Latest Event Updates

Diner en Blanc avagy vacsora fehérben

Posted on Updated on

Villámcsődület fehérben

Pontosan 24 évvel ezelőtt, Párizsból indult ki a Vacsora fehérben “őrület” amikor 1988 nyarán egy bizonyos Francois Pasquier nevű párizsi arisztokrata egy zártkörű, kerti mulatságot rendezett a saját házában. A partyra túl sok vendég érkezett, így a vendéglátónak egy brilliáns ötlete támadt. Mi lenne, ha a szabadban folytatnánk a vacsorát? És így is tett, a vendégseregével kivonult a Bois de Boulogne-ba és éjfélig ott tobzódtak. A partynak akkora sikere volt, hogy ettől kezdve Pasquier úr (aki napjainkban kb. a hatvanas évei végén járhat) minden év júniusában társas összejövetelt rendez, (a rendőrség szemet huny a dolog fölött), Párizs valamelyik népszerű közterén. Az izgalmas a dologban, hogy a szervezők az utolsó percig titokban tartják a helyszínt, csak ¾ 5-kor küldik el SMS-n vagy e-mailben a paramétereket. A party feltételei: az összes meghívott csak úgy vehet részt, ha tetőtől-talpig fehérbe öltözik, (nem T-shirtbe vagy farmerbe, hanem elegáns fehér ruhába, öltönybe, kalapba) azonkívül gondoskodik saját asztalról, fehér terítőtől, evőeszközről, székről, szalvétáról. És ez még nem minden: mindenkinek készítenie kell egy 3 fogásos menüt.

Az eddigi nevezetesebb Vacsora fehérben találkahelyek: 2007-ben a Diadalívnél az Étoile téren volt, 2008-ban a Champs-Élysées-n ünnepelték meg a Fehér vacsorák 20. évfordulóját, 2009-ben a Place de la Concorde-on, 2010-ben a Louvre udvarán, az ideit 2011. június 16-án a Notre Dame katedrális előtti téren rendezték meg. A résztvevők száma elérte a 8000 főt.

A Vacsora fehérben alapítójának a mai napig sikerült visszautasítania mindenféle reklámkampányt, távol tartania az esemény szervezőket, pezsgő és borszállító vagy más cégek ajánlatait, mert Pasquier úr számára a dolog lényege a spontenitás és az együttlevés öröme, ami mindenféle üzleti érdektől vagy politikai színezettől mentes. Aymeric Pasquier, az alapító 36 éves fia, 2010-ben első ízben rendezte meg Montrealban a fehér vacsorát. A fiatalember jövőbeli terve egy nemzetközi Vacsora fehérben háló létrehozása, amikor minden nagy város együtt ünnepel.

Egy új hagyomány csodálatos kezdete

Míg eleinte a Vacsora fehér-bent a felső tízezer, sikkes picknikjeként tartották számon, a több mint 20 év alatt ma már a barátok és családok networkjén keresztül terjedő eseményen bárki részt vehet.

A párizsi minta

2008 óta rendezik meg a Fehér fogadásokat a német nyelvterületeken mint pl Hannoverben, ahol szintén állandóan változtatják a helyszínt, az utolsó percig titokban tartják, hogy kikerüljék a szervező hatóságokat, akik az ilyen nagyszabású rendezvényeknél kötelezővé teszik a WC, szemetesek felállítását, belépőjegy szedését stb.

2010. május 29.-én volt az első Fogadás Fehérben party Berlinben a Bebelplatzon, 400 résztvevővel.

2010. július 1-én 500 vendég érkezett talpig fehérben a müncheni Hofgartenbe.

Fehér vacsora Hamburgban

Hamburgban tavaly, 2010. augusztus 21-én került sor az első  Weiße Dinner” –re. Az esemény alkalmából lezárták az Eimsbüttel nevű bevásárló utcát egészen a Keleti utca sarkáig kb. 140 méter széles sávban. Barátok, barátainak a barátai, szomszédok, családok mindenki bekapcsolódhatott a saját maga által összeállított vacsora partyba. A feltételek a párizsi modell szerintiek voltak: mindennek fehérnek kellett lennie, az asztalterítőtől, a tányérokig, a ruhától a kalapig. A szabad ég alatti piknik du 5-kor vette kezdetét és éjfélkor ért véget. A résztvevők, az újszülöttől a 80 éven felüliekig képviseltették magukat. Élvezetes látvány volt amikor a kosarakból előkerültek az elegáns ezüst gyertyatartók, pezsgősüvegek.  Fehér napszemüvegekben, nyári ruhákban, fehér virágfüzérekben pompáztak a nők, fehér cilinderekben és utolsó divat szerint szabott öltönyökben flangáltak a férfiak. Nemcsak a bébik csörgői voltak fehérek, de még a kutyák is fehér gallérokban büszkélkedtek, vagy fehér virágokkal a nyakörvükben ugra-bugráltak. A fénypont az volt, amikor 900 vendég patyolat fehérben a társas együttevés örömétől felszabadultan étkezett. Mintha sohasem létezett volna a hamburgiak, hűvös, távolságtartó viselkedése: az emberek kedvesen kínálgatták szomszédaiknak az ételeiket, idegenek pezsgővel koccintottak, majd spontán táncra perdültek, végül éjfélkor gyertyát gyújtottak és együtt bámulták a szintén fehér csillagos eget.

Mivel a párizsi Fehér fogadást már mindenki lekéste, a hamburgi piknikre azonban még be lehet nevezni, idén augusztus 13-án lesz a Hanseatic városnegyedben.

Véletlen találkozás XVI.Benedek pápával

Posted on

A 20. Katolikus Világifjúsági fesztivált (németül: XX. Weltjugendtag) 2005-ben Kölnben rendezték meg (augusztus 16.-augusztus 21. között). Ez volt az első világifjúsági találkozón való részvétele XVI. Benedek pápának (és nekem is). A 2005-ös találkozó témája “Azért jöttünk, hogy szolgáljuk az Urat! volt (az idézet Mátyás evangéliumából való, 2/2).

Aug. 16-tól 19-ig, 200 országból 400,000 fiatal vett részt a programokon, iskolák, egyetemek, egyházi csoportok, vallásos szervezetek képviselői, a hétvégén viszont a létszám háromszorosára nőtt, tehát aug. 21.-én 1,200,000 hívőnek tartott misét a pápa.

Rossz időben rossz helyen

Mivel nem igazán követem az egyházi élet eseményeit, így nem csoda, hogy a 2005-ös Katolikus Világifjúsági Találkozó is elkerülte a figyelmemet. Mentségemre szolgáljon, hogy akkoriban a férjem Münchenben dolgozott, az életünk meglehetősen mozgalmas volt a pápa nélkül is, mert az egyik hétvégén én mentem Münchenbe a másik hétvégén meg a férjem jött haza, akkori otthonunkba Leuvenbe. Augusztus 18-án a férjem volt a soros a hazajövetellel, és nem tudom, hogy milyen megfontolásból, de azon a hétvégén éppen úgy döntöttünk, hogy Kölnben találkozunk, ahol először egy kicsit körülnézünk, majd kocsival megyünk tovább Belgiumba. Szeretem Kölnt, gyakran jártunk oda vásárolni a lányaimmal mivel csak másfél-2 órányira van Brüsszeltől.

A találkozás

A kisebbik lányom egy kis cuccolás reményében aznap is boldogan velem tartott. Egy sima és zökkenőmentes út után, úgy fél 11 tájban meg is érkeztünk Kölnbe. Amikor kiléptünk a parkolóházból feltűnt, hogy a városban a szokásosnál is nagyobb a tömeg meg a cirkáló, ninózó rendőrautó. Később leszólítottunk egy dóm felé igyekező gyalogost, akitől megtudtuk, hogy aznap vette kezdetét a 20. Katolikus Világifjúsági Találkozó!  Aha, hát ezért van ez a nagy nyüzsgés, nyugodtunk meg a hír hallatán, s optimistán folytattuk utunkat a bevásárló utca felé. Kis idő múlva azonban csak úgy tudtunk haladni, ha lépéseinket a tömeghez igazítottuk. Gyűlölöm, ha lökdösnek, így egyre idegesebb lettem, s amitől féltem hamar be is következett, egyszer csak egy brazíl csoport mögött hirtelen bezárult a kör. Olyan érzés volt mintha csapdába estünk volna. “Micsoda pech,- mondtam hangosan a lányomnak, -“hogy nekünk éppen ma, és éppen a dóm előtti metróállomásnál kellett megbeszélnünk a találkozót, pont 12-kor, amikor a tervek szerint a pápa is körbevonul a kapszulájában, hogy megáldja a tömeget!”

