Romkocsmák művészkávézók, csak azokat a rossz söröket tudnám feledni

Posted on 2014. augusztus 8. péntek Updated on 2016. április 12. kedd

Az idén júniusban végre eljutottam a pesti romkocsma negyedbe, előkelőbb kifejezéssel az Art kávézók paradicsomába, oda, ahol a kultúrát és az alkoholt együtt hörpölheti magába az ember. Az egykori zsidónegyedben, a VII. kerületben kezdtem meg körsétámat, ahol elképesztő bőségtárával találkoztam az éppen nyitásra készülő, nemrég bezárt, vagy romkocsmának álcázott trendi vendéglőknek. Elsőként a Szimpla kertet vettem célba, amire úgy tekintenek, mint a pesti romkocsmák úttörőjére, mivel a történelmi jelentőségű bárt 2001-ben huszonéves srácok indították el, először a Liszt Ferenc tér mellett, majd később a Kazinczy utcába helyezték át a rezidenciájukat, ahol a külsőt és a foszladozó belső udvart meghagyták olyannak, amilyen volt. A bútorokat meg szimplán összehordták. Először a kerület lakói fedezték fel, majd egyik napról a másikra a külföldiek. A 12 év alatt aztán nemcsak kikupálódott, de budapesti látványossággá is vált. Ami érdekes, hogy nemcsak fiatalokat, de középkorúakat sőt hetveneseket is láttam ide besétálni, volt aki csak kíváncsian körülnézett, rendelt egy csapolt sört majd továbbment. A Szimpla kert állítólag még arról is elhíresült, hogy a fesztivál után, itt kezdtek el először kézműves sört árulni – ez volt az a bizonyos Keserű méz. A tulajdonosok ugyanis hittek abban, hogy a házi sörök megjelenése és elterjedése a másik nagy dobás lesz a romkocsma kultuszt illetően – (a tulaj Berlinben az október feszt mintájára csinált egy Főzde fesztet). Úgy látszik, hogy bejött a dolog, mert 2012-ben a Lonely Planet közönségszavazása alapján a Szimpla kert a világ harmadik legjobb bárja lett. Az egyik szempont a programkínálat volt, amely a műsorfüzetük alapján valóban éppoly sokszínű és egyedi, mint este a hangulat; a saját forgalmazású filmekkel működő kertmozi, nem beszélve a filmfesztiválokról és kiállításokról, háztáji kisboltról, dizájnshopról, biciklis vásárokról. Akinek a Kazinczy utcai Szimpla kert bejön, annak figyelmébe ajánlom a Szimpla-hálózat többi tagját is: a Kertész utcai Szimpla kávézót vagy Berlinben a Szimpla kávézót és a Badehaus Szimpla Musiksalont. Eddig tartott a Szimpla kert fényezése, mert most jön a lehúzása, ugyanis kézműves sör ide, vagy oda az italok nem okoztak különösebb meglepetést, az ételek pedig legjobb esetben a csapnivaló kategóriába tartoztak, szerencsénk volt, hogy nem kaptunk gyomorrontást, (a higiéniáról nem beszélve) egy biztos, hogy kulináris élvezetekben egyáltalán nem volt részünk. A fővárosi kormányzatot azonban úgy látszik nem érdekli a magyar konyha egyre rosszabb híre, ők megelégszenek az itteni turizmusból befolyó tetemes pénzösszeggel. Gondolom büszke kebellel járkálnak, hogy a CNN, meg a Huffington Post is hírt adott a budapesti csodáról, ami egyrészt nem is az ő érdemük, másrészt pedig a médiára ma már lassan nincs is szükség, mert az art kávézók híre jóformán szájhagyomány útján terjed. Egy holland barátnőm pl. tavaly a Szigeten járva ide is beugrott és azt mondta, hogy neki a bulinegyedben a legnagyobb móka az egész éjszakai pop in pop out-ozás volt. Egy amerikai kollegám, Dennis pedig, mint Woody Allen a kb. 20 évvel ezelőtti Amerika feelingjét fedezte fel. Különösen jópofának találta az utcán karikázó, guruló sörpadot, mindezt 11 ezer forintért.

A Szimpla után a Fogasház japánozása következett, -ami a homlokzaton függő fogsorról kapta a nevét,- az első benyomásom az volt, hogy klassz a kerthelység, a tánctér, szóval olyan ereszd el magad stílusú szórakozóhely. Továbblépve aztán megláttam a mostanában divatos téma vendéglő bárt, az Iskolát, ami úgy hirdeti magát, hogy énekórák helyett karaoké, tesi helyett pedig féktelen bulizás vár mindenkire a tornateremben. A Gozsdu udvar melletti új vendéglátó egységek között (volt vagy 200) találtam még pár, japán mintát lekoppintó, szabaduló szobás bárt, ahol mintegy számítógépes játékban, különböző feladatokat kell megoldani 1 óra alatt. Ha nem sikerül, ideggáz helyett (elég durva!) szárazjég felhőben retteghetünk, amíg a személyzet végül kiszabadít.

