Hónap: június 2012

Dobozba zárt partyk

Posted on Updated on

Az egyik nap selejtezés közben, nagyanyám egyik kalapos dobozában néhány retró koktél pálcikára bukkantam. Ahogy kezembe vettem és elolvastam a rajtuk lévő feliratokat, lelki szemeim előtt megjelentek a 40-es években divatos, vamp típusú színésznők vékony sziluettjei, bordóra rúzsozott ajkakkal, hosszú szipkás cigarettákkal és egy koktéllal a kezükben.

A koktélpálcika története

A koktél pálcikák után nyomozva megtudtam, hogy 19. századi  találmány. Az első verziók még vékony ágacskákból faragott keverők voltak, legyezőszerű végződéssel. A későbbi koktélpálcika, angolul –swizzle stick- viszont már egy 20. századi fenomén, egy Jay Sindler nevű vegyészmérnök szabadalma, aki 1935-ben dobta piacra. Az időzítés érdekes volt, éppen akkor, amikor az alkoholtilalmat feloldották Amerikában. A dizájnolt koktélpálcikák annyira népszerűek lettek, hogy később különböző sportegyesületek, légitársaságok, hotelek, bárok saját gyártmányú koktélkeverőket bocsájtottak piacra. A koktélkeverőket az 50-es években már a háziasszonyok is tömegszámra vásárolták, a bakelitből, üvegből, műanyagból készült fényes, lakkozott vagy éppen matt változatukat. Később a keverők vége hegyes lett, hogy olajbogyót, cseresznyét, sajtot lehessen rászúrni, vízszintesen pedig valamilyen cég, hotel, bár, sportklub reklám szövegét írták rá. Ma egy-egy cég, repülőtársaság nevének felfedezése olyan érzés, mint amikor az ember egy palackba zárt üzenetre bukkan. 

Amerikában, New Yorkban található a leggazdagabb árukészlettel rendelkező koktélpálcika shop, melynek Diane Bob a tulajdonosa, a bolt neve Petipas Mood of Indigo (Szenes Hangulat). Arra járva érdemes körülnézni benne, lehet pl. olyan koktélpálcikát is kapni, amibe egy kis hőmérő van beleépítve, s amikor a hőmérő higanyszála eléri a kívánt hőfokot, jelzi, hogy a koktél iható.

Diane elmondása szerint, a 40-50-es években a műanyag pálcikák voltak a legnépszerűbbek, ma egy-egy ilyen retró pálcika ára 125 dollár, az üvegből készült keverőket viszont potom 2-10 dollárért megvehetjük. Érdekes, hogy a zöld, fekete és piros színű keverők ritkaságszámba mennek, az üveg és kobalt keverőkből viszont rengeteg van a piacon.

A koktélkeverők kedvenc témakörei: a hotel, kaszinó, vonat, repülő társaságok nevét viselők, trópusi gyümölcsös végűek, hangszerek, sporttal kapcsolatos figurákban végződő pálcikák.

Reklámok

Patrick Roger, csokoládéba öntött életrajza

Posted on Updated on

Patrick Roger a csokoládékészítők rebellje, kiváló ízű pralinéival és óriásméretű csokiszobraival 2008-ban elnyerte a Franciaország legkiválóbb csokoládé szoborkészítője címet (Meilleur Ouvrier).

Patrick Roger nevét már 2000 óta a legjobb csokoládékészítők között tartják számon. Az akkor még csak 32 éves mester, 12 év alatt meteorit gyorsasággal került fel a csúcsra. Tehetsége mellett, kitartása és ragaszkodása a friss, néha szokatlan ízekhez, mint pl. a zöldcitrom, citromfű, chili, szecsuán bors stb. és furcsa, gyakran provokatív, csokoládéból és bronzból megformált óriás szobrai hívták fel rá a szakmabeliek és a nagyközönség figyelmét. Első üzletét Párizs déli városrészében, Sceaux-ban nyitotta meg, ami nem éppen a legelőkelőbb helye Párizsnak, de a mester neve hamarosan futótűzként terjedt el az egész városban. Monsieur Roger a mai napig ebben a műhelyében dolgozik legszívesebben, ahol saját kezüleg temperálja a csokoládét és tölti meg egy-egy újonnan kitalált krém-fűszernövény kombinációval. A nemcsak időigényes, de kemény fizikai munka szüleményei eddig a 700 kilós, tiszta csokiból épített-faragott orángután, de készített már csokiból jegesmedvét, elefántot, gigantikus karácsonyfát (amivel vezeti a Guiness rekordot) és az idei nyári kedvencek, az óriás csoki vizilovak már ott díszelegnek a Patrick Roger boltok kirakatában, Franciaországban és Belgiumban egyaránt.