Visszafordulni már túl késő lett volna, erre akkor jöttünk rá, amikor kitörési manővereink mind hiábavalónak bizonyultak, ráadásul minden alkalommal, egyre rosszabb helyzetbe kerültünk. Csak attól féltem, hogy a lányommal elveszítjük egymást, de a hullámzó tömegben úgy összepréselődtünk, hogy alig kaptunk levegőt. Ekkor egy mellettünk nyomorgó asszony rosszul lett, elzöldült majd legnagyobb rémületünkre összeesett. A pop koncerten megedződött tinédzser lányom azonban nem vesztette el a fejét, azonnal akcióba lépett: „Pánik roham!”-üvöltötte teli torokból németül, mire Isten tudja, honnan, de rögtön előkerült egy rendőr, a nyomában a mentősökkel. A tömeg utat nyitott nekik, a mentősök felnyalábolták az ájult nőt a földről és a hordágyra fektették, mi meg a lányommal a rendőr háta mögötti fedezékben szabályosan kiverekedtük magunkat az embergyűrűből.

Akkor most hová?-kérdeztük egymástól, amikor az átélt izgalmak után magunkhoz tértünk.-”Legjobb, ha keresünk egy biztonságos helyet, és ott lecövekelünk-javasolta a lányom, -majd mobilon tartjuk a kapcsolatot apával”.- És így is lett. Amíg várakoztunk, bámultuk az önfeledten tobzódó tömeget. Láttunk spanyol apácákat, akik egy hosszú kötelet fogtak, úgy közlekedtek, nehogy elveszítsék egymást. Aztán olasz szerzeteseket, akik ütemes tam-tam zenére fel-le ugráltak izgalmukban. Ekkor egy kétségbeesett hawaii pap csapódott mellénk, egy 38-40 év körüli férfi, aki elvesztette a “nyáját”. Waikikiből jött a találkozóra és most nem tudta mitévő legyen. Megnyugtattam, hogy Köln nem olyan nagy hely, hogy ne találná meg a társait. Előbb vagy utóbb!

Végre SMS jött a férjemtől, amiből kiderült, hogy még mindig a reptéren rostokol, mert a pápa miatt lezárták a repteret, s amíg ott tartózkodik, tilos az átjárás.

Amikor 12.25 perckor egy többezer decibeles üvöltés rázta meg a levegőt, tudtuk, hogy megérkezett a pápa. Pár perc múlva üzenet jött, (nem a pápától, hanem a férjemtől), hogy végre megnyitották a kijáratokat és magunk se hittük el, de az irdatlan tömeg ellenére kb. 5 perc múlva megtaláltuk egymást. Rohantunk volna az autónkhoz, de a rendőrök addigra élőkordont alkottak és nem engedtek át senkit, amíg a pápa, golyóálló mobiljában körbe nem járta a teret. Nem lehet szavakba önteni azt az az extázist, amit átéltünk. A tömeghisztériát, az apácák zokogását, néger csoportok goszpel éneklését, az „I will follow him wherever he may go”-t…de amikor a kanyarban feltűnt a pápa, Papa Razzi, ahogy akkoriban tréfásan emlegette a német sajtó hirtelen csend lett. A szívem a nyakamban dobogott, mert eszembe jutottak vallásos nagyszüleim, nagyanyám, aki mindig arról ábrándozott, hogy egyszer majd elzarándokol Rómába, csakhogy lássa a pápát, (nem ezt még az előzőt), de szegényke sohasem jutott el Olaszországba, csak egy rózsafűzért kapott Rómából, azzal imádkozott minden reggel és este. Közben egyre kisebb lett a távolság a pápa már csak 200 méterre volt tőlünk, majd 100, végül ott állt előttünk teljes életnagyságban. Hófehér volt a haja, hófehér az ünnepi öltözéke, a nyakában egy óriási arany kereszt lógott. A pápamobil megállt, Alois Ratzinger pedig pont ránk emelte, hihetetlen kék szemét. Végtelen nyugalom és harmónia áradt belőle, életöröm, és lelki béke. És akkor kedves, szeretetteljes mosollyal felemelte a kezét és és …megáldott minket!  

Ennek ellenére egy biztos, hogy 2011 augusztus 18-án nem megyek Madridba!

Néhány adat

Az ifjúsági világnapok története 1986-ra nyúlik vissza, II. János Pál pápa kezdeményezésére ekkor tartották az első találkozót Rómában. Azóta a találkozókra két-három évenként kerül sor. 2005-ben Kölnben 1,200 000 fiatal vett részt a záró szentmisén és 7000 újságíró volt jelen. Ez volt egyben Joseph Alois Ratzinger egyházi nevén XVI. Benedek pápa első nyilvános szereplése a katolikus világ előtt. 2008-ban Torontóban volt a találkozó, idén, 2011-ben Madridban lesz.

A pápa 2005-ös apostoli útja Németországban

2005. év januárjában meghalt II. János Pál pápa, áprilisban beiktatták hivatalába a német származású Ratzingert, XVI. Benedek néven, (azért esett erre a névre a választása, mert Nursiai Szent Benedek rendalapító Európa védőszentje. Másik érve az volt, hogy XV. Benedek nyomdokait szeretné folytatni, akit a béke pápájának is hívnak. XVI. Benedek egyébként a nyolcadik német pápa a történelem folyamán. Az előző német pápa VI. Adorján volt, közel 500 évvel ezelőtt). így az ő feladata lett, hogy eleget tegyen az apostoli küldetésnek a világifjúsági találkozón. XVI. Benedek a nagy mise előtt, több politikussal és hírességel is találkozott.

Augusztus 19-én Bonnban találkozott a német elnökkel Horst Köhlerrel a Hammerschmidt villában. Utána a Roonstrasse zsinagógában rótta le kegyeletét a zsidó áldozatok előtt. A zsinagógát még a nácik rombolták le 1938-ban. Este a pápa együtt imádkozott 80 nemzet képviselőivel a St. Pantaleonban a keleti ortodox, az anglikán, a lutherán veszperszekkel és szeminaristákkal.

Augusztus 20-án 10.00 órakor a pápa Gerhard Schröder kancellárral találkozott, valamint a Federal elnökével Wolfgang Thierse-vel, a Kereszténydemokraták szövetségének elnökével Angela Merkellel és Jürgen Rüttgers Észak Rajna-Westfáliai  miniszterelnökkel. Később plenáris ülést tartott mindazoknak, akik megjelentek a világifjúsági találkozó alkalmából.

Augusztus 21-én 1,200,000 ember éjszakázott a Kerpenhez közeleső Marienfelden, hogy részt vehessen XVI. Benedek miséjén. Aug 21-én 15 nagyképernyőre kivetítve közvetítették a pápa beszédjét.

Benedek tojása

Posted on Updated on

AFile:Eggs Benedict.jpg The New Yorker “1942-ben készült -“Miről beszélnek a városban?”- című népszerű műsorában említették meg először a Benedek tojását, a híres  Wall Street tőzsde ügynök Lemuel Benedict kapcsán. Íme a történet:

“Benedict úr 1894-ben betért a new yorki Waldorf Hotelbe, s hogy mihamarabb megszabaduljon a másnaposságától, egy “vajas pirítóst rendelt, buggyantott tojással, sült szalonnával, és hollandi szósszal.” Oscar Tschirky-nek, vagy másnéven Oscar Waldorfnak annyira megtetszett az öreg bankár új étel kombinációja, hogy másnap a reggeli és a lunch ajánlatban már úgy tüntette fel az étlapon, mint Benedict-tojása vagy tojás Benedek módra. A hozzávalókat egy kicsit átalakította, sonkával helyettesítette a szalonnát és angol muffinnal a piritóst. Így kezdődött el a Benedictről elnevezett buggyantott tojás “karrierje”.

Craig Claiborne, híres amerikai szakácskönyvíró 1967. szeptemberében interjút készített egy bizonyos Edward P. Montgomery nevű emberrel, aki nyugalomba vonulása után, a kiváló ételeiről híres Franciaországba költözött. Amikor Claiborne, aki egyben ételkritikus is volt, arról faggatta Mr Montgomeryt, hogy melyik a kedvenc étele, az gondolkozás nélkül rávágta, hogy a Benedict tojása. Az eredetéről annyit tudott, hogy egy bizonyos Commodore E. C. Benedict-ről nevezték el. Claiborne-t izgatta a dolog, ezért később kinyomozta, hogy ez a személy nem lehetett más, mint a volt tőzsdés, jachttulajdonos, aki  87 éves korában halt meg. Montgomery azt állította, hogy a receptet a nagybátyjától kapta, aki  jóbarátja volt Commodore-nak.

