozást űzött élete során: volt geológus, paleontológus, zoológus, pap, egyetemi tanár és az ember, aki mindent megevett.

Az angliai Devonshire-ben, 1784-ben született Buckland úgy falta a tudást, mintha az az élet kenyere lenne. 1801-ben ösztöndíjat kapott Oxfordba, és ő lett az első, aki geológiát tanult ebben a tekintélyes intézményben. Az egyetemen oktatói és papi állást is szerzett.

Az Állatok Akklimatizálási Társaságának (Society for the Acclimatization of Animals) tagjaként sikerült mindenféle állatot importálnia Nagy-Britanniába, melyeket a dékáni hivatalban tartott, köztük kígyókat, sasokat, majmokat és egy Billy nevű hiénát.

Ez az intellivore azaz intelligenciaevő ember az állati húsra is vágyott. Az egyetemi kollégái megjegyezték, hogy William Buckland nevezetes ételei között szerepelt a disznódelfin, a párduc és a kiskutya is, tengeri csigákat, na meg kengurut és hokkót (tyúszerű madár) is fogyasztott a partijain.

Mert William Buckland végső célja az volt, hogy a Föld összes állatát megkóstolja. Jegyzetei szerint a legrosszabb dolgok, amiket evett, a közönséges vakond és a kéklábú légy voltak, de ezek a kudarcok csak arra ösztönözték, hogy még több mindent megkóstoljon.

A tanár William Buckland, meg olyan ember volt, akinek a geológia és a paleontológia iránti szenvedélyéhez csak a gyomra mohósága párosult. Bármennyire is különc volt a jelleme – amit kiegészített az oldalán lévő kék erszény, amely mamutfogakkal és -bőrrel, megkövült ürülékkel és azzal a hiénakoponyával volt megtömve, amit talált a yorkshirei Kirkdale barlangban,….de ami a szájába került, az sokkal bizarrabb volt. Mert William olyan egzotikus ételekkel szórakoztatta az otthonában és a főiskolán tartózkodó vendégeit, mint a sün, a sült strucc, a disznó, a krokodilpecsenye, sőt még a főtt kiskutyák is. A fia, Francis hasonlóan egyenlőségre törekvő ízléssel rendelkezett. Együtt Noé bárkáját tekintették egy vacsora menüjének.

Nem világos pontosan, hogy William miért favorizálta ezt a furcsa étrendet. Valószínűleg a hírnév és a kíváncsiság kombinációja miatt. Az apja művelt volt, de a családjuk szerényen élt. Szerencséje és kemény munkája révén azonban ő bejutott a Corpus Christi College-ba, Oxford egy kicsi, de tekintélyes társaságába. Míg fiatal professzorként Oxfordban tanított, pénzszűkében volt, ezért az előadásain felerősítette különcségét, hogy pikáns viccekkel és trágársággal vonzza a fizetős diákokat. (Tegyük fel, hogy Ön az Oxfordi Egyetem hallgatója, és a geológia tudományának kurzusára iratkozott be. A tanár, egy hosszú fekete köntösbe öltözött férfi, aki egy nagy hiénakoponyát szorongat a kezében, odarohan hozzád, és harsogva beleüvölt a füledbe: -“Mi uralja a világot?” Fogalmad sincs, mit akar ez a férfi tőled hallani. Hátrahőkölsz a székedben, tágra nyílt szemekkel, és kinyögöd: -“Fogalmam sincs.” Mire a tanár felkiált: -“A gyomor irányítja a világot! A nagyok a kevesebbet eszik, a kisebbek pedig a még kisebbeket.“)

Úgy tűnik, nincs egyértelmű esemény vagy időszak, amikor William elkezdett villával és késsel végigmenni az állatvilágon, de lehet, hogy a széleskörű hírnév érdekében megduplázta excentrikus viselkedését. Patrick John Boylan geológus, aki 1984-ben írta doktori disszertációját Williamről, ezt mondta: “Buckland viszonylag szerény középosztálybeli, provinciális háttérből emelkedett fel … rendkívüli kemény munkája, veleszületett intelligenciája és képességei, valamint jelentős bája révén (amelynek szerves – és időnként valószínűleg szándékosan kitalált – részét képezték jól dokumentált különcségei)”.

William előszeretettel fogyasztott pirítóssal sült egereket. A közönséges vakond tette fel a koronát a legundorítóbb étel versenyre, amit valaha evett, amíg meg nem kóstolta a kékeslábú legyet. A háza csontokkal és kövületekkel volt zsúfolásig megtömve, és olyan háziállatokkal volt tele, mint tengerimalacok, legalább egy póni, kígyók, békák, vadászgörények, sólymok, baglyok, macskák, kutyák és egy Billy nevű házi hiéna. Odakint a gyerekek szívesen álltak egy nagy háziállat teknősön, miközben rókák és csirkék szaladgáltak körülöttük.

A különc ízlelőbimbóit azonban nem elégítette ki csupán az állati hús, mert Buckland megkóstolta egy olasz katedrális mészkőfalát, hogy megcáfolja azt a helyi legendát, amely szerint a falakat és a padlót egy szent vére itatta át. Ez úgy valamikor 1826 és 1836 között történt, amikor meglátogatott egy olasz katedrálist, egy pap azt mondta neki, hogy a csúszós padlót az áldozati mártírok csodálatosan örökké folyó vére okozza; letérdelt, végigsimította a nyelvével a földet, és kijelentette, hogy a folyadék denevérvizelet.

A legjelentősebb, de Buckland talán leghíresebb története Lord Harcourt 1848-as látogatásával kapcsolatos Nunehamban, amikor is William állítólag lenyelte a XIV. Lajos francia király 140 éves mumifikálódott szívét, ami az ún. múmia barna festékkel volt tartósítva. A preraffaeliták imádták ezt az anyagot, és az egyik ilyen művész a királyi szív nagy részét ebbe a különleges pigmentbe őrölte bele. (a múmiabarnát eredetileg a 16-17. században fehér szurokból, mirhából és ókori egyiptomi múmiák (emberi és macskafélék), de a Kanári-szigeteki guanche múmiák őrölt maradványaiból is készítették). A szívet a francia forradalom idején ellopták, mígnem William barátja, Lord Harcourt valahogy megszerezte. Amikor Harcourt kivette a szívet egy ezüst tubákos dobozból, William gyorsan a szájába vette. Akár a geológiai eredetét próbálta meghatározni (talán azt hitte, hogy kő), akár azt, hogy egy újabb rovátkát akart bevésni a megevett ételek listájába (a legtöbb forrás úgy tűnik, egyetért ezzel az elmélettel), mindenesetre bekapta. A legismertebb történet szerint William kijelentette: “Sok furcsa dolgot ettem már, de király szívét még soha”, mielőtt szegény Lajos király szíve Buckland gyomrában végezte. Képzeljék el a teremben lévő arcokat, pl. a yorki érsekét! Néhányan talán megdöbbentek. Mások viszont pontosan ilyen viselkedést vártak Bucklandtól!

Mert bármilyen furcsán viselkedett is, William a maga területén elismert tudós volt és maradt – ő ásatta ki a valaha talált egyik legrégebbi emberi maradványt, úttörője volt a geológia és a paleontológia modern tudományának, és ő lett a Westminster-apátság dékánja. Nem mindenki kedvelte különcségét – Charles Darwin “közönséges és szinte durva embernek” nevezte, akit inkább a hírnév, mint a tudomány szeretete vezérelt.

William 1825 decemberében összeházasodott az oxfordshire-i-i Abingdonból származó Mary Morlanddel, aki kiváló illusztrátor volt és emellett fosszíliákat gyűjtött. Kilenc gyermekük közül öten érték meg a felnőttkort. Egyikük, Frances Buckland maga is híres természettudós és zoofág lett.

