Hemingway, Szent Fermín és egy véres szték

Posted on Updated on

Spain and France 2014 September 276

Hemingway és Pamplona

Ernest Hemingway (1899-1961) először 1923. július 6.-án járt Pamplonában, (Navarra fővárosában), éppen a San Fermín őrület idején. A város különös hangulata, a halálos kimenetelű viadal ember és bika között, olyan mély benyomást tettek rá, hogy pár évvel később 2 kisregényének is ez a város lett a színhelye. Hemingway élete folyamán még 8-szor tért vissza Pamplonába, utoljára 1959-ben, 5 évvel az irodalmi Nobel díj átvétele után és két évvel a Ketchumban (Idahoban) elkövetett öngyilkossága előtt (milyen tragikus egybeesés, hogy éppen a San Fermín-i fieszta idején követett el).

De térjünk vissza 1923 forró nyarához, amikor a fiatal Hemingway megérkezett Pamplonába. Az alvó várost olyannak találta, mintha csak egy királyfira várt volna, hogy Csipkerózsika álmából felkeltse. Nos, ez a királyfi a tudósítóként dolgozó Hemingway lett, aki vérmes temperamentumát követve azonnal fejest ugrott a spanyol kultúrában. Hamarosan barátságot kötött a helyi hírességekkel, mint Antonio Ordóñezzel (torreádor) – Juanito Quintanaval-(a Quintana hotel tulajdonosa volt), együtt evett- ivott -dorbézolt velük, osztozott örömükben, a bikaviadal előtti eufórikus hangulatban, mindenben, ami a mai napig jellemzi a San Fermínt, de mint minden örömbe, üröm is vegyült, mert a nagy ünneplés mámorában szemtanúként élte át az első, bika által agyontiport, torreádornak, a 22 éves Esteban Domeñonak a halálát. Ezt a drámai epizódot Hemingway később az Újra felkel a napban és a Halál délután-ban (1932) is megörökítette. Nem csoda hát, ha az ember ide érkezve azonnal vele “találkozik”, mert nemcsak épületek, utcák, terek lettek róla elnevezve, de gigantikus bronzszobra a Paseo előtt (az aréna előtt) olyan, mintha nemcsak a teret, de az egész várost uralná (Pamplona városi tanácsa 1968. július 6-án leplezte le a Luis Sanguino által készített hatalmas Hemingway szobrot, a tér is az ő nevét viseli, utolsó felesége, Mary Welsh jelen volt az eseményen).

Hemingway a 20-as és 30-as évek között szinte minden évben ellátogatott Pamplonába, mindig San Fermín idején, hiszen főként a bikaviadal, a brutalitás, az ivászat, a zene és a tánc őrülete vonzotta ide, így vált az ünnepből -az Újra felkel a nap című mesterműnek köszönhetően világraszóló esemény, amit az író 1925 nyarán a helyi italok kortyolgatása közben írt meg, véglegesen megváltoztatva a pamplonai népünnepély és San Fermín addigi jellegét. A kisregényben fokozatosan tárja fel az ún. elveszett nemzedék életformáját, annak a nemzedéknek, amelyik az I. világháború idején megcsömörlött a nyárspolgári Amerikától, s helyét, szerepét, hivatását keresve az európai kontinensen próbált szerencsét, akár életüket kockáztató „kalandokba” bocsájtkozva. A könyv zsenialitása, hogy nemcsak konkrét eseményeken alapul, de a szereplői valaha létezett személyek, mint pl. Hemingway barátja, egy bizonyos Lady Brett Ashley (Lady Duff Twysdenről, egy elvált, meglehetősen botrányos életű brit előkelőségről van szó). A Lady, ex-szeretője, Robert Cohn, (Harold Loeb) az életben Hemingway box partnere volt. Aztán a hűvös hangú narrátor, Jake Barnes, nem más, mint maga Hemingway.

Pamplona és én

Amikor szeptember közepén, reggel 10 óra körül a Plaza del Castillo térre értem, a város még éppencsak ébredezett. A nyárvégi délelőttön, csak a Santiago Del Compostellára igyekvő turisták csoportja zavarta meg egy kis időre a város csendjét, de a sanfermini macsóizmusnak egyelőre nyomát sem láttam. Rövid szemlélődés után aztán kiszúrtam, hogy a négyszög alakú tér, melyet egy 3 emeletes épület zárt le, a legkiválóbb hely a Hemingway-féle Pamplona felfedezéséhez, annál is inkább, mert ez a tér nemcsak a város központja, de egyben az Újra felkel a nap regény színhelye is,–ahol az ápolónőcskék a reggeli kávéjukat majd az esti borukat kortyolgatták anno dazumal.P1000282