Nos 1967. novemberében Mabel C. Butler, a The New York Times Magazine-ban közölt anekdótára reagálva a következőket írta: “A Benedict tojás története jól ismert, de nem Mr Benedict találta ki, hanem Mrs. Le Grand Benedict, aki a századforduló táján férjével New Yorkban tartózkodott. Nos mivel mindketten nagy ínyencek voltak, minden szombaton a Delmonico-ban vacsoráztak. Egy ilyen alkalommal Mrs. Benedict megkérdezte a tulajdonostól, hogy -Nincs valami újdonság az étlapon?” -mire Mr Waldorf azt válaszolta, hogy sajnos nincs. “Minden a régi, de drága asszonyom nincs valami jó ötlete? Ön olyan sok helyen megfordult már a világban!”- Mire a hölgy azt válaszolta, hogy de igen van, készítsen tojást, angol muffinnal, csapjon egy vékony szelet sonkát a közepébe, majd hogy ne legyen túl száraz, öntse le hollandi szósszal és reszeljen rá szarvasgombát. Így kezdődött el a Bendedek tojása karrierje…

Mai Benedek tojása variációk

Blackstone tojás: a sonka helyett sovány szalonnával és egy vékony paradicsom szelettel “bélelt” pirítós.

Florentine tojás: a sonka helyett spenóttal készül. Régebbi változata a Florentine tojásának, azaz a buggyantott tojás helyett spenótos omlettet készítenek és Mornay szósszal öntik le.

Montreal vagy Royale tojás: a sonkát lazaccal helyettesítik. Főleg Ausztráliában és Új-Zélandon népszerű előétel.

Hussarde tojás: az angol muffin helyett holland kétszersülttel készül és Marchand de Vin szósszal van leöntve.

Sardou tojása: az angol muffin helyett articsókával készül és a sonka helyett, szardella pasztával kenik meg végül hollandaise szósszal öntik le és szarvasgombával díszítik. Ezt a fogást a New Orleans Antoine’s vendéglő tulajdonosa találta ki, aki állítólag Victorien Sardou francia színdarabíró emlékére keresztelte át Sardou tojásának.

Másik népszerűbb változata ugyanennek, a Benedict articsókája. Az angol muffin helyett főtt articsókában tálalják, s a tojás spenótkrémmel van megtöltve.

Paraszt Benedict, vagy Beauregard tojás: a buggyantott tojást sült tojással helyettesítik, az angol muffint pedig amerikai keksszel, (A kekszet Dél-Amerikában általában íróval készítik, és kísérő fogásként szolgálják fel a főfogások mellé. Gyakran fogyasztják vajjal, alacsony cukortartalmú cukornádszörppel, cirokszörppel, mézzel és gyümölcsös lekvárral. Más fogásokhoz általában vajjal vagy édes mártással eszik). A sonka helyett kolbászkrémmel vagy húspástétommal kenik meg, és hollandaise szósz helyett, borsos szósszal öntik le.

Az ír Benedict tojás: sonka helyett sólettel készül (sózott marhahús). Annak ellenére, hogy Írországban ismeretlen a sólet és káposzta kombináció, a köztudatban tipikus ír-amerikai fogásként könyvelik el, népszerűségét a következő adat bizonyítja a legjobban, 47 millió font sóletes Benedict szendvicset adnak el évente Írországban.

Jó étvágyat és jó kísérletezést kívánok mindenkinek!

Néhány cikkben szereplő adat magyarázata:

Oscar Waldorf: a Waldorf hotel tulajdonosa, Manhattanban és New Yorkban, azonkívül rengeteg szakácskönyv szerzője, az Ezersziget saláta dresszing, a waldorf saláta etc. kitalálója

Angol muffin: nem azonos az édes süteménnyel, ez egy kerek alakú szendvicskenyér, olyan mint a hamburger, élesztővel kelesztett, kukoricalisztből. Különlegessége, hogy nem sütőben kell sütni, hanem serpenyőben. Főleg az angol nyelvterületeken népszerű, reggeli péksütemény.

Craig Claiborne: amerikai ételkritikus és szakácskönyvíró.

Delmonico’s  olasz vendéglőhálózat New York City-ben (a 19.században alapították olasz bevándorlók).

Flórián, egy bajor hegedűkészítő portréja

Posted on Updated on

Mittenwald 0132007. március 17-e volt, Szent Patrick, (kr sz. 385 körül született) az írek védőszentjének a napja, s mivel Münchenben nagy hagyománya van ennek az ír pirosbetűs ünnepnek, miránk is átragadt a lelkesedés. Először az Odeon térre mentünk a zenés felvonulásra, este pedig a Hauslerhofban folytattuk az „őrjöngést”.

Amikor a hallbergsmoosi spárgaföldek kellős közepén feltűnt egy hatalmas kivilágított tömb, tudtuk, hogy jó helyen járunk. Az előadás fél 8-kor kezdődött, de a valaha hombárként használt óriási helység előtt már negyed 8-kor, többezer ember tolongott, ennek ellenére, csodával határos módon, (Szt Patrick megsegített minket) sikerült egy asztalt találnunk, egy középkorú házaspár mellett. Épphogy elhelyezkedtünk megszólaltak a fanfárok, kezdetét vette a szent Patrick nap. Az ír erdő istennő Flidais földi táncosai (lord of the dance) egymás után léptek színpadra. A közönség mint megannyi manó (Paddy), vizitündér és erdei kobold, zöld jelmezben, háromlevelű lóhere sapkában csápolt. A táncprogramok után egyéni szólisták következtek, de éppen akkor, amikor egy hegedűs ikerpár (2 lány) lépett a pódiumra, a középkorú házaspár felállt és távozott. Helyüket 2 fiatal fiú foglalta el.

Az ikerlányok belekezdtek a hegedűduóba, s mint megkettőződött Paganinik, hol egy vonat zakatolását utánozták, hol pedig madár csicsergést. Csak arra lettem volna kíváncsi, hogyha zenei párbajt kellett volna vívniuk egy magyar cigányprimással vajon akkor is ők kerültek volna-e ki győztesen? A közös tánchoz még nem volt kedvünk, mert -Nem ittunk még eleget!-mondta a férjem angolul a 2 srác nagy derültségére. Később kiderült, hogy Flórián és Christophe, a hegedűsök miatt jöttek ide, ugyanis mindketten nagy rajongói voltak nemcsak az ír húros hangszereknek, hanem ők maguk hangszerkészítő mesterséget tanultak! Milyen érdekes, hogy ilyen ritka foglalkozást választottak-állapítottuk meg a férjemmel, majd Flórián- ez volt a barnahajú fiú neve elmondta, hogy Mittenwaldban járnak szakiskolába. Ha megkapják a diplomájukat, még 2 év és kiváltják az iparengedélyt. Közben újabb tánccsoport lépett a pódiumra, egy skót dudás kíséretében. A 3. órában azonban jóból is megárt a sok jelszóval szedelőzködni kezdtünk, amikor felálltunk, Flórián azt mondta, hogyha nagyon érdekel minket a hegedűkészítés csínja-bínja, látogassuk meg őket egyszer Mittenwaldban. E-mail címek kicserélése után megígértük, hogyha arra járunk felkeressük őket.

2010. május közepén a metróban felfedeztem Flóriánt! Na nem egészen őt! Mert Flórián nem volt ott személyesen, csak egy hírdetés, mely a 6. Nemzetközi húros hangszerkészítőversenyre hívta fel München lakosainak a figyelmét. Na ez érdekes lehet, s mivel 5 évig tanultam hegedülni, hirtelen elfogott a nosztalgia meg a kíváncsiság az egész dolog iránt. Kiváló alkalom, hogy meglátogassuk a barátainkat, mondtam este a férjemnek és miután ellenőríztük az interneten a programot, elintéztük a hivatalos jegyfoglalást. Május 3o-án-reggel elindultunk Mittenwaldba. A város 16-km-re volt Garmishtól Oberbayern mellett. Mivel a hangverseny és a díjkiosztás csak ebéd után kezdődött, így volt időnk a híres hegedűmúzeum megtekintésére is. Amikor bekanyarodtunk az épület elé, megállapítottuk, hogy márcsak a ház miatt is érdemes volt idáig utazni, mert nem túlzás, de a legszebb épület volt a faluban. Festői környezetben éppen a város közepén.