400

Szintén a Kazinczy utcában fedeztem fel a romkocsmák között mára már klasszikusnak számító (a Szimpla kert és a nemrég felújított Gozsdu udvar között) 400-at. Ennek az új építésű háztömb aljában megnyitott Art kávézónak az az érdekessége, hogy a nevéhez hűen négyszáz négyzetméteren terül el és befogadó épületéhez hasonlóan átmenetet képez a romkocsmák és a Gozsdu udvar elegáns kávézói között.
Aztán a Szatyor bár következett, melynek történetéről a portáljukon azt olvastam,- hogy tulképp ez a Hadik kávéházból kialakított bár, névadója Karinthy Frigyes volt, aki amikor belépett a Hadik bárjába, a gyékényborítást megpillantva így kiáltott fel: de hiszen ez olyan, mintegy szatyor! Miként az elnevezés, a hely ars poetikája sem változott 90 év alatt: bohém, fiatalos, elég nagy tér áll rendelkezésre irodalmi estek megrendezésére. A bútorok viszont sokkal inkább egy 70-es években virágzó, nagyvállalatok leselejtezett darabjainak raktáráruházához hasonlóak, ami még mindig jobb, mintha a Kádár korszakbeli relikviákkal, szocreál-népi ötvözettel kevert tárgyakkal lennének agyonzsúfolva. A falon, ez viszont egy nagy kérdőjel volt számomra, a vak zenész, Stevie Wonder üldözi, a Zsigulival száguldozó Adyt és Csinszkát. Úgy látszik a közönségnek tetszhet, – mert a Szatyor Bár tulaja azt állította, hogy szombat este mindig oltári nagy itt a pörgés, vasárnap délután meg teltház van.

Gimnazista élményeim éledtek újra, amikor rátaláltam az impozáns Spinoza Házra (bölcsészeknek melegen ajánlott) és a kevésbé vonzó “szex turkáló” között a Lámpásra: a csupasz téglafalak láttán, ha még mindig irodalom tanár lennék, József Attila verseit itt tanítanám, mert a mindenféle csövek, égők, lámpák, ócska piacról beszerzett bútorok inkább egy nyomor telepi hajlékra emlékeztettek, az árnyékos, kis zúgok – a kocsmaszag, csocsó viszont az egyetemi időket, a hajnalig tartó dumálásokat hívták elő az agyam egy rejtett zúgából (aki programot keres, az hétfőn, szerdán, péntek-szombaton szinte biztosan talál-ráadásul ingyen).

Csendes és Táskarádió

A túrkált lomelemekből összedobott, szűrreális dizájnú romkocsma prototípusa volt a Csendes. Véletlenül botlottam bele, amikor éppen a közelében akadt intéznivalóm. Az ajtónál a programkínálatfüzetbe beleolvasva úgy láttam, hogy a Csendes is a klasszikus romkocsma vonalat viszi tovább. A dizájnja nem igazán tetszett, mert a falra applikált montázsok, próbababák és a romkocsmák ma már elengedhetetlen szimbólumai, az ócska fotelok egy sötét sikátor és zsibvásár benyomását keltették. Pedig láttam, hogy a galéria-szobában és másutt is a hét minden napján más és más program várja az érdeklődőket (zene-film-irodalom függőket), gondolom esti megvilágításban az interiőr jobb hangulatba ringatja az embert. A Csendes borválasztékát böngészve viszont rájöttem, hogy a kulturális tér és a romkocsma funkció megintcsak jól megfért egymás mellett, (nagyjából háromszáz palackot számláltam), a menü ajánlatban is főként egyszerűbb fogásokat és borkísérő falatokat találtam. De délután lévén a férjemmel csak egy kis bort kóstoltunk meg a Károly kert bejárata melletti asztalnál ülve, s mivel romkocsma körutam során időközben szakértővé váltam, elhatároztam, hogy az Akácfa utcai Bangla büfében fogunk vacsorázni. Két óra múlva aztán ott toporogtunk Magyarország első bangladesi kifőzdéje előtt, ami olyan kicsi volt, mintegy telefonfülke, szerintem kisebb kifőzde nem is létezik a világon. Meglehetősen szórakoztató volt viszont- a félig angolul és félig magyarul megírt honlapjuk, Say no more, mert az ételei úgy a közepes kategóriát súrolták.