1849 végétől kezdődően William egy betegségtől szenvedett, ami egyre jobban legyengítette, egészen az 1856-ban bekövetkezett haláláig. A boncolás tüdőgümőkóros fertőzést állapított meg a felső nyakcsigolyáján, amely átterjedt az agyra is. Mikor a számára kijelölt sírhelyen a sírásó megkezdte az ásást, közvetlenül a felszín alatt egy szilárd jura időszaki mészkőrétegbe ütközött, melyet robbanóanyag segítségével kellett eltávolítani. Az eset feltehetőleg a neves geológus, Richard Whatley utolsó tréfája volt, aki 1820-as Elegy intended for Professor Buckland (Gyászdal Buckland professzor számára) című versében így emlékezik meg tudóstársáról:

Where shall we our great Professor inter (Hová temetjük majd nagy professzorunkat,)

That in peace may rest his bones? (Ahol békében nyugodhatnak csontjai?)

If we hew him a rocky sepulchre (Ha egy sziklasírt vágunk a számára)

He’ll rise and break the stones (Felkel majd és a köveket feltöri)

And examine each stratum that lies around (És vizsgálgatja a rétegeket maga felett és alatt)

For he’s quite in his element underground (Hogy elemében érezze magát a föld alatt)

A történet nem ér véget William Bucklanddel, a kitüntetett angol különccel. Ő az állathús iránti vágyát, az úgynevezett zoofágiát, a fiára is átörökítette. És Frances Buckland folytatta az apja, a mindent megevő emberként ismert, díjnyertes tudós által megkezdett hagyományt.

William fia, Francis Trevelyan Buckland 1826-ban született. Apjához hasonlóan Francis is válogatás nélkül fogyasztotta az állatokat, ahogyan a Genezis 9:3. versét a legszorosabban kell értelmeznünk: “Minden élő, mozgó állat táplálékul szolgáljon nektek”. Valójában Frances valószínűleg számos furcsábbnál furcsább dolgot evett meg, mint az apja (bár nem egy király szívét).

Frances alacsony, állandóan zilált megjelenésű, de vidám és népszerű ember volt, aki gyermeki módon szemlélte a világot. Különcségeiről saját naplójából szerezhetünk tudomást, amit akkor írt, amikor még csak hétéves volt:

“Egy élő teknőst küldtek Londonból….. Apám egy hosszú kötelet kötött a teknős uszonya köré, és hagyta, hogy ússzon egyet a “Merkúrban”, a Christ Church Quad közepén lévő vízben, míg én a zsinórt tartottam. Arra is emlékszem, hogy apám ráállított a teknős hátára, miközben ő tartott engem (akkor még kicsi voltam), és néhány méteren át lovagoltam, miközben a teknős körbe-körbe úszott a tóban. A főiskola konyhájában jutalmul segíthettem a szakácsnak levágni a teknős fejét. A fej, miután leválasztották, megcsípte az egyik konyhásfiú ujját, aki éppen a vadállat száját nyitotta. Ugyanez a fej most az én múzeumomban van.”

Az evés volt az egyik első dolog, ami miatt Francis bajba került. William szerint, amikor a fia két és fél éves volt, megette egy gyertya végét. Büntetésként William 10 percre betuszkolta a fiút egy tüskés szőrös bokor belsejébe. Valószínűleg elkerülte volna a büntetést, ha egy kóbor mezei egérről van szó.

Francis az apjához hasonlóan szintén a tudományok felé fordult, és Oxfordban tanult. A zoológia és a természettudomány érdekelte, de végül sebésznek képezte ki magát, és tanulmányai folytatása érdekében halakat cserélt emberi holttestek részeire. Bár nem volt jó tanuló, és idővel letért az orvosi pályáról. A maga korában leginkább írásai révén vált ismertté; sokat utazott, és népszerű cikkeket írt a világ természeti érdekességeiről, lazább hangnemben, amely eltért a viktoriánus Nagy-Britanniában uralkodó fülledt irodalomtól.

Mivel egzotikus háziállatokkal teli házban nőtt fel, nem csoda, hogy Francis a főiskolán saját menazériába kezdett. „Mielőtt belépne a szobájába, először talán rothadó szagot érezhet. Az ajtót kinyitva “egy sast, egy sakált, emellett mormotákat, tengerimalacokat, mókusokat és nyesteket, egy viperát és sok ártalmatlan kígyót és lassú férget, teknősbékákat, zöld békákat és egy kaméleont láthatott. Számos csontváz és kitömött példány volt…. Ó, és ez a szag? Nem csak az ő apró állatkertjéből áradt. Francis egy macskát boncolt fel, és a tetemet egy dobozban tartotta az ágya alatt.”-írta egy iskolatársa.

Leghírhedtebb társa egy Tig nevű medvebocs volt, akit Francis az oxfordi Christ Church College-hoz illő sapkába és talárba öltöztetett. A medve a partikon részegre itta magát, trükköket mutatott be, szerette szopogatni a mancsait, és az utcán kóborolt édességért, ha felügyelet nélkül hagyták. Francis néha patkányokat és fogatlan kígyókat vett ki a kabátjából a partikon, hogy tovább fokozza a döbbenetet. Francis élete során több majmot is birtokolt. Kettőt közülük, Jackót és Jennyt minden vasárnap portói borral itatta, hét közben pedig sört szolgált fel nekik. Amikor Jacko meghalt, a bőréből egy ágytakarót készített emlékül.

Akár otthon, akár máshol, a vendégeknek gőzölgő tányérokon főtt elefánttörzset, a disznófejből vett főtt és sült húst, sült zsiráfnyakat és orrszarvúpástétomot szolgáltak fel Frances házában. Boa kígyók, tengeri csigák és füles baglyok is utat törtek a gyomrába, bár az utóbbi kettőt végül utálta. Amikor meghallotta, hogy nemrég egy állatkertben elpusztult egy párduc, megkérte a kurátort, hogy ássa ki a tetemet, és küldjön át párducszeletet (“Nem volt túl jó”).

Mindez nem csak az ízlelőbimbók miatt történt. Bár Francis mindenevő természetének nagy része abból fakadt, hogy egyszerűen tudni akarta, milyen íze van az állatvilágnak, más étkezések mögött tudományos okok álltak. 1860-ban megalapította a Brit Akklimatizációs Társaságot; célja az volt, hogy egzotikus állatvilágot találjon és hozzon be az országba, hogy újabb táplálékforrásra tegyen szert. Vacsorái között olyan dolgok szerepeltek, mint a szíriai sertés, a Kínából származó juhok, a hókko madár és más állatok a világ minden tájáról. Francis a populációjuk miatt a lóhús mellett érvelt, de úgy találta, hogy annak borzalmas az íze. Ekkor azt javasolta, hogy szolgálják fel a foglyoknak.

Bár az Akklimatizációs Társaság eredménytelen volt, és Francis soha nem érte el azt a tekintélyt, amit az apja, a felelős halászatot és haltenyésztést követelő érdekérvényesítő tevékenysége és kutatásai segítettek megakadályozni Nagy-Britannia túlhalászását. Jó természete és életszeretete átragadt az írói munkásságára is, és előadásaira sokan voltak kíváncsiak. Frances inkább volt a tudomány népszerűsítője, mint keményvonalas akadémikus. Amikor mindössze 54 évesen meghalt, a lapok országszerte gyászos megemlékezéseket írtak róla. Sajnos a történelem a közelmúltig többnyire elfelejtette őt. Egy brit szerző azonban most írt könyvet a viktoriánus korszak e homályos csodabogaráról – és Bucklandék azóta inspirálják a mindenevők egy új generációját.

A titokzatos, tűzimádó kucsmagomba

Posted on Updated on

Az ízletes kucsmagomba, (népies neve: illatos kucsmagomba), egy fűszeres illatú, finom ízű gombafajta, melyet az erdőtüzek után kell keresni!

Kucsmagomba vadászat

Évente több millió rettenthetetlen vadász járja be Észak-Amerika erdejeit. A “gyilkoláshoz” görbe késsel felfegyverkezve, a védtelen zsákmány szállításához pedig hálós zsákokkal felszerelve. Néhányan már gyermekkoruk óta vadásznak, mások csak most kaptak rá.

A vadászok célpontjai nem bújnak el, nem menekülnek, és nem véreznek ki, mert a zsákmány nem más, mint a kucsmagomba. Ezek a gombák, más néven “tüzes kucsmagombák“, kizárólag és bőségesen a nemrég leégett erdők hamuszürke holdbuckáin nőnek.