Mittenwald 105A díjkiosztás és a koncert

A koncertterem előtt beszéltük meg a találkát Christophe-fal és Flóriánnal, s miután kiörvendeztük magunkat, elfoglaltuk a helyünket a múzeum rögtönzött nézőterén, mert láttuk, hogy a fiúk már türelmetlenül várják az eredményhírdetést. A székünkön egy brossúrát találtunk, amiből megtudhattunk minden fontos információt a versenyről és a versenyzőkről, hol élnek, hol dolgoznak, milyen technikát alkalmaztak, eddig elért eredményeikről stb. Egyébként a hangszerkészítő verseny benevezési díja 1oo euróba került, a vonókészítőknek viszont csak 75 eurót kellett fizetniük.

Délután 5 órakor megkezdődött a ceremónia, bevonult a zsűri Mittenwald polgármesterével az élen, majd az ünnepélyes megnyitó után, a zsűri elnöke ismertette a verseny feltételeit: 2o1o-ben 6. alkalommal rendezték meg a húros hangszerkészítő versenyt, a zsűrizés május 17-28-ig tartott, csak azokkal a hangszerekkel lehetett benevezni, amelyek az utóbbi 2 évben készültek, még sehol sem lettek kiállítva, nem voltak díjazva, kézműves darabok, nem mesterségesen öregített színűek, hanem természetes úton (sárkányvér, mandragóra gyökér, tömjén, vagy gyanta által). Mivel a hegedűkészítésnél a legfontosabb az akusztika, a hangzás, ezért a legfontosabb szempont az volt, hogy milyen fából faragták.

Minden hangszerben ellenőrízték a beleégetett nevet, nehogy valaki, más tollával ékeskedjen. Végül a zsűri elnöke ismertette a pontozás szempontjait: a hangszerek mérete, a lakkozás, és a fényezés, végül a hangszer anyaga, hangzása. Amikor kialakítottak egy általános véleményt a hangszerekről, következett a főpróba, a hangzás! Ezt mesterhegedűsök végezték, akik miután kipróbálták a hangszereket, referáltak róluk a zsűri tagjainak. Végezetül a zsűri, a hegedűművészek véleményét latba vetve eldöntötte a helyezéseket.

Eljött a várva várt pillanat. Flórián és Christophe, de mi is feszülten figyeltünk a polgármester minden szavára: 2010-ben, mint minden évben, minden kategóriában három érmet osztottak ki, de a város polgármestere hozzátette, hogy ebben az évben nem született minden kategóriában aranyérem.

Ezután következett a díjkiosztás. Ami meglepett, hogy túlnyomórészt francia, ír, kanadai mesterek vettek részt a 2010-es versenyen és viszonylag kevés volt a német versenyző. Nem akarom itt felsorolni a győztes cselló, hegedű, brácsa, gordonka, lant és vonókészítők nevét, akit érdekel ellenőrízheti az interneten. Akik számunkra fontosak voltak az Flórián és Christophe. Sajnos hegedűkészítésből nem lett 1. helyezett, de amikor meghallottuk Christophe C. nevét, ujjongani kezdtünk! Christophe vonókészítésből aranyérmes lett. Bravó, hurrá, gratulálunk Christophe.

Ezután megkezdődőtt a koncert, az újdonsült hangszerek kipróbálása a neves művészek privilégiuma volt. A koncertről annyit, hogy nagyon szerettem volna ha, Mozart, Haydn, Vivaldi is velünk hallgatták volna mesterműveiket. Felejthetetelen élmény volt.

A hangszerek a koncert után azonnal a múzeumba kerültek kiállításra, a helyezést elért darabokat május 3o-tól júni 5-ig lehetett megtekinteni, vagy megvásárolni. Egy-egy hegedű értéke 8 és 13 ezer euró között mozgott.

PS: első ízben 1989-ben rendezték meg a versenyt, de nem minden évben kerül sor rá, a 2010-est a 2005-ös verseny előzte meg, a következő 2014-ben lesz.

Látogatás a húros hangszerek múzeumában

A több mint 3oo éves hagyományra visszatekintő hangszermúzeum, a húros hangszerek fejlődése mellett, a város történetét is bemutatja. Mittenwald és Füssen (vagy inkább Füssen mellett Mittenwald, Bajorország délnyugati részén az Alpok északi peremén található kis város és szintén hegedűkészítéséről híres) nem véletlen, hogy már többszáz éve az európai hegedűgyártás központja, mert mindkét kisváros az észak-tiroli erdőségek közelében fekszik, ahol az erdő “gondoskodik” a hegedűkészítéshez szükséges alapanyagról a fenyőről, juharról, a lantkészítéshez pedig a tiszafáról. A hosszú tél és a relatív kemény klíma itt nem kedvez a mezőgazdaságnak, így jóformán a fejlett kézművesipar adott csak megélhetést az embereknek Füssenben és vonzáskörzetében. Már a 16. században 20 lant- és hegedűkészítő mester dolgozott a városban, ők alapították meg az első hangszer céhet Európában. (Velencében és Páduában a 16–17. században a hegedűkészítő műhelyek két harmada a füsseni mesterembererek birtokában volt), de nekik dolgoztak a kovácsok és mészárosok is.

Külön teremben róják le a kegyeletet a 18. században élő Matthias Krotznak, (lsd képen 1653-1743) aki fontos szerepet játszott a város életében. Az ő nevéhez fűződik a mittenwaldi hegedűkészítők céhének megalapítása is. Krotz egy szabómester fia volt, 9o évesen halt meg, (úgy látszik a hegedűkészítés konzervál). Az egyébként Füssenből származó ifjú, olasz mesterektől, Pádovában tanulta ki a hegedűkészítés csínját-bínját. 17o3-ban elvette egy szővőmester lányát, Mary Seitz-et, akivel boldog házasságban élt (Griesben) egészen az asszony haláláig, aki a 6. gyerek szülésébe halt bele. Egy év múlva új asszonyt hozott a házhoz, egy özvegyet, aki a saját 3 gyereke mellé még hármat szült a mesternek. A mostmár 12 gyermekre gyarapodott család összes tagja a hegedű és lantkészítésnek áldozta életét. Krotz legrégebbi hegedűje a barokk korból 1712-ből való. A füsseni és mittenwaldi hegedűkészítés a napóleoni háborúk gazdasági nehézségei miatt a 19. század elején hanyatlásnak indult. Mivel a céh szabályai szigorúan korlátozták a szakmában dolgozó hegedű és lantkészítők számát, ezért számos hegedűkészítő kénytelen volt az európai kultúrális központokban, és főúri udvarokban munkát keresni. A hegedűkészítés központja így tevődött át Bécsbe.

A következő termekben a bécsi hangszerkészítők remekműveit tekinthetjük meg, pl Joseph Stos, az 1800-as évektől Antonio Stradivari stílusában kezdte építeni hangszereit. Egyébként ő volt az első bécsi hegedűkészítő, aki hangszereit olasz mintára készítette. A hegedűtest alaprajzául a csiga formát választotta, a fedőlap laposabb boltozata a nagy mester Stradivari stílusát utánozza.

Johann Martin Stoß csellói a mai napig kiváló zenekari hangszerek. Martin Stos 1835-ben adta vissza működési engedélyét, és gyakorlatilag halálával meg is szűnt a hegedűgyártás Füssenben. A hegedűkészítés ezután végképp áthelyeződött Bécsbe, kiváló mestereket kinevelve mint pl Geissenhofot, akinek a névjegye a sötét-vöröses-lilaszínű hegedű volt, de a későbbi hangszereit már világosabb színűre készítette. Hegedűi kiváló hangzásuk miatt, ma is keresettek. A 19. század másik híres bécsi zenészdinasztiája a Hellmesberger család volt. A második generáció képviselője Joseph Hellmesberger (1828–1893), hegedűművész, tanár és karmester volt, az ő nevéhez fűződik a legendás Hellmesberger kvartett megalapítása is. Pályáján végig Lemböck-hegedűn játszott, melyek lakkozása, sárga és vöröses színe miatt ma is különleges hangszernek számítanak. Hangzásukra a kiegyenlítettség, a szép, de nem nagy hang a jellemző, ezért ma főleg kamarazene-hangszerekként keresettek. A Stradivari és Guarneri hegedűk kiváló másolójaként lett híres a lengyel nemesi családból származó Carl Nicolas Sawicki. (Egyébként a bécsi hegedűépítő iskola szoros stiláris és személyi kapcsolatban volt Prágával és a magyar fővárossal is). A későbbi korokból származó hegedűk nagyrésze Stradivari-Maggini-Guarneri-másolatok.  Mivel a húros hangszerek családjába nemcsak a hegedű tartozik, hanem a gordonka, a cselló, a gitár meg a lant is, így a többi teremben ezek készítéséről is szó van (pl érdemes megtekinteni egy olasz gitárművész Lorenzo Frigani 19 gitárból álló gyűjteményét). Végezetül az utolsó teremben negyven hangszerkészítő cég állította ki legszebb termékeit.

köszönet: Király Péternek a bécsi hegedűkészítéssel kapcsolatos információkért

Kun Béla mexikói dédunokája, avagy kivel is dolgozom?

