A Nápolyi öbölben, Marioval és a maffiával

Posted on Updated on

640px-Primavera_di_StabiaeSzombaton reggel fél kilencre beszéltünk meg találkozót a Garibaldi buszpályaudvaron nápolyi sofőrünkkel, Marióval. A Marcello Matroianni kinézetű, csak kicsit testesebb, 54 éves sofőrünkkel, aki az olaszokra nem jellemző módon hajszálpontosan érkezett. Amikor beültünk az autójába (Crysler voyager) előre bocsájtotta, hogy piano e tranquillo, azaz normálisan fog vezetni, nem őrült “spanyolként”. Ezt nagyon díjaztuk, mintahogy később azt is, hogy rejtekutakon hamar kijutottunk Nápolyból. A sztrádán, Castellammare Stabia felé vettük az irányt, amely a varázslatos Tavasz című festményéről vált világhírűvé. Castellammare, amely a Monte Faito lábánál fekszik, Positánótól 30 kilométernyire, valójában a római kori Stabiae város helyére épült, amelyet a Vezúv 79-es kitörése Pompejivel és Herculaneummal együtt betemetett. Mindezeket az egykori római kori város látogatása közben tudtuk meg. A régészeti parkban tett sétánk során derült ki az is, hogy a város nevét a szomszédos Pozzano (ma a város egyik kerülete) partján épült erőd után kapta, amelyet a város védelmének érdekében emeltek. Később a város Castellammare di Stabia néven a Sorrentói-félsziget kapujaként vált hírhedtté, mivel lakosságát többnyire a nápolyi camorra-klánok tagjai népesítették be. Miközben önfeledten sétáltunk a romok között, Mario megemlítette, hogy a városban a mai napig nem ritkák az utcai lövöldözések és az erőszakos leszámolások, mert a település maffiosói teljes ellenőrzés alatt tartják a tengerparti településeket. A meglepően szép hely ekkor hirtelen félelmetessé vált számomra, de Mario rátett még egy lapáttal, amikor hozzáfűzte, hogy a Nápolyi öbölben vannak helyek, ahol nem tanácsos az utcán sétálni– ilyen pl. Castellammare is, ahol a buszok meg sem állnak. Pedig a maffia idetelepülése előtt a város a római patriciusok kedvenc üdülőhelye volt, aminek bizonyítéka a számos feltárt villa. Stabiát a Bourbon dinasztia utasítására már 1749-ben elkezdték feltárni, de 1782-ben az ásatási munkálatokat a frissen felfedezett Pompejire összpontosították, így az itteni kutatásokat csak 1950 után indították el újra. Ekkor kerültek felszínre a Villa San Marco és a Villa Arianna (a képen látható festmény, a nápolyi archeológiai múzeumban van). A harmadik fontos látnivaló Stabiában a Szent Balázs-katakombák, egy ókeresztény templom, amelyet a város egyik dombjának (Varano) tufarétegeibe vájtak. Valószínűleg egy római kőfejtő helyén alakították ki és a 6. században Szent Mór tiszteletére használták a városba betelepülő bencés szerzetesek. Belsejét 6.-9. századi freskók díszítik.