“Néha az égett területeken százával fordulnak elő.” -mondja Joe Spivack, az oregoni Eugene-ben működő Cascade Mycological Society gombavadásza. -“Olyankor legalább száz [tűz] kucsmagomba látható egy autóháztető méretű területen”. A gombák, amelyeket általában “természetes gombáknak” neveznek, ha nem kiégett helyeken bukkannak fel, akkor keskeny, hosszúkás, méhsejt-szerű mintákkal díszített kalapot növesztenek. Különböző élőhelyeken találhatók, és értékesebbek, mint az élelmiszerboltokban kapható portobellók vagy a közkedvelt csiperkék.

Nyersen mérgezőek, de főzve finom, umami ízűek. Állaguk, Graham Steinruck mikológus és gombatermesztő szerint tojásszerűnek mondhatók. Egyes szakácsok vajban párolják őket, és üreges alakjuk miatt különböző finomságokkal töltik meg, de sütve is kiválóak. A gomba szárítással tartósítható, (nálunk ilyen formában kapható!) vagy konyhai robotgépben pépesítve egyszerű port készíthetünk belőle, amelyet levesekhez és mártásokhoz adhatunk. A kereskedelmi forgalomban a gomba kilónként akár 20 dollárba is kerülhet, mivel a vadon termő növények tavasszal csak néhány hétig teremnek.

A tűzkucsmagombák, amelyek Graham Steinruck szerint enyhe füstös illatot árasztanak, kényesebbek, mint a nem tűzkucsmagomba fajok. A termőhelytől függően csak tavasszal hajtanak ki, egy előírt égést vagy erdőtüzet követően. A kucsmagombák életciklusa egyébként is furcsa és kevéssé tanulmányozott, ami megnehezíti a nagyüzemi termesztésüket. A lelkes gombászok számára gyakran a gyűjtögetés a legjobb megoldás. Mivel tavaly az Egyesült Államok nyugati részén mintegy 6,2 millió hektárnyi terület égett le erdőtüzek miatt, a gyűjtögetők 2022-re termékeny kucsmagombaszezont jósolnak.

A vadászat

Nos, júniusban Celeste Noche fotóssal együtt követtem Graham Steinruckot egy kirándulásra a Washington állambeli Schneider Springs leégett erdő területére. 2021 augusztusában egy villámcsapás okozta tűz több mint 100 000 hektárt égetett el itt, az Okanogan-Wenatchee Nemzeti Erdőben, a Mount Rainier-hegytől keletre.

Kicsivel reggel 8 óra előtt találkozom G. Steinruckkal a Naches Ranger Station-nál, körülbelül 12 mérföldre délkeletre a leégett területtől. Miután megszereztük az ingyenes, szabadidős gombavadászati engedélyt, amely előírja, hogy személyenként és naponta legfeljebb öt gallont gyűjthetünk, elindulunk Nile-ba, az égési terület szélén fekvő városba. Hamarosan megérkezünk, lehajtunk az erdészeti főúton, lehúzódunk egy kavicsos útpadkára, felkapjuk a gyűjtőzsákokat, és elkezdünk felfelé kaptatni a lejtőn.

Vörös tetejű tűlevelű fák és tűz által összetört sziklák mellett haladunk el. Örömmel vesszük észre, hogy az elmúlt évben új növésű fenyőfák hajtottak ki. A gyors megfigyelő számára a gombák, a vörös tűlevelű tufa, vagyis az erdő talaján lévő rothadó anyag alól előbukkanó, zömöknek tűnő tobozszerű finomságok.

A túra kihívást jelent a terep és a tűz miatt. Steinruck már előre figyelmeztetett, hogy “egy tűzvész után még nehezebb talajt fogni, miután minden leégett, mert a csúszós, nedves hamu olyan, mintha jégpálya lenne a tőzeg alatt, a fák gyökerei nélkül, amelyek megtartják a talajt. A kiégett tuskólyukak és gyökércsatornák csúnya eséshez vezethetnek, ha nem figyel oda az ember, hogy hová lép. “Ha nagyon-nagyon esős és szeles az idő, vissza kell fordulni” -mondja Steinruck. “A széllökések könnyen kidönthetik a holt fákat.”-teszi hozzá magyarázatként.

A lejtőn végre találunk egy kisebb kucsmagomba csoportot. A tűzgombák általában fürtökben teremnek – ha találunk egyet, valószínűleg több másik is van két tucat méteren belül. De a rejtélyes lábnyomok és a levágott gombatörzsek azt jelentik, hogy valaki megelőzött minket. Felmászunk a lejtő tetejére a kilátás kedvéért, majd kedveszegetten visszamegyünk a járművünkhöz.

Ott találkozunk pár szenvedélyes gombavadásszal és gomba bloggerrel. -“A kucsmagombák széles körben elterjedtek az Egyesült Államokban.”- mondja Kristen Blizzard, a Modern Forager gombablogot vezető duó egyik fele. -“Vad természetük miatt nehéz őket felkutatni.”

“Olyan nagy kérdések merülnek fel azzal kapcsolatban, hogy [a gombák gyökerei] hogyan maradhatnak fenn ilyen sokáig a tűz előtt.” -teszi hozzá Ron Hamill mikológus, aki az elmúlt 15 évben az égéssel kapcsolatos gombákat kutatta, és jelenleg egy könyvön dolgozik.

“Az általunk látható gombák csak a micélium, a talajban található gombahálózat gyümölcsei.” Trent Blizzard, aki a Modern Forager blog társszerzője, azt mondja, hogy a micélium szimbiózisban él a fákkal, pontosabban az élő gyökerekkel. Ezzel szemben a kereskedelemben termesztett gombák, például a shitake, halott szerves anyaggal táplálkoznak.

“A gombák 50 évet várnak arra, hogy megtegyék a dolgukat.” -mondja Blizzard, utalva arra, hogy a micélium évtizedeket tölthet a fák között, mielőtt a tüzek termésre késztetnék. -“Aztán jön a tűz, majd a leégés, termést hoznak, és többé nem látod őket. Senki sem jött még rá, hogy pontosan miért.”

“Az egyik oka annak, hogy a kucsmagomba olyan titokzatos marad, az, hogy szinte lehetetlen megkülönböztetni őket egymástól. Korábban csak a gombák azonosítására voltunk képesek.” -mondja most Sydney Glassman, a Riverside-i Kaliforniai Egyetem professzora. -“De az olyan technológiák, mint a DNS-vizsgálat és a stabil izotópos vizsgálatoknak köszönhetően egyre többet tudunk meg róluk.” Az ő laboratóriuma molekuláris elemzést és bioinformatikai módszereket használ a pirofil, azaz “tűzkedvelő” gombák azonosítására.

-“Végre képesek vagyunk megválaszolni olyan kérdéseket, amelyekre eddig nem tudtunk válaszolni.” -mondja Hamill, aki szerint az új technológiák lehetővé teszik a gombák azonosítását és tanulmányozását, és a mikológia “aranykorát” hozzák el.

Graham Steinruck ekkor némi információt kap a gombagyűjtői hálózatától az autórádióján keresztül, ezért beugrunk az autójába és körülbelül fél órát kocsikázunk az égés egy másik pontjára. Más gombavadászok itt már gombákkal teli zsákokat cipelnek, így mi is felkapjuk a táskáinkat, és elindulunk a hegyek felé.

Megállapítjuk, hogy ez a rész egyenletesebben égett le, mint ahol voltunk, több a megperzselt fa, ami azt jelzi, hogy a tűz itt forróbban aratott. A nagy fenyőfák azóta gyönyörűen kirügyeztek, és a gombák gyakran a fenyők között bújnak ki ebben a régióban. A lejtő meredekebb, ami azt jelenti, hogy a lángok könnyen és gyorsan felfelé haladhattak.

Elsőre csak kisebb gombákat találunk kiszáradt kalapokkal és megduzzadt tönkkel, ami azt jelenti, hogy nem olyan frissek, mint az új hajtások. “Ne csüggedj, mondja Steinruck, mert nem egy vadásztól hallottam, hogy amikor már úgy tűnt, hogy feladja a vadászatot, akkor találta meg a főnyereményt. Vagy ahogy a gyűjtögetők világában hívják, a mézesbödönt.