Posted on Updated on

Tavasszal egy új mexikói diák érkezett hozzánk az egyetemre: Luis Kuhn. Amikor a fekete, göndörhajú,  kifejezetten jóképű fiú, bemutatkozott, tréfásan megjegyeztem, hogy véletlenül nem vagy magyar? Mire nagy meglepetésemre azt válaszolta, hogy de igen, sőt mi több azt is tudja, hogy egy kéteshírű ember dédunokája. Hm, hát Kun Béla kétes hírű ember volt?- mert egyértelmű volt, hogy rá célzott. Nevének említése kapcsán rögtön egy kötelező olvasmány ugrott be, Kosztolányi: Édes Anna című regényéről van szó, ahol az író eléggé negatívan mutatja be a Tanácsköztársaság vezéralakját:

„Kun Béla repülőgépen menekült az országból. Délután – úgy öt óra felé – a Hungária Szállóban székelő szovjetház körül fölrebbent egy repülőgép, átrepült a Dunán, a Várhegyen, s merész kanyarodással a Vérmező felé tartott. A gépet maga a népbiztos vezette. Alacsonyan szállt, alig húsz méter magasságban, úgy hogy az arcát is látni lehetett. Sápadt volt, borotválatlan, mint rendesen. Vigyorgott az alant álló polgárokra, s vásott kajánsággal, csúfondárosan még búcsút is intett egyeseknek. Zserbókat vitt, melyekkel teletömte puffadozó zsebeit, aztán ékszereket, grófnék, bárónék, kegyes, jótékony hölgyek drágaköveit, templomi kelyheket, sok más egyéb kincseket. Karjairól vastag aranyláncok lógtak. Egyik ilyen aranylánc, mikor az aeroplán magasba lendült s eltűnt az ég messzeségében, le is pottyant a Vérmező kellős közepére, és ott egy öregúr, régi krisztinai polgár, adóhivatalnok a Várban, a Szentháromság téren, valami Patz nevezetű – Patz Károly József – meg is találta. Legalábbis  a  Krisztinában  ezt beszélték.”

Második alkalommal Luisszal (Kun Lajossal), a müncheni diákok kedvenc kínai vendéglőjében a Yuanban találkoztam, s mivel a mexikóiak fantasztikusan nyitottak más népek kultúrájára, (valószínűleg ezért jött el velünk a kínai vendéglőbe) meg, hogy mint kiderült Luis dédapja magyar volt, rögtön mellém telepedett. Szó szót követett és miközben az italokra vártunk, elmesélte, hogy  Mexikó városból először a saarbrückeni Egyetem Természettudományi karára került, majd onnan pályázott ide hozzánk a müncheni Ludwig Maximillan Egyetemre. -Mexikói és zsidó vér folyik az ereimben-folytatta miután végzett egy nagy tál pekingi levessel, és néhány szusi göngyöleggel. -A szüleim egyébként elváltak, mert az édesanyám beleszeretett egy hölgybe, akivel azóta is együtt él. Szóval két anyukám van.- Hát nem egy tipikus gyermekkor nem vitás, de hogy hogy témát váltsak, Luist Mexikóról kezdtem faggatni. -Mit is mondjak Mexikóról-kezdte ő, a harmadik tál főétel után, (sajnos ez az átka a büfé stílusú étkezésnek, hogy az ember nem tudja abbahagyni) -a város kétezer méterrel a tengerszint fölött helyezkedik el, egy völgykatlanban, ahol a levegő olyan ritka, hogy az ember fuldoklik az oxigénhiány miatt. A húszmillió ember által termelt szmog következtében Mexikó városban olyan vastag a köd, hogy nem engedi át a napsugarat. Persze ehhez hozzájárul a közelben működő Popokatepetl vulkán is.”

Már a desszertnél tartottunk, (jó sok fagylalt, sült banánnal és mézzel) amikor megtudtam, hogy Luis a zsidó negyedben nőtt fel, ahol jól megfértek egymás mellett a kisebb etnikai csoportok. A nagyapja, akiről később kiderült, hogy ő az a bizonyos Kun Béla unokaöccs, is ott él és egy kávézót működtet. Még lett volna néhány kérdésem, de sajnos vissza kellett mennünk az egyetemre, így intettünk a pincérfiúnak, hogy hozza a számlát. A kínai vendéglős hamar meg is jelent, a ház ajándékával, egy-egy kis pohár szilvaborral. Ekkor belémbújt a kisördög és nem bírtam megállni, hogy el ne mondjam Luisnak a Kun Béláról szóló viccet, amelyet koccintáskor szoktak elsütni, de előre bocsájtottam, hogy nem akarom megsérteni, és hogy egyetértek azzal, hogy a dédunokák nem felelősek a nagyszülők bűneiért, hacsak nem próbálják meg mentegetni őket, szóval íme a vicc: „Egészségünkre!” –mondtam angolul, majd azt kérdeztem, hogy tudja-e, hogy mit válaszolt volna erre Kun Béla. Persze hogy nem tudta, -Hát be a szervezetbe!- fejeztem be és Luis jót nevetett az angolul is jól hangzó viccen.

Mivel három a magyar igazság, a harmadik találkozót nem bíztam a véletlenre, inkább elébe mentem az eseményeknek és meghívtam Luist egy péntek esti vacsorára. Úgy 1 óra körül a vendégek nagy része eltávozott, de Luis még maradt, (remélem azért mert jól érezte magát), így végre hármasban, csak mi magyarok, folytathattuk a társalgást. Persze ismét a “gyökerekre”  terelődött a beszélgetés fonala. Végülis arra voltunk kíváncsiak, hogy Luis ősei hogyan kerültek Mexikóba. Mire ő azt mondta, hogy ellenőrízte egyszer a wikipedián, hogy Kun Bélának 2 gyermeke volt, Kun Ágnes, aki 1915. január 21-én született Nagyenyeden és 1 fiú, Kun Miklós Tibor, aki 192o-ban Bolognában látta meg a napvilágot.

1937. június 29-én Kun Bélát koholt vádak alapján letartóztatták. A mai napig nem tudják pontosan, hogy börtönben halt-e meg 1938-ban vagy pedig 1939 végén Lenin parancsára kivégezték. A család mindenestre megszenvedte Kun Béla bukását, mert 1938. január 9.-én letartóztatták, Kun Béla vejét, Hidas Antal költőt, (Kun Ágnes férjét) majd február 23-án Kun Bélánét is, aki csak 1946. őszén szabadult. 1941-ben Kun Ágnes is börtönbe került, de szerencsére őt hamar kiengedték. Az egész család rehabilitációja csak 1955-ben történt meg. Kun Béláné 1957-ben látogatott először haza Magyarországra, majd 1959-ben családtagjaival együtt végleg hazatért a Szovjetúnióból, és 1974-ben bekövetkezett haláláig férje életének állomásait és tetteit foglalta írásba.

-Akkor a te dédnagyapád valószínüleg Kun Béla egyik testvérének az egyenesági leszármazottja volt!-mondtam Luisnak, aki csak helyeselni tudott.- Nagy valószínűséggel.

-Na és el akarsz-e látogatni Magyarországra?-kérdeztem tőle, mire ő azt válaszolta, hogy feltétlenül. -You know a gyökerek! –mondta búcsúzóul rámkacsintva. -De csak azért, mert a nagyapám arra kért, hogy nézzek jól körül Budapesten, mert egy vendéglőt szeretne ott nyitni!

Néhány tény: A húszas évek két nagy kivándorlási hulláma 1921-és 1924-ben volt, amikor az Egyesült Államok elfogadott két olyan bevándorlási törvényt, amelyekben megszigorították a kelet-európaiak letelepedését. A kivándorlóknak, akik legtöbbször nem rendelkeztek letelepedési engedéllyel, -ez vonatkozott a magyar nemzetiségű emigránsokra is,- tovább kellett vándorolniuk az Amerikával határos Mexikóba, vagy Latin-Amerika országaiba. A latin-amerikai magyar kolóniák lakóinak nyolcvan százaléka a Magyarországtól elcsatolt területekről lsd Erdélyből, ekkor érkezett Mexikóba, nagyrészt felvidéki, erdélyi és bánsági magyarok voltak. Valószínüleg Kun Béla leszármazottjai is így emigrálhattak a tengeren túlra.