Amikor azonban elkezdtem keresni a Hemingway által feldicsőitett Pamplonát, rá kellett jönnöm, hogy a 20-as-30-as évek szelleme rég tovaszállt, de én abban a reményben kezdtem meg a város felfedezését, hogy hátha mégis megtalálom Hemingway 1925-ös Pamplonáját, –a kávézók életvidám pezsgését, izgalmas, forrongó hangulatát. És megtörtént a csoda, mert amikor a főtérre értem, hirtelen megelevenedtek előttem a könyv lapjai:- “A Plázán fejbevágott a forróság,” -mondja Jake Barnes a Felkel újra a nap-ban. “Szerencsére az árkádok alatt, a boltok sötétítő redőnyének árnyékában találok egy hűvös helyet.”- Nos, szeptember 15-e van, kellemes 26 fok, amikor a téren, az Iruña kávézó előtt felfedeztem egy térképet, amelyen fel volt tüntetve a legtöbb vendéglő-hotel, amelyekben Hemingway valaha is megfordult. A Txoko Bár, a Hotel La Perla, az Iruña kávézó, mindegyik a Plaza del Castillon van, a Yoldi Hotel, a torreádorok szálláshelye viszont a San Ignatio sugárúton található, persze a felsoroltakon kívül voltak még voltak-“érdemes beugrani egy pofa sörre” a (zuritóra)– helyek is, amelyeket mindenki bejárhat a “Hemingway útvonal” kapcsán, mint pl. a Hotel Quintana, és a Suizo Café. A Casa Marceliano viszont a Franco rezsim hatalomra jutása után nem sokkal megszűnt. Nem véletlen, hogy ennyi vendéglőben állítottak fel Hemingway memorabiliákat, mert a “Papa”, ahogy a kubaiak becézték, 1923-tól a Fiesta San Ferminen szinte minden évben ott volt, 1924, 1925, 1926, 1927, 1929 és 1931-ben. Később a történelem viharai sodorták ide, mint a spanyol polgárháború, amelyben a republikánusok oldalán aktívan részt vett, aztán a II. világháború után még kétszer tért vissza: 1953-ban és 1959-ben.

Hemingway zarándokutamat az Iruña kávéházzal kezdtem, mely az útikönyv leírása szerint semmit sem változott az eltelt 90 év alatt – a 19. századi szellem, az aranyozott keretű, fényesített tükrök, az arabeszk oszlopok, a díszes mennyezet, a fekete-fehér mozaikos parketta, minden olyan, ahogyan a “Papa” leírta, igaz, hogy az idő vasfoga kikezdte a széklábakat, de a kávézó ilyen és egyéb hibái ellenére előkelő, patinás hely maradt. Hétköznap, délelőtt 11 órakor léptünk be a kávézóba. Idős hölgyek, valószínüleg a helyi matrónák, erősen kisminkelve, tornyozott frizuráikkal úgy gubbasztottak a kerek asztalok körül, mint galambok a villanydróton. És ekkor megpillantottam Hemingway-t, mert ő is itt volt, a bárpultnak dőlve, -bronzszoborként. A jóképű, testes, 50-es Hemingway (bár a mögötte lévő fényképről a 20-as évekbeli karcsú nőcsábász nevet ránk) hanyag testtartásával, úgy “szobrozott” ott, mint aki éppen azt akarná a tudtomra adni, hogy nem ért egyet a dohányzás betiltásával. Egy kevésbé sármos és szimpatikus kép, amit a 30-as évek végén alkottak róla a pamplonaiak. Egy ital felhörpölése után azonnal tovább mentünk a Nap újra felkel izgalmasabb helyszínére, a Hotel Quintanába, mely a Plaza del Castillo délkeleti sarkán volt. A hotelnek valaha Juanito Quintana volt a tulajdonosa, aki nemcsak jó barátja, de egyben modellje is volt Hemingway-nek, az Újra felkel a napban, a mogorva, nyers Montoya hoteles figurájaként. Később Hemingway nagy bánatára Quintana, Franco nyílt kritizálása miatt a 40-es években eltűnt, és a hoteljéből apartmanok lettek. A földszintje a Cervecería Tropicanahoz tartozik most, -hogy őszinte legyek, egy nyirkos patkánylyuknál nem több-, szóval már messze nem olyan, mint ahogy Hemingway a 20-as években feldícsőitette a matadorok pihenőhelyét. Mellette volt a Txoko Bar, ahol Hemingway 1959-ben több ízben ütötte ki magát whiskey-vel, egy hasonlóan lármás hely, de legalább még áll. A Plazán, a Torino bárt – alig lehetett megtalálni, olyan ügyesen “álcázta magát”, (a novellában Milano Bar a neve) – ma csak egy gyászos plakát jelzi, hogy a nagy író valaha itt járt.hemingway