Nem csoda hát, ha fel voltam dobva, amikor 2012. június elején meghívást kaptam a Sablonon lévő szalonjába, és nemcsak azért, mert a Sablon az egyik kedvenc tartózkodási helyem Brüsszelben (tele csokiboltokkal, mint a Marcolini, Neuhaus és Godiva), hanem, mert abban reménykedtem, hogy sikerül vele egy interjút is készítenem. A boltba lépve szabályosan tátva maradt a szám: Középen egy hatalmas, 7 méter hosszú, feje tetejére állított csónak fogadott (a tervureni Afrika múzeumban láttam hasonlót). Először azt hittem, hogy csokiból öntött, de később, amikor megkopogtattam, kiderült, hogy bronzból van, ugyanis a csónak asztalként működött. A többi dekoráció sem volt kevésbé érdekes, mert Patrick Roger, úgyis mint dizájner, meghagyta az eredetileg vörös téglás interiőrt, a gyarmatosítás korát idéző festményekkel, freskókkal egyetemben. A végeredmény a terrakotta fal, a foszforeszkáló zöld és csokibarna szín tökéletes harmóniát alkotott. A kirakatban 2 hatalmas csokiviziló tátotta óriásira a pofáját. Lenyűgöző volt.

Hamarosan megjelent a művész, természetesen foszforeszkáló zöld kötényben és hófehér ruhában, amiben sokkal fiatalabbnak látszott, mint a róla készült képeken. Pár kedves szóval köszöntötte az egybegyűlteket, majd rátért az alkotásaira, melyeket egy egész életre szóló befektetéseknek szán, végül figyelmünkbe ajánlotta az idén áprilisban megjelent könyvét: A sivatag vándorol-t (The desert is creeping in).

Ezután következett a bemutató szenzációs része, a csokoládé degusztálás. Megpróbáltam minél többet megkóstolni. A legkülönlegesebb a Chimay sörös, truffle krémes praliné volt, ami persze belga barátaimnál azonnal nagy sikert aratott, lévén a Chimay, a legnépszerűbb belga sör.

Párizsban

Hogyha Párizsnak meg kéne választani a maga Willy Wonkáját, akkor Patrick Roger lenne az elsőszámú jelölt-erre gondoltam, miközben a 42 éves francia csokoládéművész, Sceaux-ban lévő műhelye felé igyekeztem.

Az interjú

Hogy kezdted a csokoládé készítést? Szobrász voltál vagy csokikészítő először?

Cukrászként kezdtem, mert apám pék volt, így azt szerette volna, ha az ő szakmáját folytatom. 15 éves voltam, még cukrásztanuló, amikor megkerestek Párizsból, hogy készítsek különböző fogadásokra csokoládé kompozíciókat. Már amikor 2 év múlva Párizsba költöztem, rájöttem, hogy a süteménykészítés egyáltalán nem érdekel. Szerencsére ugyanaz az élelmiszer cég, amelyik alkalmazott, 1 hónap múlva megnyitotta a csokoládé boltját. Én és a csoki, sorsdöntő találkozás volt: Már az első munkanapon rájöttem, hogy bármit képes leszek alkotni ebből a “médiumból”, a saját életemet is beleértve, így lett a csokoládé az útlevelem a világhoz.

Felfedezted a csokoládét, mint szenzációs médiumot, ami rengeteg szabadságot ad a kreativitást illetően?

Körülbelül, de szerintem fordítva történt, a csoki fedezett fel engem! 18 éves koromban, főleg művészi kompozíciókat kellett készítenem jeles párizsi eseményekre, pl. a francia divat diktátornak, Jean Paul Gaultiernek, az énekes Yannick Noahnak, és másoknak, mert ebben az időben tombolt a dezájn és a gasztronómia fuzionálása. A 2000-es évek elején rengeteg ilyen partyn vettem részt Párizsban.

A debutálásod a chili-csoki kombinációval volt, amit jóval hamarabb fedeztél fel, mint a csokoládéipar. Akárcsak a bazsalikommal, citromfűvel, zöldcitrommal ízesített-aromásított csokoládéid is. Ez azt jelenti, hogy Patrick Rogernek az a fontos, hogy a csokoládéja különleges ízű legyen?