A  Mexikóban élő magyarok legtöbbje ma a középosztályhoz tartozik. Ahol kisebb létszámú az elit, az Venezuela, Chile, Paraguay, Kolumbia, az ott élő magyarok az elithez tartozó, magasan képzett orvosok, mérnökök. Brazíliában, Argentínában élnek a kevésbé gazdag magyar földművesek. Ők valószínüleg több országon keresztül vándoroltak, mire letelepedtek.

Ui: Az interneten létezik egy spanyol nyelvű honlap, ahol érdeklődni lehet a külföldön élő magyar rokonok iránt, illetve az ott élő magyarok meg tudják keresni családtagjaikat.

Második és harmadik találkozás az indiai kultúrával II. rész

Posted on

Azzal váltunk el Shewalével a londoni reptéren, hogy keresni fogjuk egymást.  Münchenbe visszatérve, ígéretünket mindketten betartottuk, ami annál is egyszerűbb volt, mert kiderült, hogy Shewale férje ugyanazon az egyetemen dolgozott, ahol a férjem, ráadásul a közelünkben laktak egy kertes házban.

Második alkalommal az egyetem büféjében randevúztunk. A márciusi hideg miatt Shewale a türkiz száriját farmernadrágra és egy divatos trikóra cserélte. -De azért még hordod a csodálatos száridat ugye?–kérdeztem tőle, amikor egy-egy forró csokoládéval a kezünkben a büfé fekete-fehér társalgójában kényelmesen himbálóztunk a hintaszékeinken. –Hát persze, de csak otthon.-mondta Shewale. -És milyenek az első benyomásaid Münchenről?-érdeklődtem.-Hát Indiához viszonyítva hideg van, de legalább nem esik annyit az eső és az égbolt tényleg olyan „bajor” kék. Mindenki kedves, készséges és jól beszél angolul, így könnyű eligazodni. A házunkat nagyon megszerettük, 6 szobánk van, a főbérlőnk nagyon szimpatikus, minden nap délután meghív egy teára meg egy süteményre. -Szóval minden szép és jó, abszolút pozitív –na ennek őszintén örülök-mondtam.- És nem unatkozol otthon?- folytattam a faggatózást miután megtudtam, hogy még nincs állása. -Óh nem dehogy, mert most éljük a mézesheteinket-mondta Shewale és elpirult.- A férjem ebédidőben mindig hazajön, aztán ebéd után alszunk egyet és persze gyakoroljuk a Káma szútrát-. Nem baj, ha beszélek erről?-kérdezte ismét elpirulva.-Óh nem, ha téged nem zavar-mondtam neki,-mert saját magamról tudtam, hogy milyen nehéz külföldön a család és bizalmas barátok nélkül. -És változott valami a kapcsolatotokban? -Óh igen, igen-mondta hevesen bólogatva és az arca kigyulladt mintegy 2oo wattos villanykörte. -Beleszerettem a férjembe-mondta maga elé suttogva,- pedig amikor összeházasodtunk még nem voltam szerelmes belé. -Na ennek is szívből örülök- mondtam Shewalénak, majd abban maradtunk, hogy a következő héten pénteken eljönnek hozzánk vacsorára.

Amikor ajtót nyitottam és megláttam Shewale mögött a férjét, azonnal felismertem az esküvői képek alapján. Alacsony volt, vékony testalkatú, kis bajusszal az orra alatt, (hogy idősebbnek látszon), sápadtabb bőrű mint a felesége, és kicsit kiálló fogsorú. Vaibhao Jangandu, mert ez volt a férj neve, a vacsora alatt meglehetősen közlékeny volt. Amilyen bőbeszédű volt a férj, olyan hallgatag volt Shewale, de később megtudtam, hogy ez is az egyik fontos tanítása a hinduizmusnak. Egy nő legyen hallgatag a férje jelenlétében! (Hány magyar férj értene ezzel egyet és kezét-lábát törve rohanna Indiába, hogy felvegye a hindu vallást!) Vaibhao elmesélte, hogy a neurológián, Alzheimer kutatással foglalkozik, egyébként már van egy kandidátus a családjukban, tehát ő második generációs középosztálybeli. Itt szünetet tartott és várta a hatást. Tán egy óh, meg ah felkiáltásokat, de a társaság többi tagja csak szórakozottan bólintott, pedig figyelembe kellett volna vennünk, hogy Indiában nagy küzdelmek árán tanulnak tovább az emberek, így jobban megbecsülik a tudást, mely mögött a szülők hihetetlen önfeláldozása van, de mivel Európában jobban élnek az emberek, így senki sem  fűzött hozzá kommentárt.

Amikor a vacsora után kényelmesen átvonultunk a nappaliba, ismét a házasságkötésükre terelődött a szó. A társaság többi tagja, kapcsolatban élő huszonéves egyetemisták, de jómagam is érdeklődéssel hallgattuk a legősibb kultúra képviselőjének „előadását”. Szerencsére Vaibhaot nem kellett bíztatni. Elmondta, hogy mielőtt találkozott volna Shewalevel, neki sem volt még tapasztalata, mármint szexuális téren, mert a szűzesség nemcsak a nőkre vonatkozik, hanem a férfiakra is.  Mire Péter, egy 28 éves srác, közbevágott és megkérdezte, hogy és hogyan fojtotta el magában a szexuális vágyat, amikor rátört? Jangandu erre komoly arccal azt válaszolta, hogy olyankor az önmegtartóztatást gyakorolta.

Ahogy tovább hallgattam a nők és férfiak életét szabályozó hindu doktrinákat, kezdett nagyon nem tetszeni  a dolog. Mire jó ez a sok tíltás, amiket megkövetel a hinduizmus, buddhizmus. Rendben, nem ehetnek szarvasmarhát, nem ihatnak alkoholt, nem drogozhatnak, nem válhatnak el, ezek egyáltalán nem rossz dolgok, mármint nekem nem okoz nehézséget a betartásuk, de az hogy a nők úgy élnek mintegy háremben, a férjük, családjuk szolgálatában, és ez tölti ki az életüket? Nos egy európai nő számára gyötrödés, de minimum lelki trauma lenne az effajta életvitel, és előbb-utóbb válásba, vagy depresszióba torkollna, de ami érdekes, hogy az indiai nők nem lázadnak, hanem elfogadják az iratlan és írott törvényeket. Én Shewale helyében már őrjöngtem volna, ha huszonévesen a napjaimat tévénézéssel és a férjem kiszolgálásával kellett volna eltöltenem. Az indiai nők viszont boldogan viselik sorsukat, mert nem az önmegvalósítás a fontos, nem a karrier, hanem a boldog házasság.

És van-e prostitució?-kérdezte egy német diák. Mi történik azzal, aki megszegi a társadalom által előírt szabályokat? Legnagyobb meglepetésünkre ekkor Shewale vette át a szót:

-Hát a társadalom kiveti őket, azokat a nőket, akik nem szűzen mennek férjhez , s ha netán teherbe is esnek, akkor jobb ha önkezükkel vetnek véget az életüknek, mert a kiközösítés egyenlő a halállal, egy nő, férfi (eltartó család és barátok) nélkül éhen hal. Tisztára mint a sötét középkorban-gondoltam, de ekkor eszembe jutott egy  népszerű mozifilm a Tale of Love, A szerelem története, ami egy indiai lányról, szólt, aki beleszeretett egy szobrászművészbe, de később kurtizán lett, majd a maharadzsa szeretője. Kiderült, hogy indiai barátaink is jól ismerték a filmet, sőt mi több az egyik kedvencük volt. Akkor a film valószínüleg nem a valóságot vette alapul, mert Maja mint kurtizán igencsak nagy karriert fut be, még a haláltól sem fél, mert nem a maharadzsát, hanem a szobrászt választja! Igaz, hogy emiatt, az udvari szobrászt elefántok tapossák agyon, mert a vetélytársat ugye el kell tenni láb alól, de Maja ugyancsak határozott nővé érik, aki mindig tudja, hogy mit akar és aszerint is cselekszik. Erre Jangandu nem tudott mit válaszolni, de hogy ne jöjjön zavarba, az órájára nézett, majd felállt, intett a feleségének, hogy későre jár- és miután még búcsúzóul megállapította, hogy túl sok minden van a vitrinünkben, mintegy maharadzsa  (fejdísz nélkül), emelt fővel távozott.