Stabiát “kipipálva” gyorsan bepattantunk az autóba és Mario a Monte Lattari hegy alatt áthaladva Positano felé vette az irányt. Amikor egy kilátóhely közelébe értünk Mario megkérdezte, hogy megálljunk-e a kanyarban pár fotó erejéig,- de mivel még annyi látnivaló várt ránk, intettünk neki, hogy andiamo, csak menjünk tovább. De a sors úgy hozta, hogy mégis meg kellett állnunk, mert egy turistabusz előtt két carabinieri állt lesben, s amikor az egyik megpillantott a hátsó ülésen, mint a filmekben a slow motion jeleneteknél-hiába haladtunk tovább, intett Marionak, hogy azonnal húzódjon félre. És megkezdődött az igazoltatás. Az egyik rendőr állandóan szemmel tartva engem, faggatta Mariot, hogy kik vagyunk, hova igyekszünk, mire Mario póker arccal vágta rá, hogy a barátai vagyunk és Amalfiba megyünk. A rendőr azonban nem találta kielégítőnek a magyarázatot, mert felszólította Mariót, hogy szálljon ki a kocsiból. Amikor elvitték, a férjemmel úgy döntöttünk, hogy kiszállunk egy kis friss levegőt szívni, de legnagyobb megdöbbenésünkre az ajtók nem nyíltak. Ekkor elfogott egy enyhe pánik, de amikor később kiderült, hogy tolóajtóként működnek, és végre kiszabadultunk, megnyugodtam. Kint a rekkenő hőség szabályosan fejbekólintott, pedig mégcsak május eleje volt. Éppen belefeledkeztünk volna az elénk terülő csodálatos látványba, amikor egy rendőrnő mellém lépett és arra kért, hogy álljak át a kocsival, mert blokkolom a forgalmat. Miközben széles gesztusokkal elmagyaráztam neki, hogy az autó nem a miénk, láttam, hogy a carabinierik Mariót körbefogva még mindig faggatják, ő meg az igazolványával hadonászott az orruk előtt. Az adóvevőjükön informálódtak arról, hogy vajon Mario szerepel-e a bűnügyi nyilvántartásban? Úristen, lehet, hogy egy maffiózó a sofőrünk? De úgy tudom, hogy azok, mint a jakuzák, védik a turistákat!….kb. 10 perc múlva Mario végre visszatért, s mintha mi sem történt volna, megjegyezte, hogy nem is gondolta volna, hogy a signora, mármint én, ilyen sensibile alkat vagyok. Kíváncsi lettem volna, ha őt idegenben leállította volna egy rendőr, mennyire őrízte volna meg a nyugalmát. De válasz nélkül hagytam, mert a lényeg az volt, hogy tovább mehettünk, és 20 perc múlva már meg is érkezünk Positánóba. Mariót ezúttal otthagytuk a parkolóban és megbeszéltük, hogy 1 óra múlva találkozunk. A városban hatalmas volt a nyomor, tombolt a turismo, a keskeny utcákon több ízben életünket kockáztatva ugrottunk félre a robogó motorosok elől, így nem igazán tudtunk a látnivalókra koncentrálni. 1 óra bőven elég volt a főként butikokból álló üdülőhelyből, meg a lökdösődésből, különben is már alig vártuk, hogy Amalfiba érjünk, a Nápolyi öböl állítólag legszebb településére. Rövid kocsikázás után fel is tűnt előttünk Amalfi, ahol első pillantásra egyetértettünk azokkal a római patriciusokkal, akik a csodálatos természeti környezettől elragadtatva, a part szurdokaiban, völgyeiben építtették fel villáikat (a legrégebbi leletek a Kr. e. 1. századból származnak). A legendák szerint a város, Héraklész egyik szerelme, egy Amalphi nevű nimfa után kapta a nevét, akit ezen a vidéken temettek el. A történészek véleménye szerint viszont a várost valószínűleg 320-ban alapították Nagy Konstantin császár katonái, akik miután elűzték őket az Adriai-tenger partvidékéről, az egykori Lucania területén megalapították Melphe városát, majd miután onnan is menekülni kényszerültek, a Sorrentói-félsziget déli oldalának egyik szurdokvölgyében megalapították Amalphit. A város nevének jelentése: Melphéből érkezettek. Termőföldek hiányában a lakosok itt sokáig kizárólag a tengeri kereskedelemből tartották fenn magukat. A nagy nyüzsgés és a csodálatos tengerpart ellenére Amalfi csalódást okozott nekünk, mert a város legimpozánsabb épülete mindössze a Szent András katedrális volt, ami tulajdonképpen egy épületegyüttes részét képezi egy másik templommal, a kriptával, a monumentális lépcsővel, az előcsarnokkal, a harangtoronnyal, valamint a kolostorral együtt. És slussz kb. ennyi volt itt a látnivaló, na meg a limoncello, ha azt látnivalónak lehet nevezni, mert Sorrento mellett Amalfi a limoncello (citromlikőr) gyártás másik nagy központja, a legjobb citromfajták itt az Amalfi-parton teremnek. A legízletesebb a sfusato amalfitano, amelyet nemesítéssel állítanak elő. Sétánk közben betértünk egy helyi limoncello üzembe, ahol ingyen kóstolás után 4 euróért vettünk is egy kis üveggel. Amikor 2 óra múlva beültünk az autóba, Mario megkérdezte, hogy ebédeltünk-e már? Mert ő evett egy mogyoró fagyit, meg ivott hozzá egy isteni caffe del nonno-t, egy nagypapa kávéját, ami egy félig hideg, félig krémszerű délutáni kávéital olasz neve, és pontosan az ilyen meleg napokra lett kitalálva, mint a mai.Naples 725Naples 739