Nem feltétlenül, -egyébként, véleményem szerint semmi extravagáns, vagy meghökkentő nincs a csokijaimban. Egyszerűen annyi a magyarázata, hogy ma már rengeteg új alapanyag között lehet válogatni a piacokon, mint mondjuk 50 évvel ezelőtt. A kumquattól (kis savanyú narancs) a pitahajáig, a physalisról, sharon-parszimonról, zöldcitromról akkor még senki sem hallott Párizsban. Ma viszont már teljesen hétköznapiak ezek a gyümölcsök. Nem követem a divatot és nem ezért dolgozom ezzel vagy azzal a fűszerrel, gyümölccsel, magokkal, kakaóval, alkohollal mert felkapott, hanem azért teszem hozzá a csokihoz, mert szeretem. Nem dőlök be a médiának, ami napjainkban rettenetes iramot diktál, az újságok, TV csatornák, rádió adók versenyben vannak egymással, hogy ki tudja elsőként kiszimatolni mi az új, mi a trendi. Én írtózom ettől, és nem is akarok a divat szolgálatába állni, mert számomra az a fontos, hogy mit szeretnek a vendégeim, s ezek általában az egyszerű dolgok. Mondok egy példát: Franciaországban a legfinomabb reggeli, a serpenyőben picit átsütött libamáj, kenyérrel és lekvárral. Számomra ez jelenti a tökéletes reggelit. De az újságok mindenféle extra dolgot találnak ki hozzá, csakhogy növeljék az olvasó számot, pedig véleményem szerint csinálhat valaki művészi dolgokat, az emberek többsége akkor is ragaszkodni fog a megszokott, jól bevált ízekhez.

Mindenki üvegházról ábrándozik, de senki sem akar igazán ott élni.

Csodálatosak a kirakataid. Min dolgozol jelenleg?

Mindig az évszaktól és az eseményektől függ, de folyamatosan új dolgokat találok ki, új témák után nézek. Ez (és rámutat 2 óriási jegesmedvére, természetesen csokiból) a jéghegyek elolvadásáról és a globális felmelegedésről szóló üzenet, hogy hatásvadász lennék? Lehet, de azt akarom, hogy minden művem egy üzenet legyen, mertha nem lépünk akcióba, a jegesmedvékből hamarosan barnamedvék lesznek, mint itt a csokiból készültek. És ott (rámutat egy hatalmas csokoládé tömbre, ami úgy néz ki mintegy őskövület), nem tudom, hogy látszik-e már, de abból a masszív csokitömbből, egy elefánt lesz, csak szegény még ebben a tömbbe van befalazva. 4 méter magasra tervezem, kb. 1 hónap munka vár rám mire elkészülök vele. Az kb. 400-500 munkaórát jelent.

Az kirakataid  sokszor meghökkentőek, kihívóan merészek. Első alkalommal amikor itt jártam, a párizsi kirakatokban séfeknek öltözött patkányok szorgoskodtak, törött tojáshéjakkal körülvéve. Aztán még nem említettem meg a Bálint napi szexi csokinőidet.. vagy a kedvenceimet a Húsvét szigeteki óriás tojásokat Brüsszelben. Szándékosan provokálod, különösen az -oh én vagyok a legfontosabb- sznob párizsi luxus szektorban dolgozó művészeket?

Oké a Bálint napi kirakat, az egy kicsit tényleg provokatív volt, de hozzátenném, hogy nem volt vulgáris. De úgy gondolom, hogy a művészetben nincsenek korlátok, tehát ha éppen meztelen figurát akarok kitenni a kirakatba, akkor ki is teszem. A művészek hóbortosak, ettől különböznek az átlagemberektől, azonkívül elsősorban a felnőtt közönséget célzom meg. Gondolom azt is észrevetted, hogy kedvelem a természetet, az erdőt, az állatokat, elsősorban azokat formálom meg.

A csoki még mindig luxuscikk, általában “előkelőnek” titulált termék, mi a véleményed erről?

Nem hiszem, hogy a 21. században a csoki luxuscikknek számít, de lehet, hogy csak én érzem így, mert személy szerint egy kis francia vidéki városban nőttem fel, ahol szenzációsan finom ételeket ettem mindig. A mai napig nem tudom pl milyen ízű lehet egy konzerv, de visszatérve a csokoládéra, véleményem szerint a csokoládénak rettenetesen fontos szerepe van a kommunikációban, mert mindenki eszik csokit.

Honnan szerzed be az alapanyagokat?