Harmadik találkozás

Nagy megtiszteltetés ért minket november elején, mert meghívást kaptunk az indiaiak nagy ünnepére a diwalira. A diwali vagy más néven a fény ünnepe az indiaiak számára olyan fontos, mint az amerikaiaknál a hálaadás. Boldogan elfogadtuk a vacsora meghívást, mert kíváncsiak voltunk egy igazi indiai ünnepre, élőben nem a tévén keresztül. Amikor becsengettünk a takaros, kis kertes házba, Shewale és férje, meg néhány indiai barát a bejáratnál sorfalat álltak, mindegyik ünnepi száriban pompázott. Néhány meghívott, nem indiai vendég a társalgóban ült és zenét hallgatott. Miután megcsodáltuk a lakást, a vitrinjüket, ami a miénktől eltérően valóban majdnem üresen kongott, de ami a lényeg, hogy ott a főhelyen virított az esküvői párna, szóval megkínáltak alkoholmentes itallal meg édességgel (cukrozott reszelt répa és kesúdió keverékkel). Még épphogy belekortyoltunk az italunkba, amikor a férfiak hirtelen felpattantak, és kiszaladtak a kertbe. Most egy kis bemutató következik, fűzte hozzá az izgalomtól felvillanyozódva Shewale, és betett egy indiai CD-t a komputerükbe,- “mehetünk mi is ki az udvarra”-mondta. A bejárat elé rózsaszírmokat szórt, a férfiak erre felsorakoztak, majd a zene hangjaira kört formáltak, és elkezdtek táncolni. Valami vidám történetet adhattak elő, gesztusaikból ítélve olyan volt mintha egy képzeletbeli hálót merítettek volna a tengerbe, mindenesetre ők végig nevették az egészet, miközben mi csak találgattunk, hogy miről is szólhatott a marati nyelvű dal. A táncbemutató után visszatértünk az ebédlőbe. Épphogy elfoglaltuk a helyünket az asztalnál, amikor Shewale már hordta is fel az ételeket, előételt, főételt, desszertet minden egyszerre, rizst, korianderes joghurt szósszal, amiben egy nagy zöld, számomra ismeretlen levél úszott, pakorát (csicseri borsólisztben panírozott rántott zöldségek), csípős szósszal, és az elmaradhatatlan narancslében és tejben főtt, csillagánizzsal ízesített kesúdiót. Alkohol, hús nem került az asztalra mivel Shewale és a férje vegetariánus területről származnak. Az indiaiak boldogan tobzódtak az ízekben, mi viszont úgy éreztük magunkat, mint La Fontaine: A Gólya meg a Róka meséjében, csak itt nem a tálalással volt a gond, hanem az ételekkel. Tulajdonképpen egyik sem ízlett, a férjem ki nem állhatja a csicseri borsót, beteg lesz tőle, a korianderes joghurt szósz, a rizzsel nem igazán harmonizált, szóval számunkra nem volt túl élvezetes a vacsora. Amikor az étkezés után átvonultunk a társalgóba, Shewale férje, aki végig árgus szemekkel figyelt minket, megkérdezte, hogy ízlett-e az indiai konyha? Hát érdekes volt vágtuk rá gyorsan szinte együtt, de összehasonlítva a san franciscoi indiai büfével, ahol isteni tandori csirkét ettünk, idlivel és magyar pörkölthöz hasonlító ételekkel ahhoz képest csak olyan szerény 4-5 pontos vacsora volt. Sorry Shewale!!

Néhány tudnivaló a Diwaliról:

A Diwali, Indiában a fény ünnepe, melynek a buddhizmus szerint a lényege a belső tűz felébresztése. A fény megvilágítja az otthonokat és a szíveket melegséggel tölti el, legyőzi a sötétséget, megerősíti az embereket abban, hogy jót cselekedjenek, így közelebb kerülnek az istenekhez. A diwali több mint egyhetes ünnepségsorozata alkalmából Indiaszerte illatos füstölőket függesztenek fel a fákra, és tüzijátékkal ünneplik India szebb, és jobb jövőjét.

A legenda

A Diwáli megemlékszik Rama, Sita és Lakshmana istenek visszatéréséről, akik a gonosz shri lankai király, Ravana miatt 14 év száműzetésre kényszerültek. A jó király, Rama győzelme alkalmából Rama fővárosának, Ayodhya lakói örömtüzeket gyújtanak, olajlámpásokkal világítanak ki minden házat.

A fesztivál 1. napja  a Dhanteras-szal kezdődik, ezen a napon számolják ki az indiai üzletemberek az évi költségvetést.

A fesztivál 2. napján, az ún. Naraka Chaturdasi-n, Krishna és a felesége Satyabhama Naraka démon felett aratott győzelmét ünneplik.

Amavasya, a Diwali 3. napjának a neve, amikor a bőség, és gazdagság istennőjéhez Lakshmihoz imádkoznak, áldozatot mutatnak be neki, hogy jó termést hozzon a következő évben.

Kartika Shudda Padyami  a 4. nap neve, mely Vishnu isten jegyében történik,  megelevenedik a legenda, amikor Vishnu törpévé varázsolta magát és legyőzte a gonosz Balit, majd száműzte Patalara.

Az 5. nap neve Yama Dvitiya (vagy Bhai Dooj), amikor a lánytestvérek meglátogatják fiútestvéreiket és megvendégelik egymást.

Tales of love avagy egy Történet a szerelemről

Tara és Maja kiskorukban elszakíthatatlan barátnők. Ízlésük, szokásaik, érdeklődési körük teljesen megegyező. Évekkel később, amikor mindketten felnőnek, úgy tűnik barátságuk egy életre fog szólni. A bonyodalmak akkor kezdődnek, amikor Tarát feleségül kéri a helyi herceg Raj Singh (a trónörökös) , mivel Tara magasabb társadalmi kasztba tartozik, Majának meg még nincs kérője. Ekkor Maja, nem tudni, hogy irígységből, vagy pusztán vágyainak engedelmeskedve aljas módon viselkedik, mert még mielőtt a herceg elhálná a nászéjszakát Tarával, belopódzkodik a hálószobájába és odaadja magát neki. A herceg másnap feleségül veszi Tarát, de már a nászéjszakán megunja, mert feleannyira sem izgató és érzéki mint Maja. Házasságuk hamarosan megromlik, és a herceg, aki beleszeretett a közben eltűnt Majába álruhában keresi az éjszakai mulatóhelyeken.

Maja amikor belopózott a maharadzsa hálójába, nem vette észre, hogy a nyomorék fővezér kileste, azt is, hogy a herceggel hált. Ezért később megzsarolja, azzal, hogyha hozzá megy feleségül, nem veri nagy dobra, hogy már nem szűz. Maja azonban utálja az öreg, nemcsak külsejében torz embert és visszautasítja. A vezér erre bosszút esküszik és nagydobra veri, hogy Maja odaadta magát már valakinek. A lányt nyilvánosan megverik, és elküldik a hegyekbe, ahol kurtizánná képezik. Ott találkozik egy fiatal szobrászmesterrel, akitől aztán megtanulja az igaz szerelmet. Idilli boldogságuknak az vet véget, hogy egy nap a herceg a hegyekbe látogat és megpillant egy szobrot, ami Maját ábrázolja. Mivel amióta a lánnyal hált nem tudja elfelejteni, kiadja a parancsot, hogy keressék meg a szobor eredetijét. Így lesz Maja a herceg ágyasa, a szobrász pedig a herceg udvari szobrásza, a többit már tudjuk.

Házasság indiai módra I.rész

Posted on Updated on

Az indiai Shewalével tavaly februárban ismerkedtem meg, amikor Nagpurból Münchenbe igyekeztem hazafelé. A narancsvárosból, ahogy másképpen nevezik Közép-India legnagyobb narancstermő városát, 33 fokban szálltunk fel, de a londoni Heathrow várótermében már elő kellett venni a kabátokat. Február vége volt.

A lávaeső miatt a reptér foglyaként türelmetlenül vártam a légikisasszony hívó szavára. Éppen a mobilomat kerestem a táskámban, amikor egy kellemes arcú, fiatal indiai nő lépett hozzám. Türkiz színű szárit viselt, tornacipőt és rövid télikabátot. -Szabad ez a hely?-kérdezte tőlem angolul. Amikor rábólintottam, hogy igen, már hozta is a holmiját és fáradtan lerogyott mellém.

Néhány közhely elpuffogtatása után, hogy milyen szörnyű is ez a várakozás, meg ez a láva is a legrosszabbkor jött stb. hogy teljen az idő elkezdtünk beszélgetni. Hamarosan megtudtam, hogy a férjéhez költözik, szintén Münchenbe.-Akkor együtt utazunk tovább!-örvendezett.