“Ez pontosan olyan, mint a szerencsejáték. Szükséged van a dopamin következő adagjára” – mondja Steinruck felajzzva. Egyébként, aki szereti a természetet annak könnyű belefeledkeznie a gombavadászatba. Órákig kutathatod a földet, és amikor végre felnézel, rájössz, hogy messze elkerültél attól a ponttól, ahonnan elindultál. Pedig a gombavadászat szinte ösztönösnek tűnik. Ha egyszer elkezded észrevenni őket, akkor folyamatosan megtalálod őket.

“Az agyad tudja, hogyan kell csinálni.” – mondja Steinruck. -“A szemed szinte vonzza őket.”

Késő délutánra jár már az idő, és ahogy tovább bolyongunk a dombon felfelé, egyre kevésbé remélem, hogy megtalálom a tűzgomba aranybányát. Aztán egyre több kucsmagombát látunk. Egy kis patakhoz vezető lejtőn, a fák gyökerei közötti talajráncokban és az erdő talaján lévő kiégett lyukakban csoportosulnak. Némelyikük hüvelykujjnyi, némelyikük nagyobb, mint egy ököl. Megtaláltuk a mézesbödönt!-ujjongunk.

Ahogy leguggolok, hogy levágjak egy gombát a száránál, fél tucatnyit pillantok meg néhány méteren belül. Amint becsukom a bicskámat, néhány lépésnyire még egy maréknyit látok. Nem tudok ellenállni, így mindenféle méretű gombával töltöm meg a zsákjaimat. A testem elfáradt a guggolástól és a túrázástól, és szinte azt kívánom, bárcsak abbahagyhatnánk a gombakeresést. De nem, még tovább folytatjuk.

Végül, két majdnem teli zsákkal és hosszú úttal a hátunk mögött, befejezzük a napot. A lefelé mászás könnyebb, de néhány másodpercenként meg kell állnunk, hogy újabb gombafürtöket gyűjtsünk be. Nem tudjuk otthagyni őket.

“Ez volt az egyik legjobb vadászterület, amit valaha láttam.” -mondja Steinruck, amikor az autóhoz érünk. S miközben visszatérünk a civilizációba, arra gondolunk, hogy milyen sokféleképpen lehet majd elkészíteni ezeket az ízletes, titokzatos tűzgombákat.

A tisztítás és előfőzés után, akár egészben megtöltve, darabolva, vagy szeletelve, vajon párolva sültekhez, levesekhez, mártásokhoz használhatjuk. Szárítva, majd porrá őrölve tartósítják, és levesek, szószok, húsok fűszerezésére használják. Nyersen azonban nem ehető, gyomorrontást okoz, forró vízben előfőzni, blansírozni vagy a fentiek szerint hőkezelni kell fogyasztás előtt.

Fontos! Túlérzékeny embereknél allergiás tüneteket okozhat!

Vigyázni kell arra is, hogy ne tévesszük össze a mérgező redős vörösbarna ill. óriás papsapkagombával amely hasonló színű, méretű és megjelenésű, ráadásul a kucsmagombákkal egy időben (bár főleg savanyú talajú fenyvesekben) terem, de belül általában többüregű süvegét agytekervényekre emlékeztető, szabálytalanul gyűrött redők alkotják, nem pedig méhsejt-szerűen válaszfalakkal elválasztott bemélyedések.

Camilla, a királyi hitves

Posted on

II. Erzsébet királynő halála óta nincs többé brit királynő, helyette van egy királynői hitvese Nagy-Britanniának, mert ezt a címet kapta Camilla, aki III. Károly király felesége immáron 17 éve.

De mit jelent a hitvesi királynői cím?

Nos, az 1066 óta trónon lévő 41 uralkodó között eddig mindössze hat brit vagy angol királynő volt. Névszerint: – I. Mária, I. Erzsébet, II. Mária, Anna, Viktória királynő, és II. Erzsébet. A többi, a brit vagy angol királyok minden korábbi felesége viszont csupán hitves királynő volt (beleértve VIII. Henrik mind a hat feleségét, legalábbis amíg házasok voltak). A 20. században két királynő uralkodott: Mária királynő, V. György király felesége, és Alexandra királynő, VII. Edward király felesége (II. Erzsébet királynő nagyanyja, illetve dédnagyanyja. A két eddig uralkodó Erzsébetet, úgy lehet megkülönböztetni, hogy II. Erzsébet királynő neve előtt egy római szám volt, ami azt jelezte, hogy ő volt a második uralkodó ezen a néven, nem pedig hitvese a királynak). A királynői cím jellemzően az uralkodó feleségének adományozható. Pl. Erzsébet királynő édesanyja, aki a királyi család közkedvelt tagja volt, őt anyakirálynő néven ismertünk, és férje, VI. György király uralkodása alatt viselte ezt a címet.

Camilla, mint királyi hitves

A 21. században gyakorlatilag a királynéi hitvesi szerep az uralkodó hivatalos találkozókra való elkísérését jelenti, amelyeken Camillát Ő Királyi Felségének” szólítják. A hitvesi királynő emellett a trónöröklési sorban következő négy királyi családtaggal együtt államtanácsosi funkciót is betölt. Ők: Vilmos herceg, Harry herceg, András herceg és Beatrice hercegnő. Ez a szerep lehetővé teszi számukra, hogy átmenetileg bizonyos feladatokat Károly nevében lássanak el, ha pl. Károly beteg lenne vagy külföldre utazik. E feladatok közé tartozhat a Privy Council ülésein való részvétel, rutinszerű dokumentumok aláírása és az Egyesült Királyságba érkező új nagykövetek megbízólevelének átvétele.- olvasható a királyi család hivatalos honlapján.

“Tudom, hogy Camilla új szerepének követelményeihez azt a rendíthetetlen kötelességtudatot hozza majd, amelyre oly nagy szükségem volt és van.” -nyilatkozta Károly a feleségéről egy nyilvános beszédében, amelyet nem sokkal azután mondott, hogy király lett.

A 75 éves Camilla számára azonban, mint tudjuk nem volt zökkenőmentes- és nem is volt egyenes – az út a királynéi címig. Pl. Károly és Camilla házasságának első éveiben úgy gondolták, hogy Erzsébet királynő halála után Camilla, hercegnéházastárs lesz csak és nem királynő. Ez idén februárban változott meg, amikor II. Erzsébet királynő nyilatkozatot adott ki, amelyben kijelentette, hogy “legőszintébb kívánsága, hogy amikor eljön az idő, Camilla megkapja a királynő-házastársi címet”.

Erre a nyilatkozatra azért volt szükség, mert véget kellett vetnie a Camilla jövőjével kapcsolatos, évek óta tartó találgatásoknak és vitáknak.

-“Vannak olyanok, akik Camillát örökre a “másik nőnek” fogják tekinteni.” – mondta Cele Otnes, az Urbana-Champaign-i Illinois-i Egyetem emeritus marketingprofesszora, a “Királyi láz”, “The British Monarchy in Consumer Culture” című köny szerzője (láthatjuk, hogy Camilla Károlyhoz fűződő bonyolult kapcsolatát a popkultúrában különböző módokon ábrázolták, többek között a népszerű Netflix-sorozatban, a “The Crown”-ban is.).

Amikor még Diana hercegnő volt Károly felesége, Károly nyilvánosan beismerte, hogy házassága előtt és alatt is, azaz már hosszú ideje viszonyt folytatott Camillával, aki akkor még az első férjével, Andrew Parker Bowles-szal volt házas, tehát mindketten házasságtörést követtek el. A beismerés egy sor megvető cikket eredményezett Károlyról és Camilláról, valamint arra késztette Dianát, hogy egy televíziós interjúban keserűen/irónikusan azt mondja, hogy: -“Hárman voltunk ebben a házasságban, szóval egy kicsit zsúfolt volt”.

Károly és Diana végül 1996-ban elváltak. Károly és Camilla 2005-ben házasodtak össze, kb. nyolc évvel Diana párizsi autóbalesetben bekövetkezett halála után.