30 országból. A legfontosabb, hogy a növények mérnökök, agronómusok, biológusok által ellenőrzöttek legyenek. Hogyha tudod, hogy hogyan művelték meg a földet, hogy termesztették a kakaót, teát, a végső eredmény jó lesz. A növény kultiválása, aztán a végtermék átválogatása nagyon fontos dolog, végül a szárítástechnika, és hogy volt-e kezelve valamivel stb. Mindez akkor derül ki, amikor hozzánk kerül. És ez még nem minden, mert sokszor tapasztaltam, hogyha a csokit rosszul temperálja valaki, sietteti a folyamatot, katasztrófa lesz belőle, ami ugye nemcsak pazarlás, de időpocsékolás is. Aki ezt a szakmát választja, annak egy kicsit olyannak kell lennie, mintha egyfolytában szerelmes lenne: minden apró mozdulatnak, szónak, tettnek van következménye (a végső terméknél).

És mi ez az új nagy lelkesedés az organikus csokoládé iránt? Úgy gondolod, hogy érdemes ebbe az irányba menni?

Vegyesek az érzéseim ezzel kapcsolatban, mert az organikus címkével ellátott termékek nem feltétlenül jelentik a jó minőséget is. Sok organikus csokoládét veszünk, de rá kell jönnünk, hogy néha nem jobbak, mint a nem organikusak. Pl az Elefántcsont parton, Indonéziában, a földeken dolgozó parasztok nem permetezik a kakaót, szóval de facto organikusak,—csak éppen mivel egy nem címkézett, névtelen termékről van szó, nem ismerik és nem tudják, hogy milyen kiváló, mert az emberek félnek az ételmérgezésektől, ezért csak a cimkézett, minőségileg ellenőrzött termékeket vásárolják.

Dolgozol valami új ízen, zamaton?

Igen mint mindig. Kísérletező típusú ember vagyok. Pl. tavaly egy nap kíváncsi lettem, hogy mi sülne ki az alma-csoki párosításból. Szerintem kiváló lett. Aztán készítettem egy új zamatú bon-bont St. Patrick napra, ami ugye az angolszászok ünnepe-védőszentje, nem a franciáké, de mivel az én nevem is Patrick-nos…lett egy Patrick nevű csokim is. Aztán Belgiumban járva ihletett meg a Guinness sör-csoki kombináció. A vendégek úgy megszerették, hogy ha kifogy, már keresik. A módszerem, mindig ugyanaz, meghagyom a csoki alapízt, de hozzáteszek 4-5 más alkotórészt, mely megváltoztatja a strukturáját; ezután hozzáalakítom a csokifajtához (fehér-fekete-keserű csoki vagy tejcsoki). Mi csokikészítők kémikusos és ízvarázslók is vagyunk egy személyben! A termék általában magáért beszél.

Kedves Patrick, köszönöm a szenvedélyes interjút!

Patrick Roger eddigi csoki szobrai: az ehető berlini fal, kakaóvajjal, kókusz ízesítéssel, gigantikus karácsonyfa, majom, elefánt, patkányok, viziló, Húsvét szigeteki tojások, pisztácia ízű fényes csokimázzal bevont nyaklánc anyák napjára..

Legnépszerűbb praliné fajtái, töltelékei: alma, karamell, sütőtök, sósvajas karamell, uborka, méz, rozmaringos, japán juzus (citromféle gyümölcs), citromos, limettes, prunelle szilva likőrös, szecsuáni bors ízesítésű, earl grey teás, mazsola-nugátos stb.

“Délután ötre kiütve” és a “Szőrös mellkas”

Posted on Updated on

Ha Truman Capote: Álom luxuskivitelben című regény elbűvölő főhősnőjének, Cilly Hebrencsnek (a regénybeli neve Holly Gollitly) valaha sikerült volna kimondania a boldogító igent, férjes asszonyként első dolga az lett volna, hogy felül a bárpultra és odaszól a séfnek, hogy: “Drágám, keverj már nekem egy ütős italt!”

Kevesen tudják, hogy a koktél party, Amerikában, Európához képest eléggé későn, csak a 20. században jött divatba. A lemaradást azonban annál gyorsabban behozták. Paradox módon éppen az alkohol tilalom idején kezdtek elterjedni az ún. speakeasy-k, (laza-oldott klubok) vakmalac, vagy vaktigrisnek nevezett illegális társaságok, amelyek titokban főzték és forgalmazták az alkoholt. A csempészet az 1920–1933-as években érte el tetőpontját, éppen akkor, amikor az alkoholtartalmú italok szállítása, gyártása, az ún. bootlegging (csizmába rejtés) vagy rum running (rum futtatás) büntetendő cselekménynek számított.