Romkocsma körutam utolsó állomása a Táskarádió lett, ahova szintén csak ad hoc tértünk be, amikor séta közben megpillantottuk a presszó bejáratánál lévő nagy történelmi pillanat képet, amint Kádár csókolózik Brezsnyevvel, aztán bent ott volt még Böbe baba, Vitray Tamás, Fabulon a bőre őre és társai, meg az úttörők 12 pontja a rengeteg jópofa retró játék és szocialista relikviák társaságában. Egy 60-as évekbeli opart mintás fotelben, egy fodrászüzletből leselejtezett bura alatt ülve költöttem el szörnyű bablevesemet. De a férjem töltött káposztája se volt gyomorvidítóbb élmény, nem csoda, hogy rajtunk kívül mindössze 1 holland házaspár ücsörgött bánatosan a vendéglőben. Kár, hogy nem kérdeztem meg tőlük, hogy ők milyennek találták itt az ételt, az udvariatlan-közönyös kiszolgálást, nyomott hangulatot mindezt a mi pénzünkön?

Summa summárum, a rom és művészkocsmák életrehívását nagyon díjaztam, szerintem totál időszerű volt, hogy ezek a vendéglői egységek átvegyék a régi irodalmi-művész kávézók szerepét, egyúttal sokat segítettek már eddig is abban, hogy megszabadítsák Magyarországot a puszta, gulyás és paprikás népies imázsától (vagy mégse? mert a belvárosi kütyük boltjaiban ott díszelegnek a kalocsai mintás tornacipők, babák, táskák, és egyáltalán bármi, amire rá lehet festeni, hímezni, szitázni, ragasztani, nyomtatni a magyaros mintát, a törülközőtől a fogkeféig, a busztól a szemüvegkeretig) De végülis milyen az igazi mai magyar stílus ebben a globalizálódott világban?-tettem fel magamnak a költői kérdést a választott hazám felé vezető visszaúton,- ahol csak akkor vagy király, ha követed a meghatározott trendeket?

Saját élményeim mellett forrásanyagként felhasználtam néhány romkocsma portálját is.