Ezután éveken át tartó, gondosan megkoreografált imázsfelújításra volt szükség Camilla számára (akinek két gyermeke van előző házasságából, Tom Parker Bowles és Laura Lopes). Ebben Camilla partner volt, nagyon jó munkát végzett, mert minden nyilvános szereplés alkalmával szerényen lehajtotta a fejét és csupa jó dolgot cselekedett.” -mondta David Haigh, a Brand Finance londoni székhelyű tanácsadó cég elnök-vezérigazgatója.- “Úgy gondolom, hogy az elmúlt 25 évben Camilla vezekelt a bűneiért. A hűségéért jutalmazta meg a királynő, és a tetteiért, mert Camilla számos emberbaráti ügybe fektette energiáját, többek között a csontritkulás és a családon belüli erőszak elleni figyelemfelkeltés terén. Sokan dicsérték őt szerény viselkedéséért is.”

“Szerintem a jövőben Camilla továbbra is két lépéssel Charles mögött marad, lehajtott fejjel.” – mondta Haigh, megjegyezve, hogy Camilla mindig is híres volt a határozott és fegyelmezett viselkedéséről.

Néhány divatmárka szakértő azonban azon aggódik, hogy Camilla túlságosan visszafogott és túlságosan elzárkózik a nyilvánosságtól.

“Dianával könnyű volt a dolgunk, mert ő egy igazán érző lélek volt, nem rideg angol, aki magába fojtotta az érzéseit. Volt, hogy sírva fakadt egy interjúban. Aztán gyönyörű alakja volt, így könnyű volt pazar, stílusos ruhákat tervezni rá, egyszóval igazi hús-vér ember volt, nagyon is valóságos nő, aki iránt mindenki szánalmat érzett, miután megtudta, hogy miken ment keresztül.” -mondta Mae Karwowski, az Obviously, egy New York-i székhelyű influencer, egy marketing ügynökség vezérigazgatója. “És Diana egyénisége lenyűgözte az embereket, minden megjelenésekor egyszerűen átölelte a néptömeget, ahelyett, hogy a kastély kapui mögé bújt volna.” Ez volt a múlt! Végső soron most már a brit népen múlik csak, hogy Camillát mennyire fogadják el és ölelik keblükre új szerepében, mint a király hitvese.

Egyelőre a britek véleménye Camilláról megoszlott azok között, akik szerdán sorban álltak, hogy végignézzék, amint a királynő koporsója a Buckingham-palotából a Westminster Hallba érkezik.

“Pedig szerintem Camilla nagyon méltóságteljesen viselkedett, mert végig a háttérben maradt.” – mondta a dorseti Fiona Dodd. “Egy biztos, hogy nagyon jó hatással van Charlesra. Látszik, hogy imádják egymást.”

Néhány brit persze azon tűnődik, mi lett volna, ha….

“Néha elgondolkodik az ember, mi történt volna, ha a dolgok másképp alakulnak.” – tette fel a költői kérdést Laura Musco Hampshire-ből. -” Szerintem Diana népszerűsége semmit sem csökkent volna, ugyanúgy élvezhette volna az emberek szeretetét, mint a néhai királynőnk Erzsébet. A brit közvélemény nagyon kedvelte volna és jobban elfogadta volna, mint Camillát. Hja! Ha a történelem másképp alakult volna, akkor most lenne egy Diana királynőnk”.

Richard Morris Buckinghamshire-ből azt mondta, hogy az érzései közömbösek Camilla iránt. -“Viszont annak szívből örülök, hogy Charlesnak van valakije, aki támogatja őt! Egy biztos, hogy Camilla csak a király hitvese lesz – és nem a királynő! Mert a legtöbbünk számára csak egy királynő létezett, és az az volt, aki éppen most távozott!”-tette hozzá Richard Morris.

Vodkás pézsmatökös koktél és karamellás baiser torta

Posted on Updated on

Hamarosan, ha lehull a fátyol, akadálytalanul látod a kék eget, a gőzölgő világot, mely meleg aranyban úszik.” Eduard Mörike: Arany október

Még ha a természet valóban újra domináns szerepet játszik a színvilágban, a benne lévő hangok ilyenkor szeptember végén, már kissé elhalványulnak. Nem hallani már a fecskék fesztelen csicsergését, mert a “repülő művészek” úton vannak melegebb égtájak felé. Úgy tűnik, a feketerigóknak sincs már kedvük a hangoskodó életmódhoz. Csak a kis vörösbegyek szórakoztatnak még minket kissé melankolikus hangzású énekükkel. Ha nyugalomra vágyunk csak körül kell néznünk a kertben, az erdőben, ahol érdeklődve követhetjük az őszi események alakulását és persze egyúttal, ha van kertünk,- kihasználhatjuk az őszi napsütést!

A kertemben az asztal és a székek a szélfogó bokrok elé kerülnek. Az időjárás kikoptatta asztallap eltűnik egy elegáns terítő alatt, a dekorációm alapját az ősszel érő gyümölcsök képezik, az almák, körték, birsalmák és a bogyós gyümölcsök stb, végül egy antik madárkalitka és egy rusztikus fakacsa dobja fel az összhatást.

Az aranyozott étkészlettel teszem még pompásabbá a délutánt, mely az ősz arany színeivel harmonizál. A kert szépségeiből álló pazar csokor egy antik sárgaréz edényben kerül az asztalra. A finom péksütemények és a kandírozott narancsszeletek egy családi partin debutálnak, amelyet nyárbúcsúztatónak szántam, mert az ősz színei által ihletett levesek mellett mindig nagy sikere van az édes finomságaimnak is, mint pl. a mennyei habcsókos süteményemnek. Egy csésze kávét vagy teát kínálok hozzá, na meg egy sütőtökös-vodkás koktélt. Tartalmas, vidám beszélgetések kíséretében mi így élvezzük ezeket a csendes őszeleji órákat a kertben.

Receptek

Ki gondolta volna, hogy a pézsmatök szerepet játszhat egy koktélban? Pedig igen, mert rendkívül sikeresen testesíti meg az “ősz ízét”. A már klasszikusnak számító fügés-kecskesajtos tál zamatában viszont még egy rövid pillanatra visszatalálhatunk a nyárhoz.

A baiser-torta csokival és karamellel (a puha tojáshab tette rá a koronát a sütire!)

Hozzávalók 6 főre

a tésztához: 200 gr keksz, 50 gr cornflake, 50 gr mandula, 1 ek kakaó, 2 ek méz, 200 gr vaj,

a töltelékhez: 200 ml tejszín, 2 ek narancslikőr, 200 gr csoki bevonat,

a habcsókhoz: 50 gr tojásfehérje, 100 gr porcukor, 100 ml karamellszósz, 2 ek mandula

Elkészítése:

Töltsük a kekszet, a kukoricapehellyel egy fagyasztózacskóba, és sodrófával morzsoljuk-tördeljük finomra. Öntsük egy mély tálba majd keverjük hozzá a kakaót, a mandulát, a mézet és az olvasztott vajat. Osszuk el a keveréket 6 mini tortaformába, és formázzuk egyenletesre az alját és a szélét. Hagyjuk a hűtőben kb. 1 órán át dermedni.

Forraljuk fel a tejszínt a likőrrel, és tegyük félre. Tegyük a csoki fondantot-couverture-t egy tálba. Adjuk hozzá a forró tejszínt, és hagyjuk állni kb. 4 percig, majd keverjük sima krémmé. Hagyjuk kissé kihűlni. Fokozatosan adjuk hozzá a vajat. Kenjük rá ezt a krémet a torta-alapokra. Tegyük a hűtőbe és hagyjuk állni legalább 2 órán át. 

Verjük kemény habbá a tojásfehérjét. A porcukrot 50 ml vízzel melegítsük 118 fokra. Lassan verjük tovább a fehérjét, miközben hozzáadjuk a forró cukorszirupot. Növeljük a keverése sebességet, amíg szilárd habcsók-szerűvé nem képződik. Terítsük szét ezt a habot a tortelleteken. Kanállal kenjük el, mint egy felhőt, majd gázégővel enyhén barnítsuk meg. Végül locsoljuk meg a kis tortákat a karamellmártással, és pirított mandulával megszórva tálaljuk.