Később a jazz korszakkal nemcsak a fox-trot és a zanzibár jött divatba, de a speakeasy társaságok által kotyvasztott koktélok is, mint pl. a Lepedők között nevű,-(between the sheets) ami egyenlő mennyiségben tartalmazott rumot, narancslikőrt, brandy-t és citromlevet. Az alkohol ellazító-happy hatása miatt hamar népszerűvé vált.

A világgazdasági válság idején új italok kerültek forgalomba, mint a Manhattan és a Sensation, melyek a merészség, és a savoir faire szimbólumai lettek, valamint a gyorsan váltani tudó, agyafúrt embereké, mint pl. Nick Nora és Charles felügyelő a Tin Man sorozatból, akik koktélivás közben oldják meg a legbonyolultabb bűnügyeket (lsd. Tom Selleck sorozata). A 40-es években, az amerikai koktél partyk népszerű itala a Martini, a White Angels valamint a Brandy & Alexander keverék lett, de ha éppen jól behűtött pezsgőre vágyott valaki, azt is megtalálta minden valamirevaló hotel bárjában.

A koktél partyzás az 50-es években érte el csúcspontját, amiben nem kis szerepe volt a filmiparnak. Először a II. világháború utáni engedd el magad hangulatnak megfelelő italok jöttek divatba mint pl. Humphrey Bogart kedvence a Martini-gin keverék. Később, amikor Bogart a magánéletben a Martiniról áttért a Skót Whiskeyre, egy riporternek azt nyilatkozta, hogy soha többet nem iszik Martinit.

Ne felejtsük el megemlíteni az elveszett nemzedék jóképű fenegyerekét, Ernest Hemingway-t sem, aki miután a valóságban is átélte a háború borzalmait, keresztül-kasul száguldott az európai kontinensen, szörnyű élményeitől (depresszióját) az abszint segítségével próbált megszabadulni. Miután végigitta Európa összes bárját, a legtöbb helyen ahol megfordult, feljegyezték receptjeit. Az ő “találmánya” volt pl a Délután 5-re kiütve, és a Szőrös mellkas nevű koktél keverék is (az 1932-ben írt Halál délután-Death in the Afternoon című novellájában szerepel). A Fiesta, a nap is felkel (The Sun Also Rises) című szintén 1932-ben írott regényében olyan szemléletesen írja le a fehér bor ivás rituáléját, hogy a spanyolok számára örökre megváltoztatta a borivás etikettjét.

Szőrös mellkas ital: 100-ból/100 pontos

Hemingway talán nem a legválasztékosabb nevet adta ennek a kedvencének, de higgyék el, hogy nemhiába érdemelte ki a maximális pontszámot.

Hozzávalók: abszint, brut pezsgő

Íme a nagy író használati utasítása: “Tölts egy méregerős abszintet egy pezsgős pohárba, adj hozzá egy jéghidegre hűtött pezsgőt, várj amíg tejszerűvé válik. Ezután 3-5 ilyen koktélt igyál meg a délután folyamán, nagyon lassan kortyolva.”

Nos ma már képtelenség követni Hemingway 3-5 pohár javaslatát, nem azért, mert általában egy is megteszi a hatását, hanem, mert ennek az iszonyúan erős italnak a nem vizezett változata csak Észak-Amerikában kapható, ugyanis a világ összes többi országában betiltották. Pedig a szolidabb változata még nem szükségszerűen okoz hallucinációt, de biztosak lehetünk abban, hogyha megpróbálnánk házilag gyártani, már kis mennyiség is azonnal a fejünkbe szállna.

Hemingway kedvelt koktéljai voltak még: az abszint tisztán, a daiquiri rummal, a martini ginnel, a mojito Hemingway rummal, a kubai korszakából a Havanna white club (Bacardi) fehér rummal,  és a Papa doble: fehér rum, grapefruit lé, grenadine, cseresznye likőr vagy maraschino keverék. 