-Mi az ebéddel a következő és egyben utolsó állomásunkig, Ravelloig várunk-válaszoltam neki-mire vette a lapot és ezúttal accelerando, azaz felgyorsulva repített minket a Rufolo család birodalmába. Utunk a Diabolo, azaz az Ördög alagúton vezetett keresztül, melyhez az a babona fűződik, hogy rengeteg ember halt már itt hirtelen halált. -Valami ezoterikus erő lehet a bűnös-mondta magyarázatként Mario vészjósló hangon, így örültem, amikor sértetlenül Ravellóba értünk. Pár óra hosszára ismét búcsut mondtunk neki és elindultunk a város felfedezésére. Ravellóról annyit tudtunk meg, hogy a 350 méter magas Monte Torellóra épült festői városkát a Rufolo család virágoztatta fel a 12.-13. században. Nekik köszönhető a székesegyház, valamint számos kisebb egyházi épület megépíttetése is. A család egykori otthona, a Villa Rufolo, ma Ravello leglátogatottabb romvára. Kertjéből csodálatos kilátás nyílik a Salernói-öbölre. A sokáig elfeledett és elnéptelenedett települést végülis a 19. században fedezték fel ismét, festői szépségének köszönhetően, számos külföldi művész itáliai körútjának egyik kötelező állomása lett. Richard Wagner pl. 1880. január 4. és október 3. közötti hosszú olaszországi tartózkodása alatt a Villa Rufolo kertjében találta meg Klingsor varázskertjének képét, ez ihlette meg a Parsifal megírására (ma egy vendéglőt találunk itt Klingsor néven). A halála óta évente megrendezett Wagner-fesztiválnak köszönhetően Ravellot a Zene városa (Città della musica) jelzővel is illetik. A Rufolo kastély megszemlélése után a hegytetőn lévő Villa Cimbronére voltunk kíváncsiak. Már a rómaiak is ismerték a ravellói sziklán elterülő hat hektáros erdőt, a cimbroniumot, amelynek fáit hajóik építéséhez használták. Az első villa ezen a helyen a 11. században épült fel az Acconciajoco nemesi család számára, akik az épületnek a Villa Patrizia nevet adták. A későbbiekben a villa a gazdag Fusco patríciuscsalád birtokába került, majd a Pitti család szerezte meg. Őket a D’Angiòk, majd a Sassók követték. A területért nemcsak stratégiai szempontok miatt (könnyen védhető szikla tetején fekszik), hanem gazdasági okok miatt is versengtek, ugyanis a terület nagy része lapos, termékeny talajjal rendelkezik, ami a sziklás Ravellóban nagy kincsnek számított. A villa és a környező liget a 18.–19. században pusztulásnak indult, majd elnéptelenedett. A 19. század végén fedezték fel ismét, amikor Ernest William Becket, Lord Grimthorpe, itáliai körutazása során az Amalfi-parton járt. Az angol lordnak annyira megtetszett Ravello, hogy 1904-ben megvásárolta a telket, valamint a romos állapotban levő villát, majd megbízta Nicola Mansi helyi építészt a birtok felújításával. Annak ellenére, hogy megőriztek néhány korábbi kertépítészeti elemet, (mint például a Fusco család idejéből származó központi sétányt), a birtokot a kor angolkert építészetének szabályai szerint alakították át.

A park megtekintése után a hegyről lefelé vezető úton végre betértünk egy kis vendéglőbe, ahol én egy Spagetti alla carbonarét rendeltem, a férjem meg egy Tutti di mare-t mindenféle tengeri herkentyűvel megpakolt tálat. Mindkét fogás-si manga bene-, (ehető, mindennapi koszt volt), de később megállapítottuk, hogy az olasz konyha alaposan túl van értékelve. A visszafelé vezető úton Mario nápolyi anekdótákkal szórakoztatott minket, így lett teljes a Nápolyi-öböl-beli kirándulásunk. Naples 803


Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s