Ezután visszatértünk ismét az Újra felkel a nap színhelyére, az 5 csillagos Quintanára, ahol még mindig megvolt Hemingway szobája (az ő nevét viseli). Általában foglalt, de aznap éppen nem volt, így a hotel tulajdonosa megengedte, hogy pár fotót készítsek róla. Az első, amit megpillantottam egy antik lift és egy bekeretezett poszter volt az 1923-as fiesztáról, de csak a lépcső tetején kezdtem meg az időutazást. Az első amire rájöttem, hogy a szoba száma megváltozott (217-ről 201-re). Később az igazgatótól tudtam meg, hogy a 2007-es renoválás után “a Hemingway” új fürdőszobát kapott, de a hálóhoz nem nyúltak, ugyanúgy hagyták érintetlenül, mint a nagy író utolsó itt tartózkodásakor. Az alvóhelyiségben egy kétszemélyes, halvány rózsaszín! kanapé terpeszkedett, egy fehér, tárcsás telefon a kisasztalon; azonkívül az író lehajtható íróasztala; és egy extra, egyszemélyes pótágy. Alaposan körülnéztem, mert a szoba fontos szerepet kapott a regényben, mint pl. amikor a másnapos Jake Barnes alias Hemingway a bikák lábdobogására ébred, mert úgy remeg az ágya, hogy azt hiszi, földrengés van. A terasz, ahova Barnes kirohant, hogy megnézze mi történt, látván az őrületes iramban nyargaló állatok tömegét, dönti el, hogy részt vesz a bikaviadalon. A fotózás után visszaadtuk a kulcsot és az aréna felé vettük az irányt. Miközben a 851-méteres térre érkeztünk, Pamplona keskeny utcáit bejárva, őrületnek tűnt még a megkísérlése is a bikafuttatásnak: a felfelé meredek utcákon, a Cuesta de Santo Domingon, a Plaza Consistorialon balra fordulva, a Calle de Mercaderesen pedig jobbra, ami végül egy hosszú, zárt folyósóba torkollik, a Calle de la Estafeta-n (Calle spanyolul utcát jelent). Az aréna bejárata nyitva volt, mert amikor nincs bikaviadal a piac kap itt helyet. Besétáltunk. Az aréna mérete lenyűgöző, állítólag a 3. legnagyobb stadion a világon, Mexico City és Madrid után – a pamplonai Plaza del Toros, 19 ezer néző befogadására alkalmas. 1966-ban Rafael Moneo és Carlos Fernández Casado tervei alapján átépítették. Nem kell a véres sportok szerelmesének lenni ahhoz, hogy megállapítsa az ember, hogy az aréna csodaszép. Persze kipróbáltuk a kényelmes ülőhelyeket, pl. azt, ahol Barnes elmagyarázta Lady Brett Ashley-nek a bikaviadal menetét; ahol az arisztokrata hölgy beleszeretett a matadorba, Pedro Romeroba; és azt is, ahonnan Hemingway nézte a bikaviadalt, a corridá-t.