A kispolgári viselkedés álszentségét, a szigorú szabályok szerint zajló vaskalapos partykat, Hemingway regényei hatására felváltották az önfeledt, ereszd el a gyeplőt hangulatú partyk, melyek később fokozatosan beszivárogtak az amerikai esküvőkre is, ahol nem az volt a kérdés, hogy legyen-e koktél party, hanem az, hogy mettől-meddig tartson és milyen italt szolgáljanak fel. A laza pszichológiai szünetnek nevezett délutáni koktélozás mindig jól jött a merev hangulatú, esti vacsorák előtt, ezenkívül a koktélóráknak volt még egy fontos szerepe, a későnjövők utol tudták érni a többieket,… az italfogyasztásban is.

Befejezésül koccintsunk hát egy nyáresti partyn ismét Cilly Hebrencs szavaival, aki bizonyára azt mondaná, “hogy nincs jobb egy-két nyári koktél keveréknél!”

A “bootlegging” eredete a Civil háború idejére vezethető vissza, amikor a katonák a csizmájukba vagy a nadrágszárukba rejtve csempészték be a különféle likőröket a katonai táborokba. A csizmaszárazás később annyira népszerű lett, hogy az alkohol tilalom idején a legfontosabb nagyvárosokban is lekopírozták a katonák módszerét.

A  “rum-running“-nak vagy rumfuttatásnak nevezték, a Biminiből, a Karib szigeteken és a Nyugat- Bahamákon keresztül Floridába szállított olcsó rummal való seftelést. Később a rum ára annyira lezuhant, hogy alig hozott hasznot, az italkereskedők ezért kénytelenek voltak másféle alkoholtartalmú italokra áttérni mint pl. a kanadai whiskey, a francia pezsgő, az angol gin. Az árak New Yorkban és Bostonban olyan magasra szöktek, hogy a bátrabb, hazardírozó üzletemberek hamarosan meggazdagodtak belőle. Állítólag volt olyan hajó, amelyik 200,000 $ értékben szállított csempészárut csak az odafelé vezető úton.

Nemrég néztem végig egy szenzációs HBO sorozatot, Scorsese: Gengszterkorzó-ját, ami New Jerseyben, Atlantic Cityben játszódik. A 12 részes TV széria éppen az alkohol tilalom botrány történeteit dolgozza fel. A főhős szerepében Steve Buscemi (Emmy díjas) Michael Pitt és Gretchen Mol szenzációsak.

Vacsora fehérben, kétszer egymás után

Posted on Updated on

Párizsban az idén két alkalommal tartották meg a népszerű gasztronómiai villám csődületet a Vacsora fehérben-t.

Először június 14-én, délután ötkor, tetőtől-talpig fehérbe öltözött emberek lepték el a Vosges teret, a jól bevált forgatókönyv szerint, pezsgős poharakkal, fehér terítővel, összecsukható asztalokkal megrakodva. Az ismerősök fehér kendőkkel integetve üdvözölték egymást. Amikor fél hatkor a szervezők megadták a jelet, mindenki nekiesett a saját maga által készített, hozott vacsorának.

A “sikkes pikniknek” nevezett közterületi party, 26 év alatt egyfajta ritussá nőtte ki magát, ami nagy valószínűség szerint azt jelenti, hogy az emberek igénylik az efféle társas együttléteket. -“A vacsora kiváló alkalom az ismerkedésre,”- mondta Claire Verckel, a fehér vacsorák egyik lelkes, állandó résztvevője.

A vacsora, mint minden évben, június 14-én is éjfélkor ért véget. Fantasztikus élmény volt, amikor Párizs legősibb terén (a kolostor árkádja alatt), többezer ember egyszerre emelte poharát a magasba és mondott tósztot a gyertyafényben. A tökéletes hangulatról élőzene-(egy óriási fehér zongora) gondoskodott.

“Csak kíváncsiságból jöttem el, nem csalódtam, mert ez az egész dolog zseniális!” –állapította meg teljes extázisban egy először idelátogató, fehér vacsora partys srác mellettem.

A villám csődület, vagy pop-up fenomén ma már az egész világon ismert. Svájc, Németország, Magyarország stb. után az idén első alkalommal rendezik meg San Franciscóban, Spanyolországban, Singapore-ban, Mexikóban és Ruandában.

Az eleinte csak szűkkörű társaság számára szervezett vacsorán mindenki részt vehet, aki betartja a szabályokat, mely szerint előre fel kell iratkozni a vacsora fehérben weboldal várakozási listájára. A helyszínről és az időpontról aznap értesül mindenki. A résztvevőknek saját maguknak kell gondoskodniuk az asztalokról, székekről, piknik kosárról, amit “minőségi ételekkel kell megpakolni”, kínai porcelán, pezsgős pohár és ezüst evőeszköz szinte kötelező. Italként csak bort és pezsgőt lehet hozni, a sör és a tömény italok ki vannak tíltva.