Pézsmatökös vodkás koktél

Hozzávalók 2 pohárhoz 250 ml

150 gr tökhús, 2 ek juharszirup, 1 ek citromlé, 1 csipet fahéj, 1 csipet szerecsendió, gyömbér, 2-3 zsályalevél, 8 cl Vodka, 250 ml narancslé, 1 friss tojásfehérje, jégkocka

Elkészítése: melegítsük elő a sütőt melegítsük 200 fokra. Vágjuk vékony szeletekre a tököt, és tegyük egy mély tálba. Adjuk/keverjük hozzá a gyömbért, szerecsendiót, juharszirupot, citromlevet, fahéjat. Mindent jól keverjünk össze. Tegyük alufóliára a fűszeres tökszeleteket, dobjuk rá a zsályaleveleke, toljuk be a sütőbe és süssük cirka 35 percig. Távolítsuk el a zsályaleveleket, majd pürésítsük a tököt. Öntsük a pépet egy mély tálba. Adjuk hozzá a vodkát és a narancslevet, majd tegyük 1 órára hideg helyre. Azután a tojásfehérjét és 2-3 jégkockát öntsük bele egy sékelőbe. Rázzuk jól össze! -Shake it baby, shake it! -Öntsük rá a tökpürés-narancsos-vodkás italra. Díszítésül szórjuk meg fahéjjal és szervírozzuk tejszínnel!

Kék gyümölcsös/bogyós finomságok szeptemberben

Posted on Updated on

A szeptemberi napok igazi léleksimogatóak, mert még kellemesen meleg van, a napsütéses órákban sincs hiány, nem véletlen, hogy sok helyen ilyenkor veszi kezdetét az aratás.

Apropó aratás, tegnap konstatáltam, hogy a szederbokrok a kertemben már szüretre érettek, a férjem szerint egyedülálló aromájuk miatt valóságos gyöngyszemek lettek. Amikor elkezdtem szedni, egy-egy különösen csábító gyümölcsnek én sem tudtam ellenállni, a tálika helyett egyenesen a számba kerültek, s miközben szórakozottan szedegettem/eszegettem tovább a bogyókat, megérlelődött bennem a gondolat: mi lenne, ha szeder-finomságokkal kényeztetném a barátaimat!

Alighogy végig gondoltam, máris a konyhába rohantam és eldöntöttem, hogy az egyik étel a frissen szedett gyümölcsből készült házi szederfagylalt lesz, a másik meg a francia galette, de nem almával, hanem szederrel töltve!

Szombaton, kora délután a pompás, késő nyári időben vidáman terítettem meg az asztalt. A “kék órás partit” ugyanis délutánra tettem (a kék-ibolyakék, a szeder színe). Ehhez illően választottam ki az étkészletet is. Hófehér és halványlila párnák kerültek a székekre, meg halványzöld és lila tányérok, szóval a dekorációm perfekt lett.

Megszólalt a csengő, megérkeztek a vendégek. Üdvözlésként egy jól behűtött koktélt szolgáltam fel, természetesen szederrel és egy kortynyi rummal, de van akinek, a Granita di Limone-val kínáltam. A nyári hangulat garantált, jó az idő, szóval szuper délutánnak ígérkezik a mai nap. A lazacos, mustáros-mézes- kapros, mini szendvicsek percek alatt elfogytak. A friss szederrel és áfonyával készült galette csodálatosan könnyű és gyümölcsös ízű lett. Pontosan ez az a desszert, amit a barátaim meg akartak nálam kóstolni. Legalábbis ezt mondták. -“Tökéletes, meg hűha ez nagyon finom!”…felkiáltásokat hallottam innen onnan,-mely zene a fülemnek. Íme a recept:

Galette szederrel és calvadosszal

A galette-t már a neolitikum óta ismerik a franciák, ami sós és édes változatban is kedvelt. A tésztája lisztből (mandulaliszt) és vajból készített morzsa, amit vagy hideg vízzel, esetleg tejszínnel vagy tojássárgájával tehetünk tökéletessé. Bevált trükk, hogy a víz vagy a tojás hozzáadása helyett, vagy azt kiegészítendő a tésztába egy kis tejfölt tesznek (créme normandaise), amitől rendkívül rugalmassá válik a tészta, azon kívül a hűtési idő lerövidül, és a rugalmasságának köszönhetően a tészta könnyedén kezelhető lesz, nem szakadozik. Az édes töltelék esetében a tésztába tehetünk egy kevés cukrot, a feltétnek szánt gyümölccsel, na meg a töltelékkel harmonizáló fűszert vagy durvára tört diót, mandulát.

Hozzávalók: 200 gr liszt, 50 gr mandula liszt, 125 gr vaj, 60 gr cukor, 1 tojás, 1 csipet só, vaj a forma kikenéséhez, 1 citrom, 2 ek sütőpor, 250 ml calvados, 60 gr cukor, 250 gr szeder, 1-2 ek folyékony vaj

Az elkészítés módja: A tésztához a lisztet kimérem, hozzáadom a porcukrot, és a vajjal finom morzsatésztává dolgozom. Ezután a vízzel tésztává gyúrom, és alufóliába csomagolva fél órára a hűtőbe teszem. Közben a szedret megmosom. A vajat a cukorral habosra keverem, majd hozzáadom a tojást, végezetül a lisztet és a darált mandulát. A tésztát 5 részre osztom, és vékonyan lisztezett felületen korongokká nyújtom. A korongok közepére kenem a krémet, majd erre rendezem rá a szedret. Végezetül a szabadon maradt széleket ráhajtom a töltelékre. Az olvasztott vajjal megkenem a tészták tetejét, kis cukorral megszórom, majd 180 fokon addig sütöm, amíg szép aranybarnára sül.

Fagylaltcsoda Pückler módra

Posted on Updated on

“Carpe diem! -ez volt szeptember első hetének a vezér mottója számomra. Hogy miért? Mert ellátogattam Brandenburg tartományba, Pückler herceg kastélyába. Ja, hogy még sohasem hallottak a “Zöld hercegről?” Nos nem csoda, mert én sem, egészen a múlt hétig, amikor is a branitzi kastélyban szabályosan belecsöppentem a 19. századi fantasztikus gasztronómiába, mert Pückler herceg kifinomult ízlése nemcsak az ételek elkészítésében, hanem a tálalásban, az interiőrben, az összes érzékszervre gyakorolt “izgatásban” is megnyilvánult.

Hermann von Pückler Muskau (1785-1871) egy ragyogó személyiség volt. Felső-Luzáciában, Muskau várában (ma Bad Muskau) született. Egy ideig a drezdai szász “Garde du Corps” lovasezredben szolgált, majd Franciaországot és Itáliát járta be, gyakran gyalogosan. Apja halála után, 1811-ben megörökölte a muskaui Standesherrschaftot (báróságot). Mint általában korának harcedzett férfiai ő is csatlakozott az I. Napóleon elleni háborúhoz. Szász-Weimar hercege alatt tisztként kitüntette magát a harctéren. Később Brugge (Belgium) katonai és polgári kormányzója lett. A háború után visszavonult a hadseregtől, és egy évig Nagy-Britanniában élt, ahol arisztokrata körökben nagy sikert aratott. 1817-ben feleségül vette Lucie von Pappenheim özvegy grófnőt; a házasságot azonban 1826-ban törvényesen felbontották, bár nem váltak el, és baráti viszonyban maradtak.

Pückler 1828-ban visszatért Angliába. Hazatérve egy nem teljesen hiteles beszámolót tett közzé angliai tartózkodásáról. A könyv óriási sikert aratott Németországban, és nagy feltűnést keltett Angliában, amikor angolul is megjelent, “Tour of a German Prince” (1831-32) címen, melyben többek között étkezési örömeiről készített feljegyzéseit tette közzé.

Lapozzunk hát bele a könyvbe, melyet, miután a herceg gyermektelenül halt meg, a kastély és a birtok, meg a hercegi cím unokaöccsére, Heinrich von Pücklerre szállt, a pénzzel és a leltárral együtt pedig unokahúgára, Marie von Pachelbl-Gehagra, született von Seydewitzre. A herceg irodalmi hagyatékát végül Ludmilla Assing írónő örökölte meg, aki megírta a herceg életrajzát, és posztumusz kiadta az életében kiadatlan levelezését és naplóit.