A délután folyamán még elidőztünk a Museo del Navarrában,–miután az útikönyv szerint a régió legszebb tárlata itt található, ahova Goya 1804-ben készült festménye, a Marqués de San Adrián miatt érdemes betérni. Érdekessége az, hogy a képen látható spanyol nemesek mögött gyülekező viharfelhők Napóleon fenyegető közeledésének a szimbólumai. Aztán a még mindig kellemes melegben a 17. századi Taconera park felé vettük az irányt. Félóra gyaloglás után a hozzáépített art-deco, Alt Wien nevű kávéházban kötöttünk ki egy café leche mellett (tejeskávé), ami ismét visszazökkentett minket Hemingway fénykorába, mintahogy a Ciudadela, a 17. századi erőd is, ahol a baszk szobrász Eduardo Chillida szobra bújt meg. Aztán tovább mentünk a piacra, a Mercado del Ensanche-ra, ami viszont már Pamplona új, ultramodern városrészébe vezetett. A közeli Rodero negyedben, stílusosan a bikafuttató gyűrű mellett vertek tanyát a Michelin csillagos vendéglők, ahol valamelyikben érdemes megkóstolni a cochinillo-t, a szopós malacsültet (26 €-ért); vagy a falatnyi pincsókat-tapaszokat, elidőzni a Bar Gaucho-ban, ahol az ajoarriero, a tésztában sült tőkehal, buggyantott tojással mindössze 3 €-ba kerül. A középkori falak mögött rejtőzködő, milliónyi kisvendéglő mellesleg egy egészen más Pamplona képét tárta elénk. Ide csak azért gyalogoltunk el, hogy átéljük Az újra felkel a nap utolsó fejezetének a hangulatát, ahol Barnes és Lady Brett a csapattól elszakadva, a bástyán csendesen andalgott. A nyugodt, nyárvégi estén úgy éreztük, mintha ők is itt lennének valahol a közelben.- “A Szent Mária katedrálist elhagyva a Paseo de Redín-re érve szép kilátás nyílik az Arga folyóra”-olvastam fennhangon Hemingway sorait, majd rögtön ellenőriztem és amikor lenéztem, láttam, hogy a völgy valóban elfogy a San Cristóbal hegy felé, északi irányban haladva. Ez az a Pamplona, amit Barnes a várostól távolodva lefényképezett lelki szemeivel, a vörös falakat, a barna katedrálist, és a fehér felhőket”. Ez az a Pamplona, amiről Hemingway 1959-ben azt hitte, hogy tönkretett. Ez volt ugyanis az író utolsó, pamplonai látogatása. Az alkoholizmusa miatt ekkor már súlyos beteg Hemingway nem ismert rá arra a városra, amiért valaha tiszta szívből, szenvedélyesen rajongott. A 20-as évek vidám Spanyolországa helyett, egy Franco rezsim alatt nyögő diktatúrát talált (Hemingway könyveit is 1937-ben betíltották). Hol volt már a 30-as évek világmegváltó hangulata, ami Hemigway-t az Alliance nevű észak-amerikai újságnak küldött tudósításai idején megrészegített (a spanyol polgárháború idején), de búskomorságának legfőbb oka mégis az volt, hogy a San Fermínből két évtized leforgása alatt hatalmas öldöklés lett (8 nap alatt 6 bika hal meg naponta (48). Mindezért Hemingway önmagát vádolta: The Dangerous Summer- A Veszélyes nyár című novellájában így ír erről, (poszthumusz  adták ki, 1985-ben): “Pamplonában minden ugyanolyan most is, mint az első látogatásomkor volt, csak adjunk hozzá még negyvenezer turistát. Amikor 4 évtizeddel ezelőtt itt jártam, jó, ha 4 turistával találkoztam.”

Hemingway 2 évvel később, 1961. július 2.-án, a San Fermín idején lett öngyilkos. Nem vitás, hogy az utolsó pamplonai látogatásának része volt benne.Spain and France 2014 September 285

Ernest Hemingway legendás kalandvágyó, nagyivó amerikai volt, aki messzi utakat bejárt tudósítóként. Igazi macsó, férfi soviniszta, nőgyülőlő, (de négyszer volt nős) volt. A Nobel díjas írót könyvei, az Akiért a harang szól, a Búcsú a fegyverektől, Az öreg halász és a tengerről nem beszélve minden vita nélkül a 20. századi irodalom ikonjává tették. Utazásai során sok országot megörökített a könyveiben, mint pl Kubát (Az öreg halász és a tenger), Floridát Keys West (To Have And Have Not), Párizst (A Moveable Feast), a francia riviérát (The Garden Of Eden édenkert), Kenyát (True At First Light).

Pamplona: A történelmi óváros a folyó jobb partján helyezkedik el, a városképet az itt található citadella és a katedrális határozza meg. A várost több hegy öleli körül, a legmagasabb ezek közül a 1 353 méter magas Pena Izaga.

A pamplonai San Fermín fesztivál gyökerei a 14. századra nyúlnak vissza. A 8 napos ünnep legizgalmasabb eseménye az encierro, a bikafuttatás, ami minden évben július 7.-én reggel 8-kor veszi kezdetét és július-14.-én a Pobre de Mí közös éneklésével zárul. A több, mint egy hét alatt persze rengeteg egyéb eseményre is sor kerül. A San Fermín ünnepet 1591-ben tették át októberről, július 7.-re (mert akkor melegebb volt az idő). Már a 16. században is zenészek, táncosok, mutatványosok, színház, bikaviadal, és tüzijáték programokkal szórakoztatták a népet. A bika elől való menekülést a 17.-18. századi krónikák jegyezték fel először, melyek szerint az állatkereskedők, akik az éves állatvásárra hozták a városba a bikákat, ezt az eseményt bikaviadalokkal akarták még emlékezetesebbé tenni. Ennek hírére már akkoriban rengeteg külföldi érkezett a városba. Ennek kapcsán a részegség és tobzódás ellen jónéhány panaszlevelet őríz a helyi múzeum. Az Óriás fejek parádéját csak a 19. század közepén találták ki és tették hozzá az ünnephez. 1844 óta a jelzőrakétákat pontosan délben, 12:00-kor a városháza teraszáról, valamint a város többi pontjáról lövik ki, melyek azt jelzik, hogy kezdetét veheti a chupinazo (baszk nyelven)-encierro (spanyolul), a bikafuttatás.


 

 

 

 

 

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s