Az est lényege az egyik főszervező szerint: “Barátokkal találkozni a város szívében, ahol egy első osztályú vacsora mellett a csodálatos történelmi miliőbenszimplán jól érezzük magunkat (az eddigi fehér vacsorák színhelye volt: az Invalidusok tere, az Eiffel torony előtt, a Notre Dame előtti tér, a legnagyszabásúbbra a Chans Elisée-n került sor). Kell ennél több a boldogsághoz?”

Vacsora fehérben Versailles-ben

A második vacsorára fehérben, péntek este Versailles-ban került sor. Ez a party annyiban tért el az előző napitól, hogy nem egy spontán megmozdulás volt, hanem egy hálaadás vacsora azok számára, akik a fehér vacsora szervezésekben a kezdetektől fogva, (25 éve) aktívan részt vett/sznek. A magam részéről a versailles-i kastély kapujánál találkoztam néhány párizsi barátommal, majd onnan együtt folytattuk utunkat a palota főbejáratáig, mint az igazi celebek. Nagyon élveztem, hogy ezúttal nem sürgetett senki az asztalok-székek felállításával, de még a terítéssel sem, így remekül lehetett fotókat készíteni. Amikor körbenéztem a legcsodálatosabb dolog az volt, hogy még a párizsiak is tisztelettel hajtottak fejet Versailles pompája előtt.

A vacsorára a Jules Hardouin-Mansart által tervezett Orangerie bolthajtásos télikertjében került sor, ami hamarosan kicsinek bizonyult, amikor a vacsora után az egybegyűltek egyszercsak spontán táncba kezdtek. Öröm volt nézni, hogy szinte minden korosztály képviseltette magát, és együtt élvezte a fantasztikus pillanatot. A versailles-i party hangulata, ars poetikája teljesen más volt, mint a csütörtök esti Dîner en Blanc a Notre Dame előtt és a Vosgesek terén, mert míg ott az együttlét örömén volt a hangsúly, a versailles-i vacsora a hagyományőrzésről szólt, és arról a vágyról, hogy a következő generációnak sikerüljön megőrízni azt a tisztaságot, ahogy ez az egész fehér vacsora dolog elindult: egy szép, történelmi helyen, együtt vacsorázni sokad magammal, a média és a hatóságok kizárásával, valamint az üzletszerzés, meggazdagodás mindenféle hátsó szándéka nélkül. Ugyanakkor a közrendészeti szabályok betartásával, mert a rendőrség csak addig huny szemet a fehér vacsorák felett, amíg nem tör ki botrány (nem beszélve a rendészeti szabályok mellőzéséről, szaniter, első segély stb. a versailles-i palota kertjében, azért láttam néhány biztonsági őrt fel-alá sétálni).

Amikor a zene abbamaradt, senki sem állt fell, hogy elhagyja a termet. A pillanatnyi csöndet kihasználva egyszercsak valaki énekelni kezdett, majd egy perc múlva száz torok csatlakozott hozzá. Frenetikus volt. Sajnos, azonban egyszer minden jónak vége lesz, így történt most is. Amikor a kijárat felé igyekeztem, valami arra késztetett, hogy megforduljak és megszemléljem a fényárban úszó versailles-i palotát. Talán csak azt akartam, hogy ez a kép maradjon meg az emlékeimben, meg az, hogy több száz embertársammal, ha egy másodpercre is, de bekerültem a versailles-i kastély történelmébe.

Piknik az Akropolisz lábánál

Posted on Updated on

Tavaly szeptember végén, amikor egy hetet Athénban turistáskodtam, az egyik nap miután meghódítottam az Akropoliszt, (ahol az ezüstszínű felhők mögé bújva figyelik az embereket az istenek) és kellőképpen kigyönyörködtem magam a kariathidákban, a visszafelé vezető úton, amikor kamerámmal a csillogó kék Thérmai öbölről a borókacserjékre zummoltam, hirtelen elképzeltem, hogy annak idején milyen pompás “pikniket” rendezhettek az Akropolisz hegy lábánál az ókori görögök! Miközben lassan leereszkedtem a hegyoldalon, a fejemben listát készítettem a görög lakomához szükséges hozzávalókról.