Matthias az egyáltalán nem sültbolond, müncheni fagylaltos

Posted on 2014. augusztus 5. kedd Updated on 2015. március 6. péntek

Az angoloknál létezik egy mondás, hogy “As mad as a hatter”, ami magyarra fordítva nagyjából azt jelenti, hogy sültbolond (a 18. században az angolok a nevetségesen magas kalap viselőjére értették, mellesleg ők terjesztették el) nos, hogy ez a mondás tetszett-e meg egy müncheni, cilinder rajongó, business szakos egyetemistának anno 10 évvel ezelőtt, nem tudom, de nekem elsőre ez ugrott be, amikor megpillantottam a Der Verrückte Eismacher (Sült bolond fagylaltos) tulajdonosát, Matthias Münzöt. Az Alice Csodaországban mintájára designolt fagylaltozóban a bolondgomba asztalok között, cilinderrel a fején görkorizó Matthias, széles mosollyal üdvözölt. A semmi stressz csak önfeledt eufória, mert imádom amit csinálok szinte csakúgy sütött róla, sőt mi több még elektromos vibrálást is éreztem a levegőben. Lehet, hogy a jókedv csak álca volt, de később, amikor elmesélte karrier történetét, is egy kiegyensúlyozott emberről kaptam közelképet. Mert Matthias már az egyetem utáni útkeresés során tudta, hogy olyan állást szeretne, ahol mindig viselheti a kürtőkalapot. Az első főnöke azonban ezt nem díjazta, így úgy döntött, hogy akkor talál magának egy olyan pénzkereső elfoglaltságot, ahol kiélheti kalapmániáját is. Így született meg a Der Verrückte Eismacher fagyizó ötlete, melynek eredeti koncepciója az volt, hogy különleges, máshol nem található ízű fagylaltokkal kergesse őrületbe a hideg gyönyör szerelmeseit. A másik ihletet adó dolog az Alíz Csodaországban című gyermekkori kedvenc volt, ahol láss csodát van egy cilinderes fehér nyúl, meg a Kalapos, Április Bolondja, Szív Királynő, Szív Király, Hercegnő, Ál-teknőc, Egér és Griffmadár. Az álom valóra váltása tökéletesen sikerült, mert a közepes nagyságú fagyizó falain a könyv minden szereplője életre kel. A szinte összes érzékünket birizgáló, szuper színes dekó (pozitiv értelemben) ráadásul még étvágygerjesztő hatású is. Szóval miután Matthias a kérdéseimre gyorsan válaszolt, átadott minket egy kedves, fagylaltkimérő lánynak, aki nagy türelemmel várt, amíg velem tartó barátaim is kiválasztották a nekik tetsző fagylaltot. Én csak 1 gombócot kértem, mert nem voltam annyira merész és bevállalós, mint ők, így csak az epres-bazsalikomost akartam elsőre kipróbálni, pedig csábító volt az Oreos, Cookies és a Rocher csokis fagylalt, nem beszélve a sörösről és a pezsgősről. Félix barátom, vérbeli müncheni lévén a sajtos tészta ízűt kérte, amit később megkóstoltam és azok után tényleg “super awesome volt, meg mindjárt eldobom az agyam, meg nem hiszem, hogy most sajtos fagyit nyalok!”-őrjöngését helyén valónak találtam, mintahogy a fagyival való szelfizést is. Nos nekem kóstolás közben, mert persze megkínált egy nyalattal, a Bogoly Berti Mindenízű Drazsé kollekciója jutott azonnal eszembe a Harry Potterből, (szerencsére nem volt fülzsír, hányás és kísértet ízű fagyi), de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt jó. Az olasz Giuseppe rendhagyó módon a glühweines-forralt boros fagyit lájkolta, de a harmadik, volt chichesteri tantársamnál a parmezán és lasagna ízű egy kicsit kiverte a biztosítékot. Mégis mielőtt őrjöngeni kezdett volna felmutattam a fagylaltozó cégtáblájára, mire bólintott, hogy hát igen végülis a fagyi totál illett a névválasztáshoz. (Jó üzletpolitika egyébként, hogy bármilyen fagyit rendelünk, mindig megajándékoznak egy extra nyalattal kedvcsinálónak). Félix barátom, aki minden újdonságra nyitott és ismeri München majdnem összes szórakozó helyét, vendéglő egységét, mégis amikor Matthias ismét mellénk gördült és megkérdezte, hogy megkóstoltuk-e a fasírt ízű fagylaltot, láttam, hogy fennakadt a szeme. Másnap persze a férjemmel is vissza kellett menni az Őrült fagyizóba, mivel ő is részese akart lenni a müncheni fagyi csodának. S amikor szokás szerint a pult előtt vergődtünk egy darabig, hogy- most a Mozart-Kugelnest, vagy az extra rózsaszirom ízű pezsgőset, vagy inkább a sajtburgerest részesítsük-e előnyben?- én végül egy gombóc citromost kértem, meg egy gombóc pisztáciást. Rögtön megállapítottam, hogy jó választás volt, mert a citromosnál a savanyú ízt nem próbálták meg cukorral egyensúlyozni. A férjemnek meg az Augusztiner sörös jött be, de nagyon, mert nemcsak hűsítő volt, de tényleg erős, karakteres sörízű. Később, már amikor az Odeon platz felé masíroztunk megállapítottuk, hogy Matthias, akit időközben átkereszteltünk a német Heston Blumenthalra, angol dandy cilinderében (a fagylalt menü ajánlat is egy kalap táblán díszeleg, a jégkocka tartó bödön is fagylalt alakú stb), lila nadrágjában, leopárd mintás, hegyes orrú cipőjében, tényleg úgy nézett ki, mintha az Alíz Csodaországban mesekönyv valamelyik lapjáról lépett volna le, de a külcsíny mellett, ami sokkal vonzóbb volt az a lelkesedése, és az, hogy mennyire “őrült” komolyan veszi a businessét. Külön díjaztuk, hogy nagy sikere ellenére sem emelte meg az árait (1 gombóc fagyi 1.50€- ba kerül). Amikor az élmény hatása alatt mindezt este elmeséltem belga fagylaltkészítő tanáromnak, Benjaminnak, ő csak legyintett a skype másik oldalán, majd jellegzetes, recsegő hangján azt mondta, hogy- “Ma chére Sylvie, a karrierem során én már kipróbáltam bacon sonkás, avokádós, homáros-halas fagyit is, amelyek olyanok voltak, mintha egy aszpikos hidegtálat csúsztattam volna le a torkomon, de szerintem mondd meg annak az őrült barátodnak, hogyha sokáig akar a bizniszben maradni, akkor inkább a champagne-málna, sorbet irányvonalat erősítse, mert egyre több a se tej, se zsír, se tojás fazon a világon”. -Benjamin- mondtam erre- persze átadom majd Matthiasnak az üzenetedet, de tudod mit, ha legközelebb Münchenben jársz, elmegyünk együtt Matthiashoz és akkor személyesen megoszthatod vele üzleti tapasztalataidat, mert ha hiszed, ha nem, nekem ez az őrült fagyizó dolog igenis új volt a nap alatt….