Vendégségben Pücklernél

A Branitz-palotában a 19. században a hölgyek és urak feudális fogadtatásban részesültek. Bár napjainkban a német és angol anyanyelvűek a róla elnevezett fagylaltról ismerik leginkább a herceget, a könyve szerint egy étkezés minden egyes alkalommal legalább hat fogásból állt, melyek a házigazda életstílusát és művészetekben való jártasságát bizonyították.

-“Ha ön elutazik, mindig legyen önnél egy üveg ketchup.” Ez szerepel Pückler herceg összesen öt, aranyszegélyű, bőrbe kötött kötetének bevezetőjében, amelyek 3500 menüről adnak részletes leírást. Szerintem a ketchup hallatán sok mai modern ínyenc felhúzza az orrát egészen addig, amíg a ketchup összetevőinek a listájára nem vet egy pillantást, mely azonban mindjárt más színben tünteti fel a nagy ínyencet. A 19. századi ketchup ugyanis gomba, szardella, dió és paradicsom keverékéből álló fűszerpaszta volt, amely akkoriban igen kedvelt volt. Pückler egyébként a ketchupön kívül nemcsak a legújabb kertépítészeti ötleteket hozta magával Angliából (elismert és nagyrabecsült kertépítő volt) hanem különféle szószokat, egy sütőgépet és az ebédek – illetve egy második reggeli – iránti előszeretetét is.

A Branitz-palotájában saját külön szalont is berendezett erre a célra: lila selyem kárpitozással, fekete faburkolattal és bútorokkal. -“Fő jellemzőm a jó ízlés, amely mindenben a tökéletességre törekszik” -hangoztatta magáról szerénytelenül a kulináris tudományokra és különösen a konyhaművészetben való jártasságára utalva. Ez számos leveléből kiderül, amelyeket még életében antológiákban adtak ki. Mellesleg ezek hozták meg a hercegnek a szükséges pénzt, amelyet szívesen költött kertépítésre és egyéb extravaganciákra.

Hogy mennyire fontosnak tartotta a kifinomult étkezési kultúrát, azt a Branitzer Tafelbücher (Branitzi asztali könyv) című könyve is bizonyítja. Amikor Pückler udvari marsall volt 1854 és 1871 között, alkalma nyílt dokumentálni a fejedelmi asztal teljes étrendjét, meg azt, hogy kit és mikor hívtak meg vacsorára, milyen ételeket szolgáltak fel nekik, és milyen borok illettek, milyen ételekhez. Pl. gyakran tálaltak szardellamártásos marhahúst, Gottbuss-rákot és ananászos pralinét -de Pückler szerint a híres fagylaltot csak egyszer.

Ha egy étlapon két leves közül lehetett választani, a vendég biztos lehetett benne, hogy egy rendkívül exkluzív lakomában lesz része. Különösen akkor, ha desszertként puding a lá Nesselrode-t szolgáltak fel. Az elnevezés a kor egyik fontos politikusára utalt. Az ételek szerepe az élvezet mellett ugyanis az volt, hogy beszélgetésre serkentsenek. Ha pl. a herceg kertész barátai látogattak el hozzá, akkor olyan ritka zöldségek, gyümölcsök kerültek a tányérra, mint a jégkáposzta, édeskömény, turbolya, jeruzsálem articsóka vagy a cseresznye.

Ezek az alapanyagok képezték a beszélgetés alapját, melyek lehetőleg a kastély kertjéből származtak. Pückler beszélgetés közben szívesen hivatkozott Senecára, aki a vidéki életet a saját földről származó terményekkel dicsőitette, mert Pückler számára is a regionális volt a minőség pecsétje: a környékről származó uborkával és spárgával vagy Spreewald-mártásban sült csukaszeletek elkészítésében verhetetlen volt. A petrezselyemlevest több mint 200 alkalommal említi meg az “Asztali könyvekben”. Aztán a herceg maga alkotta meg a burgonya a lá Semilasso-receptet, mellesleg ez volt Pückler írói álneve is! (a tojássárgájából és ecetből készült remoulade volt a leves különlegessének a titka). “Ha örömet szereznek nekem a látogatásukkal, jó vacsorát ígérek cserébe, ahol a konyhaművészet csak egy kicsit segít a természetnek!” -ez a szöveg állt az egyik vacsora meghívóján. Továbbá: “Minden hozzávalónak változatlanul kell maradnia, és minden jó, ehető dolognak önmagában kell ízlenie, mindenféle fűszer nélkül.” -Ez volt a herceg filozófiája.

Kifinomult, házias konyha

Pückler különös becsben tartotta a burgonyát, amit számos változatban tudott elkészíteni -a legkedveltebb receptre egy pireneusi utazása során bukkant rá, (beutazta Algériát, Tunéziát, Egyiptomot és Szudánt, és felfedezte az ősi Núbiát) ebből lett a pireneusi burgonya saláta, mely a tojássárgája és borecet hozzáadásától vált különlegessé.

1 órakor ebéd a reggelizőteremben

Pücklernek annyira megtetszett ez az angliai szokás, hogy a branitzi palotájában is bevezette: Előkelő látogatóit arany és lila színű szalonjában fogadta, meghitt hangulatban.

Carp á lá Chambord

Saját tenyésztéséből készítette ezt a branitzi specialítást, melyet 1864-ben tálalt fel Auguszta királynőnek, akinek látogatására Pückler már régóta vágyott. Már napokkal előtte begyakorolta a menüt, ami maga volt a tökély.

Édes utóélmény

“Ha mi is szegények lennénk, Lucie (a volt felesége), palacsintát sütne nekem.” -jegyezte meg a herceg. De szegénység nélkül is szerette az olyan egyszerű, regionális ételeket, mint a “lusztinai palacsintát”, aminek a finom portói borból és tojássárgájából készült mártás adta meg azt a bizonyos extra plusz ízt.

Jöjjetek farkas éhesen!

Egy berlini úri társaság 1846-os menükártyája nem kevesebb, mint 15 fogásból állt. Alexander von Humboldt Pückler egyik legfontosabb vendége volt ebben az évben, minden este.

A lá francaise

A herceg azt akarta, hogy a reggeliző szoba berendezése XIV. Lajos stílusú legyen. Egy párizsi magazinból küldött képeket az asztalosának, akinek az után kellett a szobát megalkotnia, és fekete-arany színben kellett berendeznie.

A híres fagylalt

A rózsaszín, fehér és barna színben rétegezett fagylalt ma is igazi bestseller. Az a tény, hogy a 19. században számos recept a lá Pückler néven került be a gasztronómiai irodalomba, tovább növellte a házigazda hírnevét. Ami érdekes azonban, hogy a Fürst Pückler-fagylaltot egy brandenburgi cukrász találta ki, csak Hermann von Pückler-Muskau hercegről nevezte el. A fagylalt három rétegből -csokoládé, eper és vanília – áll, és Nápolyi fagylalt vagy Harlekin fagylalt néven is ismerik.

Hozzávalók

– 1 tábla étcsokoládé

– 2 evőkanál tejszínhab

– 7-8 eper hámozva

– 6 csésze vaníliafagylalt lágyítva

– tejszínhab, opcionális

1. Olvasszuk fel a csokoládét a tejszínnel, és keverjük simára. Keverjünk össze két csésze fagylaltot a csokoládéval, amíg jól el nem oszlik. Öntsük egy 9×5-ös forma aljába, simítsuk el egy spatulával, és fagyasszuk kb. 2 órán át.

2. Rétegezzünk 2 csésze megpuhult vaníliafagylaltot a csokoládés rétegre, és simítsuk el egy spatulával. Fagyasszuk egy órán át, vagy ha már eléggé megszilárdult, rögtön hozzáadhatjuk az epres réteget.

3. Turmixoljuk péppé az epret. (Körülbelül 1/4 csésze legyen.) Keverjük össze a pürét a maradék vaníliafagylalttal. Öntsük a megkeményedett vaníliás rétegre, fedjük le, és tálalás előtt fagyasszuk még egy órát.

4. A tálaláshoz fordítsuk meg, és vegyük ki a formából a tányérra. Vágjuk szeletekre, és kívánság szerint cukrozott tejszínhabbal tálaljuk.