Íme a lista

Elsőnek a hegyoldalakon meghonosodott, illatos fenyőfa került a listámra, pontosabban a gyantájából készült különleges, szájcsücsörítő recina bor. Amikor egy bozótból egy fürj repült át az út másik oldalára, eszembe jutott a Nőstény kentaur című görög irodalomról, történelemről szóló könyvem, mit könyvem, Bibliám, melyben azt olvastam, hogy régen nyúlra, fürjre is lehetett vadászni Athénban, a pásztorok pedig kecskét, bárányt legeltettek a déli lejtőkön. A hús, a tej, a sajt és a savanykás joghurt, a görög konyha klasszikus alapanyagai tehát szintén ki lettek pipálva. Aztán megláttam az olajfákat,- valójában velük kellett volna kezdenem a sort-, mert majdnem biztos, hogy a görögök “őket” tekintik a természet legnagyobb ajándékának, egyszerűen nem tudják az életüket elképzelni oliva olaj nélkül. Statisztikailag ők fogyasztják a legtöbb oliva olajat a világon (a krétai Kalamatas a legjobb).

A megterített asztal a lábunk előtt hever

A déli oldalon tovább haladva a babér, oleander és bergamot cserjék illatversenyt rendeztek, mellettük közvetlenül birsalmafák roskadoztak a sok érett gyümölcstől, (a virágjukból nyerik a görögök a világ legintenzívebb aromájú mézét). Majd amikor tekintetem ismét a tengerpartra révedt, a Földközi tenger egyhangúságát tarkító ezernyi kis sziget láttán hirtelen megelevenedett előttem Görögország térképe. Az azurkék tenger mellett még fehérebbnek látszó kövekről, és a fehérre meszelt házakról, rögvest a görög zászlóra asszociáltam. Estebéd idején már Pireuszban, Athén kikötőjében szemléltem a halászok aznapi tengeri gyümölcs zsákmányát, a sekély vízből merített kagylót, garnéla rákot, homárt, és a tenger mélyéből felhozott kidülledt szemű, tekergőző polipokat, tengeri keszegeket, makrélákat és szardíniát.

Görög vacsora

A görögök tulajdonképpen már évezredek óta földközelben élnek, ezért van az, hogy ételeik ilyen pompásak, egyszerűek, ízletesek és gyorsan elkészíthetőek. A hangsúly a frissességen van, és ami fontos, hogy a görög gasztronómia mesterei hamar felismerték, hogy az ételek íze, akkor a legjobb, ha meghagyjuk mindennek az eredeti karakterét, mert egy szósszal agyonöntött hús vagy halétel íze teljesen más, nem beszélve az elkészítésre szánt hosszú időről.

A régi időkben a görög konyha nagyrészt vegetariánus volt, mert a hús és a hal, sokak számára luxuscikknek számított. A századok során azonban a görög étkezési szokások is megváltoztak, ennek ellenére még mindig sok zöldségből készült ételt kínálnak a Plaka csigalépcsője mellé települt vendéglők. A kenyér, kiegészítő fogásként mindig fontos eleme volt a görög konyhának, így nem csoda, hogy az évezredek során komoly irodalma halmozódott fel. Nem túlzás, de a görögök szinte minden alkalomra másféle kenyeret sütnek, legyen az a görög szentek ünnepe vagy csak egy „bazi” nagy görög esküvő. A görög-ortodox naptárban ugyanis fontos, hogy mi kerül az asztalra, pl. böjt idején, ami akár fél évig is eltarthat. Valószínüleg ezért találták ki a leleményes pékek, hogy minden böjtöt meg lehet szakítani egy extravagáns lakomával: és itt jön a képbe az ouzo, az ánizslikőr, egymás után 5-6 kupica után, (ami legalább annyira fárasztó művelet, mint az azt megelőző böjt), nem csoda, hogy ki kellett találni valami harapnivalót. 

A görög konyha nagyon is tisztában van azzal, hogy a tökéletesség titka az egyszerűségben rejlik. Kevés dolgot múlhat felül egy friss alapanyagokból összeállított ebéd vagy vacsora, egy hangulatos kis tavernában, pl. egy csak sóval és citrommal ízesített -grillezett hal, oliva olajjal nyakon öntött zöld salátával. A nagy melegben desszertként pedig jól esik egy juhtejes-krémes joghurt, édes cseresznye kompóttal.

Amikor felálltunk az asztaltól, a pincérünk drámaian felnézett az égre majd elégedett arcunkat látva azt mondta, hogy -“azt hiszem ezután a vacsora után felesleges megkérdezni az istenektől, hogy ez a mennyei menü megfelelt volna a finnyás ízlésüknek?”