Aztán szó szót követett, kiderült, hogy mindössze egy hónapja ment férjhez. Nagpurban volt az esküvője, mert a férje is nagpuri, de már 3 éve Münchenben dolgozik egy neurológiai kutató intézetben, így a házasságkötés után azonnal vissza kellett utaznia. Sajnos ő nem tudott vele tartani, mert az utazáshoz szükséges papírok megszerzéséhez hosszabb időre volt szüksége. Egyébként tele szorongással vágott neki élete első repülőútjának és ráadásul itt kellett rostokolnia a londoni reptéren, pedig már alig várta, hogy láthassa újdonsült férjét..

-Akkor még jóformán a mézeshetekre sem volt időtök!-mondtam részvéttel, majd miután észrevettem, hogy nagyon nyitott a magánéletével kapcsolatban, meg másrészt érdekelt is a dolog, megkérdeztem, hogy hogyan ismerkedtek meg? Egy Csandra nevű szexológus barátnőmtől annyit tudtam, hogy a komputeres idők előtti Indiában, házasságközvetítők segítségével ütötték nyélbe a házasságokat. Mindig kicsit bizarrnak találtam, amikor elmesélte, hogy a kerítőnők még szájszagmintát is vettek a fiataloktól, (megnyalatták velük a kezüket utána megszagolták) hogy tökéletes legyen a testi összhang is.

-Manapság az indiai fiatalok az interneten ismerkednek-világosított fel Shewale,-van egy házassági weboldalunk, ott keres mindenki partnert magának. Amikor aztán valaki szimpatikusnak talál egy férfit vagy nőt, a szülőket megkérik, hogy menjenek el a kiválasztott családjához. Ők aztán megvitatják a fontos kérdéseket, úgymint az anyagi helyzetüket, összevetik a házasulandók iskolai végzettségét, megtudakolják, hogy melyik kasztba tartoznak, mert főleg vidéken még mindig ragaszkodnak az azonos kasztba tartozók házasságákhoz.

-Ma február 28.-a van és először január közepén találkoztál a férjeddel? –kiáltottam fel meglepetésemben. Na ez a házasság aztán fényéves gyorsasággal következett be. Majd elnézést kértem, ha egy kicsit túl hangos voltam. -No problém- válaszolta mosolyogva Shewale (mellesleg ez volt a kedvenc szavajárása), -majd, hogy most figyeljek, de nagyon, mert-a férjhez menése előtt mindössze háromszor találkozott a jövendőbelijével-. Első alkalommal a szülői háznál, másodszor egy szakértőnél, akivel elkészíttették a horoszkópjukat, amely meggyőzte őket, hogy összeillenek (a férj agráregyetemet végzett, ő pedig gyógyszerészetet tanult és férjhezmenéséig kémiát tanított egy iskolában). Ezután a szülők felvilágosították gyermekeiket a házasság lényegéről. Elmondták, hogy úgy döntsenek, hogy válás nincs, mert a házasság egy életre szól. Hm és mi van ha a szerelem pár év múlva elmúlik? -vágtam közbe. “No problem”- mondta Shewale, -mert később, szeretetteljes, bensőséges kapcsolattá válik”. A magyarázat kielégítő volt, szóval ezután jegyesek lettetek.

-Akkor a házasság inkább üzlet, mint szerelem? Nemde? -kérdeztem tőle kissé provokatívan. Mire Shewale átszellemült arccal azt válaszolta, hogy -A szüleink tudják, hogy mi a jó nekünk, ki illik hozzánk-. Próbálna meg egy szülő beleszólni a párválasztásba Magyarországon!-gondoltam.

Ezután Shewale és a férje őszintén megbeszélték, hogy hogyan képzelik el az életüket. Tisztázták, hogy a hindu vallásnak megfelelően a házasság előtt nem éltek nemi életet (33 éves 28 fiatalokról van szó akkor a Kámaszútrát bizonyára alaposan félreértelmezték Európában). Végül a harmadik találkozás volt a házasság.

Beszélgetésünket ekkor a hangosbemondó szakította félbe, de amikor megtudtuk, hogy a gépünk előreláthatóan még estig nem száll fel, egy kis kávézóban folytattuk a beszélgetést. Shewale táskájából ekkor már előkerültek az esküvői képek is, meg egy párna, amire a fiatal pár képe volt rávasalva.

Meg kell hagyni, Shewale, gyönyörű menyasszony volt (nem fehérben esküsznek), pontosan úgy nézett ki, mintegy Bollywood sztár. A barátnői öltöztették fel a bordó száriba, virágot tettek a hajába, ékszereket a karjára, lábujjaira, nyakába,(amin megdöbbentem, hogy az ékszerek egytől-egyik olcsó rézkarkötők, nyakláncok voltak, mert semmi arany vagy más értékes ékkövet nem viselnek az esküvön sem).Motívumokat festettek az arcára kezére, lábára, hennával, mely a vallásuk szerint megvédi őket minden rossztól. A lefátyolozott Shewalét,- ez volt a következő kép,- ének és zene hangjaira a szülei odakísérték egy nagy tűz elé, ott várta a jövendőbelije. Ezután a menyasszonyt az édesapa átadta a férjnek, jelezve, hogy ezentúl ő tartozik felelősséggel a lányáért. Az édesanyja egy tálkát tartott, melyből Shewale gabonát szórt a lángok közé.- Ez segíti, hogy jó háziasszonnyá váljon az ember-tette hozzá magyarázatként. A következő fotón Shewale férje egy piros vonalat festett felesége hajválasztékába, ez azt jelentette, hogy végleg birtokba vette. “Ez a szindur. –magyarázta Shewale (eljegyzésig ugyanis csak egy bindi azaz piros pötty volt festve a homlokára, ami azt jelentette hogy elkelt, foglalt.  A szindur viszont már azt jelenti, hogy az a nő elkelt). Gondolom ezért nincs megcsalás meg válás, mert minden férfi tabunak tekinti a szinduros nőket.

A következő képen az ifjú pár gabona magokat és gyümölcsöket dobott az áldozati tűzbe, hogy Krisna áldását adja a házasságra és hogy a lelki életben tudják egymást támogatni, ne sújtson betegség minket-mondta átszellemült arccal Shewale. A tűzceremónia után kezdődött a mulatság és a lakoma. Nagpur (a Nag indiaiul Kobrát jelent) a Kobra folyó melletti Vidharbha régióba tartozik, melynek sajátos konyhája a szaoji konyha. Ez azt jelenit, hogy az ételek jellegzetes fűszerei a fekete bors, koriander, babér, szürke kardamom, fahéj, szegfűszeg, mák, szója és a kókusz reszelék. A nem vegetáriánusok főbb ételei a csirke és a bárány, a vegetáriánusok viszont elegendő fehérjéhez a paneer fogyasztással jutnak, ami egy laktovegetáriánusoknak készült sajtfajta (forralt tej és citromlé keverékével fogyasztják). A szaoji konyha, annak ellenére, hogy nagyon fűszeres nem okoz semmiféle egészségügyi problémát. –bizonygatta Shewale. Ezzel nem értettem egyet, mert éppen akkor nem rajongtam az indiai konyháért, főleg azok után miután Nagpurban egy csirkés -joghurtos tikka masszalától olyan beteg lettem, hogy majdnem kórházba kerültem. Egyébként is alig vártam már, hogy végre európai ételeket ehessek megint, éppenúgy, mint amikor Japánból tértem haza.

Shewale vegetáriánus volt plusz Krisna hívő, így elmondta, hogy nem fogyaszt se húst, se halat, se tojást, nem él semmiféle droggal, (ópiummal, de ide tartozik az alkohol és a kávé is), nem játszik szerencsejátékot, -a házaséletre gyermeknemzés céljából van szükség, mert a házasság inkább lelki kapcsolat, mint testi-folytatta, meg hogy nagyon rettegett a nászéjszakától, mert sok történetet hallott brutális férfiakról, akik megerőszakolták nejeiket (csakúgy mint a középkorban Európában), -de a férjem szerencsére gyengéd volt hozzám-tette hozzá elpirulva.

-És mit fogsz csinálni Münchenben?-kérdeztem, hogy témát váltsak.

-Megpróbálok erényes feleség lenni, nem fogom provokálni a férjemet, nem öltözködöm majd kihívóan, nem használok túl sok parfümöt, és ha a viselkedésem megfelelő, akkor a férjem elméje éles és nyugodt marad. A fogadalmak tisztasága magával ragadott, de mielőtt összehasonlítottam volna az európai házasság alapelveivel, megszólalt a hangosbemondó, hogy megkezdhetjük a beszállást. Amikor szerencsésen megérkeztünk a müncheni Joseph Strauss reptérre gyorsan e-mail címeket váltottunk és megígértük egymásnak, hogy legközelebb Münchenben találkozunk.

Folyt. köv.

Ui: a kép nem a történet szereplőit ábrázolja