Napóleon, a nőgyűlölő

Posted on

Germaine de Staël-Holstein és Juliette Récamier (a Direktórium szellemének és csodájának asszonya) bárónő barátnők voltak. Egyikőjük korának talán leghíresebb írónője, míg a másik ugyanezen kor bálványozott szépségideálja volt. Ami közös volt bennük, hogy a 19. század eleji irodalmi és politikai körök vezető egyéniségei lettek, szalonjaikban a kor hatalmi és intellektuális nagyságai kivétel nélkül „törzsvendégek” voltak; és, ki nem állhatták Napóleont!

Napóleon és a nők

A nagy hadvezért erős és csökönyös asszonyok vették körül, akiket gyakran nehezebb volt kormányozni, mint egész birodalmát. A félelmetes anya, a kedvenc nővére, Paulina, kinek szexuális perverzitásait, kicsapongásait képtelen volt megfékezni, és a felesége, „Josephine”, az egyetlen személy Napóleon életében, aki képes volt irányítani kérlelhetetlen, akaratos személyét (de ő meg rendszeresen csalta a férjét).

Az előbb említett erős nők iránt érzett szeretete ellenére Napóleon nőgyűlölő volt, különösen utálta a forradalom utáni Franciaország emancipált, felvilágosult gondolkodású asszonyait, akik előtérbe kerülve beleavatkoztak a politikába. Ilyen volt a két barátnő, Juliette Récamier és Germaine de Staël-Holstein bárónő, mert mindketten rendelkeztek a császár által nemkívánatosnak tartott tulajdonságokkal. Politikai és irodalmi körök vezetői voltak, szalonjaik a felvilágosult gondolatok melegágyai, így maguk a Napóleonnal szembeni ellenállás irányítói. A fiatal Alphonse Lamartine francia költő annyira csodálta mindkét asszonyt, de főként Madame de Staëlt, hogy egyszer végre látni szerette volna. Amikor megtudta, hogy merre vezet az útja, leült egy padra és várt, míg ráesteledett. Ekkor porfelhőben hintó közeledett, melyben ketten ültek: a legangyalibb arc, kit a költő valaha látott; a másik azonban kissé nehézkes, túl színes, férfias, heves gesztusokkal beszélt, napellenzőül fűzfaágat tartva arca elé. Így látta Lamartine elhaladni maga előtt a női szépséget és a női gondolatot: Madame de Récamier-t és Madame de Staëlt

Ahogyan Bonaparte hatalma nőtt, úgy lett egyre vonzóbb a nők szemében, a császár viszont végre elérkezettnek látta az időt arra, hogy bosszút álljon rajtuk. Napóleon undoksága, rossz modora legendás volt, különösen, ha talált olyan nőt, akit megfélemlíthetett. Egyszer pl. azt mondta egy újonnan bemutatott vendégnek: „Hölgyem, nekem azt mondták, hogy ön csúnya. Nyilván nem túloztak”.

Madame de Staël 1796. decemberében találkozott először Napóleonnal. Akkor még lelkesedett magáért a férfiért, de a konzuli kormányzás módjáért nem, így az utóbbit csak fokozatosan kezdte bírálni. Napóleon elutasító magatartása és hatalmi törekvései azonban hamarosan ellenállást váltottak ki belőle, s a császár politikájának elszánt ellenfelévé vált. Gondolatai borotvaélesek voltak, úgyhogy a férfiúi hiúság, a képzelt fölény ritkán képes ellenállni egy ilyen rendhagyó női kihívásnak. Nem meglepő hát, hogy a császár, mint férfiasan eszes asszonyt szívből utálta. Egy „üzenetváltásuk” erre a legjobb példa:
„Arról nem tehet ön, hogy csúnya, (egyáltalán nem volt az) de arról igen, hogy intrikus.”­-Mire Madame de Staël válasza a következő volt: „Bonaparte, lám, nem is olyan mindenható, ha tart tőlem, egy védtelen asszonytól. Ez büszkeséggel tölt el, de rettegéssel is.”

Hogy Madame de Staël bárónőnek Franciaországból mennie kellett, az a napnál világosabb volt. A felügyeletével megbízott csendőrtisztnek,–aki gentleman volt, 48 órát engedélyezett neki, amíg a császári parancshoz híven elhagyja Párizst­,–nos a bárónő pakolás közben ennyit jegyzett meg hangosan, hogy: ”Látja, uram, hova vezet, ha egy asszony szellemes (jelentése éleseszű)”.

Juliette Récamier a gazdag bankár felesége, aki Párizsban még továbbra is sokat érintkezett a császár politikai ellenfeleivel, 1811-ben Napóleon immár másodjára száműzte. Ezúttal Itáliába utazott és csak Napóleon bukása után, 1815-ben tért vissza ismét a fővárosba. Mindeközben Germaine de Staël megírta monumentális, hatkötetes művét „Németországról” címmel, melynek első kiadását 1810-ben, Napóleon utasítására megsemmisítették.

„Nők! A legnagyszerűbb ajánlattevők közé tartoznak. A hatalom az, amit szeretnek. Ez a legjobb afrodiziákum -akárcsak számomra. Megszerzem, majd el is felejtem őket.” A paradoxon az, hogy Napóleon ezt a szúrós, de annál nagyképűbb megjegyzést Szent Ilona-szigeti száműzetésének (mert ugye ő is ellenfelei sorsára jutott) idején teszi. Nem lehet meglepő, hogy az eredetileg „Európa kemény emberének tartott” Bonaparte azzal erősítette meg önnön férfias mítoszát, hogy a körülötte lévő nők befolyását csökkenteni, hírüket pedig befeketíteni próbálta.

Utóirat

Juliette Récamier családja Lyon tehetős rétegéhez tartozott. Apját, Jean Bernard királyi jegyzőt 1786-ban Párizsba helyezték. A konzulátus idején leváltották posztjáról, mert azzal gyanúsították, hogy a royalistákkal áll kapcsolatban. Felesége, értelmes és kacér asszony, szintén gazdag családból származott. 1793-ban, amikor a terror javában dúlt, Juliette-et férjhez adták a szülők egyik barátjukhoz, a gazdag párizsi bankárhoz. Gyöngéd, de plátói kapcsolatban élt a házaspár, mert Juliette valószínűleg Récamier házasságon kívül született lánya volt, de Juliette erről csak jóval később szerzett tudomást. A szép és kedves fiatalasszonyt számos rajongó vette körül. Szinte elsőként bútorozta be rezidenciáját etruszk stílusban. Antik görög ruhákat hordott a Direktórium idején, és ezzel jelentősen hozzájárult a császárság alatt uralkodó antik stílus népszerűsítéséhez.

Hamarosan Juliette szalont nyitott, amely egy kiválasztott társaság találkozóhelye lett, ez azonnal felkeltette a rendőrség gyanúját. Bankár férje 1805-ben nagy anyagi veszteségeket szenvedett el Napóleon miatt, nem sokkal később a gyanakvó császár feloszlatta a túl sok royalista által látogatott fényes szalonjukat is, őket pedig vidékre száműzte. A császári rendőrség végül a házaspárt Franciaország elhagyására kényszerítette. Mivel Madame de Staelt 1803-1815 között a Genfi-tó melletti Coppet-ban élt száműzetésben, a sorsában osztozó barátnője Madame Récamier oda költözött hozzá.

Forrás: Napóleon és a nők, Múlt-kor – Lászlóffy Csaba: A száműzött és Kollát Gyula írása

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s