A “Vendégségben Pückler hercegnél” Zu Gast bei Fürst Pückler című könnyv 65 történelmi receptet tartalmaz, melyet a kastély melletti Cabalier-házban, Tim Sillack séf újraértelmezésében megvásárolható!

Japán zöld újság: olvasás után elültethető

Posted on

Jó hír azoknak, akik szeretik a papíralapú újságokat, ugyanakkor tisztelni akarják a környezetet. Ay 0tlet Japánból érkezik, és Mainichi Shinbun (Napi újság) névre hallgat, ami egy olyan japán újság, amely elolvasása után elültethető és aztán kihajt.

Tehát az újságolvasás után irány a kert, ültessük el, öntözzük meg, és figzelj-k az új növény születését. Jelenleg ez csak egy kísérlet. Az eredeti, (hagyományos papírból készült) Mainichi Shinbumsha napilap naponta körülbelül 5 millió példányban jelenik meg. A kiadó nemrég úgy döntött, hogy beindítja a “virágzó” változatot is, amely csak különleges alkalmakkor jelenik meg, és korlátozott példányszámban ingyenesen terjesztik.

Ez tehát valójában nem egy dicsőséges újság zöld forradalma, ahogy az interneten keringő első hír fogalmazott, hanem inkább egy zseniális kommunikációs kampány, amelyet a Dentsu tokiói reklámcég tervezett különleges alkalmakra, például környezetbarát fesztiválokra. Mindenesetre ez a projekt egz jelentős lépés a közvélemény figyelmének a fenntarthatóságra való felhívására a kiadói ágazatban. És ki tudja, talán egy nap az újságos standok eggyé válnak a virágboltokkal!

A zöld újság újrahasznosítható anyagokból készül, a hulladékot vízben feloldják és péppé dolgozzák fel, a papírba magokat ágyaznak, összepréselnek és tömörítenek. A tinta zöldségekkel és egyéb növényi anyagok felhasználásával készül, és trágyaként működik. Matematikai képletben levezetve: magok+zöldség (trágya)+öntözés = egy szép új növény, ami jót tesz a környezetnek.

Az ültethető papír ötlete egyébként már néhány éve létezik, és úgy reklámozták, hogy az újrahasznosított papír, víz és apró virág- vagy gyógynövénymagok keveréke akár otthon is könnyen elkészíthető. Ráadásul kreatív módon újra felhasználható: ha végeztél az újságolvasással, ne dobd ki, inkább tépd apró darabokra, ültesd el, locsold meg, és néhány héten belül, meglepi! új virágaid lesznek.

A környezetbarát újság mondanom sem kell, hogy óriási sikert aratott, példányszáma országszerte meghaladja a napi négymilliót, bevétele pedig mintegy nyolcvanmillió jen, ami több mint 700 000 dollárnak felel meg. A kezdeményezésbe iskolákat is bevontak, hogy a gyerekek figyelmét felhívják a környezetvédelmi problémákra, és megtanítsák őket az újrahasznosítás fontosságára. A hagyományos hulladékkezelési rendszerek által generált CO2-kibocsátás csökkentése érdekében ugyanis újra kellene hasznosítani a hulladékanyagokat, mindenekelőtt a papírt!

A Mainichi Shinbumsha az egyetlen olyan japán újságbirodalom (a négy legfontosabb napilap közül), amely Pulitzer-díjat nyert, pl. az 1960-as “Tokiói késelés” című fotóért. A 180 újságíró szervezetet tömörítő Japán Újságíró Szövetség 21 alkalommal ítélte oda a Mainichi számára a Nagydíjat, ezzel a Mainichi a díj leggyakoribb nyertese a díj 1957-es megalapítása óta.

Vatruska, az orosz túrós briós

Posted on Updated on

Idén márciusban Oroszország a “The Culinary World Tour” bloggerkampány célpontja volt, így került reflektorfénybe egy finom, orosz péksütemény, a vatruska/i, az orosz briós, amelyet különböző töltelékekkel megtöltve fogyasztanak. Én személy szerint még sosem jártam Oroszországban, így az ország konyháját sem ismerem, de a nagyszüleim, akik Kárpátalján születtek és éltek egy ideig, néha megleptek minket gyerekeket, a vatruskával!

Vatrushka/ki – orosz túrósbriós hagyományokkal

Ezeket a túróval töltött, élesztős “briósokat” Oroszországban délutáni teához szolgálták és szolgálják fel. A család ezután összegyűlt a szamovár körül. A túróval töltött vatrushkihoz, a nagyanyám szerint waranjé-t ettek, ami a saját levében, cukorral leforrázott gyümölcs volt (a kínai tea 1638-ban az uralkodónak szánt ajándékként került a cári udvarba. 1674-ben engedélyezték a szabadpiaci árusítását, ezt követően elterjedt a fogyasztása, olyannyira, hogy ma már elválaszthatatlan része az orosz étkezési kultúrának a szamovárral együtt (nem csak a lakásokban, de a vendéglőkben is szamovárban készítik. A teasűrítményt kis teáskannában készítik el. Ezeket a teáskannákat a szamovár tetején helyezik el. A sűrítményből 2-3 ujjnyit öntenek a teás pohárba, majd felengedik a szamovárból forró vízzel. Napjainkban a teát általában üvegpohárból fogyasztják, amit fémből készült tartóval tartanak). Oroszországban a hagyományok szerint soha nem tesznek cukrot a teába, a teához vagy híg lekvárt (Варенье) kanalaznak kis tálkából, vagy süteményt fogyasztanak. Csak ezek hiányában ropogtatnak hozzá esetleg kockacukrot.

Nos, a vatrushka (belorusz, orosz és ukrán: ватрушка) főként Kelet-Európában népszerű, briós formájú sütemény, közepén túróval töltve, néha mazsolával vagy gyümölcsdarabkákkal dúsítva. Leggyakoribb mérete kb. 5-10 cm átmérőjű, de léteznek nagyobb változatok is. A vatruskát általában édes, élesztős kenyértésztából sütik.

A szó etimológiája bizonytalan. Egy elterjedt feltevés szerint a név a szláv nyelvekben a “tüzet” jelentő vatra szóból származik. Az alternatív hipotézisek viszont vagy a terety (“dörzsölni” vagy “reszelni”) igére, vagy a tvorog (творог, “túró”) kifejezésre vezetik vissza.

Vatruski – ami minden ízlést kielégít

A vatruskit a nagyszüleim langyosan szerették, a túrót mazsolával/ ribizli vagy köszméte lekvárral ették. A lányaim az áfonyás-pisztáciás változatot favorizálták. A férjem meg a tiszta túrótöltelékest. Ebből is látszik, hogy a vatruski tényleg szuper finom és minden óhajt-sóhajt kielégít! Sajnos nem tudom megmondani, hogy a vatruski másnap is jó ízű-e, mert nálunk nem “élték” meg a reggelt!

Hozzávalók 6 adaghoz: 500 g liszt, 200 g tejföl, 3 tojás, 80 g cukor, 2 evőkanál vaj-     

0,5 evőkanál só, 300 g túró, 1 teáskanál porcukor

1. lépés

500 g liszt

200 g tejföl

1 tojás

10 gr cukor

2 ek vaj, só

Szitáljuk a lisztet egy tálba. A tejfölt, 1 tojást, 10 g cukrot, 2 evőkanál vajat és a sót gyúrjuk sima tésztává. Adjuk hozzá a liszthez és formázzuk a tésztát golyóvá, és tegyük lefedve a hűtőszekrénybe 30 percre.

2. lépés

300 g túró

1 tojás

70 g cukor

A túrót keverjük össze 1 tojással és a maradék cukorral. Melegítsük elő a sütőt 200 °C-os felső/alsó hőfokra. Formázzunk a tésztából kis golyókat, és lapítsuk ki. Ezután egy pohár aljával csináljunk mélyedést a tésztába.

3. lépés

1 tojás

1 teáskanál porcukor

Töltsük meg az üregeket túróval. Verjünk fel 1 tojást, és kenjük meg vele a vatruskit. Ezután a 200 fokra előmelegített sütőben 15-20 percig sütjük. Porcukorral meghintve kínáljuk.